Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

Szünetel!

2010. szeptember 28., kedd

3. fejezet - A diagnózis

A diagnózis



Az az ismerős szempár, ami teljesen fogva tartotta a tekintetem egy egész rövidke pillanatig, mintha az ő szemeiben is meglepettséget véltem volna látni és talán felismerést, de abban teljesen biztos voltam még sosem láttam ezt a fiút arra biztosan emlékeznék.

– Szia, Edward Cullen vagyok. Bella barátja. És te? – Meghallottam a hangját és hirtelen furcsa érzés fogott el. Talán a doktorúr rokona? A fia nem lehet hisz, a doktor is alig nézett ki harmincnak, de talán valami másmilyen rokoni szál fűzi őket egymáshoz. Aztán ott van az a jellegzetes és nem mindennapi szem, a hangjában is van valami különösfajta csengés, egészen fülbemászó.

– Szia, én Jamie Scott vagyok. A minap költöztem ide a két bátyámmal. Ma találkoztam Bellával, és kicsit beszélgettünk, meg kölcsön adja a jegyzeteit – mondtam, miközben végig engem nézett és úgy éreztem, mintha épp kielemezne, mintha hallgatná, amit mondok, de leginkább arra koncentrál, mire gondolhatok, ami valójában hülyeség, hiszen hogyan hallaná a gondolataimat?

– Akkor ezek szerint egy suliba fogunk járni? – kérdezte.

– Hát, ha minden igaz, akkor igen. Ez az utolsó évem a suliban – mondtam, majd Bella lejött a lépcsőn és amint meglátta Edwardot a szemében ugyan az a fény ragyogott, amikor ezelőtt fél órával épp róla mesélt nekem. Amikor Edwardra néztem nála is pont ezt láttam és azonnal az jutott eszembe, hogy nekem talán sosem adatik meg ez a fajta összetartozás. Voltak már kapcsolataim, de egyik sem tartott sokáig. Bevallom volt pár, aki a bátyáim miatt menekült el, de a legtöbbjükkel nem volt meg az az igazi bensőséges kapcsolat, amire mindenki vágyik, jól elvoltunk, de semmi több. Most, hogy lehet az időm gyorsabban tart a végéhez, mint azt bármelyikünk is gondolta volna sok minden fontosabbá vált az életemben.

– Tessék, itt vannak a jegyzeteim, remélem sikerül mindent kibogoznod belőlük – mondta Bella miközben átnyújtott pár jegyzetfüzetet. Mivel kezdtem kicsit feleslegesnek érezni magam, és amúgy sem szerettem volna őket zavarni jobbnak láttam, ha inkább elindulok. Egyébként is fel kellett készülnöm a holnap reggelre, a doktorral van találkozóm.

– Köszi, akkor én most mennék is. Örülök, hogy megismerkedtem veletek. Majd még beszélünk. Sziasztok. – Elköszöntem és miután ők is elbúcsúztak kisétáltam az ajtón. Egyenesen hozzánk mentem és amint beléptem a házba meghallottam amint a bátyáim a nappaliban ülve a tv előtt ismételten kosárlabda meccset bámultak. Oda voltak ezért a sportért. Annak idején apa és ők rengeteget játszottak, de miután meghaltak egyikőjük sem vett többet labdát a kezébe. Borzalmas, hogy milyen szinten le tudta őket kötni ez a sport, észre sem vették, hogy megjöttem így nem is akartam őket megzavarni. Bementem a konyhába és összedobtam a vacsit. Amikor kész voltam a srácok még mindig a tv előtt ültek, így amikor elkiáltottam magam meglepetten érkeztek meg az asztalhoz.

– Már éreztem ezeket a finom illatokat, tudtam, hogy megérkeztél – mondta Nathan.

– Na és merre jártál húgi? – kérdezte Luke.

–Hát, elakartam menni sétálni, aztán találkoztam az egyik szomszéd lánnyal. Bella Swannal és behívott magukhoz, beszélgettünk kicsit. Kiderült, hogy ugyanabba a suliba fogunk járni. Oda adta a jegyzeteit, de aztán megérkezett a barátja így jobbnak láttam, ha haza jövök és elkészítem a bátyóimnak a vacsit.

– Akkor ő a rendőrfőnök lánya? – kérdezte ismételten Lucas.

– Fogalmam sincs, azt mondta az apját Charlie Swannak hívják.

– Igen, akkor ő az. A minap találkoztam vele és igazán kedves fickónak tűnt.

– A lánya is az – mondtam.

– Szóval akkor találtál magadnak egy barátnőt, ez jó – állapította meg Nate, bár én azért túlzásnak véltem a barátnő szót, hiszen eddig még csak egyszer beszéltünk. Miután megettük a vacsit elköszöntem a fiúktól és a szobámba mentem. Egy hosszú relaxáló fürdő után egyenesen az ágyamba vetettem magam, de sehogy sem jött álom a szememre. Így inkább kikászálódtam az ágyból és kimentem a teraszra. A levegő párás volt, ami elég nagy súlyt nyomott a tüdőmre, de élvezni akartam, ahogy a lágy szellő a hajamat lobogtatja és kellemesen csipkedi a bőröm. Leültem az egyik székbe és a kezemben lévő üres vászonra rajzolni kezdtem. Amikor az égre pillantottam furcsa színkavalkádban pompázott, a lassan feltörekvő napkelte színei csodás módon festették meg az égboltot. Észre sem vettem mit rajzolok, amíg kész nem lettem, a papírról egy szem nézett vissza rám, egy aranybarna igéző szempár. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, hogy miért jár ennyit az agyam ezen a pillantáson, de annyira egyedi annyira különleges, hogy egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből. Gyorsan az órára pillantottam, ami hajnali öt órát mutatott, úgy éreztem ideje lesz lassan készülődnöm, az éjszaka keringő levegő eléggé megterhelte a tüdőmet éreztem, hogy kicsit nehézkesebben megy a levegő vétel, de nem bírtam betelni az égbolt látványával. A fürdőszobai teendők után, előkerestem egy farmert és egy hosszú ujjú fekete felsőt és belebújtam egy vékony dzsekibe. Mivel ma már muszáj volt Lucasnak bemennie a céghez így ma csak ketten mentünk, én és Nate. Szótlanul ültünk az autóban, bár Nate néha-néha féltő pillantásokkal nézett rám úgy téve mintha semmi jelentősége sem lenne, de én tudtam, hogy igazából aggódik bármennyire is próbálta titkolni. Nem tagadom az én torkom is össze volt szorulva és rettegtem attól, amit a dokitól hallok, de úgy gondoltam jobb, ha tudom mintha kétségek közt kéne hánykolódnom éjjelente ahogyan az elmúlt este is történt. Megérkeztünk a kórházhoz, egyenesen Dr. Cullen rendelőjébe. A váróban voltak egy páran, nem csodálom, hiszen Dr. Cullenen látszik, hogy lelkiismeretesen végzi a munkáját és ért is hozzá. Ahogy fogytak az előttem lévő betegek annál nagyobb volt bennem a feszültség. Egyébként sem éreztem magam valami jól, a tegnap esti levegő annyira megterhelte a tüdőm, nem értem, hogy miért. Eddig még sosem történt ilyesmi, de úgy éreztem, mintha egy ólomsúlyú valami nehezedett volna rá, és nehezebben kaptam a levegőt is. Még egy ember volt előttem… aztán meghallottam a nevem.

