Hellóbelló!
Ahogy ígértem most már tényleg a frissel érkeztem!
Tudom, hogy nem voltam túl jó mostanában hozzátok, *nagyonsajnálja* de ennek a
fejezetnek ismét kész szenvedés volt a megírása. Remélem ez azért az olvasás
közben nem fog feltűnni senkinek és elnyeri majd a tetszéseteket! Elérkeztünk
az izgi részekhez, amikor fény derül Amira múltjára… na persze csak apró
lépésekben!
Jó olvasást nektek és kérlek titeket jelezzétek a
gondolataitokat felém, komi, pipa vagy akár e-mail formájában!
Üdv. P. Sawyer
Felderítésen
Kellett egy
pár másodperc, míg egyáltalán felfogtam a nekem szegezett kérdését. Nem csak
maga az, amit kérdezett, de az, ahogyan tette azt felháborítónak és teljes
mértékben jogtalannak éreztem. Nem is kellett nekem sem több, rögvest felment
bennem a pumpa és még mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek, kitéptem a
kezem a markából és csak úgy özönlöttek belőlem a szavak.
– Te pedig
elárulnád, mégis mi közöd van hozzá? Elismerem nagyon kedves és nagylelkű volt
tőled mikor megengedted, hogy itt maradjak nálad, de ez nem jogosít fel arra,
hogy számon kérj rajtam bármit is! – Az állkapcsa összeszorítva, a keze csípőre
téve. Szinte remegtem a felgyülemlett dühtől s közben a sajgó csuklómat
dörzsölgettem.
– Legalább
ideszólhattál volna, hogy nem jössz haza! Egész éjjel… vagyis sokáig vártam
hátha felbukkansz, de semmi – váltott kevésbé mogorvára. – Én csak bocsánatot
akartam kérni Nathan miatt. Nem úgy gondolta ő, hidd el…
– Nem érdekel
Paul! Oktalanul lettem megvádolva egy olyan dologgal… egy olyan nonszensz
dologgal amit… ahh mindegy hagyjuk is rendben? – Nagyon dühös lettem. Nem is
gondoltam volna, hogy tudok ilyen is lenni. – Különben is nem neked kell
elnézést kérned, hanem neki! Ő volt az, aki igazi seggfejként viselkedett nem
te!
– Mondom, hogy
nem úgy gondolta! Ő csak…
– Ő csak ki
van Jamie miatt értem én, de ez sem jogosítja fel arra, hogy ilyen kellemetlen
helyzetbe hozzon. Mivel nem akarok sem neked, sem magamnak további konfliktust
jobb lesz, ha máris neki látok felkutatni a múltam. Megtudni ki vagyok és amilyen
gyorsan csak lehetséges eltűnni az életedből. – Meg sem vártam mit reagál vagy,
hogy egyáltalán mond-e bármit is. Felmentem az emeletre, be a már kifestett
szobába. Fel s alá járkáltam egy ideig, próbáltam kitalálni, hogyan is
kezdhetnék neki ennek a dolognak. Úgy találtam a leglogikusabb és legokosabb
döntés, ha a kórházban kezdem. Kiderítem, milyen adataik vannak rólam, minden
apró kis információra szükségem van, ha meg akarom tudni ki voltam, illetve ki
vagyok most. Azonnal a telefonom után kaptam és amint kikerestem a megfelelő
telefonszámot lenyomtam azt a kis zöld gombocskát és már csengett is.
– Dr. Carlisle
Cullen, miben segíthetek? – A jól ismert hang még a telefonon keresztül is
barátságosan, különlegesen csengett.
– Jó napot
doktor úr, Amira vagyok, zavarhatnám pár perc erejéig? – kérdeztem udvariasan,
mint ahogyan mindig, ha a doktorral beszélek.
– Hogyne
Amira, miről van szó? – tért rögtön a tárgyra.
– Igazából
jobb lenne személyesen beszélni, ha nem gond. Lenne néhány kérdésem, amire maga
talán tudhatja a választ… – vezettem fel a tervemet. Teljesen felpörögtem és
már alig vártam, hogy hozzá láthassak a kutatásnak.
– Dehogy gond!
– biztosított rögvest. – Úgy két óra múlva otthon leszek, ha gondolod gyere át,
ott nyugodtan beszélhetünk amiről csak szeretnél – ajánlotta fel készségesen,
ami roppant jól esett. Nem mondtam még semmi konkrétat, mégis zokszó nélkül a
segítségemre van.
– Köszönöm, az
remek lenne! – lelkesedtem azonnal. – Mindenképp ott leszek. Fontos lenne, hogy
megszerezze a kórházi aktáimat, minden információt, amit csak tárolnak rólam.
Megoldható? – kérdeztem reménnyel telten.
– Igen meg. Ne
haragudj, de most mennem kell, hív a kötelesség. Délután találkozunk, minden
jót Amira!
– Rendben,
köszönöm, és viszlát! – Bontottam a vonalat és a párnák közé dobtam a telefont.
Meglepő milyen gyorsan kifestette a szobát, visszapakolt ráadásképpen mindet
oda ahol volt. Még érezni lehetett a festék illatát, de cseppet sem bántam
valószínűleg azon kevesek egyike vagyok, akik szeretik a frissen festett falak
illatát. Összeszedtem némi tiszta ruhát, törölközőt és a fürdőbe baktattam.
Mivel még volt időm a találkozóig annyira nem siettem el a lubickolást,
kellőképpen kiáztattam magam. Valahogy nem tudtam hova tenni Paul viselkedését.
Nagyon furcsa és logikátlan volt ez a jelenet, ami nem rég zajlott le
közöttünk. Lassan elkészültem mindennel, bepattantam a kocsiba és elindultam a
Cullen birtok felé. Tekintve, hogy összvissz egyszer jártam ott és akkor sem én
vezettem nagyon oda kellett figyelnem merre is járok éppen. Némi keresgélés
után aztán sikerült megtalálnom a hatalmas és minden szempontból fényűző
villát. Amint leállítottam a motort kipattantam a kocsiból és a verandához
léptem. A csengő lágy szólama után néhány másodperccel már ki is nyílt az ajtó.
Rég látott ismerős fogadott, a mindig túlbuzgó Alice.
– Szia, Amira!
Jó újra látni, gyere be! – csilingelte különleges hangján.
