Sziasztok!
Igen nem csalás nem
ámítás itt vagyok, de ami még fontosabb, hogy a hetedik fejezetet is magammal
hoztam!
Reményeim szerint
tetszeni fog nektek és még egyszer elnézést kérek, amiért ennyi ideig tartott
elkészülni vele. A fejezet végén találtok egy linket mely a galériába vezet titeket s ott megnézhetitek az ide kapcsolódó
képeket is.
A fejezet második feléhez
pedig ajánlanék egy dalt amit lentebb találtok majd.
Jó szórakozást!
Üdv: P. Sawyer
Egy mámoros pillanat
Átlagos termetű öltönyös fickó
volt világos hajjal és zöld szemmel.
– Jó napot, miben segíthetek? –
kérdezte rögvest amint meglátott. A tekintetéből valamint magából abból,
ahogyan beszélt rögtön tudtam, hogy még sosem találkoztunk. Csalódottan a hátam
mögé pillantottam Pault keresve. Kicsit távolabb húzódott, de rajtam tartotta a
szemét.
– Jó napot, a nevem Amira
Matthews. Nem szeretnék zavarni, de igazán hálás lennék, ha segítene nekem
valamiben. – Kicsit félve kezdtem hozzá, tartottam a reakciójától.
– Mégis miben lehetnék én a maga
segítségére? – kérdezte felvont szemöldökkel, mely alatt kíváncsi tekintete már
sokadjára járt végig rajtam.
– Mint mondtam Amira Matthews
vagyok, fél évvel ezelőtt volt egy igen súlyos szívinfarktusom. Három hónapon
keresztül kómában feküdtem, és mikor végre sikerült magamhoz térnem kiderült,
hogy amnéziában szenvedek. – Belekezdtem hát a már oly sokszor elismételt
történetbe, ami minden alkalommal ugyan olyan reakciót váltott ki az emberekben,
mint amilyet ennek a férfinek az esetében is. Sajnálat csillant égszínkék
szemeiben s rögvest kedvesebben viszonyult hozzám.
– Talán jobb lenne, ha bent
folytatná, ott azért mégiscsak kényelmesebb – mondta majd kitárta előttem az
ajtót. Egy futó pillantást vetetten csak a kísérőmre, Paulra, aki látszólag nem
értette mi történik majd beléptem a lakásba.
– Ez igazán kedves öntől! – hálálkodtam
a szívélyessége miatt.
– Ugyan! – legyintett majd
beljebb invitált. – Még be sem mutatkoztam, Brian Atkinson – mondta majd kezet
nyújtott, én pedig rögvest el is fogadtam azt. Az ajtón túl egy hosszabb
folyosó fogadott. Tojáshéj színű falakkal, barna fapadlóval. A folyosó végén
egy igazán elegáns berendezésű nappaliba jutottunk. A barna és mályvaszínek
dominanciájával találtam szembe magam. A falak itt is világosak voltak ezzel
gyönyörű kontrasztot tárva elém. Képek a falakon, egy nagy kerek tükör az
elektromos kandalló felett. A szoba közepén, a kanapé és a fotelek között egy
masszív dohányzóasztal állt, mely leginkább a fal színéhez alkalmazkodott az
alatt pedig egy vastag szövetekből álló szintén világos tónusú szőnyeg hevert. Határozottan
tetszett. – Foglaljon helyet – kérte s a kanapéra mutatott.
– Köszönöm, de ha lehet, inkább
tegeződjünk – mondtam felvéve a legnyugodtabb mosolyomat, amire csak képes
voltam.
– Rendben, nos, akkor miben segíthetek,
Amira? – tért vissza az ittlétem okára.
– A kórházban ahol kezeltek ez a
cím volt megadva, mint bejelentett lakcím. Szeretném megtudni, ki vagyok, és
hát eddig nem haladok valami jól. Arra gondoltam talán felismersz majd engem és
akkor…
– Sajnálom, de még sosem láttalak
ezelőtt. Arra biztosan emlékeznék – jegyezte meg fél mosollyal az arcán. Velem
szemben foglalt helyet, engem nézett miközben megigazította sötétkék nyakkendőjét
mely tökéletesen passzolt fehér, élére vasalt ingéhez.
– Igen, sajnos erre már én is
rájöttem, de talán ha megmondanád, mióta laksz itt és, hogy kitől vetted a
lakást akkor azon a nyomon elindulhatnék. – Úgy éreztem minden reményem ebben a
férfiben van, abban, amit mond majd. Nem akartam még csak belegondolni se mi
lesz akkor, ha vele sem járok sikerrel.
– Négy hónapja lakom itt. Nagyon
jó áron jutottam hozzá a lakáshoz, legalábbis ahhoz képest milyen jó a fekvése
illetve a belső tere is megfelelt az elvárásaimnak. Szinte semmiben sem
változtattam rajta, szóval nagyjából minden, amit itt látsz már ilyen volt a
beköltözésem előtt is – mesélte miközben hevesen gesztikulált a kezeivel.
Tekintve milyen jó megfigyelőnek számítottam nem kerülte el a figyelmemet a gyűrűs
ujja körüli halvány színeltérés, ami minden bizonnyal a még nem régiben hordott
karikagyűrűjének helyét bizonyította. – Talán ha körülnézel eszedbe juthat
valami, hallottam, hogy néha a régi környezetbe való visszatérés előhozhatja az
emlékeket – osztotta meg velem az elméletét melynek talán lehetett némi
értelme.