– Jamie Scott. – Nate és én felpattantunk a székről és egy egymás felé vetett pillantás után beléptünk az ajtón.

– Jó napot doktor úr – köszöntünk.

– Jó napot – köszöntött ő is, majd két székre mutatott. Nate és én helyet foglaltunk.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Öhm… jól – feleltem, ami nem volt igaz. Nem a doktor előtt akartam titkolózni, de nem akartam ilyesmiről beszélni vele Nate előtt. Azt hiszem a doktor megértette a válaszomban bujkáló valóságot.

– Megvannak az eredmények? – kérdezte hirtelen Nathan.

– Meg. – Egy pillantás felém, amiből már tudtam semmi jóval nem számolhat számomra. – Nos a vérvizsgálat szerint az ön szervezetében lévő fehérvérsejtek száma igencsak kevesebb a megszokottnál – kezdte.

– Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Nate, én azonban képtelen voltam megszólalni. Éreztem, hogy ennek ennyivel még nincs vége, hogy ez sokkal súlyosabb, mint amilyennek hangzik.

– Azt, hogy Dr. Smith feltételezései nem voltak alaptalanak. Nagyon sajnálom, de a húgának leukémiája van. – Amint meghallottam azt a szót rögtön éreztem, hogy kicsúszik alólam a talaj, elvesztem, ennyi volt. – Elhiszem, hogy ez így most eléggé lesújtó számukra, de higgyék el rengeteg gyógymód van a te stádiumodban.

– Az ő stádiumában? Ezt hogy érti? – hallottam Nathan hangjában, hogy akármennyire is próbált uralkodni az érzésein, nem megy neki olyan könnyen.

– Azt, hogy Jamie a leukémia első szakaszában van, aminél még nem kell rögtön a halálról beszélnünk. – Halál… rengetegszer gondolkodtam már ezen a szón, de sosem gondoltam, hogy ez a szó, hogy halál ilyen hamar elér az én életembe is. – A leukémiák tünetei hátterében egyrészt az áll, hogy a leukémiás sejtek nem tudják a fehérvérsejtek normális működését ellátni, másrészt, hogy a csontvelőben burjánzó leukémiás sejtek egyéb vérsejtek képződését gátolják. A leukémiás fehérvérsejtek nem képesek leküzdeni a szervezetbe jutó kórokozókat, baktériumokat, vírusokat, ezért a leukémiásoknál fertőzések és láz lép fel. Ezek közül már tapasztaltál néhány tünetet. A te stádiumodban alkalmazható különböző kezelési mód. Az eshetőségek közé tartozik a kemoterápia, sugárterápia, csontvelő transzplantáció valamint immunterápia és támogató kezelések. Úgy gondolom, ahhoz, hogy még időben megállítsuk az állapotod romlását rohamos időn belül el kell kezdenünk a kemoterápiás kezelésedet.

– De ez sem jelent 100%-os gyógyulást ugye? – kérdeztem

– Úgy vélem, ha a lehető leghamarabb nekilátunk elég nagy esélyünk van a betegséged legyőzésére. – Nem tudtam, mit akarok.

– Milyen mellékhatásokkal járna ez a kezelés? – Ismét Nate kérdezett.

– Amennyiben, hozzákezdünk a kemonak, tudnod kell, hogy a mellékhatások sokszor fájdalommal járnak. Levertnek, fáradékonynak érezheted magad, valamint előfordulhat haj hullás, de ez nem mindenkinél jelentkezik. – A doktor hangja nem az a szakszerű monoton hang volt, amit már mindannyiszor elismételt hasonló helyzetben lévő embereknek, hanem úgy éreztem őt is mélyen érinti ez a dolog.

– Fájdalom alatt mit ért? – A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál, de mindketten hallották. Nem néztem Nathanre, de oldalról láttam amint a hangom hallatán fejét felém fordította.

– A fájdalmak gyakran a csontokra terjednek ki. Igen erős és intenzív fájdalmakról van szó. – Egy pillanatig elhallgatott, mintha számára is nehéz lenne kiejteni a szavakat. – De mint mondtam, ezzel a kezeléssel nagy esélye van a gyógyulásra.

– És ha nem használ? Akkor mennyi időm lehet még hátra? – A hangom most erőteljesebben hangzott, de legbelül úgy éreztem sikoltani tudnék a lelkemet emésztő fájdalomtól és az irdatlan erősségű félelemtől.

– Én a helyében nem gondolnék erre az eshetőségre, hiszen mint mondtam nagyon jó esélyekkel indulunk. Véleményem szerint 90% esélye van arra, hogy a kezelés beválik és ön újra egészséges legyen. Megértem, hogy most kicsit össze van zavarodva, de jó lenne ha minél előbb megmondaná nekem szeretné e a kezeléseket.

– Már hogyne szeretné!? – kérdezte a kelleténél hangosabban Nathan, ám én nem voltam ebben annyira biztos. Nem voltam felkészülve ezekre a fájdalmakra, de abban is biztos voltam, hogy a halálra sem készültem még fel.

– Azt hiszem ezt Jamie-nek kell eldöntenie. – mondta dr. Cullen. Összeszedve minden erőmet a doktor szemébe néztem majd, még mielőtt a bátyám bármit mondhatott volna, eldöntöttem.

