Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

Szünetel!

2012. december 31., hétfő

Boldog új évet!



Sziasztok Kedveseim

Szeretnék mindenkinek boldog új évet kívánni, és remélem hogy 2013 gyönyörű és boldogságban gazdag perceket tartogat számunkra!


Jövőre találkozunk! :)

Üdv: P. Sawyer

2012. december 24., hétfő

Karácsonyi köszöntő!


Szép estét mindenkinek!

Szeretnék Boldogságban és ajándékokban gazdag Karácsonyt kívánni nektek kedves Olvasóim.

Köszönöm, hogy ennyi idő után is itt vagytok velem!

Üdv: P. Sawyer

2012. december 2., vasárnap

7. fejezet - Egy mámoros pillanat

Sziasztok!

Igen nem csalás nem ámítás itt vagyok, de ami még fontosabb, hogy a hetedik fejezetet is magammal hoztam!
Reményeim szerint tetszeni fog nektek és még egyszer elnézést kérek, amiért ennyi ideig tartott elkészülni vele. A fejezet végén találtok egy linket mely a galériába vezet titeket s ott megnézhetitek az ide kapcsolódó képeket is.
A fejezet második feléhez pedig ajánlanék egy dalt amit lentebb találtok majd.
Jó szórakozást!
Üdv: P. Sawyer