– Köszönöm, szívesen körülnéznék,
de csak ha tényleg nem jelent gondot! – fogadtam el az ajánlatát. Felállt majd
mutatta az utat. Elsőként a konyhába mentünk, amihez a nappaliból nyíló első
ajtó vezetett. Laminált fapadló, krómozott mosogató kagyló és tűzhely. A hűtő
is szintén ilyen színben virított beépítve a tágas, sok tárolós ében
konyhabútorba. A pult szürkés mályvás színnel volt bevonva. Egyszerűen odáig
meg vissza voltam érte. Egyszerűen tökéletes volt az egész. El tudtam képzelni,
hogy minden egyes bútort én magam választottam ki, hogy minden egyes darabnak
én döntöttem el hol lesz a helye. Megérintettem a burkolatokat, a székek
támláját.
– Nagyon tetszettek a székek és a
szekrény is, úgyhogy itt úgy, ahogy van mindent megtartottam – mesélte miközben
tovább kalauzolt a lakásban. A konyhából nyílt egy boltív melyen át
visszajuthattunk a bejáratnál lévő folyosóra, onnan pedig a fürdőbe. Teljesen
beleillett az eddig látottakba. Bézs, barna és a szürke szín különböző
árnyalatai. Egy méretes kád, ami még pezsgőfürdőzésre is alkalmas. Nem találtam
benne semmi kivetnivalót tetszett, ahogyan a lakás összes eddig látott része.
– Szóval négy hónapja lakik itt.
Tudom nagy kérés, de esetleg meg tudná mondani az előző tulajdonos nevét? –
Visszatértem az eredeti célhoz mégpedig, hogy megtudjam kié volt ez a lakás. Ki
az, aki megtudja mondani, ki vagyok.
– Sajnálom, de ebben nem tudok
segíteni. Az egész lakásvásárlás ingatlanközvetítőn keresztül zajlott. A
tulajdonos és én egyszer sem találkoztunk. Megnéztem a lakást, megtetszett
aztán megvettem, ennyi. – Úgy éreztem minden eddigi reményem szertefoszlott.
Ezek után hova menjek? Kit keressek? Ki tudna végre olyan információval
szolgálni, ami igazán segít? Nem kellett feltennem hangosan a kérdést, mert már
magamban meg is válaszoltam azokat. Senki. Nincs más nyomom.
– Hát mindenesetre köszönöm, hogy
megmutatta a lakást – mondtam, s bár még a hálót nem láttam ezek után már nem
is volt kedvem hozzá. Ha az eddig látottak alapján nem jött felszínre semmi
emlékem, akkor annak az ostoba szobának a látványa sem lenne képes erre.
– Ugyan Amira ne legyél így
letörve! – Kezével megérintette a vállamat amolyan vigasztalásképpen. Kicsit meglepett
a dolog, ami egészen biztosan kiült az arcomra is mivel rögvest vissza is rántotta
a mancsát. – Ne haragudj! – kért elnézést. – Látom nem voltam valami nagy
segítség… De várj csak! Megadom az ingatlanos cég nevét és telefonszámát és
talán majd ott tudnak mondani valamit. – Igazán értékeltem a lelkes segíteni
akarását, főleg, hogy nem is ismerjük egymást, de ekkor már annyira közel
álltam a feladáshoz, hogy nem tudott felvillanyozni az ötlet. Ennek ellenére
elfogadtam az elém nyújtott névjegykártyát melyen ez a felirat állt: Colliers
International Ingatlanközvetítés és tanácsadás. A jobb alsó sarokban pedig apró
betűkkel egy telefonszám.
– Igazán köszönöm a segítséget
nem is tartanálak fel tovább, különben is a barátom már biztosan türelmetlenül
vár. – Elindultam a kijárat felé ő pedig készségesen kikísért. – Hát minden jót
Brian, további szép napot – mondtam és kiléptem az ajtón.
– Viszlát, Amira, remélem
sikerrel jár – kívánta majd eltűnt az ajtó mögött. Megfordultam, hogy visszamehessek
az autóhoz azonban egy hatalmas nekem ütköző test utamat állta.
– Jézusom Paul, megijesztettél! –
sivítottam ijedtemben.
– Neked elment az eszed? – szűrte
a fogai közt miközben a szemei villámokat szórtak.
– Te jöttél nekem, mégis mi a
fene ütött beléd? – vontam kérdőre viselkedése miatt.
– Hogy én belém mi ütött? Tudod,
fogalmam sincs… – fújtatott tovább miközben háta fordítva nekem elindult a
kocsi felé. –, de te mégis mit gondoltál, amikor csak úgy bementél annak az
idegen férfinek a lakásába teljesen egyedül? – Időközben visszaértünk az
autójához, ismét felém fordult miközben kinyitotta nekem az ajtót. Meglepett a
hirtelen jött udvariassága melyet a még mindig fenntartott dühével vegyített. Beültem
és minden erőmet összeszedve visszafogtam a kitörni vágyó szavaimat. Nem
tetszett a számonkérése, de nem volt sem kedvem sem hangulatom egy újabb
vitához így inkább elengedtem a fülem mellett.
– Látod nem lett semmi baj
belőle, jól vagyok a pasi nem egy elmebeteg őrült – válaszoltam nyugtatóul, de
nem értem el kellő hatást.
– De lehetett volna! – fújtatott.
Mély sóhaj követte szavait majd rám emelte a tekintetét.
– Jó igazad van! – adtam meg
magam csakhogy végét vegyem ennek a kis konfliktusnak. – Lehettem volna
körültekintőbb és megfontoltabb – sóhajtottam fel.
– Na és mit mondott? – Pillantása
sokkal gyengédebbé, hangja lágyabbá vált mikor ismét hozzám szólt.
