6. fejezet - Felderítésen

Hellóbelló!

Ahogy ígértem most már tényleg a frissel érkeztem! Tudom, hogy nem voltam túl jó mostanában hozzátok, *nagyonsajnálja* de ennek a fejezetnek ismét kész szenvedés volt a megírása. Remélem ez azért az olvasás közben nem fog feltűnni senkinek és elnyeri majd a tetszéseteket! Elérkeztünk az izgi részekhez, amikor fény derül Amira múltjára… na persze csak apró lépésekben!

Jó olvasást nektek és kérlek titeket jelezzétek a gondolataitokat felém, komi, pipa vagy akár e-mail formájában!

Üdv. P. Sawyer

Felderítésen

Kellett egy pár másodperc, míg egyáltalán felfogtam a nekem szegezett kérdését. Nem csak maga az, amit kérdezett, de az, ahogyan tette azt felháborítónak és teljes mértékben jogtalannak éreztem. Nem is kellett nekem sem több, rögvest felment bennem a pumpa és még mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek, kitéptem a kezem a markából és csak úgy özönlöttek belőlem a szavak.

– Te pedig elárulnád, mégis mi közöd van hozzá? Elismerem nagyon kedves és nagylelkű volt tőled mikor megengedted, hogy itt maradjak nálad, de ez nem jogosít fel arra, hogy számon kérj rajtam bármit is! – Az állkapcsa összeszorítva, a keze csípőre téve. Szinte remegtem a felgyülemlett dühtől s közben a sajgó csuklómat dörzsölgettem.

– Legalább ideszólhattál volna, hogy nem jössz haza! Egész éjjel… vagyis sokáig vártam hátha felbukkansz, de semmi – váltott kevésbé mogorvára. – Én csak bocsánatot akartam kérni Nathan miatt. Nem úgy gondolta ő, hidd el…

– Nem érdekel Paul! Oktalanul lettem megvádolva egy olyan dologgal… egy olyan nonszensz dologgal amit… ahh mindegy hagyjuk is rendben? – Nagyon dühös lettem. Nem is gondoltam volna, hogy tudok ilyen is lenni. – Különben is nem neked kell elnézést kérned, hanem neki! Ő volt az, aki igazi seggfejként viselkedett nem te!

– Mondom, hogy nem úgy gondolta! Ő csak…

– Ő csak ki van Jamie miatt értem én, de ez sem jogosítja fel arra, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozzon. Mivel nem akarok sem neked, sem magamnak további konfliktust jobb lesz, ha máris neki látok felkutatni a múltam. Megtudni ki vagyok és amilyen gyorsan csak lehetséges eltűnni az életedből. – Meg sem vártam mit reagál vagy, hogy egyáltalán mond-e bármit is. Felmentem az emeletre, be a már kifestett szobába. Fel s alá járkáltam egy ideig, próbáltam kitalálni, hogyan is kezdhetnék neki ennek a dolognak. Úgy találtam a leglogikusabb és legokosabb döntés, ha a kórházban kezdem. Kiderítem, milyen adataik vannak rólam, minden apró kis információra szükségem van, ha meg akarom tudni ki voltam, illetve ki vagyok most. Azonnal a telefonom után kaptam és amint kikerestem a megfelelő telefonszámot lenyomtam azt a kis zöld gombocskát és már csengett is.

– Dr. Carlisle Cullen, miben segíthetek? – A jól ismert hang még a telefonon keresztül is barátságosan, különlegesen csengett.

– Jó napot doktor úr, Amira vagyok, zavarhatnám pár perc erejéig? – kérdeztem udvariasan, mint ahogyan mindig, ha a doktorral beszélek.

– Hogyne Amira, miről van szó? – tért rögtön a tárgyra.

– Igazából jobb lenne személyesen beszélni, ha nem gond. Lenne néhány kérdésem, amire maga talán tudhatja a választ… – vezettem fel a tervemet. Teljesen felpörögtem és már alig vártam, hogy hozzá láthassak a kutatásnak.

– Dehogy gond! – biztosított rögvest. – Úgy két óra múlva otthon leszek, ha gondolod gyere át, ott nyugodtan beszélhetünk amiről csak szeretnél – ajánlotta fel készségesen, ami roppant jól esett. Nem mondtam még semmi konkrétat, mégis zokszó nélkül a segítségemre van.

– Köszönöm, az remek lenne! – lelkesedtem azonnal. – Mindenképp ott leszek. Fontos lenne, hogy megszerezze a kórházi aktáimat, minden információt, amit csak tárolnak rólam. Megoldható? – kérdeztem reménnyel telten.

– Igen meg. Ne haragudj, de most mennem kell, hív a kötelesség. Délután találkozunk, minden jót Amira!

– Rendben, köszönöm, és viszlát! – Bontottam a vonalat és a párnák közé dobtam a telefont. Meglepő milyen gyorsan kifestette a szobát, visszapakolt ráadásképpen mindet oda ahol volt. Még érezni lehetett a festék illatát, de cseppet sem bántam valószínűleg azon kevesek egyike vagyok, akik szeretik a frissen festett falak illatát. Összeszedtem némi tiszta ruhát, törölközőt és a fürdőbe baktattam. Mivel még volt időm a találkozóig annyira nem siettem el a lubickolást, kellőképpen kiáztattam magam. Valahogy nem tudtam hova tenni Paul viselkedését. Nagyon furcsa és logikátlan volt ez a jelenet, ami nem rég zajlott le közöttünk. Lassan elkészültem mindennel, bepattantam a kocsiba és elindultam a Cullen birtok felé. Tekintve, hogy összvissz egyszer jártam ott és akkor sem én vezettem nagyon oda kellett figyelnem merre is járok éppen. Némi keresgélés után aztán sikerült megtalálnom a hatalmas és minden szempontból fényűző villát. Amint leállítottam a motort kipattantam a kocsiból és a verandához léptem. A csengő lágy szólama után néhány másodperccel már ki is nyílt az ajtó. Rég látott ismerős fogadott, a mindig túlbuzgó Alice.

– Szia, Amira! Jó újra látni, gyere be! – csilingelte különleges hangján.

– Szia, Alice téged is jó látni – mondtam jókedvűen. – Dr. Cullen már hazaérkezett? – érdeklődtem rögtön a doktor felől.

– Még nincs, de az imént telefonált, néhány perc és megérkezik – hadarta el gyorsan miközben beterelt a tágas nappaliba.