– Szia, Alice
téged is jó látni – mondtam jókedvűen. – Dr. Cullen már hazaérkezett? –
érdeklődtem rögtön a doktor felől.
– Még nincs,
de az imént telefonált, néhány perc és megérkezik – hadarta el gyorsan miközben
beterelt a tágas nappaliba.
– Jó napot
Mrs. Cullen – köszöntem a fotelban szorgoskodó hölgynek, Esmének –, sziasztok!
– majd a másik két Cullen felé fordultam. Emmett fülig érő vigyorral az arcán
üdvözölt Jasper azonban kissé távolságtartó volt. Udvarias, de mértékletes.
– Ugyan
drágám, hívj csak nyugodtan Esmének, már mondtam a múltkor is – kérte kedvesen.
– Bocsánat,
meg is feledkeztem róla – szabadkoztam. Igazából nagyon is fiatalnak tűnt, nem
gondolná az ember, hogy huszonéves gyerekei vannak, még akkor sem, ha mind
egytől-egyik adoptált. Szív alakú arcát hullámos, karamellfényű haja keretezte.
Tökéletesen illett a dokihoz, mi több az egész család tökéletes hatást keltett.
– Majd
legközelebb – zárta le a témát. – Hozhatok neked valamit? Alig néhány perce
készült el a fahéjas vaníliás muffin. – Bár fogalmam sincs milyen lehetett az
anyám, biztosra veszem, hogy Esme a tökéletes édesanya mintaképe. Mindig
tündököl, mindig mosolygós és odaadó. Az, ahogyan a gyerekeire néz és
gondoskodik róluk becsülendő és csodálatra méltó.
– Köszönöm, az
nagyon jól esne. – Amint kimondtam már meg is jelent kezében egy tálca frissen
sült süteménnyel. Miután megkóstoltam cseppet sem csalódtam az izében.
Egyszerűen isteni finomra sikeredett. Néhány perccel később ajtónyitódásra
kaptam fel a fejem majd további másodpercek elteltével már hallhattam Dr.
Cullen üdvözlő hangját is.
– Jó újra
látni Amira – örvendezett amint meglátott.
– Ezzel én sem
vagyok másként – biztosítottam mosollyal az arcomon.
– Mindent
elhoztam, amit kértél, ami esetleg a segítségedre lehet. Ha gondolod,
felmehetünk az irodába és beszélhetünk ott – ajánlotta fel nagylelkűen.
– Nem
szükséges, ha magának megfelel, akkor felőlem maradhatunk itt is, nem akarom
sokáig rabolni az idejét – vetettem fel, amit ő készségesen el is fogadott így
helyet foglaltunk a kanapén ő pedig elővette a táskájában lévő papírokat.
– Mint mondtam
mindent elhoztam, amit csak találtam rólad. Az első találkozásunk alkalmával
ezeket az adatokat adtad meg nekünk. – A kezében lévő papírra mutatott rajta
pedig egy Port Angelesi cím szerepelt.
– Maga szerint
hol kéne kezdenem a nyomozást? – kérdeztem remélve, hogy talán mutathat valami
nyomot, amin elindulhatok.
– Szerintem
vissza kéne menned oda ahol rád találtak. Hátha valaki emlékszik rád. Lehet
sokat jártál oda vagy ilyesmi – szólalt meg Emmett. Kedvesen elmosolyodtam,
amiért így beleélte magát a dologba.
– Igazad van,
tehát vissza kell mennem oda. De hol is van az pontosan? Azt tudom, hogy Port
Angeles és hogy valamelyik bolt előtt, de hogy pontosan melyikről is van szó azt
már nem – tértem rá a következő bukkanóra.
– Beszéltem a
mentőssel, aki behozott téged és mivel elég részletesen elmondtam kiről van szó
emlékezett rád, ahogyan arra is, hogy hol is találtak meg. A címet felírtam
erre – előhúzott egy sárga postai papírt majd azt is a kezembe tette – nem lesz
nehéz megtalálnod – folytatta.
– Köszönöm –
mosolyogtam hálásan. Most, hogy már tudtam hova kell mennem egy gondot
nyugodtan kipipálhattam a sok közül. Már csak azt kellett megszerveznem mikor
és kivel menjek, mert abban biztos voltam, hogy nem szeretnék egyedül
belevágni. Talán David vagy Jake szívesen segítene, ha megkérem…
– Remélem
sikerül találnod további nyomokat s meg tudhatod végre ki is vagy valójában. –
Carlisle hangja hangzott fel kis idő után.
– El sem tudom
mondani menyire hálás vagyok a segítségéért. – Valóban sok mindent köszönhettem
a doktornak, amiért sosem lehetek elég hálás neki.
Még
beszélgettünk egy kicsit mialatt Mr. Cullen, Emmett és Jasper hasznos tanácsokkal
láttak el. Ami végképp meglepett az volt, amikor a bohókás, medvetermetű fickó,
Em felajánlotta mellszélességgel vállalja a testőri szerepet. Meglepően kedves
és önzetlen volt ez a család, amitől csak még elviselhetetlenebbnek éreztem
magam a sajátom nélkül. Mivel alig két órán belül a munkahelyemen kellett
lennem elköszöntem tőlük és bepattantam az autóba. Egyenest Paul házához
vezettem és közben abban reménykedtem, hogy őt magát nem találom majd otthon.
Mikor belépve a házba rájöttem, hogy tényleg nincs jelen megkönnyebbültem,
felcaflattam a szobámba, átöltöztem, bekaptam néhány falatot a tegnapi
maradékból majd fél órával a munkaidő kezdete előtt ismét útnak eredtem.
Három
hét múlva
A kórház elég
nyüzsis volt, de szerencsére csak kisebb balesetek és ártalmatlan megfázások
miatt leptek meg minket ilyen sokan. Már este nyolc is elmúlt, amikor
megcsörrent a telefonom. David hívott. Jól esett a tudat, hogy eszébe jutottam,
hogy érdeklődik miként telik a napom. Csak néhány röpke percet beszéltünk mivel
még tartott a munkaidőm és neki is mennie kellett. Megbeszéltük, hogy holnap
munka után felvesz a kórháznál és egyenest hozzá megyünk. Egy újabb estét
töltünk majd együtt, amitől kelletlen idegesség gyötört.