– Egyre biztosabb, hogy tök
feleslegesen rángattalak el ide – mondtam lehangoltan. Elmeséltem neki szóról-szóra,
ami odabent elhangzott ő pedig figyelmesen, néha meg-megvillanó tekintettel
végig hallgatott. Miután befejeztem csendben maradt. Hogy azért-e mert nem
tudta mivel nyújthatna vigaszt vagy csak szimplán valami megoldáson törte a
fejét, fogalmam sincs.
– És az mi? – érdeklődött az
ujjaim közt gyűrögetett papír felé biccentve.
– Annak az ingatlanközvetítős cégnek
a névjegye, aki lebonyolította az adás-vételt. Brian adta ide azt mondta hívjam
fel, talán ők mondhatnak valamit.
– Hát akkor meg mire vársz?
Gyerünk, hívd fel őket! – buzdított azonnal majd mikor látta, hogy továbbra sem
cselekszem kivette a kezemből, előkapta a mobilját és már tárcsázott is. Én
pedig hüledezve kísértem végig az egészet. Néhány perc múlva befejezte a
hívást, az időközben felgyülemlett izgatottságtól alig vártam, hogy mondjon
végre valamit.
– Szóval? Mit mondtak? –
türelmetlenkedtem, ami úgy tűnt szórakoztatja őt.
– Azt, hogy telefonon nem
oszthatnak meg semmiféle információt – vágta rá a cseppet sem örömteli hírt s ismét
elkámpicsorodtam. – Viszont, ha bemegyünk hozzájuk többre juthatunk – folytatta
és már el is fordította az indítókulcsot.
– El, de mégis hova? – faggattam
tovább és a sebváltót markoló kezére tettem a kezem, ami megállásra késztette. Azonnal
el is rántottam az ujjaim és visszaejtettem őket az ölembe.
– Seattle-be. – Jött a válasz.
– Seattle-be? – kerekedtek el a
szemeim döbbenetemben. – Na de az vagy négyórányi út innen Port Angelesből,
Forksból meg még több! Nem várhatom el, hogy ennyit utazgass! Haza, aztán
vissza egészen Seattle-ig…
– Ha most elindulunk öt körül
biztosan ott leszünk, a nő pedig azt mondta nekem a telefonban, hogy hatig bent
vannak. Olyan tizenegy, éjfél fele pedig már otthon is lehetünk Forksban.
– Biztos vagy benne, hogy időben
oda tudunk érni? – adtam hangot a bizonytalanságomnak.
– Szerintem igen, már ha tényleg
még most elindulunk – biztosított határozott hangon.
– Akkor mire várunk még? – Persze
csak költői kérdésnek szántam és Paul jól tudta ezt. Ismét beindította a motort
majd miután kellőképpen szét nézett kifordult az útra. A megengedettnél
gyorsabban hajtott ebben biztos voltam ám ténylegesen megbizonyosodni róla, nem
mertem. Kezdett visszatérni belém a remény miközben egyre nagyobb utat hagytunk
magunk mögött.
– Na és mi a helyzet veled és
Daviddel? – kérdezett rá, amin nem mondom igazán meglepődtem. Először nem is
tudtam miként válaszolhatnék csak beszéltem össze-vissza, talán még olyasmit is
elkotyogtam, amit egyáltalán nem kellett volna.
– Öhm hát… jól meg vagyunk, azt
hiszem… vagyis tudom, igen remekül megvagyunk. Igaz David kissé kiakadt rám a
minap, de talán igaza van, nem tudom – hadartam zavaromban ő pedig alig bírt
követni. Hirtelen felém kapta a pillantását, amitől olyan érzésem támadt mintha
valami rosszat tettem volna. Olyan vesébe látó pillantással nézett rám, hogy
még levegőt is elfelejtettem venni.
– Hogy érted, hogy kiakadt? – villant
egyet sötét írisze, hangja ismét érdessé vált.
– Jaj, hát igazán semmiség volt
csak kiborult egy icipicit. – Nagyon reméltem, hogy itt le is zárjuk a témát,
de persze mindhiába.
– De ugye nem bántott? – villant
ismét a szeme.
– Mi? Dehogy! Nem. Hogyan is jut
ilyesmi az eszedbe? – rivalltam rá, amitől azonnal ellágyult a tekintete.
– Most mi van? Nem titok, hogy
kicsit forrófejű a srác! – védekezett rögvest s közben rutinosan megelőzte az
előttünk masírozó Ford Mondeót. Fújtató hangot hallatok, ami miatt ismét rám
néz. Zavart a tekintete.
– Oh, csakugyan? Szerintem a
forrófejűség egy másik ismerősömről is elmondható… gondolkozz, talán beugrik,
ki lehet az, és nem emlékszem, hogy bármikor is bántalmazott volna! – Csak
mondtam és mondtam és végül úgy tűnt nem tud vitába szállni az érveimmel.
– Jó igazad van, bocs – mondta.
Ezután ismét egy kis csend következett belefeledkeztem a gondolataimba melyek a
múlt szombat este körül jártak.
David
egész nap „dolgokat” intézett el melyekbe nem igazán engedett betekintést.
Igazság szerint nem is akartam rá erőltetni a dolgot. Biztos csak uncsi papírok
meg számok tömkelegéről van szó, amihez semmi szükség rám. Mikor elment azt mondta
érezzem magam otthon nála, úgyhogy én így is tettem. Összepakoltam kicsit az
elmúlt hetekben felhalmozott kupit. Elmosogattam, port töröltem és
felporszívóztam. Kis kutakodás után találtam friss ágyneműhuzatot így azt is
lecseréltem. Frissen illatozva és szépen megágyazva várta Davidet és engem.