– Jó napot Mrs. Cullen – köszöntem a fotelban szorgoskodó hölgynek, Esmének –, sziasztok! – majd a másik két Cullen felé fordultam. Emmett fülig érő vigyorral az arcán üdvözölt Jasper azonban kissé távolságtartó volt. Udvarias, de mértékletes.

– Ugyan drágám, hívj csak nyugodtan Esmének, már mondtam a múltkor is – kérte kedvesen.

– Bocsánat, meg is feledkeztem róla – szabadkoztam. Igazából nagyon is fiatalnak tűnt, nem gondolná az ember, hogy huszonéves gyerekei vannak, még akkor sem, ha mind egytől-egyik adoptált. Szív alakú arcát hullámos, karamellfényű haja keretezte. Tökéletesen illett a dokihoz, mi több az egész család tökéletes hatást keltett.

– Majd legközelebb – zárta le a témát. – Hozhatok neked valamit? Alig néhány perce készült el a fahéjas vaníliás muffin. – Bár fogalmam sincs milyen lehetett az anyám, biztosra veszem, hogy Esme a tökéletes édesanya mintaképe. Mindig tündököl, mindig mosolygós és odaadó. Az, ahogyan a gyerekeire néz és gondoskodik róluk becsülendő és csodálatra méltó.

– Köszönöm, az nagyon jól esne. – Amint kimondtam már meg is jelent kezében egy tálca frissen sült süteménnyel. Miután megkóstoltam cseppet sem csalódtam az izében. Egyszerűen isteni finomra sikeredett. Néhány perccel később ajtónyitódásra kaptam fel a fejem majd további másodpercek elteltével már hallhattam Dr. Cullen üdvözlő hangját is.

– Jó újra látni Amira – örvendezett amint meglátott.

– Ezzel én sem vagyok másként – biztosítottam mosollyal az arcomon.

– Mindent elhoztam, amit kértél, ami esetleg a segítségedre lehet. Ha gondolod, felmehetünk az irodába és beszélhetünk ott – ajánlotta fel nagylelkűen.

– Nem szükséges, ha magának megfelel, akkor felőlem maradhatunk itt is, nem akarom sokáig rabolni az idejét – vetettem fel, amit ő készségesen el is fogadott így helyet foglaltunk a kanapén ő pedig elővette a táskájában lévő papírokat.

– Mint mondtam mindent elhoztam, amit csak találtam rólad. Az első találkozásunk alkalmával ezeket az adatokat adtad meg nekünk. – A kezében lévő papírra mutatott rajta pedig egy Port Angelesi cím szerepelt.

– Maga szerint hol kéne kezdenem a nyomozást? – kérdeztem remélve, hogy talán mutathat valami nyomot, amin elindulhatok.

– Szerintem vissza kéne menned oda ahol rád találtak. Hátha valaki emlékszik rád. Lehet sokat jártál oda vagy ilyesmi – szólalt meg Emmett. Kedvesen elmosolyodtam, amiért így beleélte magát a dologba.

– Igazad van, tehát vissza kell mennem oda. De hol is van az pontosan? Azt tudom, hogy Port Angeles és hogy valamelyik bolt előtt, de hogy pontosan melyikről is van szó azt már nem – tértem rá a következő bukkanóra.

– Beszéltem a mentőssel, aki behozott téged és mivel elég részletesen elmondtam kiről van szó emlékezett rád, ahogyan arra is, hogy hol is találtak meg. A címet felírtam erre – előhúzott egy sárga postai papírt majd azt is a kezembe tette – nem lesz nehéz megtalálnod – folytatta.

– Köszönöm – mosolyogtam hálásan. Most, hogy már tudtam hova kell mennem egy gondot nyugodtan kipipálhattam a sok közül. Már csak azt kellett megszerveznem mikor és kivel menjek, mert abban biztos voltam, hogy nem szeretnék egyedül belevágni. Talán David vagy Jake szívesen segítene, ha megkérem…

– Remélem sikerül találnod további nyomokat s meg tudhatod végre ki is vagy valójában. – Carlisle hangja hangzott fel kis idő után.

– El sem tudom mondani menyire hálás vagyok a segítségéért. – Valóban sok mindent köszönhettem a doktornak, amiért sosem lehetek elég hálás neki.

Még beszélgettünk egy kicsit mialatt Mr. Cullen, Emmett és Jasper hasznos tanácsokkal láttak el. Ami végképp meglepett az volt, amikor a bohókás, medvetermetű fickó, Em felajánlotta mellszélességgel vállalja a testőri szerepet. Meglepően kedves és önzetlen volt ez a család, amitől csak még elviselhetetlenebbnek éreztem magam a sajátom nélkül. Mivel alig két órán belül a munkahelyemen kellett lennem elköszöntem tőlük és bepattantam az autóba. Egyenest Paul házához vezettem és közben abban reménykedtem, hogy őt magát nem találom majd otthon. Mikor belépve a házba rájöttem, hogy tényleg nincs jelen megkönnyebbültem, felcaflattam a szobámba, átöltöztem, bekaptam néhány falatot a tegnapi maradékból majd fél órával a munkaidő kezdete előtt ismét útnak eredtem.

Három hét múlva

A kórház elég nyüzsis volt, de szerencsére csak kisebb balesetek és ártalmatlan megfázások miatt leptek meg minket ilyen sokan. Már este nyolc is elmúlt, amikor megcsörrent a telefonom. David hívott. Jól esett a tudat, hogy eszébe jutottam, hogy érdeklődik miként telik a napom. Csak néhány röpke percet beszéltünk mivel még tartott a munkaidőm és neki is mennie kellett. Megbeszéltük, hogy holnap munka után felvesz a kórháznál és egyenest hozzá megyünk. Egy újabb estét töltünk majd együtt, amitől kelletlen idegesség gyötört.

Mikor végre az óra ütötte a kilencet összepakoltam a cuccaimat és elindultam haza. Melodynak említettem, hogy holnapután fontos elintézni valóm lenne ő pedig készségesen felajánlotta, hogy bevállalja az én műszakomat is. Örömmel fogadtam a kedvességét és megígértem, hogy amikor csak szeretné, viszonzom a szívességét. Így hát sokkal hamarabb, mint azt én gondoltam megoldódott ez a kis gondom. Már csak meg kellett kérnem valakit, hogy kísérjen el…

Mikor megérkeztem a házhoz égtek a villanyok a nappaliban és a konyhában is, ami csak azt jelenthette, hogy Paul hazaért. Nem tudtam mire számíthatok, ha belépek az ajtón. Annak ellenére, amik nem régiben elhangzottak közöttünk nem haragudtam rá, nem nehezteltem pedig lehet kellett volna. Nem tudom, mindenesetre kerültem ahogy csak tudtam.