–Amennyiben ön úgy gondolja, hogy sikerülni fog belevágok. – A válaszom hallatán a doktor ajkai egy gyenge mosolyra húzódtak, majd azonnal megbeszéltük az első kezelésem időpontját. Nathan és én miután elköszöntünk az orvostól az autóba beszállva hazafelé vettük az irányt. Ha lehetséges a hazafelé vezető út még csendesebbnek tűnt. Nathan egész végig előre meredve bámult ki a szélvédőn és egy pillanatra sem nézett rám talán úgy érezte erősebb maradhat, ha nem kell a szemembe néznie, ha nem lát engem. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogjuk mind ezt elmondani Lucasnak és, hogy hogyan fogják majd végig nézni, amikor már annyira legyengült leszek a kemoterápiától, hogy felállni sem tudok, de ő értük úgy érzem meg kell próbálnom. Annyi mindent tettek már értem, nem hagyhatom őket cserben. Amikor haza értünk Luke már otthon várt minket és amint beléptünk a házba feszült izgalommal előttünk teremt és minden izomzatával megfeszülve várta, hogy kimondjuk az orvos diagnózisát. Nem éreztem magam képesnek erre nem tudtam belemondani a szemébe azt, hogy beteg vagyok, hogy haldoklom. Egy pillantás nélkül felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Tisztában voltam vele, hogy épp ebben a pillanatban mond el mindent Nathan Lucasnak és nem akartam átérezni az ő lelküket átjáró fájdalmat. Hiszen már csak mi maradtunk egymásnak és most úgy érzem cserben hagyom őket azzal, ha elhagyom őket, ha távozom az élők sorából. Egy idő után az ágyamban feküdve néztem a plafont és próbáltam minden olyan dologra gondolni, ami örömet hozott az életembe nem sokkal később kopogtattak az ajtómon.

– Nyitva! – mondtam, mire az ajtó kinyílt és két fej kukucskált be a résen.

– Bejöhetünk? – kérdezte Luke.

– Persze, – feleltem, majd lassú léptekkel eljöttek az ágyamig. Nathan az egyik, Luke pedig az ágy másik oldaláról közelített. Mindketten befeküdtek mellém és átöltétek. Szavak nélkül feküdtünk egymás mellett és csak egymás lélegzetét hallottuk...az enyém jóval szaggatottabb és nehezebb volt, mint az övék.


Pár nappal később


Mivel a vizsgálatok és a kemoterápia miatt nem tudtam elkezdeni a sulit halasztanom kellett. Az első kezelés után, úgy éreztem, mint akivel nem történt semmi. Aztán jött a következő...mint azt előre jelezte a doktor, meglehetősen ramatyul éreztem magam és egész nap az ágyat nyomtam. Bellával egyre közelebb kerültünk egymáshoz és már megismertem a barátját Edwardot is. Igazán kedves, okos és jó fej srác. Összeillenek Bellával. Most reggel kilenc óra van. Nathan sulival kapcsolatosan intéz valamit, Lucas pedig a cégnél van bent. Nagy nehezen, de sikerült őket rá vennem, hogy ne akarjanak egész nap mellettem ücsörögni és éljék a saját életüket. Ma sokkal jobban éreztem magam, szükségem volt egy kis levegőre és nem utolsó sorban szerettem volna egy kis társaságot. Mivel ma szombat van, így gondoltam meglátogathatnám Bellát. Felöltöztem, megfésülködtem és egy kis smink feldobása után kimentem a házból. Bella apja Charlie a rendőrfőnök nem volt itthon, de a konyhában égett a villany. Elindultam a házuk felé, amikor azonban elértem hozzájuk megláttam egy eddig ismeretlennek tűnő autót. Arra gondoltam talán még sem kéne zavarnom, de nem bírtam volna ki még egy órát egyedül kuksolva a házban. Így végül mégis bekopogtattam az ajtón. Hallani lehetett a léptek zaját, amíg az ajtó előtt meg nem állt.
Az ajtó kinyílt, én pedig kedves mosollyal az arcomon üdvözöltem volna Bellát, ám a kitárult ajtó mögött egy ismeretlen, ízig-vérig tökéletes férfi állt.

2010. szeptember 13., hétfő

2. fejezet - Ismerkedés

Ismerkedés

A doktor kezet fogott Nathannel és Luke-kal, majd kedves arccal felém fordult és engem is üdvözölt.

– Jó reggelt kisasszony! – Felém nyújtotta a kezét. Amikor érintkezett a bőrünk egy pillanatra libabőrös lettem az érintésétől, nagyon hidegnek éreztem a tapintását, olyan volt, mintha mínuszokról jött volna be éppen. Aztán arra gondoltam talán megint felszökhetett a lázam, egyébként sem éreztem magam valami jól.

– Jó reggelt doktor úr. Jamie vagyok – köszöntem, majd intett az egyik szék felé, helyet foglaltunk, végül megszólalt.

– Szóval, miről lenne szó. Melyikünkkel beszéltem telefonon? – A fiúk felé fordult.

– Velem. Lucas Scott vagyok. Jamie bátya – felelte Luke.

– Nos, a kollégám Dr. Smith, akinél legutoljára jártak átküldte Jamie néhány vizsgálatának eredményét. A vérkép elég rosszul fest. Mondott valami konkrétat? – tette fel az újabb kérdését.

– Azt mondta, még nem tud biztosat, de a legvalószínűbb, hogy… – beszéltem, de amikor kimondtam volna Dr. Smith feltételezéseit Luke félbeszakított.

– Nem hiszem, hogy Dr. Smith feltételezéseire kéne hagyatkoznunk. Azért jöttünk ide, hogy maga vizsgálja ki a húgomat. Azt hallottam, maga nagyon jó orvos, ezért ideköltöztünk – mondta Lucas. Kezdtem azt hinni, ők nehezebben viselik ezt az egészet, mint én magam. Nem akarják elfogadni az orvos diagnózisát.

– Rendben, ahogy akarják. Akkor mindent elkezdünk elölről. Kezdjük a vérvizsgálattal és kiállítunk egy új vérképet. Arra lennék még kíváncsi, hogy milyen panaszokkal fordult orvoshoz? – Most már nem Luke–hoz beszélt, hanem egyenesen hozzám.