Örültem egy kis pakolászásnak, mert így lekötöttem a figyelmem és semmiképp sem
járattam olyan dolgokon az eszem, amiken nem lett volna szabad. Szóval a nap
nagy részét pakolászással ütöttem el. Hirtelen jött ötlettől vezérelve arra
jutottam elég volt a házhoz rendelt kész kajákból így a hűtőhöz léptem és
kiszedtem belőlem mindent, ami csak egy finom steak vacsihoz szükséges. David
olyan nyolc körül ért haza én akkor még javában munkálkodtam, a húshoz szánt
krumplival bíbelődtem, amit vajjal és oregánóval ízesítettem majd gondos
fóliázás után betettem az előmelegített sütőbe. Finom illat lengte be az egész
konyhát, és ahogy láttam kedvére volt a látvány, amit a tűzhely és én
nyújtottunk. Körbepillantott majd ismét rám nézett. Csillogott a szeme és ez az
egyetlen apró dolog bűntudatot ébresztett bennem.
–
Meg tudnám szokni ezt az életet – mondta majd oda hajolt egy csókra. Egy hosszú
csókra.
–
Na, hát ebben egy percig sem kételkedem – reagáltam mosolyogva mire magához rántott
és ismét megcsókolt. Vadul talán kicsit erőszakosan, de nem tettem szóvá.
–
Menj, zuhanyozz le, addig elkészülök – szóltam neki mikor elengedte a derekam.
Bólintott és már el is tűnt. Nem sokkal később megjelent ám ekkor már frissen
illatozva, csak egy bokszert viselve. A vacsora tálalva volt így le is ültünk
egymással szemben. Kajálás közben nem sokat beszélt, és ha meg is szólalt csak
annyit volt képes kinyögni két falat között hogy „Ez isteni!”, valamint „Nagyon,
de nagyon isteni!”. Miután felfalt mindent bevállalta a mosogatást így én el is
mehettem zuhanyozni. Nem vacakoltam sokáig, gyorsan elintéztem mindent majd
belebújtam a sort és trikó együttesembe. David iszonyat gyors munkát végzett az
edényekkel, mert mire visszaértem a konyhában neki már nyoma sem volt. A
hálóból kiszűrődő hangból tudtam, hogy ott megtalálom.
Már
az ágyban feküdt és unottan váltogatta a csatornákat. Egyik sem kötötte le túl
sokáig, jöttömre pedig rögvest félre is tette a kis készüléket. Bebújtam a
helyemre ő pedig nem titkolva terveit azonnal ott is termett rajtam. De úgy
mindenhol, csókokkal halmozott el a számon, az államon, a nyakamon, a vállamon
és a bőröm még sok-sok egyéb részén. Már a sokadik éjszaka volt, amit nála
töltöttem, David pedig egyre szenvedélyesebb és szenvedélyesebb lett ellenben
velem, aki valamilyen oknál fogva minél többet akartak tőle annál tartózkodóbb
lett. Több alkalommal visszautasító voltam vele szemben, amit mindig vagy
legalábbis legtöbbször készségesen el is fogadott mindenféle harag nélkül, ám
legutóbb kicsit másképpen alakultak a dolgok.
–
Annyira kívánlak – nyögte a fülembe miközben kezével fel s le járt a testemen.
Kényelmetlenül fészkelődtem alatta, próbáltam… igazából nem is tudom mit
próbáltam.
–
David… most valahogy nincs ehhez hangulatom, húzós napom volt a kórházban és
nagyon elfáradtam – Bocsánatkérő pillantásokat vetettem felé azonban dühtől
izzó tekintete azonnal megrémisztett. Lemászott rólam, majd felállt és magára
rángatta a szürke pamut nadrágját. A mellkasán és a karján feszülő izmok
vonaglottak a bőre alatt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire felmérgelte magát
ezen a semmiségen.
–
Nem tudom feltűnt-e, de ez már a huszonegyedik század. Több mint egy hónapja,
hogy együtt vagyunk, meg sem tudom számolni hány éjszakát töltöttünk már együtt…
Megértő voltam, hogy nem akarsz gyorsan haladni, hogy az amnéziád miatt
nehezebb neked, de most kezdek kicsit frusztrált lenni! – Teljesen kikelt
magából mégis valamiért úgy éreztem képes lenne rosszabbra is. Megbántódtam a
szavai hallatán és köpni-nyelni nem tudtam. Egyetlen szót tudtam kinyögni, de
ez neki ezúttal nem volt elég.
–
Sajnálom – suttogtam megilletődve. Felém kapta villámló kék szemeit, dacosan
végig mért majd kiviharzott. Hallottam, ahogy bevágódik utána a bejárati ajtó. Összerándultam
ijedtemben. Néhány percig még ültem ott, lejátszottam magamban újra és újra
David szavait majd felöltöztem és lévén, hogy nem kocsival érkeztem
hazasétáltam a hűvös La Push-i éjszakában.
– Már csak ez hiányzott! – Paul
mérgelődő hangja rántott vissza a jelenbe. Azonnal felé kaptam a tekintetem,
kutatva mi baja lehet, de nem láttam rajta semmit. Indulatosan a kormány
közepére nyomta a tenyerét mire a duda élesen felvisított. A miénket további
harsonák követték. Amerre csak néztem autók hada állt. Dugóba kerültünk…
Szuper! Idegesen pillantottam az órára, ami már fél négyet mutatott. Ideges
lettem tekintve, hogy még komppal is utaznunk kell legalább egy órát, félő
volt, hogy nem hogy ötre, de még hatra sem sikerül majd odaérni. Paul sűrűn
pillantgatott felém, amitől csak még idegesebb lettem. Hogy valamivel
eltereljem a figyelmem inkább bekapcsoltam a rádiót és ráhangolódtam a zenére.