– Te vagy az Amira? – Oda szerettem volna vágni neki, hogy mégis ki más lehetne, de inkább nem tettem.

– Talált, süllyedt! – Igaz ez sem volt túlságosan kedves, na de mégsem tehettem úgy mintha nem történt volna semmi. A konyhába lépve ott találtam Pault, a pultnál ült néhány paksaméta felett. – Szia – köszöntem halkan.

– Szia – tett így ő is majd tovább rendezgette az előtte heverő papírokat. Én eközben a hűtőbe temetkezve kerestem valami ehetőt. Mély sóhajtás tört elő a hátam mögött üldögélő férfiból. Valami éles hangon csattant a pult márvány borításán. Nem néztem a hang irányába tovább kutakodtam a sajtok és felvágottak tömkelege között. – Amira, nézd én… – A nevem hallatán azonban nem volt mit tenni megfordultam, becsuktam a fridzsider ajtaját és vártam, hogy Paul folytatja-e a megkezdett… akármit.

– Hallgatlak – biztosítottam miután már hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy megszólalt volna.

– Nem igazán vagyok a szavak embere… nem igazán tudom mit kéne mondanom vagy, hogy egyáltalán hogyan kéne viszonyulnom hozzád és ehhez az egész együttlakásos dologhoz.

– Te mondtad, hogy maradhatok. Csak meg kellett volna mondanod, hogy ez neked így nem oké és elmentem volna.

– Én tudom és nem is erről van szó! Nem baj, hogy itt vagy, mondtam, maradj, amíg szeretnél, én csak… akkor is nehéz hozzászoknom ehhez. – Végig mutatott a konyhán. Az asztalon gondosan elhelyezett vázára, a benne pompázó virágokra. Ahogy a szekrényben minden pohár sorban állt szín és méret szerint. – Nem akartam és továbbra sem akarok beleavatkozni az életedbe, mert semmi közöm hozzá. Magamnak való vagyok, és nehéz elviselni tudom, de megpróbálok kevésbé bunkó lenni a jövőben. – Néhány percig emésztettem a szavait és mérlegeltem mit is jelent ez az elkövetkezendőkben. Aztán úgy döntöttem értékelem az őszinteségét és megpróbálom az ő nézőpontjából látni a dolgokat.

– Köszi, hogy ezt elmondtad. Ahhoz képest, hogy nem vagy a szavak embere elég jól ment – jegyeztem meg nemes egyszerűséggel. Halvány mosoly jelent meg a szája szélén, amitől furcsán éreztem magam. – És ígérem, amíg itt vagyok, megpróbálom kevésbé hangoztatni, hogy nő is lakik a házban. – Egy újabb mosoly, amitől megint olyan furcsán megcsavarodott a bensőm. Aztán anélkül, hogy gondolkodtam volna ismét rá néztem és a szavak csak úgy előtörtek belőlem. – Nincs kedved eljönni velem holnapután Port Angelesbe? – Kint voltak és csak lebegtek a térben. Már nem szívhattam vissza őket pedig megtettem volna, istenem, ha tehettem volna meg tettem volna.

– Öhm… persze elkísérlek – felelte némi fáziskéséssel.

– Köszi – nyögtem zavaromban. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, hogy mitől tehetném kevésbé kínossá a helyzetet, úgyhogy hallgattam.

– És egyébként miért megyünk oda? – kérdezte mikor visszamentem a hűtőhöz. Ez alkalommal ki is vettem valami könnyed harapnivalót. Kivételesen az asztalhoz ültem le és nem a pulthoz mivel nem akartam megzavarni bármit is csinált ott éppen.

– Dr. Cullen megszerzett nekem néhány információt a kórháztól, ami talán segíthet további nyomokat találni. Megadta annak az üzletnek a címét és nevét ahová kihívták a mentősöket. Valamint megvan az a cím is, amit anno elvileg megadtam nekik – válaszoltam meg a kérdését.

– Értem. És hány órakor szeretnél indulni? – tett fel egy újabb kérdést. Nem nézett rám, továbbra is beletemetkezett az előtte heverő papírokba. Egy világosszürke pólót viselt, ami egészen ráfeszült a karján, megmutatta mellizmát mégis olyan volt mintha ráöntötték volna egyszerre lezser és pontosan ráillő. Lehetséges ez egyáltalán? Ennek ellensúlyozásaként egy sötét, majdhogynem fekete farmer volt rajta, amelyből kikandikált mezítelen lába. Lábfejét a szék alsó karimáján pihentette. Bal kezével gondterhelten beletúrt a hajába, amitől ismét rám tört a kényszer, hogy leutánozzam a mozdulatát. Már el is képzeltem amint végigszántok a sötét fürtök között, hogy aztán végig húzom az ujjaimat a tarkóján, megsimítom a hátát, érzem a feszes izmokat a póló alatt.

– Hahóó Amira, jól vagy? – Megijedtem, amikor a Paul buborék kipukkadt és ott találtam magam vele szemtől szemben. Jobb keze gyengéden a vállamhoz ért arca pedig alig tíz centire volt az enyémtől. Nem emlékeztem mit kérdezett, vagy, hogy kérdezett-e egyáltalán bármit is. De azt határozottan tudtam, hogy valami nem stimmel velem, méghozzá nagyon nem.

– Öhm… igen ne haragudj csak elbambultam kicsit. Ma elég zűrös nap volt bent a kórházban. – Sikerül megtalálnom a leginkább igaz hazugságot. Na, nem mintha ennek lenne értelme. Úgy látszik tényleg annyira elfáradtam, hogy képtelen vagyok az ésszerű és értelmes gondolatokra. – Kérdeztél valamit? – felálltam a székről és a mosogatóba tettem az alig érintett ételt.

– Csak azt, hogy mikor szeretnél majd indulni. – Visszaült az eddig birtokolt helyére, de a szeme fürkészőn ott függött rajtam.