Mikor végre az
óra ütötte a kilencet összepakoltam a cuccaimat és elindultam haza. Melodynak
említettem, hogy holnapután fontos elintézni valóm lenne ő pedig készségesen
felajánlotta, hogy bevállalja az én műszakomat is. Örömmel fogadtam a
kedvességét és megígértem, hogy amikor csak szeretné, viszonzom a szívességét.
Így hát sokkal hamarabb, mint azt én gondoltam megoldódott ez a kis gondom. Már
csak meg kellett kérnem valakit, hogy kísérjen el…
Mikor
megérkeztem a házhoz égtek a villanyok a nappaliban és a konyhában is, ami csak
azt jelenthette, hogy Paul hazaért. Nem tudtam mire számíthatok, ha belépek az
ajtón. Annak ellenére, amik nem régiben elhangzottak közöttünk nem haragudtam
rá, nem nehezteltem pedig lehet kellett volna. Nem tudom, mindenesetre kerültem
ahogy csak tudtam.
– Te vagy az
Amira? – Oda szerettem volna vágni neki, hogy mégis ki más lehetne, de inkább
nem tettem.
– Talált,
süllyedt! – Igaz ez sem volt túlságosan kedves, na de mégsem tehettem úgy mintha
nem történt volna semmi. A konyhába lépve ott találtam Pault, a pultnál ült
néhány paksaméta felett. – Szia – köszöntem halkan.
– Szia – tett
így ő is majd tovább rendezgette az előtte heverő papírokat. Én eközben a
hűtőbe temetkezve kerestem valami ehetőt. Mély sóhajtás tört elő a hátam mögött
üldögélő férfiból. Valami éles hangon csattant a pult márvány borításán. Nem
néztem a hang irányába tovább kutakodtam a sajtok és felvágottak tömkelege
között. – Amira, nézd én… – A nevem hallatán azonban nem volt mit tenni
megfordultam, becsuktam a fridzsider ajtaját és vártam, hogy Paul folytatja-e a
megkezdett… akármit.
– Hallgatlak –
biztosítottam miután már hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy megszólalt
volna.
– Nem igazán
vagyok a szavak embere… nem igazán tudom mit kéne mondanom vagy, hogy
egyáltalán hogyan kéne viszonyulnom hozzád és ehhez az egész együttlakásos
dologhoz.
– Te mondtad,
hogy maradhatok. Csak meg kellett volna mondanod, hogy ez neked így nem oké és
elmentem volna.
– Én tudom és
nem is erről van szó! Nem baj, hogy itt vagy, mondtam, maradj, amíg szeretnél,
én csak… akkor is nehéz hozzászoknom ehhez. – Végig mutatott a konyhán. Az
asztalon gondosan elhelyezett vázára, a benne pompázó virágokra. Ahogy a
szekrényben minden pohár sorban állt szín és méret szerint. – Nem akartam és
továbbra sem akarok beleavatkozni az életedbe, mert semmi közöm hozzá. Magamnak
való vagyok, és nehéz elviselni tudom, de megpróbálok kevésbé bunkó lenni a
jövőben. – Néhány percig emésztettem a szavait és mérlegeltem mit is jelent ez
az elkövetkezendőkben. Aztán úgy döntöttem értékelem az őszinteségét és
megpróbálom az ő nézőpontjából látni a dolgokat.
– Köszi, hogy
ezt elmondtad. Ahhoz képest, hogy nem vagy a szavak embere elég jól ment –
jegyeztem meg nemes egyszerűséggel. Halvány mosoly jelent meg a szája szélén,
amitől furcsán éreztem magam. – És ígérem, amíg itt vagyok, megpróbálom kevésbé
hangoztatni, hogy nő is lakik a házban. – Egy újabb mosoly, amitől megint olyan
furcsán megcsavarodott a bensőm. Aztán anélkül, hogy gondolkodtam volna ismét
rá néztem és a szavak csak úgy előtörtek belőlem. – Nincs kedved eljönni velem
holnapután Port Angelesbe? – Kint voltak és csak lebegtek a térben. Már nem
szívhattam vissza őket pedig megtettem volna, istenem, ha tehettem volna meg
tettem volna.
– Öhm… persze
elkísérlek – felelte némi fáziskéséssel.
– Köszi –
nyögtem zavaromban. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, hogy mitől tehetném
kevésbé kínossá a helyzetet, úgyhogy hallgattam.
– És egyébként
miért megyünk oda? – kérdezte mikor visszamentem a hűtőhöz. Ez alkalommal ki is
vettem valami könnyed harapnivalót. Kivételesen az asztalhoz ültem le és nem a
pulthoz mivel nem akartam megzavarni bármit is csinált ott éppen.
– Dr. Cullen
megszerzett nekem néhány információt a kórháztól, ami talán segíthet további
nyomokat találni. Megadta annak az üzletnek a címét és nevét ahová kihívták a
mentősöket. Valamint megvan az a cím is, amit anno elvileg megadtam nekik –
válaszoltam meg a kérdését.
– Értem. És
hány órakor szeretnél indulni? – tett fel egy újabb kérdést. Nem nézett rám,
továbbra is beletemetkezett az előtte heverő papírokba. Egy világosszürke pólót
viselt, ami egészen ráfeszült a karján, megmutatta mellizmát mégis olyan volt
mintha ráöntötték volna egyszerre lezser és pontosan ráillő. Lehetséges ez
egyáltalán? Ennek ellensúlyozásaként egy sötét, majdhogynem fekete farmer volt
rajta, amelyből kikandikált mezítelen lába. Lábfejét a szék alsó karimáján
pihentette. Bal kezével gondterhelten beletúrt a hajába, amitől ismét rám tört
a kényszer, hogy leutánozzam a mozdulatát. Már el is képzeltem amint
végigszántok a sötét fürtök között, hogy aztán végig húzom az ujjaimat a
tarkóján, megsimítom a hátát, érzem a feszes izmokat a póló alatt.
– Hahóó Amira,
jól vagy? – Megijedtem, amikor a Paul buborék kipukkadt és ott találtam magam
vele szemtől szemben. Jobb keze gyengéden a vállamhoz ért arca pedig alig tíz
centire volt az enyémtől. Nem emlékeztem mit kérdezett, vagy, hogy kérdezett-e
egyáltalán bármit is. De azt határozottan tudtam, hogy valami nem stimmel velem,
méghozzá nagyon nem.