További háromnegyed óra múlva
végül sikerült kikecmeregni a dugóból s a hatalmas mákunknak köszönhetően
épphogy sikerült elcsípnünk a kompot is. Eközben kifaggattam Paul az életéről,
persze gondosan mellőzve a volt barátnőjét. Elmondása szerint mindig is egy
léhűtő és csapodár pasi volt. Mosolyogva mesélte a jobbnál jobb húzásait, amit
elkövetett a haverjai ellen illetve azokat a számomra vicces – az érdekeltek
számára már kevésbé –, lekoptatási műveleteit melyekkel szegény lányokat
hülyítette. Mesélt egy egészen kicsit a családjáról is, ami miatt egyszeriben
jóérzés töltött el. Jó volt, hogy ennyire megnyílt nekem és kibujt a
szótlanságból.
A komp zsúfolásig megvolt telve,
és rettentő lassan haladt. Kezdtem azt hinni, hogy valami összeesküvés
áldozatává váltam és valaki nagyon nem szeretné, ha időben megérkeznék
Seattle-be. Paul egy ideje csendbe burkolózott, de valahogy nem zavart.
Meglepően jóleső szótlanság volt ez köztünk, ami még messziről sem hatott
kellemetlenül. Az előttünk elterülő temérdeknyi víz miatt erős szél fújt, ami
ellen kissé kevésnek bizonyult az a bőrdzseki, amit reggel felvettem. Kezdett
igazán vacogni a fogam és tudtam még az út felén sem vagyunk túl.
– Tessék, vedd ezt fel – szólalt
meg mellőlem kísérőm. Rám terítette a kabátját és teljesen elárasztott Paul
illattal.
– Köszönöm – fordultam felé hálás
mosollyal az ajkamon. Visszamosolygott, megjelent az a két kis mélyedés az arca
két oldalán.
– Nincs mit – motyogta ismét
komoly ábrázattal. Újból a hullámokat figyelte én pedig titkon
beleszippantottam a kabátba. Furcsán bódító hatással volt rám az illata, olyan,
amit sosem képes megszokni az orrod. Mindig felismered, mindig érezni akarod.
Egészen közel egy szerelmespár
álldogált. A férfi szorosan a karjába zárta, a testével óvta a csípős széltől. Hirtelen
én is vágyni kezdtem az érintés után. Az után a bizsergető érzés után, amit
csak bőr a bőrön okoz.
A szemem sarkából Paulra
sandítottam. Elcsíptem a pillanatot amint elkapja a tekintetét arról a
párosról. Vajon még mindig szerelmes Jamie-be? Ennyi idő után is képtelen volt
elengedni őt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben. Akaratlanul is
megjelent a fejemben egy kép. Erős, izmos mellkas felszül a hátamnak és tartja
távol tőlem a szelet. A meglepetés csak akkor ért, amikor megfordulva Paullal
találtam szembe magam. Ragyogó szemmel néz le rám és mosolyog, igazán mosolyog.
– Azt mondják még húsz perc és
végre odaérünk. – Ismét az ő hangja rántott vissza a valóságba. Kitisztult, de
még mindig az előbbi dolog hatása alatt lévő gondolatokkal fordítottam felé az
arcom s amint megláttam nyomban elöntött a bűntudat. Fülsértő módon sipított a
fejemben egy név: David!
Több mint egy hónapnyi együttlét
és egyszerűen képtelen vagyok közel engedni őt magamhoz. Éjszakánként fent
maradok, és csak nézem, ahogy alszik. Megfigyelem a vonásait és fogalmam sincs
mit és miért, de folyton keresek rajta valamit. Néha végig simítok az arcán és
úgy érzem az ismerős arc, idegen számomra. Olyankor azon töprengek vajon helyes
döntést hoztam azon az estén, amikor nála húztam meg magam? Majd rögtön rá is
vágom, hogy hát persze, hisz David jó barátom, kedves velem és nem utolsó
sorban jó pasi… Majd végül a kérdés mely nem hagy nyugodni: Mi baj lehet velem?
Az órámra pillantottam, azon a
napon úgy századik alkalommal. Mintha valaki direkt felgyorsította volna az idő
kerekét egyetlen okból mégpedig, hogy mindenképp elkéssek. Miután értesítettek
minket, utasokat, hogy hamarosan megérkezünk Seattle-be, beszálltunk az autóba.
A műszerfalon villogó óra is a képembe ordította, hogy alig fél órám van hatig,
amikor is az ingatlanközvetítő bezárja kapuit. A Seattle-i kikötőnél már
gyorsan mentek a dolgok mindenki sorjában legurult a kompról, hogy aztán kicsit
beletaposhassunk a gázba. Láttam Paulon, hogy igazán igyekszik, de amikor
leparkoltunk a Colliers International előtt és láttuk az épület kihaltságát
tudtuk, hogy elkéstünk. Több mint négyórányi utazás, tömörülés a dugóban és a
kompon és mégsem sikerült időben megérkeznünk. Csalódott voltam, ha akartam
volna sem lettem volna képes leplezni.
Egy lepukkant bár, három pohár
olcsó vörösbor, és hangosan üvöltő zene. Pontosan erre volt szükségem ez után a
nap után. A magasba emeltem a kezem, mire azonnal megjelent mellettem az egyik
pincér.