– Ohh igen. Hát szeretnék minél előbb, ha nem gond. Az Alley Cat honlapján azt olvastam, hogy tíz órakor nyitnak.

– Értem. Véleményem szerint kilenc fele el kéne indulnunk akkor még nincs nagy dugó meg aztán meg is kell találnunk a címet. Jól ismerem Port Angelest, de azért inkább induljunk kicsit korábban. – Tetszett a gyakorlatiassága, hogy már el is tervezte a dolgokat és persze az is tetszett, hogy ilyen könnyedén belement ebbe az egészbe.

– Hát… öhm akkor ezt megbeszéltük. Most azt hiszem magadra hagylak, látom nagy munkában vagy meg aztán hosszú volt ez a nap rám fér egy kis pihenés. – Megállás nélkül ömlöttek belőlem a szavak, ami csak egyet jelentett méghozzá azt, hogy iszonyat zavarban voltam. Hogy pontosan mi miatt magam sem tudom, egy biztos Paulnak köze van hozzá.

– Rendben – mondta, de még csak rám sem nézett közben. Megint távolságtartóvá vált. A falra tudtam volna mászni a hirtelen hangulatingadozásaitól. Egyszer kedves és barátságos aztán egy szempillantás alatt tartózkodóvá és hideggé válik. Egyetlen szó nélkül magára hagytam és felmentem a szobámba. Egy gyors zuhany után rögtön lefeküdtem és alig pár perc alatt el is nyomott az álom.

A másnap zökkenőmentesen a megszokott ritmusban telt. A munkahelyen töltött idő idegfeszítő volt semmi más nem járt a fejemben csak a másnap reggel. Annyira akartam, hogy találjak valamit, de egyben féltem is attól, amit megtudhatok.

Daviddel úgy beszéltük meg kilencre jön értem a kórházhoz és onnan rögtön hozzá megyünk majd. Ekkor még nem említettem neki a másnapi terveimet, azt meg aztán végképp nem, hogy Pault hívtam el. Volt egy sejtésem, hogy nem fog örülni neki, részben mert egyébként sem kedveli őt, részben pedig mert nem őt kérdeztem meg elsőként. Hogy őszinte legyek nem értettem miért érzek emiatt ekkora feszültséget magamban hisz David és én csak épphogy összejöttünk, ami nem kötelez arra, hogy mindenről beszámoljak neki… vagy igen? Meg aztán Paul meg én amolyan barát félék vagyunk, amiből automatikusan következik, hogy töltünk némi időt együtt nem? David pedig nem szabhatja meg kikkel barátkozom vagy éppen kikkel nem. Igen pontosan így van!

Még mielőtt még jobban rástresszelhettem volna magam erre a témára megérkezett David. Hatalmas mosollyal az arcán lépett be az épületbe majd hajolt hozzám egy üdvözlő csókért.

– Kész vagy? – kérdezte lelkesen. Tényleg jókedvében volt és szerettem volna tudni mi okozta.

– Igen – feleltem majd magamra kaptam a blézeremet, felkaptam a táskám és már mentünk is. Az autóba beülve már nem bírtam visszafogni a kíváncsiságomat így rákérdeztem. – Elárulhatnád, mitől van ilyen fene nagy jó kedved! – Rám nézett, csillogott a szeme. Azonnal kellemetlenül kezdtem érezni magam. Amit ha belegebedek sem tudok megmagyarázni sem megérteni.

– Nekem mindig jó kedvem van. – Jött az egyszerű és valóban igaz válasz. Valami mégis más volt. Éreztem.

– Igen ezzel én is tisztában vagyok, de ez most valahogy más – ütöttem továbbra is a vasat. Titkon talán azt szerettem volna, ha azt mondja a munkahelyen történt valami vagy bármi más csak ne azt, amit igazából mondott.

– Bébi nem tudom, egyszerűen csak boldog vagyok. Több mint félévig tepertem utánad és végre az enyém vagy! – Fel sem tűnt mikor állította le a motort már csak arra figyeltem fel, hogy egy helyben áll az autó. Áthajolt a sebváltó felett és még mielőtt bármiként is reagálhattam volna a számra vetette magát és csak csókolt és csókolt. Aztán egyszer csak vége lett, de továbbra sem engedte el a tarkómat, melyet egész idő alatt cirógatott. Egyenest a szemembe nézett, s ha azt hittem az imént, hogy csillogást láttam a szemeiben akkor hatalmasat tévedtem. Csillogás, ragyogás le sem tudnám írni milyen tekintettel fürkészte az arcom, az ajkam. Zavaromban kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott.

– Holnap Port Angelesbe kell mennem. – Láttam rajta, hogy nem igazán érti hogyan és miért is jött elő ez a téma. Visszaült a volánhoz, de a tekintete továbbra is rajtam függött.

– Bébi nem tudom ez most, hogy jutott eszedbe pont miközben csókoltalak, de ha már felhoztad, akkor el is mesélheted, mi miatt kell oda menned. – Újra a gázra taposott, folytattuk utunkat a háza felé.

– Ne haragudj, csak kicsit izgatott vagyok. Dr. Cullen megszerezte az összes információt, amit a kórháznak megadtam anno. Holnap pedig elmegyek ahhoz a bolthoz ahol összeszedett a mentő. Valami csoda folytán pont Port Angelesi címet adtam meg szóval azt a lakást is felkeresem, ahol a leleteim szerint éltem, hátha találok valamit. – Felvázoltam immáron neki is a terveket már csak azt kellett volna tudomására hoznom, hogy nem egyedül megyek illetve, hogy Paullal.

– Miért nem szóltál előbb? Elkísérhettelek volna, de sajnos most már nem mondhatom le a megbeszélést. A pasi, aki intézi a dolgaimat összekutyult valamit és most nekem kell helyrehoznom – szabadkozott. Láttam rajta, hogy tényleg szívesen elkísért volna, amitől csak még nehezebb volt kinyögnöm a Paul dolgot.

– Öhm semmi baj már megkértem egy barátomat, hogy kísérjen el. – Gondoltam, ha ténylegesen, mint barát vezetem fel, könnyebben elfogadja majd.

– Na, az jó! Leah vagy valaki a kórházból? – kérdezte tekintetét pedig egyenest az útra szegezte. Így, hogy nem kellett a szemébe néznem nekem is könnyebb volt kimondanom.