– Gyakorta vannak fejfájásaim, de nem enyhe nap, mint nap megtörténhető fejfájásról van szó, hanem annál jóval erősebb. Eléggé fáradékony vagyok mostanában, sokat alszom. Eddig más tünetek nem jelentkeztek bár az elején csak a fáradékonysággal kezdődött. Azóta meggyarapodott egyéb kellemetlen dologgal – mondtam, mire a doktor egy pillanatig gondolkodott valamin, majd így felelt.

– Ezt rengeteg dolog okozhatja, lehet, hogy csupán egy vashiányról van szó, de előfordulhat vérszegénység vagy egyéb súlyosabb probléma, na de ne szaladjunk ennyire előre. Most akkor menjen be a vizsgálóba arra – mutatott a jobb oldali ajtó felé, – és mindjárt megyek és levesszük azt a vért. – A gesztusai és a szeméből áradó kedvesség lehengerlő volt, annak ellenére mennyire feltűnő jelenségnek számított. Úgy tettem, ahogy kérte, felálltam és bementem az ajtón, amit az imént mutatott. Miután leültem a vizsgáló asztalra megérkezett egy nővérke. Nagyjából negyven év körül lehetett, arca kedves és szelíd. Nem sokkal később a doktor is megjelent, majd a fiókba nyúlva elővett egy fecskendőt. Míg ellenőrizte annak állapotát a nővér előhúzott egy vatta darabot, majd miután belemártotta azt a fertőtlenítőbe, végig szántotta a bőrömön. Azután a doktor felém fordult kezében a tűvel. Igazság szerint sosem féltem az ilyesmiktől így most sem izgattam különösebben magamat a dolgon.

– Akkor most leveszek egy kis vért rendben? – szólalt meg először a doktor mióta belépett a vizsgálóba.

– Rendben – feleltem kurtán, majd oda jött, megfogta a karom és csupán egyetlen apró, szúrást éreztem. A vér meglepő gyorsasággal telítette meg a kis ampullát, majd észre sem véve a doktor már rég eltávolította azt. A tű helyére egy kisebb vattapamacsot nyomott.

Ezt tartsa rajta pár percig. – Nem bírtam betelni a doktor szemeinek látványával. Még sosem láttam ilyen különleges színkavalkádot. Az arany és a barna különböző árnyalatai rajzolódtak ki a tekintetében. – Az eredmény holnap reggelre meg lesz. Úgyhogy, ha gondolja, eljöhet érte.

– Itt leszek. – mondtam, majd felálltam és visszamentem az előző helységbe. Nate és Luke fel-alá járkálva várakoztak. Amint meghallották az ajtó nyitódását felénk fordultak és az eddigi aggodalommal teli arckifejezésüket megpróbálva eltakarni, egy kedves mosolyt erőltettek magukra.

– Készen is vagyunk. Jamie-nek már mondtam reggel hét óra körül jöhetnek az eredményekért.

Köszönjük doktor úr – mondta Luke, majd kinyitották az ajtót és egy-egy viszlát után kimentek rajta. Én még vetettem egy utolsó pillantást a férfi felé mire az csak ennyit mondott.

Fel a fejjel kisasszony, bízzon a legjobbakban. – Rámosolyogtam és kimentem az ajtón. Olyasfajta különös érzésem volt a doktorral kapcsolatban amilyet még sosem tapasztaltam. Fura érzés kerített hatalmába a közelében. Mélyen legbelül úgy éreztem, mintha tartanom kéne tőle, de amikor rá néztem egy hihetetlenül kedves és intelligens férfit láttam benne. Be kell, hogy valljam kissé kezdett eluralkodni rajtam az idegesség. Holnap kiderül mi bajom van valójában, hogy tényleg csak egy egyszerű vashiányról vagy vérszegénységről van szó vagy egy sokkal komolyabb, az életemnek véget vető betegségről. Az autóban egy szót sem szóltam egész végig, ezen töprengtem és, hogy mi tévő leszek ha az utolsó egyben legtragikusabb eshetőség kerül szóba. Nathan és Luke is csendben voltak, tisztában voltam vele, hogy ők is éppen ezen gondolkodnak, minden az arcukra volt írva, hiába próbálták rejtegetni. Szerettem volna azzal biztatni őket, hogy minden a legnagyobb rendben van és így is marad, de ha saját magam sem tudtam ezzel meggyőzni, akkor hogyan is sikerülhetett volna velük szemben? Egyenesen haza mentünk és miután átöltöztem, úgy döntöttem ideje neki látnom az ebédnek. Mivel anyu imádott főzni rengetegféle kaját meg tanultam elkészíteni, még kiskoromban, meg aztán, amikor elmentek kötelességemnek éreztem megtenni ezt a bátyáimért. A kajával hamar készen lettem, így szóltam a fiúknak ők pedig hamar le is jöttek az ebédlőbe. Nem akartam, hogy ennyire fagyos és hallgatag legyen a hangulat, így megtörtem a hosszúra nyúlt csendet.

Arra gondoltam elmehetnék valami suliba… kezdenem kell magammal valamit. – A két fiú felém kapta a fejét és meglepve bár, de örömmel fogadták a felvetésemet.

Ennek örülök, és mire gondoltál? – kérdezte Lucas.

Hát igazából nem tudom, talán egy képzőművészetire amúgy is imádok rajzolni és azért akad egy kis tehetségem is hozzá.

Ez jó ötlet, biztos vagyok benne, hogy akármelyik helyre felvételt nyernél – mondta Nate. Ők sokkal jobban bíztak a tehetségemben, mint én, de igazán jól esett az elismerésük. Az ebéd után elmosogattam, majd kedvem támadt egy kis sétához. Felkaptam magamra egy tornacipőt és egy vékony dzsekit és már kint is voltam a szabadlevegőn. Fogalmam sem volt róla merre kéne mennem, hiszen nem tudtam, mi merre van, de mikor kint álltam a ház előtt megpillantottam a házunkkal szemben elterülő, fákkal teli erdőt. Hirtelen olyan hívogatóvá vált, hogy ha akartam volna sem lettem volna képes megálljt parancsolni a lábaimnak. Már csak pár lépés választott el a fák nőtte gyönyörűségtől, amikor valaki utánam kiáltott.