– Még egy ilyet kérnék – mutattam
a már majdnem üres poharam felé –, köszönöm. – Bólintott és eltűnt.
– Nem lesz egy kicsit sok? –
zsörtölődött Mr. Morcos, miközben ő még mindig az első pohár sörét szorongatta
az ujjai közt.
– Nem – feleltem majd lehúztam az
utolsó kortyot is. A pincér megérkezett egy újabb teli pohárral, letette elém
és távozott. A kezembe vettem és figyeltem a vörösen hömpölygő italt. A pohár
egyik végéből a másikba csapott át, hullámokat kavart, megrekedt. Úgy éreztem
én is épp ilyen vagyok. Leragadtam a jelenben és fogalmam sincs, miként tekinthetnék
vissza a múltamba. Múlt nélkül pedig hogyan tekinthetnék boldogan a jövőbe? Egy
idegen férfi házában lakom, kedvességből, talán szánalomból tűr meg maga
mellett, ami ha lehet még rosszabb.
Hűs, tömör üveg érintette az
ajkam, mikor újabb kortyot döntöttem magamba. Éreztem, ahogyan a selymes
folyadék végigcsurog a torkomon, és azt kívántam bárcsak eszembe jutna valami,
bármi. Éreztem, hogy Paul engem figyel, de jelen pillanatban senki és semmi nem
érdekelt. Nem érdekeltek azok a sűrű pillák alól vizslató mélybarna szemek,
vagy a vonallá préselődött ajkak, a széles állkapocs, a domborodó mellkas, a
feszes karizmok. Semmi. Egy kis nyugtot akartam, hogy néhány órácskára
elengedhessem magam és szarjak a világra. Az alkohol lassan megtette a hatását,
éreztem, hogy bizsereg az arcom, hogy kezd forrni a vérem, és a rossz kedvem
szép lassan elpárolog. A dübörgő zene is lassan élvezhetővé vált, mi több úgy éreztem
képtelen vagyok megmaradni a fenekemen.
– Menjünk táncolni! – harsogtam
Paulnak. Felpattantam a székről, kicsit még meg is inogtam, de gyorsan
egyensúlyra találtam Paul karjába kapaszkodva.
– Szerintem mennünk kéne –
javasolta zavarodottan, de nekem eszem ágában sem volt egyetérteni vele.
Maradni akartam, azt akartam, hogy táncoljon velem.
– Szerintem pedig táncolni –
erősködtem, de miután többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült felrángatnom
a székről feladtam. – Jó hát akkor táncolok egyedül! – Nem is pazaroltam tovább
az időt az összetapadó tömegbe vetettem magam. Csukott szemmel ringattam magam,
tekertem a csípőm pont úgy, ahogy a ritmus megkívánta. Nem gondolkodtam, csak
elengedtem magam és hagytam, hogy a zene magával vigyen. Összesimuló párok
vettek körbe, olyan kibogozhatatlan módon egymásba csavarodva, hogy nem tudtam
volna megmondani, melyik kéz kihez tartozik. A zene megállás nélkül dübögött
körülöttem, idegenek teste tapadt hozzám, de nem törődtem velük. Nem, egészen
addig, amíg meg nem éreztem egy merész tenyeret a csípőmre csusszanni. Megfordultam,
hogy lássam ki az, hogy megmondhassam neki, nem jó helyen kopogtat, de akkor
találkozott a tekintetem az ismerős mélybarna írisszel és hirtelen
megnyugodtam. Megmagyarázhatatlan biztonság érzése telepedett rám, eleredt a
könnyem. Utáltam ilyennek mutatkozni előtte, sőt bárki előtt, de a mai
szerencsétlenkedéseim után, és a tőlem szokatlan alkoholmennyiség után nem
bírtam tovább.
– Hé, hé azért ennyire nem rossz
a helyzet! – vigasztalt, bár hangja épp hogy csak eljutott hozzám.
– Sajnálom – suttogtam így
biztosan meg sem hallotta karjai mégis erősebben fonódtak körém. Mintha
megérezte volna, mennyire szétesőben vagyok. Úgy éreztem pillanatokon belül
darabokra hullok, szükségem volt a közelségére, hogy érezzem, nem vagyok
egyedül. Gyors ütemű dallam szólt a hangszórókból mégis lágyan ringtam az
ölelésében. Fogalmam sincs hány percig tartott, én már csak a kimerültség egyre
nehezedő súlyát éreztem magamon.
Lágy szatén ölelését éreztem a testemen,
finom liliom illatot az orromban. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem hol
vagyok. Egy hatalmas ágy terült el alattam, a szobában, amiben ébredtem csak a fürdőből
kiszűrődő kevéske fény biztosított némi látóteret. Víz csobogása furakodott a
tudatomba s elgémberedett tagjaim önálló életet élve azonnal a hang irányába
vittek. Elképzelésem sem volt arról ki lehet odabent, de valami
megmagyarázhatatlan erő vonzott felé. Az ujjaim lágyan a kilincsre fonódtak, s
jóleső meleg levegő csapott meg, amikor kijjebb tártam az ajtót. Gőz lepte el
az egész helyiséget, de még az üvegajtókra lecsapódott pára ellenére is meg
tudtam állapítani, hogy egy férfi áll a vízsugár alatt. Csak nem David az?
Hogyan került ide? És egyáltalán hol van az az itt? Nem az ő házában voltunk és
nem is az „enyémben”. Megbabonázva figyeltem az izomtól duzzadó karok homályos sziluettjét.