– Tegnap mikor hazaértem Paul otthon volt, beszélgettünk… aztán megkérdeztem nem lenne-e kedve elkísérni ő pedig igent mondott. – Nem szólt semmit. Továbbra is előre nézett az utat figyelte, de láttam amint az ujjai görcsösen a kormányra fonódnak. Nem tudtam mit mondhatnék még. Az autó ismét megállt, de ezúttal már David háza előtt. Nem szólt még mindig egy szót sem. Kiszálltunk az autóból majd bementünk a házba.

– Na, jó nem mondom, hogy örülök neki, de nem tudok mit tenni, szóval inkább beszéljünk arról mit együnk. Én farkaséhes vagyok, te nem? – Először furcsálltam aztán végül hagytam a dolgot hisz teljesen jól fogadta. Nem is tehetett volna nagyon másként hisz oka nem volt bármi mást feltételezni, mint a valóság.

– Én megelégszem valami könnyűvel, mondjuk egy szendvics vagy valami – feleltem könnyedén.

– Rendben részemről rendelek pizzát. – A konyhába ment, felkapta a telefont, beütötte a készülék mellé készített telefonszámok egyikét. Leadta a rendelést majd bontotta a vonalat. Én az asztal mellett álltam belefeledkezve a gondolataimba. Váratlanul két forró tenyér simult a derekamra. A nyakamba csókolt majd még közelebb húzott magához.

– Elmennék fürdeni, ha nem gond. – Az ölelése nem szűnt meg a karjai még mindig a testem körül pihentek.

– Mit szólnál egy közös fürdőzéshez? – vettette fel az ötletet nekem azonban bármennyire is szerettem volna nem volt sem energiám sem hangulatom az ilyesmihez. Semmi másra nem tudtam gondolni csakis a holnapra.

– Nem akarok hangulatromboló lenni, de iszonyat fáradt vagyok és ideges is. Lehet, hogy holnap sikerül közelebb kerülnöm a múltamhoz és ez megrémiszt. – Végre kimondhattam hangosan is. A bennem lévő feszültséget nem enyhítette viszont Davidnek elfogadható magyarázatot adtam a lelombozó viselkedésemre. Nem erőltette tovább, úgyhogy el is mehettem fürdeni. Nem tököltem túl sokáig. Ez alakalommal készültem, úgyhogy a saját ruhámban aludhattam, és ami még fontosabb, olyan ruhát viseltem, ami az én méretemben készült.

Mikor kijöttem a gőzfelhő sújtotta fürdőszobából David már jóízűen falatozott a pizzájából. A kanapén terpeszkedett el és valami bugyuta műsort bámult a tévében. Lecsíptem egy kisebb darabot a még gőzölgő extra sajtos pizzából és vártam, hogy David sorra befalja a szeleteket. El nem tudtam képzelni hogyan képesek ezek a pasik ennyit enni és mégis így kinézni. Volt alkalmam látni Jake mit művel kajálásképpen, na meg most már Paul étkezési szokásaival is nagyjából tisztában voltam. Miután végzett odakucorogtam mellé ő pedig kérés nélkül magához vont. Együtt néztük a tévét, hallgattam, ahogy jókat nevet, amikor valami mókás hangzik el a műsorban és csak hagytam, hogy elterelődjenek a gondolataim. Egy idő után már én is Daviddel kacagtam s közben elcsattant egy-egy csók, kedves simogatás.

Reggel az ágyban találtam magam, de nem igazán emlékeztem hogyan kerültem oda. David jóízűen aludt mellettem, keze a hasamon pihent. Nem éppen éber pillanatomban a falon lógó órára lestem és azt hittem menten felsikítok. Már fél kilenc volt Paullal pedig úgy beszéltem meg, hogy kilenckor felvesz Davidnél. Gyorsan kipattantam az ágyból figyelve arra, hogy a mellettem elterülő férfit még véletlenül se keltsem fel. Rohantam a mosdóba és amilyen gyorsan csak tudtam elfogadható állapotba hoztam magam. A hajamat lófarokba fogtam aztán jöhetett egy szolid smink majd a tegnap kikészített nadrág, felső és cipő. Egyszerűre vettem a figurát, úgyhogy sötét farmert, fekete pántos, de lenge felsőt és az enyhe szél ellen egy fekete bőrdzsekit választottam s persze az elengedhetetlen magas sarkú cipőim egyikét. Mikor kiléptem a mosdóból David még mindig húzta a lóbőrt. Láttam amint tegnap beállította az ébresztőóráját, szóval nem aggódtam, hogy esetleg elalszik, úgyhogy amint mindennel összekészülődtem elhagytam a hálót. A konyhában készítettem magamnak egy kávét, amit hiper-szuper gyorsasággal borítottam magamba. A duda pontban kilenckor harsant fel, tehát felpattantam székről és már kint is voltam. Paul a sötét fényezésű autójában ült a gyenge napsugarak fényárban úsztatták.

– Jó reggelt! – köszöntöttem amint beültem a kocsiba.

– Neked is! – tett ő is ekképpen. Fáradtnak láttam, de a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák ellenére is jól nézett ki. A szomorú tekintetét már megszoktam amióta csak ismerem mindig ez a tekintet ült az arcán. Fekete pólót és egy sötétkék farmert viselt. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy akaratlanul is egymáshoz öltöztünk. – Min mosolyogsz? – kérdezte miközben kihajtott a főútra.

– Csak azon, ahogy felöltöztél – mondtam még mindig mosolyogva. Végig nézett a ruháján keresve a hibát, de nem talált semmit, nem is találhatott hisz minden darab hibátlan volt.

– Nem tudom, mire gondolsz – mondta mikor már végképp nem értette mi van.

– Nyugi már! Nincs semmi baj a ruháddal csupán azon somolyogtam, hogy mennyire összeöltöztünk – árultam el neki is. Ekkor tüzetesebben végig nézett rajtam. Pillantása egy pillanatig ott függött a testemen, amitől zavarba jöttem.

– Tényleg – jegyezte meg kis idő múltán mikor tekintetét ismét az előttünk elterülő útra szegezte.

– Köszönöm – csúszott ki a számon.

– Mit köszönsz? – tudakolta rögvest.

– Hogy eljössz velem – válaszoltam kerülve a tekintetét.