– Öhm… igen ne
haragudj csak elbambultam kicsit. Ma elég zűrös nap volt bent a kórházban. –
Sikerül megtalálnom a leginkább igaz hazugságot. Na, nem mintha ennek lenne
értelme. Úgy látszik tényleg annyira elfáradtam, hogy képtelen vagyok az
ésszerű és értelmes gondolatokra. – Kérdeztél valamit? – felálltam a székről és
a mosogatóba tettem az alig érintett ételt.
– Csak azt,
hogy mikor szeretnél majd indulni. – Visszaült az eddig birtokolt helyére, de a
szeme fürkészőn ott függött rajtam.
– Ohh igen.
Hát szeretnék minél előbb, ha nem gond. Az Alley Cat honlapján azt olvastam,
hogy tíz órakor nyitnak.
– Értem. Véleményem
szerint kilenc fele el kéne indulnunk akkor még nincs nagy dugó meg aztán meg
is kell találnunk a címet. Jól ismerem Port Angelest, de azért inkább induljunk
kicsit korábban. – Tetszett a gyakorlatiassága, hogy már el is tervezte a
dolgokat és persze az is tetszett, hogy ilyen könnyedén belement ebbe az
egészbe.
– Hát… öhm
akkor ezt megbeszéltük. Most azt hiszem magadra hagylak, látom nagy munkában
vagy meg aztán hosszú volt ez a nap rám fér egy kis pihenés. – Megállás nélkül
ömlöttek belőlem a szavak, ami csak egyet jelentett méghozzá azt, hogy iszonyat
zavarban voltam. Hogy pontosan mi miatt magam sem tudom, egy biztos Paulnak
köze van hozzá.
– Rendben –
mondta, de még csak rám sem nézett közben. Megint távolságtartóvá vált. A falra
tudtam volna mászni a hirtelen hangulatingadozásaitól. Egyszer kedves és
barátságos aztán egy szempillantás alatt tartózkodóvá és hideggé válik. Egyetlen
szó nélkül magára hagytam és felmentem a szobámba. Egy gyors zuhany után rögtön
lefeküdtem és alig pár perc alatt el is nyomott az álom.
A másnap
zökkenőmentesen a megszokott ritmusban telt. A munkahelyen töltött idő
idegfeszítő volt semmi más nem járt a fejemben csak a másnap reggel. Annyira
akartam, hogy találjak valamit, de egyben féltem is attól, amit megtudhatok.
Daviddel úgy
beszéltük meg kilencre jön értem a kórházhoz és onnan rögtön hozzá megyünk
majd. Ekkor még nem említettem neki a másnapi terveimet, azt meg aztán végképp
nem, hogy Pault hívtam el. Volt egy sejtésem, hogy nem fog örülni neki, részben
mert egyébként sem kedveli őt, részben pedig mert nem őt kérdeztem meg
elsőként. Hogy őszinte legyek nem értettem miért érzek emiatt ekkora
feszültséget magamban hisz David és én csak épphogy összejöttünk, ami nem
kötelez arra, hogy mindenről beszámoljak neki… vagy igen? Meg aztán Paul meg én
amolyan barát félék vagyunk, amiből automatikusan következik, hogy töltünk némi
időt együtt nem? David pedig nem szabhatja meg kikkel barátkozom vagy éppen
kikkel nem. Igen pontosan így van!
Még mielőtt
még jobban rástresszelhettem volna magam erre a témára megérkezett David.
Hatalmas mosollyal az arcán lépett be az épületbe majd hajolt hozzám egy
üdvözlő csókért.
– Kész vagy? –
kérdezte lelkesen. Tényleg jókedvében volt és szerettem volna tudni mi okozta.
– Igen –
feleltem majd magamra kaptam a blézeremet, felkaptam a táskám és már mentünk
is. Az autóba beülve már nem bírtam visszafogni a kíváncsiságomat így
rákérdeztem. – Elárulhatnád, mitől van ilyen fene nagy jó kedved! – Rám nézett,
csillogott a szeme. Azonnal kellemetlenül kezdtem érezni magam. Amit ha
belegebedek sem tudok megmagyarázni sem megérteni.
– Nekem mindig
jó kedvem van. – Jött az egyszerű és valóban igaz válasz. Valami mégis más
volt. Éreztem.
– Igen ezzel
én is tisztában vagyok, de ez most valahogy más – ütöttem továbbra is a vasat.
Titkon talán azt szerettem volna, ha azt mondja a munkahelyen történt valami
vagy bármi más csak ne azt, amit igazából mondott.
– Bébi nem
tudom, egyszerűen csak boldog vagyok. Több mint félévig tepertem utánad és
végre az enyém vagy! – Fel sem tűnt mikor állította le a motort már csak arra
figyeltem fel, hogy egy helyben áll az autó. Áthajolt a sebváltó felett és még
mielőtt bármiként is reagálhattam volna a számra vetette magát és csak csókolt
és csókolt. Aztán egyszer csak vége lett, de továbbra sem engedte el a tarkómat,
melyet egész idő alatt cirógatott. Egyenest a szemembe nézett, s ha azt hittem
az imént, hogy csillogást láttam a szemeiben akkor hatalmasat tévedtem.
Csillogás, ragyogás le sem tudnám írni milyen tekintettel fürkészte az arcom,
az ajkam. Zavaromban kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott.
– Holnap Port
Angelesbe kell mennem. – Láttam rajta, hogy nem igazán érti hogyan és miért is
jött elő ez a téma. Visszaült a volánhoz, de a tekintete továbbra is rajtam
függött.
– Bébi nem tudom
ez most, hogy jutott eszedbe pont miközben csókoltalak, de ha már felhoztad,
akkor el is mesélheted, mi miatt kell oda menned. – Újra a gázra taposott,
folytattuk utunkat a háza felé.
– Ne haragudj,
csak kicsit izgatott vagyok. Dr. Cullen megszerezte az összes információt, amit
a kórháznak megadtam anno. Holnap pedig elmegyek ahhoz a bolthoz ahol
összeszedett a mentő. Valami csoda folytán pont Port Angelesi címet adtam meg
szóval azt a lakást is felkeresem, ahol a leleteim szerint éltem, hátha találok
valamit. – Felvázoltam immáron neki is a terveket már csak azt kellett volna tudomására
hoznom, hogy nem egyedül megyek illetve, hogy Paullal.