A széles vállakat és…
Még mielőtt tovább gondolhattam
volna kinyílt a tolóajtó. Határozottan nem David volt az, a látványtól mégis
kiszáradt a szám és hevesen vert rozoga szívem. Mire feleszméltem már ott
álltam, vészesen közel hozzá.
Képtelen voltam betelni a képpel, ami elém tárult. Nem szólaltam meg, de ő sem
tette. Helyette inkább kinyúlt a kezem után és még közelebb vont magához. Alig
egy lélegzetvételnyi hely maradt már csak közöttünk. A forró víz teljesen
eláztatva fekete selyem hálóruhámat, csordogált végig a testemen, szította a
már így is fortyogó vágyat a zsigereimben. Fogva tartotta a tekintetem, lágy
mégis szenvedélyes érintése a csípőmön pedig megszaporázta a légzésem. Mikor
végre összeértek az ajkaink úgy éreztem menten szétrobbanok. Olyan érzéseket
hozott elő belőlem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. A bódultság teljesen
körbefont, magába szívott. A következő, amire felfigyeltem forró tenyere a
fenekemen, a kabin üvege a hátam mögött. A lábaim szorosan ölelték körül
férfias csípőjét s mikor megéreztem vágyának nyilvánvaló jelét a combomnak
nyomódni akaratlanul is belenyögtem a szájába. Ujjai magabiztosan siklottak le
az oldalamon majd fel a karomon végig cirógatva a nyakam vonalát, hogy aztán
ismét délnek induljon s tenyerével a melleimet ostromolja. Ajkai hol az enyémet
falták, hol a nyakam vékony bőrét hintették fenséges csókokkal.
Ezek után már képtelen voltam nem
zihálni vagy nyögni a karjai közt. Minden újabb érintéssel egyre közelebb
kerültem az extázishoz. Olyan volt mintha a testem minden idegvégződése
egyetlen pontban futna össze. Kínzó gyönyörben estem darabjaimra s szinte már
fájdalmasan vágytam arra, hogy magamban érezhessem. Ajkai újfent lecsaptak az
enyémekre, hevesen falva őket majd férfiasságát testem legsajgóbb pontjához
érintette…
Enyhe kábulat uralkodott rajtam.
Borsmenta és dohány illategyveleg terjengett a levegőben.
– Csak egy álom volt – suttogtam
bele az éjszakába. Egy nagyon valóságos álom melynek túlontúl élénk képei még
mindig ott lebegtek lelki szemeim előtt.
– Amira minden rendben? – Paul
hangjára azonnal kipattant a szemem. Hát ő is itt van?
Nagy nehezen ülőhelyzetbe
tornásztam magam, tekintetemmel pedig azonnal Pault kerestem. A Hold volt az
egyetlen fényforrása a szobának, de még így is láttam, a hely közel sincs olyan
szép, mint az álombéli. Paul a helyiség egyetlen ágyával szembeni fotelben ült.
A kékes fény lágyan megvilágította az arcát. Aggódó, zavarodott arckifejezése
semmi jót nem ígért. Talán beszéltem álmomban?
Emlékeim szerint temérdeknyi
alkoholt döntöttem magamba, a hatását még mindig éreztem. A szemem elé táruló
emlékképek és a bor jótékony hatásának köszönhetően kezdtem egészen furcsán
érezni magam. Kellemesen, de valahogy másként.
– Amira hallasz engem? – szólalt
meg újra az ágy végéhez térdelve. Őszintén nem is igazán figyeltem arra mit
mond. Sokkal inkább az kötött le, amivel tette azt. Ajkainak formája, az
ahogyan megugrik az ádámcsutkája miközben nyel. Szinte éreztem, ahogy megcsókol
és ettől megugrott a pulzusom. Közelebb férkőztem hozzá, de még így is legalább
egy méternyi távolság választott el tőle. Teljesen magamnál voltam és mégsem.
Tudtam mire készülök mégsem bírtam nem megtenni. Annyira vágytam rá. Minden
porcikám akarta azokat az érintéseket, melyeket néhány perce megálmodtam.
Kétségbeesetten akartam, hogy beteljesüljön, hogy úgy szeressen, mint akkor.
Nem gondolkodtam tovább, a felsőm
alját megragadva szép lassan felgörgettem azt, majd eldobtam valahova az ágy
lábához. A torkomban dobogó szívvel vártam miként reagál Paul, és mint az
várható volt jól megleptem. Felnézett rám azokkal a csillogó sötét íriszekkel
melyekben ijedtség, zavarodottság tükröződött. Feltápászkodott majd tett egy
apró lépést hátra, de mindeközben egy másodpercre sem vette le rólam a szemét.
Egy nagyon rövid pillantást vetettem magamra. Igaz nem fekete selymet viseltem,
de ez is éppen eléggé figyelemfelkeltő darab volt. Sötétkék csipkében és
szaténban feszítettem a hajam pedig – már amennyire képes voltam megítélni –
rakoncátlanul omlott a hátamra.
– Amira légy szíves vedd vissza a
pólód. – A hangja magabiztos volt, de abból, ahogy nézett, tudtam csak
színjáték az egész. Ahelyett, hogy tettem volna, amire kért még közelebb férkőztem,
ki egészen az ágy végébe. A térdemre ereszkedve végig simítottam fehérneműbe
bújtatott melleimen s magamban azt képzeltem ő teszi ezt velem, az ő keze
érinti a testem. A halántékához szorított ujjakkal fordított hátat nekem s
szinte éreztem a belőle áradó vibrálást.