– Ezen nincs mit köszönni. – Erre már nem reagáltam semmit. A mellettünk elsuhanó fákat figyeltem és próbáltam felkészülni arra, amit megtudhatok vagy éppen ellenkezőleg arra, ha nem tudok meg semmit. – David mit szólt ahhoz, hogy én viszlek el? – érdeklődött.

– Jól fogadta, nem volt belőle semmi gond – feleltem talán kicsit túl gyorsan.

– Akkor jó – mondta. Ezek után hosszú beszéd nélküli percek következtek. Nem tudtam mivel törjem meg a csendet így hát inkább nem is mondtam semmit.

Az emberek már most fel s alá járkáltak a városban. Kellemes idő lévén lengébben öltöztek. A motor hirtelen leállt. Kellett néhány pillanat, míg rájöttem megérkeztünk. Egy óra negyven percbe telt, de végül idetaláltunk. Ott állt hatalmas kanyargós betűkkel az Alley Cat logója.

– Megérkeztünk – tudatosította Paul.

– Igen tudom – reagáltam majd egy mély levegő után kiszálltam. Paul szintén így tett. Megálltam az üzlettel szemben és csak bámultam a kirakatot. Nem volt ismerős. Titkon abban reménykedtem, ha meglátom a helyet, beugrik valami, még ha csak egy apró emlékfoszlány is, de emlékszek majd, hát nem így történt.

– Gyere, menjünk be! – Paul hangja térített magamhoz. Keze lágyan megérintette a gerincemet majd udvariasan kinyitotta előttem az ajtót. Belépve az üzletbe új ruhák és drága cipők illata csapta meg az orrom. Egy-két nő válogatott a temérdeknyi finom anyag között. Mind egytől egyik jól öltözöttnek és jómódúnak hatott. Egyik próbababától a másikig tipegtek magas sarkúikban. Pault elnézve neki is feltűnt mennyire más kategória az, amit ott láttunk legalábbis a forksi butikokhoz képest. Kivártam a soromat ugyanis szándékomban állt beszélni a pult mögött serénykedő hölggyel. Már csak egy ember állt előttem s mikor ő is ott hagyott egy kisebb vagyont én következtem.

– Jó napot hölgyem miben segíthetek? – kérdezte széles mosollyal az arcán. Egyszerű fekete pólót és fekete nadrágot viselt természetesen a bolt nevével ellátva. A haja szinte mérnöki pontossággal a helyén volt. Nagyobb hullámokban keretezte hófehér arcát ezzel egyfajta angyali kisugárzást adva a minden bizonnyal semmi angyali mivolttal nem rendelkező nőnek.

– Jó napot! A nevem Amira Matthews és egy elég furcsa kérdéssel fordulnék önhöz – kezdtem mire a nő arca rögtön óvatossá vált. Félszemmel persze láttam, hogy a hátam mögé leseget s nem kellett sokat gondolkodnom azon vajon mi köti le ennyire a figyelmét. Mintha némi feszültség keletkezett volna bennem emiatt, de minden bizonnyal csak azért dühített a dolog, mert jelenesetben velem kellett volna foglalkoznia. Egy kicsi torokköszörülés után ismét rám emelete a tekintetét majd megkérdezte.

– Miről lenne szó? – Lopva hátra pillantottam, Paul alig pár lépésnyire állt tőlem néhány igencsak forró fehérnemű társaságában. Kicsit talán kényelmetlenül is érezte magát abban a közegben. Azonban nekem most nem volt időm ezen elmélkedni.

– Mint mondtam kicsit furcsa a kérdésem, de véletlenül nem vagyok önnek ismerős?

– Sajnálom, de nem értem pontosan mire is kíváncsi? – Gondoltam, hogy nem, lesz egy sétagalopp megértetnem magam vele.

– Néhány hónapja ennek a boltnak a kirakata elől vitt el a mentő. Sajnos az emlékeimet elvesztettem és gondoltam talán, ha itt felismer valamelyikük, az némileg a segítségemre lehet a továbbiakban. – Gondoltam talán az igazsággal jutok a legmesszebbre. Persze alig egy percen belül beigazolódott ennek az ellentéte.

– Sajnálom hölgyem, én csupán alig két hónapja dolgozom itt. – Az arcán valódi sajnálat csúfolkodott, amit nagyon nehezen viseltem el. Marlene – merthogy ez a név állt a pólóján függő kis táblácskán –, szavai hallatán felsikoltottam magamban és éreztem amint a kétségbeesés kezd beszivárogni a tudatomba Csalódottan léptem el a pulttól és engedtem magam elé a már kissé türelmetlenül topogó nőt.

– Na, mit mondott? – Paul azonnal lecsapott rám amint eléggé közel kerültem hozzá. S bár már láthatta az arcomon a választ elmeséltem neki a nagy semmit.

– Némi sajnálkozó pillantás és teljes nemtörődömség után kibökte, hogy még csak két hónapja dolgozik itt. – Mintha az ő arcán is némi csalódottságot véltem volna felfedezni, de csak egy röpke pillanat erejéig. Olyan arcot vágott, mint amikor úgy igazán töröd a fejed valamin, spekulálsz, próbálsz valami megoldást találni, de gyorsan.

– Rajta kívül nincs itt más alkalmazott? – Ahogyan ő is én is végig pásztáztam a körülöttünk lévőket, de a kedves Marlene-én kívül nem találtunk más eladót. Felsóhajtott, két kezét a nadrágja zsebébe dugta majd körbepillantott még egyszer. – Azt mondtad megvan annak a lakásnak a címe ugye? – bólintottam. – Akkor menjünk – mondta. – Viszontlátásra! – vetette oda futólag drága Marlene-nek, aki persze rögvest viszonozta a gesztust negédes hangján. Ami azonban végleg nevetségessé tette a dolgot az a további tíz női hang amint kórusban int búcsút a velem távozó férfinek. Ám még mielőtt ténylegesen elhagyhattuk volna a helyet egy hang mely az én nevemet csilingelte megállított.

– Amira kedvesem hát elmennél anélkül, hogy üdvözölnél? – A hang irányába fordultam és akkor megláttam az úgy négy láb kilencven hüvelyk magas, tíz centiméteres sarkakon tipegő hölgyet. Nagyjából a negyvenes éveiben járhatott, erős sminket viselt, de ennek ellenére nagyon bájos és szép volt.

– Öhm elnézést én csak… – Na, erre valahogy nem voltam felkészülve. Nem igazán tudtam hogyan reagáljak.