– Miért nem
szóltál előbb? Elkísérhettelek volna, de sajnos most már nem mondhatom le a
megbeszélést. A pasi, aki intézi a dolgaimat összekutyult valamit és most nekem
kell helyrehoznom – szabadkozott. Láttam rajta, hogy tényleg szívesen elkísért
volna, amitől csak még nehezebb volt kinyögnöm a Paul dolgot.
– Öhm semmi
baj már megkértem egy barátomat, hogy kísérjen el. – Gondoltam, ha ténylegesen,
mint barát vezetem fel, könnyebben elfogadja majd.
– Na, az jó!
Leah vagy valaki a kórházból? – kérdezte tekintetét pedig egyenest az útra
szegezte. Így, hogy nem kellett a szemébe néznem nekem is könnyebb volt
kimondanom.
– Tegnap mikor
hazaértem Paul otthon volt, beszélgettünk… aztán megkérdeztem nem lenne-e kedve
elkísérni ő pedig igent mondott. – Nem szólt semmit. Továbbra is előre nézett
az utat figyelte, de láttam amint az ujjai görcsösen a kormányra fonódnak. Nem
tudtam mit mondhatnék még. Az autó ismét megállt, de ezúttal már David háza
előtt. Nem szólt még mindig egy szót sem. Kiszálltunk az autóból majd bementünk
a házba.
– Na, jó nem
mondom, hogy örülök neki, de nem tudok mit tenni, szóval inkább beszéljünk
arról mit együnk. Én farkaséhes vagyok, te nem? – Először furcsálltam aztán
végül hagytam a dolgot hisz teljesen jól fogadta. Nem is tehetett volna nagyon
másként hisz oka nem volt bármi mást feltételezni, mint a valóság.
– Én
megelégszem valami könnyűvel, mondjuk egy szendvics vagy valami – feleltem könnyedén.
– Rendben részemről
rendelek pizzát. – A konyhába ment, felkapta a telefont, beütötte a készülék
mellé készített telefonszámok egyikét. Leadta a rendelést majd bontotta a
vonalat. Én az asztal mellett álltam belefeledkezve a gondolataimba. Váratlanul
két forró tenyér simult a derekamra. A nyakamba csókolt majd még közelebb húzott
magához.
– Elmennék
fürdeni, ha nem gond. – Az ölelése nem szűnt meg a karjai még mindig a testem
körül pihentek.
– Mit szólnál
egy közös fürdőzéshez? – vettette fel az ötletet nekem azonban bármennyire is szerettem
volna nem volt sem energiám sem hangulatom az ilyesmihez. Semmi másra nem
tudtam gondolni csakis a holnapra.
– Nem akarok
hangulatromboló lenni, de iszonyat fáradt vagyok és ideges is. Lehet, hogy
holnap sikerül közelebb kerülnöm a múltamhoz és ez megrémiszt. – Végre
kimondhattam hangosan is. A bennem lévő feszültséget nem enyhítette viszont
Davidnek elfogadható magyarázatot adtam a lelombozó viselkedésemre. Nem erőltette
tovább, úgyhogy el is mehettem fürdeni. Nem tököltem túl sokáig. Ez alakalommal
készültem, úgyhogy a saját ruhámban aludhattam, és ami még fontosabb, olyan ruhát
viseltem, ami az én méretemben készült.
Mikor kijöttem
a gőzfelhő sújtotta fürdőszobából David már jóízűen falatozott a pizzájából. A
kanapén terpeszkedett el és valami bugyuta műsort bámult a tévében. Lecsíptem
egy kisebb darabot a még gőzölgő extra sajtos pizzából és vártam, hogy David
sorra befalja a szeleteket. El nem tudtam képzelni hogyan képesek ezek a pasik
ennyit enni és mégis így kinézni. Volt alkalmam látni Jake mit művel kajálásképpen,
na meg most már Paul étkezési szokásaival is nagyjából tisztában voltam. Miután
végzett odakucorogtam mellé ő pedig kérés nélkül magához vont. Együtt néztük a
tévét, hallgattam, ahogy jókat nevet, amikor valami mókás hangzik el a műsorban
és csak hagytam, hogy elterelődjenek a gondolataim. Egy idő után már én is
Daviddel kacagtam s közben elcsattant egy-egy csók, kedves simogatás.
Reggel az
ágyban találtam magam, de nem igazán emlékeztem hogyan kerültem oda. David
jóízűen aludt mellettem, keze a hasamon pihent. Nem éppen éber pillanatomban a
falon lógó órára lestem és azt hittem menten felsikítok. Már fél kilenc volt
Paullal pedig úgy beszéltem meg, hogy kilenckor felvesz Davidnél. Gyorsan
kipattantam az ágyból figyelve arra, hogy a mellettem elterülő férfit még
véletlenül se keltsem fel. Rohantam a mosdóba és amilyen gyorsan csak tudtam
elfogadható állapotba hoztam magam. A hajamat lófarokba fogtam aztán jöhetett
egy szolid smink majd a tegnap kikészített nadrág, felső és cipő. Egyszerűre
vettem a figurát, úgyhogy sötét farmert, fekete pántos, de lenge felsőt és az
enyhe szél ellen egy fekete bőrdzsekit választottam s persze az elengedhetetlen
magas sarkú cipőim egyikét. Mikor kiléptem a mosdóból David még mindig húzta a
lóbőrt. Láttam amint tegnap beállította az ébresztőóráját, szóval nem aggódtam,
hogy esetleg elalszik, úgyhogy amint mindennel összekészülődtem elhagytam a
hálót. A konyhában készítettem magamnak egy kávét, amit hiper-szuper
gyorsasággal borítottam magamba. A duda pontban kilenckor harsant fel, tehát felpattantam
székről és már kint is voltam. Paul a sötét fényezésű autójában ült a gyenge
napsugarak fényárban úsztatták.
– Jó reggelt!
– köszöntöttem amint beültem a kocsiba.
– Neked is! –
tett ő is ekképpen. Fáradtnak láttam, de a szeme alatt éktelenkedő sötét
karikák ellenére is jól nézett ki. A szomorú tekintetét már megszoktam amióta
csak ismerem mindig ez a tekintet ült az arcán. Fekete pólót és egy sötétkék
farmert viselt. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy akaratlanul is egymáshoz
öltöztünk. – Min mosolyogsz? – kérdezte miközben kihajtott a főútra.