– Hahóó, Hé te! – Megfordultam és a mellettem lévő házból kilépett egy nagyjából velem egykorú, hosszú, barna hajú lány. Eddig nem igazán láttam a szomszédainkat, de ez a lány szimpatikusnak tűnt. Egyre közelebb ért hozzám bár még mindig nem tudtam miért állított meg. Megállt előttem, majd felém nyújtotta a kezét. – Szia, a nevem Bella Swan. Te laksz a szemben lévő házban ugye? – kérdezte, igazság szerint kicsit zavarban volt, mintha kényelmetlenül érezte volna magát attól, hogy csak úgy leszólított, de mindamellett kedves és barátságos volt a tekintete. A bőre egész fehér, bár nem annyira, mint Dr. Cullené, emellett makulátlan és igazán különleges a maga egyszerű módján. A szemei csokoládé barnaként fénylettek az arcán, egészen hasonló volt az enyémhez.

Szia, én Jamie Scott vagyok és igen most költöztem ide a két bátyámmal – feleltem, mire a benne lévő feszültség feloldódni látszott.

– Merre indultál az imént? Már ha nem gond hogy ilyesmit kérdezek – visszakozott azonnal amint rájött talán olyat kérdezett, ami nem igazán tartozik rá.

– Igazából fogalmam sincs csak egy kis sétára vágytam, aztán megláttam ezt az erdőt és annyira csalogatóan hatott rám, hogy gondoltam körül nézek. – Magam is meglepődtem, milyen könnyen beavattam a gondolataimba.

– Tudod, nem akarok beleszólni vagy ilyesmi, de szerintem nem valami jó ötlet az erdőben lófrálnod. – Máskor talán azt mondtam volna, hogy ne üsse bele az orrát, de úgy éreztem igaza van, és hogy kedves tőle amiért, így ismeretlenül is figyelmeztet.

– Ugyan nem haragszom, inkább megköszönöm, amiért figyelmeztettél. Igazán kedves tőled. Na és te mióta laksz itt? – kérdeztem, majd intett, hogy menjünk be a házunkba és közben beszélni kezdett.

Én lassan két éve lakom Forksban. Az apámmal Charlie-val. – A ház igazán barátságos volt, sokféle színben pompázott az épület beltere. Leültünk a nappaliban lévő kanapéra és közben hozott két poharat és egy kis frissítőt.

Na és gondolom suliba jársz még. Én a forksi gimibe járok, most vagyok végzős.

Én is végzős vagyok. Ha minden igaz holnap után kezdek a suliban és akkor ezek szerint egy helyre fogunk járni – mondtam. – Egyébként milyenek az itteni emberek? – kérdeztem.

A legtöbbjük kedves, de persze mint mindenhol itt is vannak pletykafészkek, olyanok akik roppantul menőnek és okosnak érzik magukat és vannak olyanok is akik valóban rendelkeznek némi ésszel – mondta, majd a végén együtt nevettünk. – Majd bemutatlak egy-két embernek – folytatta.

Benne vagyok. – Még beszélgettünk jó pár dologról, eddigi sulik, szülők, pasik és egyéb ismerkedő témák. Aztán mivel úgyis egy évfolyamra fogunk járni felajánlotta, hogy kölcsön adja a jegyzeteit. Miközben ő felment az emeletre én a nappaliban vártam rá, amikor az ajtó felől csengés hallatszott.

– Kinyitnád? – hallottam Bella hangját.

– Persze! – feleltem, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Kezem a kilincsre tettem, lenyomtam és kinyílt. Egy magas, sportos testalkatú, hófehér bőrű fiú állt előttem. Haja bronzos színű, bőre hibátlan. Amikor az arcára néztem nem csupán egy Adonisz külsejű srácot láttam, hanem találkozott a tekintettem egy ismerős szempárral.

2010. szeptember 12., vasárnap

Friss Holnap

Tudom, hogy hétvégére ígértem a második fejezetet, de sajna nem voltam net közelben az elmúlt napokban, de nyugtatásképp közlöm, hogy holnap felteszem!
Pusszantlak titeket!

u.i : Boldogan látom az egyre gyarapodó olvasókat! Csak így tovább! :)

2010. szeptember 3., péntek

1. fejezet - A költözés

A költözés

A nevem Jamie Scott, tizennyolc éves vagyok és Los Angelesben élek, vagyis éltem eddig a napig.

Ma van annak a napja, hogy végleg elhagyom L. A.–t. Itt hagyom a hatalmas és fényűző házat, amiben leéltem az eddigi életemet. A két bátyám Luke, Nate és én egy kis városba költözünk Forksba. Tudom, most mindenkiben felmerül az a kérdés, hogy mi a fenéért hagyjuk itt a napsütötte Los Angelest egy mindig esős kisvárosért? Nos, a válasz egyszerű… Miattam.

– Jamie kész vagy? – hallottam Luke hangját, amint a földszintről felkiált. Na persze megint én vagyok az utolsó, ki hitte volna?

– Igen, már megyek! – mondtam. Mivel a nagyobb bőröndöket már Nate és Luke lecipelte, így nekem már csak a kézi táskát kellett levinnem, amit majd a repülőre is magammal viszek. Minden benne van ahhoz, hogy az új otthonom felé vezető úton elterelje a figyelmemet mindarról, ami még vár rám az életben. Három dolog létezik csupán a világon, amiért úgy érzem érdemes kitartanom, és amiért úgy gondolom az élet szép. Az első és a legfontosabb Nathan és Lucas így együtt, a második a rajz és végül a zene. Már csak ennyi maradt nekem, semmi más. Mikor leértem a földszintre Nathan és Lucas már indulásra készen vártak rám.

Indulhatunk? – kérdezte Nathan.

Igen, már mindent bepakoltam. Mehetünk. – A kezembe vettem a táskát, majd két oldalamon haladó fiúval átléptem a hát küszöbét. Még mielőtt beszálltunk volna a taxiba, ami értünk jött, hogy kivigyen a reptérre, vetettünk egy utolsó pillantást a házra ahol régen minden olyan boldog és szép volt. Mikor már az autóban ültünk, mindvégig az ablakon bámultam ki és néztem, ahogy minden egyes elsuhanó fával egyre távolabb és távolabb kerülök az otthonomtól.

Minden rendben? – kérdezte Nathan, miközben egyik kezével kedvesen megsimogatta az arcom.