– Paul, kérlek – búgtam kéjesen. Visszaült
a fotelbe majd a tenyerébe temette az arcát. Fogalmam sincs honnan jött az a
fene nagy bátorságom, de lekászálódtam az ágyról, hogy aztán letérdepeljek elé.
Nem nézett rám, nem szólt hozzám. A felkarjára simuló ujjaimtól megfeszültek az
izmai mintha ezernyi kis elektróda húzná görcsbe őket. – Nézz rám – kértem lágy
hangon mire izmai ismét elernyedtek, és kezeit is szép lassan elvette csábító
arca elől. Tekintetével azonban kitartóan valahová mögém meredt még véletlenül
sem pillantva rám vagy hiányos öltözékemre. – Nem tetszem neked? – kérdeztem
továbbra is a lehető legnyugodtabb hangon, de belül megfeszült minden
idegszálam. Váratlanul rám kapta a tekintetét, pillantása tépelődő és
aggodalmas volt.
– Nem erről van szó – sóhajtotta.
Újabb adag adrenalin áradt szét a testemben ennek hallatán, és tőlem szokatlan
merészséggel felé hajoltam. Meg akartam végre csókolni, úgy igazán, de még
mielőtt megtehettem volna felemelkedett, magával citálva engem is és visszatessékelt
az ágyhoz. Már azt hittem végre megadta magát, de aztán lehajolt a pólómért és
a kezembe nyomta. – Vedd fel. Légy szíves. – Ekkor már közel sem állt olyan
szilárd lábakon, mint percekkel előtte.
Két választási lehetőségem
támadt. Vagy teszem, amit mond, mit sem törődve azzal mit követel a testem, vagy
nem adom fel és megszerzem, amit akarok.
– Paul… kérlek! – Nem tudtam mást
kituszkolni a számon mégis úgy éreztem ez a két kicsiny szó mindent elmond,
amit kell. – Szükségem van rád. – Kimondott szavaim csak lebegtek a levegőben,
válaszra várva.
– Te ezt nem érheted – nyögte. –
Egyszerűen nem tehetem – mondta, de ennek ellenére tett egy lépést felém. – Nem
megy – súgta meggyötörten. Ekkor már ott állt egészen a közelemben. Engem
nézett miközben jobb keze lágyan szőke fürtjeim közé simult. Beleborzongtam az
érintésébe. Tenyerébe simítottam arcomat még mielőtt elhúzhatta volna azt, és
csak élveztem. Halk nyögést hallatott, amibe ismételten beleremegett a gyomrom.
– Bármiről is van szó feledkezz
meg róla. Ne gondolkodj, csak add át magad a vágyaidnak. – Csendben maradt s
felbátorodva szótlanságán lágyan végig simítottam felsőtestén. Még így pólón át
is éreztem milyen szorosan feszülnek bőrének az izmok.
– Ezt akkor sem szabad – motyogta
szerintem inkább csak magának. Két keze közé fogta az arcomat, játszadozva a
kusza hajtincsekkel, megsimítva az állam vonalát majd hirtelen mohón és elsöprő
vehemensséggel az ajkaim után kapott. Fel sem fogtam az első pár pillanatban,
hogy tényleg megtörténik s, hogy az igazi csókja klasszisokkal finomabb az
álombélinél.
Pillanatokon belül azon kaptam
magam, hogy a hátamon fekszem, Paul pedig ott van mindenhol. A számon, a
nyakamon, a kulcscsontomon. Mindkét kezemet a fejem fölé emelve tartott egy helyben
miközben ajkaival felfedezett. A dekoltázsom kényeztetése után a hasam
következett, egészen le a köldökömön át, vészesen közeledve a nadrágom
szegélyéhez. Hangosan zihálva követtem figyelemmel minden észveszejtő
mozdulatát melyekkel megszabadított a nadrágomtól is.
Mikor ismét szabaddá váltak a
kezeim végre én is megfoszthattam a pólójától, felfedve hőn áhított testét.
Lehunyt szemekkel élvezte az érintéseimet. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét
átvehettem az irányítást és a csípőjére ültem. Hátranyúltam, hogy
kikapcsolhassam a melltartómat s lassan megváltam attól is. Ha lehet csak még jobban
felizgatott az a mohó csillogás, amit a szemeiben láttam. Szinte felfalt a
pillantásával és ettől gyönyörűnek, igazán kívánatosnak éreztem magam.
Simogatást simogatás, csókot
pedig csók követett melyeket egymás után ismétlődő nyögésekkel és sóhajokkal
fogadtunk. Álmomban szenvedélyes szerető volt s azt hinné az ember, hogy azt a
valóságban már nem lehetséges felülmúlni, Paulnak mégis sikerült.
Mintha már hosszú ideje ismernénk
a másikat, tudva mivel okozhatunk földöntúli gyönyört neki.
Az éjszaka hosszúra nyúlt s mikor
végre ténylegesen elmerültünk egymásban úgy éreztem végre otthonra leltem.
Hosszú percekkel a beteljesülés
után is pihegve feküdtünk egymás mellett. Szótlan volt, de én sem voltam képes
egyetlen értelmes gondolatra sem. Nem sokkal később viszont felpattant, magára
rángatta a nadrágját, áthúzta fején a pólóját s belebújt a cipőjébe.
– Ho-hova mész? – kérdeztem
zavartan. Rám nézett, de már nyomát sem láttam annak a rajongásnak, mint alig
néhány perce.
– Most el kell mennem egy kicsit.
Öhm… majd jövök – felelte majd kiviharzott az ajtón.
Odakint még sötét volt és borús.
Ahogy visszaidéztem azt a zavart pillantást tudtam, ismét hontalanná váltam.