– Csak azon,
ahogy felöltöztél – mondtam még mindig mosolyogva. Végig nézett a ruháján
keresve a hibát, de nem talált semmit, nem is találhatott hisz minden darab hibátlan
volt.
– Nem tudom,
mire gondolsz – mondta mikor már végképp nem értette mi van.
– Nyugi már! Nincs
semmi baj a ruháddal csupán azon somolyogtam, hogy mennyire összeöltöztünk –
árultam el neki is. Ekkor tüzetesebben végig nézett rajtam. Pillantása egy
pillanatig ott függött a testemen, amitől zavarba jöttem.
– Tényleg –
jegyezte meg kis idő múltán mikor tekintetét ismét az előttünk elterülő útra
szegezte.
– Köszönöm –
csúszott ki a számon.
– Mit
köszönsz? – tudakolta rögvest.
– Hogy eljössz
velem – válaszoltam kerülve a tekintetét.
– Ezen nincs
mit köszönni. – Erre már nem reagáltam semmit. A mellettünk elsuhanó fákat
figyeltem és próbáltam felkészülni arra, amit megtudhatok vagy éppen
ellenkezőleg arra, ha nem tudok meg semmit. – David mit szólt ahhoz, hogy én
viszlek el? – érdeklődött.
– Jól fogadta,
nem volt belőle semmi gond – feleltem talán kicsit túl gyorsan.
– Akkor jó –
mondta. Ezek után hosszú beszéd nélküli percek következtek. Nem tudtam mivel
törjem meg a csendet így hát inkább nem is mondtam semmit.
Az emberek már
most fel s alá járkáltak a városban. Kellemes idő lévén lengébben öltöztek. A
motor hirtelen leállt. Kellett néhány pillanat, míg rájöttem megérkeztünk. Egy
óra negyven percbe telt, de végül idetaláltunk. Ott állt hatalmas kanyargós
betűkkel az Alley Cat logója.
– Megérkeztünk
– tudatosította Paul.
– Igen tudom –
reagáltam majd egy mély levegő után kiszálltam. Paul szintén így tett.
Megálltam az üzlettel szemben és csak bámultam a kirakatot. Nem volt ismerős.
Titkon abban reménykedtem, ha meglátom a helyet, beugrik valami, még ha csak
egy apró emlékfoszlány is, de emlékszek majd, hát nem így történt.
– Gyere,
menjünk be! – Paul hangja térített magamhoz. Keze lágyan megérintette a
gerincemet majd udvariasan kinyitotta előttem az ajtót. Belépve az üzletbe új
ruhák és drága cipők illata csapta meg az orrom. Egy-két nő válogatott a
temérdeknyi finom anyag között. Mind egytől egyik jól öltözöttnek és jómódúnak
hatott. Egyik próbababától a másikig tipegtek magas sarkúikban. Pault elnézve
neki is feltűnt mennyire más kategória az, amit ott láttunk legalábbis a forksi
butikokhoz képest. Kivártam a soromat ugyanis szándékomban állt beszélni a pult
mögött serénykedő hölggyel. Már csak egy ember állt előttem s mikor ő is ott
hagyott egy kisebb vagyont én következtem.
– Jó napot
hölgyem miben segíthetek? – kérdezte széles mosollyal az arcán. Egyszerű fekete
pólót és fekete nadrágot viselt természetesen a bolt nevével ellátva. A haja
szinte mérnöki pontossággal a helyén volt. Nagyobb hullámokban keretezte
hófehér arcát ezzel egyfajta angyali kisugárzást adva a minden bizonnyal semmi
angyali mivolttal nem rendelkező nőnek.
– Jó napot! A
nevem Amira Matthews és egy elég furcsa kérdéssel fordulnék önhöz – kezdtem
mire a nő arca rögtön óvatossá vált. Félszemmel persze láttam, hogy a hátam
mögé leseget s nem kellett sokat gondolkodnom azon vajon mi köti le ennyire a
figyelmét. Mintha némi feszültség keletkezett volna bennem emiatt, de minden bizonnyal
csak azért dühített a dolog, mert jelenesetben velem kellett volna
foglalkoznia. Egy kicsi torokköszörülés után ismét rám emelete a tekintetét
majd megkérdezte.
– Miről lenne
szó? – Lopva hátra pillantottam, Paul alig pár lépésnyire állt tőlem néhány
igencsak forró fehérnemű társaságában. Kicsit talán kényelmetlenül is érezte
magát abban a közegben. Azonban nekem most nem volt időm ezen elmélkedni.
– Mint mondtam
kicsit furcsa a kérdésem, de véletlenül nem vagyok önnek ismerős?
– Sajnálom, de
nem értem pontosan mire is kíváncsi? – Gondoltam, hogy nem, lesz egy sétagalopp
megértetnem magam vele.
– Néhány
hónapja ennek a boltnak a kirakata elől vitt el a mentő. Sajnos az emlékeimet
elvesztettem és gondoltam talán, ha itt felismer valamelyikük, az némileg a
segítségemre lehet a továbbiakban. – Gondoltam talán az igazsággal jutok a legmesszebbre.
Persze alig egy percen belül beigazolódott ennek az ellentéte.
– Sajnálom
hölgyem, én csupán alig két hónapja dolgozom itt. – Az arcán valódi sajnálat csúfolkodott,
amit nagyon nehezen viseltem el. Marlene – merthogy ez a név állt a pólóján
függő kis táblácskán –, szavai hallatán felsikoltottam magamban és éreztem
amint a kétségbeesés kezd beszivárogni a tudatomba Csalódottan léptem el a
pulttól és engedtem magam elé a már kissé türelmetlenül topogó nőt.
– Na, mit mondott?
– Paul azonnal lecsapott rám amint eléggé közel kerültem hozzá. S bár már
láthatta az arcomon a választ elmeséltem neki a nagy semmit.
– Némi
sajnálkozó pillantás és teljes nemtörődömség után kibökte, hogy még csak két
hónapja dolgozik itt. – Mintha az ő arcán is némi csalódottságot véltem volna
felfedezni, de csak egy röpke pillanat erejéig. Olyan arcot vágott, mint amikor
úgy igazán töröd a fejed valamin, spekulálsz, próbálsz valami megoldást találni,
de gyorsan.