– Mi az már meg sem ismersz? Régen láttalak, már kezdtem azt hinni, hogy elpártoltál mellőlem – duruzsolta miközben megérintette a karomat.

– Én saj… sajnálom nem emlékszem – dadogtam. Az ismeretlen ismerős értetlenül állt előttem.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte kíváncsian.

– Elvesztettem az emlékeimet, csak annyit tudok, hogy innen a maga butikja elől vittek el a mentősök. Gondoltam eljövök, hátha felismer itt valaki és tudna nekem mondani valamit. Bármit, ami csak eszébe jut velem kapcsolatban. – Mikor kimondtam az első mondatomat automatikus reakciójaként a szája elé kapta gondosan manikűrözött kezét.

– Szentséges ég! – szörnyülködött. – Ne haragudj kedvesem, hogy így lerohantalak. Gyere, ülj csak le és meséld el, hogy érzed magad! – Az egyik fehér bőrülőhöz vezetett, amin végül helyet is foglaltunk. Megfogta a kezem, és ahogyan azt gondoltam az érintése bársonyosan sima és puha volt.

– Ugyan semmi baj, hisz honnan tudhatta volna! – nyugtattam. – Engedje meg, hogy bemutassam egy barátomat, ő itt Paul, aki volt olyan kedves és elkísért. – Kedvesen rámosolygott majd kezet nyújtott felé. Paul illedelmesen viszonozta gesztust aztán ismét rám terelődött a figyelmük.

– Hallottam, hogy néhány hónapja volt itt valami cécó, de azt egy szóval sem mondták, hogy veled történt valami baj! – Úgy tűnt tényleg felzaklatták a hallottak, ez akár azt is jelenthette, hogy közelebb álltunk egymáshoz, mint szimpla eladó és vevő. – Na, de mi történt veled? – faggatott mindenféle rosszindulattól mentesen.

– Szívrohamom volt. Az orvosoknak sikerült megmenteniük, de három hónapig kómában feküdtem. – Akarattal hagytam ki a meghaltam majd visszatértem részt nem kellett még ennél is drámaibbá tenni a helyzetet.

– Szegénykém! De most már jobban vagy ugye?

– Igen teljesen felépültem eltekintve attól, hogy még mindig nem emlékszem semmire az életemből. Éppen ezért örülök annak, hogy végül is találkoztunk Miss…

– A nevem Lauren McCall – segített ki rögvest.

– Miss. McCall reménykedem, hogy talán maga tudna nekem mondani valamit. Régóta ismerjük egymást? Sokat jártam ide, és ha igen akkor kivel vagy kikkel? – Rázúdítottam az összes kérdést, ami csak eszembe jutott akkor abban a pillanatban.

– Nos, ami azt illeti, úgy három éve ismerjük egymást. Havonta egyszer általában megjelentél nálunk és rengetek szép ruhával és cipővel távoztál. – Hófehér mosolya a füléig szaladt az emlékek felidézése alatt. – Ha jól emlékszem mindig egyedül jöttél illetve a sofőröd társaságában.

– Sofőr? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

– Igen aranyom. Egy fekete diplomata autóval érkeztél mindig, sötétített ablakokkal – folytatta.

– Esetleg valami más, amire emlékszik? – most szólalt meg először Paul mióta Miss. McCall felbukkant.

– Gondolkodom… gondolkodom. Egyszer egy barátnőddel jöttél. Sötét hajú, szemű, kedves teremtés volt. A neve már nem rémlik sajnos – szontyolodott el ismét.

– Esetleg nem meséltem a családomról, barátokról? – tettem fel a következő kérdést a fejemben lévő listáról.

– Nem igazán. Tudod, csak olyan pletyizés szintjén ment a dolog, de a családot sosem vontuk bele a dolgokba. Az viszont rémlik, hogy szinte minden alkalommal kaptál egy hívást. Biztosra veszem, hogy férfitől, mert egészen másként beszéltél vele. Megváltozott a hanglejtésed – osztott meg egy újabb rejtélyes információt. Nem mertem belegondolni, hogy van valahol egy férfi, aki azóta is várja, hogy hazatérjek.

Paul megköszörülte a torkát, ami miatt azt hittem talán mondana valamit, de amikor felé pillantottam valahova egészen másfele kalandozott a tekintete. Kutattam még valami kérdés után, amit feltehetnék neki, de hirtelen semmi sem jutott eszembe.

– Értem és nagyon köszönöm a segítségét! – hálálkodtam.

– Ugyan, semmiség örömmel segítettem, már ha azok az információk, amiket elmondtam nyújtanak bármiféle segítséget.

– Mindenképp – mondtam rögvest, hogy megnyugtassam, ám sajnálatos módon azok, amiket elmesélt nem sok hasznot jelentettek számomra. – Esetleg, ha magának sem okoz gondot cserélhetnénk telefonszámot és ha még eszembe jut valami kérdés vagy önnek ugrik be valami akkor elérhetjük egymást – vetettem fel az ötletet és csak reménykedhettem benne, hogy belemegy.

– Hát persze, drága Amirám! Tessék itt a névjegykártyám. – A kis retiküljébe nyúlt majd előhúzott egy elegáns, fehér alapon fekete gyöngybetűkkel írt kártyát, névvel, telefonszámmal ellátva. – Bármi kérdésed van hívj, és ha tudok válaszolok – ígérte én pedig elfogadtam. Természetesen én is megadtam neki az elérhetőségeimet, amit ő is őszinte örömmel fogadott.

– Mindent nagyon köszönök tényleg, mi akkor most mennénk is. – Felálltam majd ők is így tettek. Paul és én búcsút intettünk Miss. McCallnak s ezúttal tényleg elhagytuk a helyet. Az órámra pillantva, meglepve tapasztaltam, hogy elszaladt az idő. Már dél is elmúlt... Beültünk az autóba ám nem indultunk el rögtön.

– Szóval akkor most irány az a lakás? – kérdezte Paul miközben egész testével felém fordult.

– Igen, igen csak azon gondolkodom, amiket Miss. McCall mondott – vallottam be töprengve.

– Sok minden nem derült ki. Azt most már tudjuk, hogy elég jómódban kellett élned, ha havonta megtehetted, hogy itt vásárolj. Főleg, hogy a nő elmondása szerint saját sofőrrel jártál. – vázolta fel ő is azokat a gondolatokat melyek már az én fejemben is ott motoszkáltak. – Valamint ha a radarjai nem csalnak, akkor… vagyis akkor volt valakid – fejezte be a mondatát némileg döcögősen.