Persze. – mondtam, majd egy remélem őszintének tűnő, kedves mosolyt erőltettem magamra. Igazság szerint semmi sem volt rendben. Épp elhagyni készüljük azt a helyet ahol az egész eddigi életünket éltük, mind ezt értem. Mire felébredtem a mostanában szokásommá váló töprengésből azon kaptam magam, hogy már a csomagkezelőnél vagyunk. Miután a bőröndökkel minden simán ment, mind a hárman a jegyeinkkel a kezünkben a beszálló kártyákkal foglalkozó hölgyhöz mentünk, hogy miután leellenőrizte azokat, utunkra engedjen. A légiutaskísérő a helyünkre kísért, majd nem sokkal később a gép gurulni kezdett, hogy aztán pillanatokon belül a magasba emelkedjen. Amikor helyet foglaltunk, azonnal fülembe dugtam a fülhallgatót, és a kedvenc dalaimat kezdtem hallgatni. Miközben a dallamos ritmusok dobbantak a fülemben Lucast és Nathant figyeltem. Annyira nyugodtnak tűntek. Mióta megtörtént a tragédia a szüleinkkel Lucas vigyázott ránk, alig volt tizennyolc éves, de mindent megtett azért, hogy Nate és én ne szenvedjünk hiányt semmiben sem. Nagyon hálás vagyok neki, amiért ennyi áldozatot hozott értünk, de legfőképpen értem. Luke most huszonöt éves Nate pedig huszonkettő. Úgy vélem ők a legjobb testvérek a világon. Mivel apu és anyu mindent ránk hagyott, sosem voltak pénzügyi problémáink. Apu annak idején nyitott egy saját autó szalont, amit most Lucas vezet. Mivel elköltözünk, ezen túl Forksból fogja irányítani a dolgokat és valószínűleg valamelyik közeli városban nyit egy újabb szalont. Nate segít, amiben tud, de elsősorban a sulira koncentrál, másodéves az egyetemen én pedig úgy döntöttem az idén fősulira megyek, már ha minden jól megy.

Az út elég hosszú és részemről fárasztó volt. A csomagok átvétele után, Luke bérelt egy autót, amivel elindultunk, az új házunk felé. Amikor azt mondták Forks borús és esős hely, nem túloztak igaz, hogy hideg nem volt, de azért nem lehetett kis sortokban és toppokban rohangálni. A házig tartó út, nagyjából fél órán át tartott. Mikor kiszállva az autóból megpillantottam az új házunkat, újra az a fojtogató érzés kerítette hatalmába a gyomrom, mint mikor eljöttünk a L. A.-ből. A ház kisebb volt, mint amiben eddig laktunk, de valahogy rögtön a szívembe lopta magát.

Akkor bemegyünk? – kérdezte Luke.

Menjünk – mondtam, és elindultam a bejárati ajtó felé. Mivel a kulcsok Lucasnál voltak előrefurakodott kezében az említett tárgyakkal. Majd a zárba téve elfordította és az ajtó halk kattanással jelezte, hogy kinyílt. Az ajtó kitárult így betekintést engedve a tágas és világos épületbe. Az előtér magas mennyezettel és világos tónusú falakkal rendelkezett. A közepén díszelgő kisebb szökőkút halk vízcsobogása zengte körül a helyet ezzel kellemes hatást elérve. A szökőkúttól balra, jobbra valamint szemben egy-egy hatalmas boltív nyílt. A földszinten található nappali, konyha, fürdőszoba csodásan festett. Az alsó szinten uralkodó világos színek kellemes eleganciát kölcsönöztek a helynek.

Na, hogy tetszik Hercegnőm? – kérdezte Luke azon a mindig kedves és törődő hangján. Ezt a becenevet még a szüleink balesete után aggatta rám. Szerettem mikor így hívott, olyankor mikor meghallom, ezt a szót melegség lengi körül a szívem.

Nagyon szép. Gyönyörű ez a ház – mondtam az őszinte véleményemet. Mióta megtudtam, hogy el kell költöznünk, most éreztem először azt, hogy van remény, és talán rendbe jöhetnek a dolgok.

És még nem is láttad az egészet! – lelkesedett tovább drága bátyám.

Akkor menjünk fel az emeletre és nézzünk körül ott is – feleltem. A nappalin keresztül felmentünk a lépcsőn egy hosszú folyosóra érve megéreztem Lucas kezét a vállamon.

Gyere, erre van a te szobád. – Gyengéden a folyosó vége felé terelt, majd megálltunk az utolsó ajtónál, kezét a kilincsre tette és kinyitotta azt. A látvány, ami elém tárult hihetetlen volt. Minden ugyan úgy nézett ki, mint az Los Angeles–i házunkban. Nate és Luke tudták mennyire nehéz volt elhagynom az otthonom, a szobám, amiben annyi időt töltöttem.

Atya ég srácok ez most komoly? – Nem akartam hinni a szememnek. beljebb mentem és jobban körül néztem. A kezem lágyan végig húztam az ágyneműn, az éjjeli szekrényen. A hely tökéletes mása volt a réginek.

Jó újra mosolyogni látni. – Jött oda Nate is és mindketten megöleltek.

De, hogyan hoztátok össze ezt skacok?

Nem volt könnyű, de tudjuk mennyire szeretted a szobádat, és gondoltuk így talán jobban fogod érezni magad – felelte Luke. Minden egyes ilyen tettük után úgy éreztem meg sem érdemlem ezt az egészet, azt, hogy itt vannak nekem és mellettem állnak mindig. Főleg mostanában amióta kiderült nincs éppen minden rendben velem. Megpróbáltam minél kevesebbet gondolni az egészre, de valahogy mindig befurakodott az elmémbe a gondolat, hogy talán hamarosan egem is elér a vég. Ami igazából, természetes hisz egyszer mindenki életében eljön az az idő, amikor a lelke megszűnik tovább létezni a testében és egy olyan helyre távozik ahol minden könnyebb, fájdalom és gondok nélküli létbe. Miután mindent kipakoltam az új és egyben régi szobámban, fáradtan nyugtáztam, hogy már jócskán elmúlt hét óra. Lementem a földszintre, Nathant és Lucast keresve. Nem is kellett sokáig keresgélnem őket, azonban úgy tűnt ők nem vették észre az érkezésem ezért fél füllel elcsíptem, hogy épp rólam beszéltek. Tudom jól, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de meg akartam tudni hogyan is éreznek valójában, mert biztos voltam abban, hogy nem azok a valódi érzéseik, amiket felém mutatnak, az erős és magabiztos Nathan és Lucas Scott.