– Rajta kívül
nincs itt más alkalmazott? – Ahogyan ő is én is végig pásztáztam a körülöttünk lévőket,
de a kedves Marlene-én kívül nem találtunk más eladót. Felsóhajtott, két kezét
a nadrágja zsebébe dugta majd körbepillantott még egyszer. – Azt mondtad megvan
annak a lakásnak a címe ugye? – bólintottam. – Akkor menjünk – mondta. –
Viszontlátásra! – vetette oda futólag drága Marlene-nek, aki persze rögvest
viszonozta a gesztust negédes hangján. Ami azonban végleg nevetségessé tette a
dolgot az a további tíz női hang amint kórusban int búcsút a velem távozó
férfinek. Ám még mielőtt ténylegesen elhagyhattuk volna a helyet egy hang mely
az én nevemet csilingelte megállított.
– Amira
kedvesem hát elmennél anélkül, hogy üdvözölnél? – A hang irányába fordultam és
akkor megláttam az úgy négy láb kilencven hüvelyk magas, tíz centiméteres
sarkakon tipegő hölgyet. Nagyjából a negyvenes éveiben járhatott, erős sminket
viselt, de ennek ellenére nagyon bájos és szép volt.
– Öhm elnézést
én csak… – Na, erre valahogy nem voltam felkészülve. Nem igazán tudtam hogyan
reagáljak.
– Mi az már
meg sem ismersz? Régen láttalak, már kezdtem azt hinni, hogy elpártoltál
mellőlem – duruzsolta miközben megérintette a karomat.
– Én saj… sajnálom
nem emlékszem – dadogtam. Az ismeretlen ismerős értetlenül állt előttem.
– Ezt meg hogy
érted? – kérdezte kíváncsian.
– Elvesztettem
az emlékeimet, csak annyit tudok, hogy innen a maga butikja elől vittek el a
mentősök. Gondoltam eljövök, hátha felismer itt valaki és tudna nekem mondani
valamit. Bármit, ami csak eszébe jut velem kapcsolatban. – Mikor kimondtam az
első mondatomat automatikus reakciójaként a szája elé kapta gondosan
manikűrözött kezét.
– Szentséges
ég! – szörnyülködött. – Ne haragudj kedvesem, hogy így lerohantalak. Gyere, ülj
csak le és meséld el, hogy érzed magad! – Az egyik fehér bőrülőhöz vezetett,
amin végül helyet is foglaltunk. Megfogta a kezem, és ahogyan azt gondoltam az
érintése bársonyosan sima és puha volt.
– Ugyan semmi
baj, hisz honnan tudhatta volna! – nyugtattam. – Engedje meg, hogy bemutassam
egy barátomat, ő itt Paul, aki volt olyan kedves és elkísért. – Kedvesen
rámosolygott majd kezet nyújtott felé. Paul illedelmesen viszonozta gesztust
aztán ismét rám terelődött a figyelmük.
– Hallottam,
hogy néhány hónapja volt itt valami cécó, de azt egy szóval sem mondták, hogy
veled történt valami baj! – Úgy tűnt tényleg felzaklatták a hallottak, ez akár
azt is jelenthette, hogy közelebb álltunk egymáshoz, mint szimpla eladó és
vevő. – Na, de mi történt veled? – faggatott mindenféle rosszindulattól
mentesen.
– Szívrohamom
volt. Az orvosoknak sikerült megmenteniük, de három hónapig kómában feküdtem. –
Akarattal hagytam ki a meghaltam majd visszatértem részt nem kellett még ennél
is drámaibbá tenni a helyzetet.
– Szegénykém!
De most már jobban vagy ugye?
– Igen
teljesen felépültem eltekintve attól, hogy még mindig nem emlékszem semmire az
életemből. Éppen ezért örülök annak, hogy végül is találkoztunk Miss…
– A nevem
Lauren McCall – segített ki rögvest.
– Miss. McCall
reménykedem, hogy talán maga tudna nekem mondani valamit. Régóta ismerjük
egymást? Sokat jártam ide, és ha igen akkor kivel vagy kikkel? – Rázúdítottam
az összes kérdést, ami csak eszembe jutott akkor abban a pillanatban.
– Nos, ami azt
illeti, úgy három éve ismerjük egymást. Havonta egyszer általában megjelentél
nálunk és rengetek szép ruhával és cipővel távoztál. – Hófehér mosolya a füléig
szaladt az emlékek felidézése alatt. – Ha jól emlékszem mindig egyedül jöttél
illetve a sofőröd társaságában.
– Sofőr? – kérdeztem
vissza hitetlenkedve.
– Igen
aranyom. Egy fekete diplomata autóval érkeztél mindig, sötétített ablakokkal –
folytatta.
– Esetleg
valami más, amire emlékszik? – most szólalt meg először Paul mióta Miss. McCall
felbukkant.
– Gondolkodom…
gondolkodom. Egyszer egy barátnőddel jöttél. Sötét hajú, szemű, kedves teremtés
volt. A neve már nem rémlik sajnos – szontyolodott el ismét.
– Esetleg nem
meséltem a családomról, barátokról? – tettem fel a következő kérdést a fejemben
lévő listáról.
– Nem igazán.
Tudod, csak olyan pletyizés szintjén ment a dolog, de a családot sosem vontuk
bele a dolgokba. Az viszont rémlik, hogy szinte minden alkalommal kaptál egy
hívást. Biztosra veszem, hogy férfitől, mert egészen másként beszéltél vele.
Megváltozott a hanglejtésed – osztott meg egy újabb rejtélyes információt. Nem
mertem belegondolni, hogy van valahol egy férfi, aki azóta is várja, hogy
hazatérjek.
Paul
megköszörülte a torkát, ami miatt azt hittem talán mondana valamit, de amikor
felé pillantottam valahova egészen másfele kalandozott a tekintete. Kutattam
még valami kérdés után, amit feltehetnék neki, de hirtelen semmi sem jutott
eszembe.
– Értem és
nagyon köszönöm a segítségét! – hálálkodtam.
– Ugyan,
semmiség örömmel segítettem, már ha azok az információk, amiket elmondtam
nyújtanak bármiféle segítséget.