– Ahh ez nehezebb lesz, mint azt gondoltam! – sóhajtásom megtelítette a kocsit a kétségbeesés nyomasztó érzetével.

– Még csak most kezdtünk hozzá – vigasztalt. – Menjünk és nézzük meg azt a másik címet! – Kivette a kezemben szorongatott papírt majd elolvasta a következő úti célunk koordinátáit és anélkül, hogy bármi mást mondott volna a gázra taposott. Úgy fél óra múlva meg is találtuk a keresett címet. A környék telis-tele volt szebbnél szebb házakkal és egyéb más épületekkel. Nekünk az ötvenhatos számmal jelölt lakás kellett így nem messze tőle sikerült üres parkoló helyet találnunk. Kipattantunk a járműből majd egyenest megcéloztuk a velünk szemben tornyosuló épületet. Liftező, néha görcsbe ránduló gyomorral léptem az ajtóhoz majd nyomtam meg a falon függő csengőt. Lágy dallamot játszva jelezte a bent lévőknek a jöttünket, majd alig egy perc múlva a kilincs megmozdult s az ajtó kitárult előttünk. Egy férfi állt mögötte.

Légy olyan jó és mondd el mit gondolsz!   

Kellemes szerda délutánt kívánok mindenkinek!

Egy újabb remek hírrel jöttem mégpedig, hogy elkészült a hatodik fejezet, ami több mint tizenhárom oldalasra sikeredett. Remélem, van még akit érdekel és aki épp olyan izgatottan várja mint én! Az előző fejezethez kapott komikat és pipákat köszönöm és máris megyek és visszaírok mindegyikre!

Már csak a bétázást kell megvárni és legközelebb már igazi olvasnivalóval érkezem!

További szép napot drágaságaim!

Üdv. P. Sawyer

Sziasztok, csibéim!

Jelentem még élek és a fejezet is lassan, de elkészül. Jelenleg tíz oldalnál tartok, és ha minden jól megy a hétvégén már ti is olvashatjátok! Na, megyek és írok tovább, csak gondoltam szolgálok némi jó hírrel is.

További szép napot!

Üdv. P. Sawyer

Életjel!

Sziasztok!

Először is Nagyon nagyon nagyon nagyon, de nagyon sajnálom, amiért ennyi ideje késik a 6. fejezet, de egyszerűen nem haladok vele egyről a kettőre. Most már körülbelül egy hónapja ülök háromoldalnyi szövegen és ez édes kevés. A probléma nem egészen tudom, hogy mi, mert nagyjából még tudom is mit kéne írni ennek ellenére valamiért mégsem megy. Iszonyatosan rágörcsöltem a dologra és hát nem meglepően még rosszabb lett a helyzet. Jelenleg megpróbálok nem gondolni rá, olvasgatni hátha ez majd előrelendíti a dolgot. Én csak azt sajnálom, hogy megint ennyire megváratlak titeket, félő hogy megunjátok és az olvasóim száma jócskán csökken majd… Megérteném ezt is természetesen, de kérlek titeket tartsatok ki én pedig igyekszem megjavulni helyrehozni a meghibásodott dolgokat a fejemben!

Hogy azért ne csak rossz ízt hagyjak magam után…

2012. szeptember 28-án jelenik meg E L James bestseller könyvének második kötete A sötét ötven árnyalata címmel. Személy szerint imádtam az első kötetet és nagy reményeket fűzök az ezután elkövetkezendőekhez is. Már nagyon várom, hogy végre a kezemben foghassam, és valószínűleg addig ki se kerüljön onnan, míg ki nem végeztem minden betűjét! :)

Sajnos ehhez a kötethez még nem találtam leírást, de azoknak, akik még nem ismernék, itt van egy kis ízelítő az első kötetből, A szürke ötven árnyalatából.

Az erotikus, mulattató és mélyen megindító "Ötven árnyalat"-trilógia olyan történet, amely hatalmába keríti és birtokba veszi olvasóját, azután mindig vele marad.

Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút készít Christian Greyjel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő férfival találja szemben magát. A nem e világban élő és ártatlan Ana megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes tartózkodása ellenére kétségbeesetten próbál közelebb kerülni hozzá. Grey, aki képtelen ellenállni Ana csendes szépségének, eszének és független szellemének, elismeri, hogy ő is akarja a lányt de a saját feltételei szerint. Ana, akit egyszerre ijeszt és izgat Grey szokatlan szexuális ízlése, habozik. Greyt minden sikere - multinacionális vállalkozásai, hatalmas vagyona, szerető családja - ellenére démonok gyötrik és az önuralom kényszere emészti. Amikor a pár vakmerő, szenvedélyes viszonyba kezd, Ana fölfedezi Grey titkait és tulajdon, sötét vágyait.

Nos, kinek keltette fel a kíváncsiságát?

Amennyiben olvastátok már örömmel venném, ha megírnátok a véleményeteket akár itt akár e-mailen.

2012. szeptember 30-án pedig egy másik általam istenített könyv sorozat második kötete jelenik meg mégpedig Simone Elkeles A vonzás szabályai című műve.

Nem titok, hogy egy nap leforgása alatt kivégeztem a könyvet és nem bírtam betelni vele. Alex Fuentes személyében pedig rátaláltam az egyik legszenvedélyesebb és legcsábítóbb pasira, aki csak létezhet! Teljesen belehabarodtam szóval már bezsongva várom, hogy olvashassak még róla, róluk. Mint azt említettem az első kötet, ami Tökéletes kémia címmel jelent meg Alex Fuentes és Brittany Ellis szenvedélyes történetét meséli el, míg a hamarosan a boltokba kerülő második kötet (A vonzás szabályai) Alex öccse Carlos Fuentes kalamajkáját ismerteti meg velünk.

A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál. Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?

Nos, kinek keltette fel a kíváncsiságát?

Előre is köszönöm azoknak, akik kivárják az eddig még számomra is ismeretlen napo, amikor végre felkerül majd a hatodik fejezet. Imádlak titeket, de tényleg!

A sulisoknak kitartást a mindennapi gyötrelmes padban gubbasztáshoz!

Erről jut eszembe, kinek hogy telt az első hét?

Puszillak titeket!

Üdv: P. Sawyer