Szerinted, minden rendben lesz vele? – kérdezte Nathan. A hangja aggódó és féltő volt egyben.

Nem tudom, Nate. Néha úgy tűnik teljesen jól érzi magát aztán megint látom rajta, hogy magába fordul és olyankor olyan élettelennek tűnik. Eltűnik a szeméből az a ragyogó csillogás, a küzdelem és az élni akarás szikrája – válaszolta Luke. A szavai hallatán eluralkodott rajtam a lelkiismeret furdalás. Úgy látszik akaratomon kívül is fájdalmat okozok nekik és ez rossz érzéssel töltött el.

De hát azt mondták az a doktor, aki itt lakik tud segíteni neki. Akkor minden rendben lesz nem? – hallottam ismételten Nathan hangját. Volt egy olyan érzésem ezzel is csak azt akarta, hogy Luke azt mondja igen, minden rendben lesz, de tudtam, hogy mélyen legbelül ők is tudják, hogy ez közel sem biztos. Hisz az az orvos nem biztos, hogy tud segíteni. Hiszen először is csak kikérjük a véleményét ő mit gondol erről aztán majd, kiderül.

Hidd el, szeretném, ha úgy lenne. Mindennél jobban, de egyelőre nem tehetünk semmit csak bizakodhatunk a legjobbakban. Majd holnap kiderül – felelt Lucas. A holnapi nap említésére össze szorult a gyomrom és ideges mocorgásba kezdett. Úgy döntöttem ideje abbahagynom a hallgatózást, így úgy hogy ők is hallhassák letrappoltam az utolsó lépcsőfokokon is és beléptem a nappaliba. Ők persze rögtön felvették a nyugodt és békés, enyhén jókedvű arcukat, amit mindig mutattak a jelenlétemben.

Mi a helyzet? – kérdeztem, mintha az előbbiekből egy szót sem hallottam volna.

Semmi különös, mivel már elég későre jár a főzőcskézéshez, mit szólnál, ha rendelnénk pizzát? – tette fel Lucas a nagy kérdést.

Én benne vagyok! – mondta Nate. Majd mindketten rám néztek és a válaszomat várták. Tudtam, hogy az én döntésem az, ami igazán számít, mindig is próbáltak a kedvemben járni, ám én ezt sosem használtam ki, sőt próbáltam mindig úgy hozni a döntéseimet, hogy azzal inkább az ő javaikat nézzem.

Persze, nekem megfelel, de hozass gombásat is extra sajttal! – mondtam, és mosolyra húztam az ajkaim, mire az ő arcuk is felderült.

Kérésed számomra parancs Hercegnőm! – mondta, majd felemelte a telefont és betárcsázta az itteni PizzaHut telefonszámát. A rendelést hamar lerendezte, mire nekem támadt egy remek ötletem.

Hé, fiúk mit szólnátok egy olyan DVD–s pizzázáshoz? – láttam az arcukon, hogy meglepődtek az ötletem hallatán, de a pillanatnyi elképedés után boldog fény csillant a szemükben. Tudtam miért történt mind ez, mostanában nem igazán ejtettünk ilyen programokat. Mindig a szobámba ücsörögtem, vagy rajzolgattam, zenét hallhattam, de most úgy éreztem mindannyiunknak szüksége van egy kis kikapcsolódásra, hogy ne gondoljunk a holnapra.

Naná, hogy benne vagyunk! – mondták egyszerre, mire az én arcomra is őszinte mosoly került.

Akkor, amíg megérkezik a vacsi én elmegyek fürdeni, addig ti válasszatok ki valami filmet rendben? – kérdeztem.

Oké, de milyen filmet szeretnél nézni? – kérdezte Nathan. Annyira aranyos, de komolyan, most mondtam, hogy válasszanak ők, erre az én véleményemet kérdi.

Mint mondtam, válasszatok ti, én csak annyit kérek ne legyen háború, sem pornó. – Az utolsó szavamra mindketten elkerekedett szemekkel néztek rám, mire belőlem kitört egy jókora nevetés. Rég nem tettem ilyet, de most olyan jól esett, egyszerűen nem bírtam fapofával végignézni, ahogy elképedve és lelesett állal állnak előttem, megfagyva. – Ugyan srácok. Nyugi! Na én mentem. – elhagytam a szobát de még mindig ott volt a ajkaim tövében megbúvó mosoly. A szobámba érve Összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgokat, majd egyenesen a szobámból nyíló saját fürdőmbe mentem. Mivel biztos voltam abban, hogy a vacsi érkezéséig még van bő háromnegyed órám, a kádat választottam. Megengedtem a hatalmas sarokkádat vízzel, hogy aztán megszabadulva a ruháimtól elmerüljek a forró illatozó habokban. Miután kiáztattam magam, a törülközőért nyúltam, körbetekertem magamon, majd a szobámba mentem. Felöltöztem, megdörzsöltem a nedves hajam és már készen is voltam. Miután elpakoltam, lementem a bátyáimhoz. Már mindketten a kanapén ültek.

Megjöttem. – Mindketten felém fordultak, majd megszólalt a csengő.

És úgy látszik a pizza is – mondta Luke, majd felpattant és az ajtóhoz lépett. Míg Luke elintézte a futárt, én oda kuporogtam Nathan mellé.

Szóval mit nézünk? – kérdeztem, miközben Nathan rám nézett és vigyorra húzta ajkait.

Hát nem pornót! Abban biztos lehetsz! – felelte, mire belőlem ismét nevetés tört fel, ma már másodjára az elmúlt egy órában. Lehet mégis jót tett nekem ez a környezetváltozás.

Csak nem megint nevetést hallok… belőled? – jelent meg a hátam mögött a legidősebb Scott.

De azt hiszem igen. – Tetszett, amit az arcukon láttam, mintha kicsit fellélegeztek volna. A pizzát a kanapé előtti üvegasztalra tettük, majd Nathan elindította a filmet. Egy vígjátékot néztünk. Telis tele volt a kedvenc színészeimmel. A film címe "Nagyfiúk". Igazán mókás film volt. Miután befejeztem az evést Lucas és Nathan közé furakodtam, fejemet Lucas ölébe hajtottam, míg a lábaimat átvetettem Nathan ölén. Miközben a filmet néztük Lucas néha-néha a hajamat babrálta. A film alatt jókat nevettünk, és kicsit megfeledkeztünk az ügyes bajos dolgainkról, vagyis az enyémekről. Miután a történet utolsó filmkockái is leforogtak, éreztem amint az eddig nyitva tartott szemeim, megadják magukat a fáradságnak és lecsukódnak. Még tompán érzékeltem amint Lucas lágyan a karjaiba vesz és bevisz a szobámba, hogy aztán az ágyamba fektetve betakarjon. A szemem mindvégig csukva volt, azt hogy Luke vitt fel onnan tudtam, hogy éreztem az illatát, ami körül ölelte őt. Nem sokkal később, végérvényesen elnyomott a fáradság és reményekkel teli álom nehezedett rám.