– Mindenképp –
mondtam rögvest, hogy megnyugtassam, ám sajnálatos módon azok, amiket elmesélt
nem sok hasznot jelentettek számomra. – Esetleg, ha magának sem okoz gondot
cserélhetnénk telefonszámot és ha még eszembe jut valami kérdés vagy önnek ugrik
be valami akkor elérhetjük egymást – vetettem fel az ötletet és csak
reménykedhettem benne, hogy belemegy.
– Hát persze, drága
Amirám! Tessék itt a névjegykártyám. – A kis retiküljébe nyúlt majd előhúzott
egy elegáns, fehér alapon fekete gyöngybetűkkel írt kártyát, névvel,
telefonszámmal ellátva. – Bármi kérdésed van hívj, és ha tudok válaszolok –
ígérte én pedig elfogadtam. Természetesen én is megadtam neki az elérhetőségeimet,
amit ő is őszinte örömmel fogadott.
– Mindent
nagyon köszönök tényleg, mi akkor most mennénk is. – Felálltam majd ők is így
tettek. Paul és én búcsút intettünk Miss. McCallnak s ezúttal tényleg elhagytuk
a helyet. Az órámra pillantva, meglepve tapasztaltam, hogy elszaladt az idő.
Már dél is elmúlt... Beültünk az autóba ám nem indultunk el rögtön.
– Szóval akkor
most irány az a lakás? – kérdezte Paul miközben egész testével felém fordult.
– Igen, igen
csak azon gondolkodom, amiket Miss. McCall mondott – vallottam be töprengve.
– Sok minden
nem derült ki. Azt most már tudjuk, hogy elég jómódban kellett élned, ha
havonta megtehetted, hogy itt vásárolj. Főleg, hogy a nő elmondása szerint
saját sofőrrel jártál. – vázolta fel ő is azokat a gondolatokat melyek már az
én fejemben is ott motoszkáltak. – Valamint ha a radarjai nem csalnak, akkor…
vagyis akkor volt valakid – fejezte be a mondatát némileg döcögősen.
– Ahh ez
nehezebb lesz, mint azt gondoltam! – sóhajtásom megtelítette a kocsit a
kétségbeesés nyomasztó érzetével.
– Még csak
most kezdtünk hozzá – vigasztalt. – Menjünk és nézzük meg azt a másik címet! –
Kivette a kezemben szorongatott papírt majd elolvasta a következő úti célunk koordinátáit
és anélkül, hogy bármi mást mondott volna a gázra taposott. Úgy fél óra múlva
meg is találtuk a keresett címet. A környék telis-tele volt szebbnél szebb
házakkal és egyéb más épületekkel. Nekünk az ötvenhatos számmal jelölt lakás
kellett így nem messze tőle sikerült üres parkoló helyet találnunk.
Kipattantunk a járműből majd egyenest megcéloztuk a velünk szemben tornyosuló
épületet. Liftező, néha görcsbe ránduló gyomorral léptem az ajtóhoz majd
nyomtam meg a falon függő csengőt. Lágy dallamot játszva jelezte a bent
lévőknek a jöttünket, majd alig egy perc múlva a kilincs megmozdult s az ajtó
kitárult előttünk. Egy férfi állt mögötte.
Légy olyan jó és mondd el mit gondolsz!
ÁÁÁ nagyon jó fejezet lett!!:D
VálaszTörlésPaul*.*<3
Alig várom már a következőt!
Ki az a pasas??:O:O
Kíváncsi vagyok:P
millió puszi:
Natalie
Szia Natalie!
TörlésJól van most megnyugodtam... nagyon örülök, hogy ennyire tetszett!
Na igen Paul én is nagyon szeretem *.*
Hogy ki az a pasi kiderül a következő fejezetben :P
Nagyon köszönöm, hogy írtál!
Puszillak
P. Sawyer
Szia.
VálaszTörlésSzuper lett a fejezet,örülök hogy jutottak valamire Amira életével kapcsolatban.Vajon ki lehet az a férfi?Nagyon kíváncsi vagyok.
Szia Niki!
TörlésÉn is örülök, hogy neked ennyire tetszett ez a fejezet. Amira életéről egyre több és több dolog fog kiderülni majd végül végre minden titokra fény derül majd. Mint az már Natalie-nak is írtam a következő fejezetben kiderül ki volt az a férfi.
Sok sok puszi és köszönöm, hogy írtál!
P. Sawyer
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszik a fejezet! Akkor most David bevésődött? De úgye Paul-al fogod a végén összehozni?
Az előző történetedben Jamie a kórházban beszélget egy Amira nevű lánnyal. Ő az, régen tényleg találkoztak már?
Várom a folytatást!
Nelli
Szia Nelli!
TörlésJó látni, hogy itt vagy! Igazán örülök annak, hogy tetszett ez a fejezet is. Nem David nem vésődött Amirába, már az első pillanatban amikor meglátta nagyon megtetszett neki, hisz Amira egy nagyon szép lány. Az elmúlt fél év alatt pedig nagyon megkedvelte őt. Az hogy a történet végén ki mellett köt ki Amira nem árulom el szóval akárki lehet... David... Paul vagy akár egy harmadik személy :D Majd kiderül :P
Igen az a lány akivel Jamie találkozott valóban Amira volt :) Te vagy az első aki ezt megkérdezte és örülök, hogy ennyire szemfüles vagy! :)
Köszönöm, hogy írtál nekem a kérdéseidnek meg különösen örülök :P :)
Sok sok puszi
P. Sawyer
Szia!
VálaszTörlésNagyon jó lett a fejezet! A titokzatos férfi vajon a barátja vagy a testvérek esetleg csak haverok? David mit fog reagálni, ha a barátja volt? És amúgy most David bevésődött vagy csak úgy vannak Amirával? Siess a következővel! =D
Smile
Szia Smile!
TörlésSzintén örömmel tölt el, hogy tetszett a fejezet és, hogy írtál nekem. A férfi kiléte a következő fejezetben kiderül ígérem :P David elég forrófejű ami azt illeti... majd meglátjuk mire hogyan reagál. Mint azt már feljebb Nellinek is írtam David nem véste be Amirát... a lány csupán elbűvölte a szépségével és a személyiségével. Igyekszem a következővel ígérem. A vázlat már meg van csak meg kéne írnom ami ugye a dolog nehezebbik része XD de tényleg rajta vagyok az ügyön.
Köszönöm, hogy írtál!
Sok sok puszi
P. Sawyer