Reggel

Az ébresztő hangos sípolására ébredtem. Gyorsan kinyomtam, majd nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és elindultam a fürdőszoba felé. Máskor lustálkodtam volna még, de ma fontos dolgom volt. Jelenésem volt egy kicsit sem kellemes helyen. Mikor megpillantottam magam a tükörben, fintorral az arcomon nyugtáztam, hogy borzasztóan nézek ki. A szemeim karikásak, és sápadt vagyok, a hajam össze vissza. Nagy nehezen, kibogoztam a madárfészket a fejemen, aztán felvettem egy egyszerű farmert és pólót. A cipőmet húztam, amikor kopogtak az ajtómon.

Gyere!

Oh már fent vagy? És fel is öltöztél? – Az ajtóban Nathan állt, felöltözve és indulásra készen.

Igen már készen vagyok. Mehetünk – mondtam, majd ketten elindultunk a földszintre.

Lucas már elment dolgozni? – kérdeztem, mikor leléptünk az utolsó lépcsőfokról is.

Nem ma nem megy még be – felelte Nate.

Miért? Ma már bent kéne lennie nem? – kérdeztem.

Gondolod, hogy el tudnék menni, mikor ma máshol van dolgom? – jelent meg az említett, velem szemben a kocsi kulcsokkal a kezében. Nem mondtam inkább semmit, csak elindultam az ajtó felé. Miután beszálltam az autóba, próbáltam egy kicsit jobb hangulatot magamra erőltetni. Az előző esti jó hangulatomnak mára már nyoma sem volt. Fáradtnak éreztem magam és kimerülnek, pedig semmi megerőltetőt nem tettem. Aludtam. Az úti cél nem volt messze csupán tízperckocsikázás elteltével már a parkolóban álltunk. Nagy sóhaj kíséretében kiszálltam, majd elindultam az elektromos bejárati ajtó felé. Amint megközelítettem automatikusan kitárult és megéreztem ennek a helynek azt a jellegzetes szagát… mindenhol ugyan az a szag. Egy harminc éveiben járó nő ült a recepciós pultnál. A bátyám eligazítást kért mire a nő, elmagyarázta, merre menjünk. Beszálltunk egy liftbe és felmentünk a harmadik emeletre. Az ajtó kinyílt és kiléptünk a hosszú folyosóra telis-tele emberekkel. Helyet foglaltam az egyik székben, míg Nate és Luke megálltak mellettem. Már egy jó ideje vártunk, amikor megelégelve a fejem mellett lógó két-két kezet – ami egyfolytában tördelve egymást ropogott a fülembe –, kezem az övékére helyeztem, majd a szemükbe néztem. Sokkal idegesebbnek látszottak, mint én. Talán már túlságosan is megtanultam elrejteni az érzéseimet.

Nyugi! – mondtam, mire mindketten elengedték az eddig gyötört végtagjaikat, és maguk mellé ejtették őket. Nem sokkal később nyílt az ajtó és egy nő szólt ki rajta.

Jamie Scott. – Mindhárman felálltunk és elindultunk a nyitott ajtó felé. Beléptünk, majd megpillantottam egy viszonylag magas, a húszas éveiben járó férfit. Haja szőke volt és rövid, koronaként ékesítette a már-már gyönyörűnek mondható arcot. Bőre hófehér, és hibátlan.

Jó napot. – köszöntünk. Mire a férfi felénk fordította az arcát, szemei arany és barna színben pompáztak, egyszerűen hipnotizáló volt.

Jó napot. A Nevem Dr. Carlisle Cullen.

2010. szeptember 1., szerda

Prológus

Prológus


Úgy éljük az életet, mintha örökké tartana, mintha a halál valami olyasmi lenne, ami csak másokkal történik meg. Számunkra a halál csak egy elvont fogalom. Az emberek egész életükben olyanok, mint az alvajárók, azzal foglalkoznak, ami nem fontos, pénzt akarnak és hírnevet, irigyelnek másokat, és olyan dolgokért ügyeskednek, amikért nem érdemes. Értelmetlen életet élnek, és megfeledkeznek a lényegről. Csakhogy a halál nem elvont fogalom. Az, az igazság, hogy ott áll a következő sarkon. Aztán egy napon, amikor az ember szokása szerint éppen alvajáróként sétálgat az utcán, egyszer csak jön egy orvos, és azt mondja: meg fogsz halni. És ekkor az álom hirtelen elviselhetetlenné válik, s akkor fölébredünk.

Amikor van egy csodálatos életed, olyan amilyenre minden ember vágyik, imádni való szülők, testvérek, akikre mindig számíthatsz, akik mindig ott vannak melletted, ha szükséged van rájuk, nagy és fényűző ház kerttel és medencével, luxusautók és minden mi szem szájnak ingere...

Aztán egy nap ez az álomvilág, amiben élsz, egy szempillantás alatt szertefoszlik, és úgy érzed az életed már sosem lesz olyan, mint rég, már sosem lehetsz felhőtlenül boldog.

Nincs, ami miatt érdemes lenne örülnöd az életednek… majd erőt véve magadon, újra élni kezdesz, vagy legalábbis próbálsz úgy tenni mintha élnél, ha nem magadért, akkor azért a két emberért, akiért még érdemes, azokért, akikért még megteheted. Az idő multával úgy érzed lassan helyrerázódsz, kezd az életed a helyes irányba fordulni. A jövőd jobb kilátásba kerül, új és kedves barátok. A családod és közted a kapcsolat szorosabb, mint valaha, de ez az idill sem marad meg sokáig számodra. Egy boldognak mondható napon, amikor minden a megszokott kerékvágásban megy, történik valami és az eddig elért boldog életbe vetett hited, ismét szertefoszlik, véget ér, akárcsak az életed…
Ebben az esetben mit teszel?