Egy mámoros pillanat

 
Átlagos termetű öltönyös fickó volt világos hajjal és zöld szemmel.
– Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte rögvest amint meglátott. A tekintetéből valamint magából abból, ahogyan beszélt rögtön tudtam, hogy még sosem találkoztunk. Csalódottan a hátam mögé pillantottam Pault keresve. Kicsit távolabb húzódott, de rajtam tartotta a szemét.
– Jó napot, a nevem Amira Matthews. Nem szeretnék zavarni, de igazán hálás lennék, ha segítene nekem valamiben. – Kicsit félve kezdtem hozzá, tartottam a reakciójától.
– Mégis miben lehetnék én a maga segítségére? – kérdezte felvont szemöldökkel, mely alatt kíváncsi tekintete már sokadjára járt végig rajtam.
– Mint mondtam Amira Matthews vagyok, fél évvel ezelőtt volt egy igen súlyos szívinfarktusom. Három hónapon keresztül kómában feküdtem, és mikor végre sikerült magamhoz térnem kiderült, hogy amnéziában szenvedek. – Belekezdtem hát a már oly sokszor elismételt történetbe, ami minden alkalommal ugyan olyan reakciót váltott ki az emberekben, mint amilyet ennek a férfinek az esetében is. Sajnálat csillant égszínkék szemeiben s rögvest kedvesebben viszonyult hozzám.
– Talán jobb lenne, ha bent folytatná, ott azért mégiscsak kényelmesebb – mondta majd kitárta előttem az ajtót. Egy futó pillantást vetetten csak a kísérőmre, Paulra, aki látszólag nem értette mi történik majd beléptem a lakásba.
– Ez igazán kedves öntől! – hálálkodtam a szívélyessége miatt.
– Ugyan! – legyintett majd beljebb invitált. – Még be sem mutatkoztam, Brian Atkinson – mondta majd kezet nyújtott, én pedig rögvest el is fogadtam azt. Az ajtón túl egy hosszabb folyosó fogadott. Tojáshéj színű falakkal, barna fapadlóval. A folyosó végén egy igazán elegáns berendezésű nappaliba jutottunk. A barna és mályvaszínek dominanciájával találtam szembe magam. A falak itt is világosak voltak ezzel gyönyörű kontrasztot tárva elém. Képek a falakon, egy nagy kerek tükör az elektromos kandalló felett. A szoba közepén, a kanapé és a fotelek között egy masszív dohányzóasztal állt, mely leginkább a fal színéhez alkalmazkodott az alatt pedig egy vastag szövetekből álló szintén világos tónusú szőnyeg hevert. Határozottan tetszett. – Foglaljon helyet – kérte s a kanapéra mutatott.
– Köszönöm, de ha lehet, inkább tegeződjünk – mondtam felvéve a legnyugodtabb mosolyomat, amire csak képes voltam.
– Rendben, nos, akkor miben segíthetek, Amira? – tért vissza az ittlétem okára.
– A kórházban ahol kezeltek ez a cím volt megadva, mint bejelentett lakcím. Szeretném megtudni, ki vagyok, és hát eddig nem haladok valami jól. Arra gondoltam talán felismersz majd engem és akkor…
– Sajnálom, de még sosem láttalak ezelőtt. Arra biztosan emlékeznék – jegyezte meg fél mosollyal az arcán. Velem szemben foglalt helyet, engem nézett miközben megigazította sötétkék nyakkendőjét mely tökéletesen passzolt fehér, élére vasalt ingéhez.
– Igen, sajnos erre már én is rájöttem, de talán ha megmondanád, mióta laksz itt és, hogy kitől vetted a lakást akkor azon a nyomon elindulhatnék. – Úgy éreztem minden reményem ebben a férfiben van, abban, amit mond majd. Nem akartam még csak belegondolni se mi lesz akkor, ha vele sem járok sikerrel.
– Négy hónapja lakom itt. Nagyon jó áron jutottam hozzá a lakáshoz, legalábbis ahhoz képest milyen jó a fekvése illetve a belső tere is megfelelt az elvárásaimnak. Szinte semmiben sem változtattam rajta, szóval nagyjából minden, amit itt látsz már ilyen volt a beköltözésem előtt is – mesélte miközben hevesen gesztikulált a kezeivel. Tekintve milyen jó megfigyelőnek számítottam nem kerülte el a figyelmemet a gyűrűs ujja körüli halvány színeltérés, ami minden bizonnyal a még nem régiben hordott karikagyűrűjének helyét bizonyította. – Talán ha körülnézel eszedbe juthat valami, hallottam, hogy néha a régi környezetbe való visszatérés előhozhatja az emlékeket – osztotta meg velem az elméletét melynek talán lehetett némi értelme.
– Köszönöm, szívesen körülnéznék, de csak ha tényleg nem jelent gondot! – fogadtam el az ajánlatát. Felállt majd mutatta az utat. Elsőként a konyhába mentünk, amihez a nappaliból nyíló első ajtó vezetett. Laminált fapadló, krómozott mosogató kagyló és tűzhely. A hűtő is szintén ilyen színben virított beépítve a tágas, sok tárolós ében konyhabútorba. A pult szürkés mályvás színnel volt bevonva. Egyszerűen odáig meg vissza voltam érte. Egyszerűen tökéletes volt az egész. El tudtam képzelni, hogy minden egyes bútort én magam választottam ki, hogy minden egyes darabnak én döntöttem el hol lesz a helye. Megérintettem a burkolatokat, a székek támláját.
– Nagyon tetszettek a székek és a szekrény is, úgyhogy itt úgy, ahogy van mindent megtartottam – mesélte miközben tovább kalauzolt a lakásban. A konyhából nyílt egy boltív melyen át visszajuthattunk a bejáratnál lévő folyosóra, onnan pedig a fürdőbe. Teljesen beleillett az eddig látottakba. Bézs, barna és a szürke szín különböző árnyalatai. Egy méretes kád, ami még pezsgőfürdőzésre is alkalmas. Nem találtam benne semmi kivetnivalót tetszett, ahogyan a lakás összes eddig látott része.
– Szóval négy hónapja lakik itt. Tudom nagy kérés, de esetleg meg tudná mondani az előző tulajdonos nevét? – Visszatértem az eredeti célhoz mégpedig, hogy megtudjam kié volt ez a lakás. Ki az, aki megtudja mondani, ki vagyok.
– Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. Az egész lakásvásárlás ingatlanközvetítőn keresztül zajlott. A tulajdonos és én egyszer sem találkoztunk. Megnéztem a lakást, megtetszett aztán megvettem, ennyi. – Úgy éreztem minden eddigi reményem szertefoszlott. Ezek után hova menjek? Kit keressek? Ki tudna végre olyan információval szolgálni, ami igazán segít? Nem kellett feltennem hangosan a kérdést, mert már magamban meg is válaszoltam azokat. Senki. Nincs más nyomom.
– Hát mindenesetre köszönöm, hogy megmutatta a lakást – mondtam, s bár még a hálót nem láttam ezek után már nem is volt kedvem hozzá. Ha az eddig látottak alapján nem jött felszínre semmi emlékem, akkor annak az ostoba szobának a látványa sem lenne képes erre.
– Ugyan Amira ne legyél így letörve! – Kezével megérintette a vállamat amolyan vigasztalásképpen. Kicsit meglepett a dolog, ami egészen biztosan kiült az arcomra is mivel rögvest vissza is rántotta a mancsát. – Ne haragudj! – kért elnézést. – Látom nem voltam valami nagy segítség… De várj csak! Megadom az ingatlanos cég nevét és telefonszámát és talán majd ott tudnak mondani valamit. – Igazán értékeltem a lelkes segíteni akarását, főleg, hogy nem is ismerjük egymást, de ekkor már annyira közel álltam a feladáshoz, hogy nem tudott felvillanyozni az ötlet. Ennek ellenére elfogadtam az elém nyújtott névjegykártyát melyen ez a felirat állt: Colliers International Ingatlanközvetítés és tanácsadás. A jobb alsó sarokban pedig apró betűkkel egy telefonszám.
– Igazán köszönöm a segítséget nem is tartanálak fel tovább, különben is a barátom már biztosan türelmetlenül vár. – Elindultam a kijárat felé ő pedig készségesen kikísért. – Hát minden jót Brian, további szép napot – mondtam és kiléptem az ajtón.
– Viszlát, Amira, remélem sikerrel jár – kívánta majd eltűnt az ajtó mögött. Megfordultam, hogy visszamehessek az autóhoz azonban egy hatalmas nekem ütköző test utamat állta.
– Jézusom Paul, megijesztettél! – sivítottam ijedtemben.
– Neked elment az eszed? – szűrte a fogai közt miközben a szemei villámokat szórtak.
– Te jöttél nekem, mégis mi a fene ütött beléd? – vontam kérdőre viselkedése miatt.
– Hogy én belém mi ütött? Tudod, fogalmam sincs… – fújtatott tovább miközben háta fordítva nekem elindult a kocsi felé. –, de te mégis mit gondoltál, amikor csak úgy bementél annak az idegen férfinek a lakásába teljesen egyedül? – Időközben visszaértünk az autójához, ismét felém fordult miközben kinyitotta nekem az ajtót. Meglepett a hirtelen jött udvariassága melyet a még mindig fenntartott dühével vegyített. Beültem és minden erőmet összeszedve visszafogtam a kitörni vágyó szavaimat. Nem tetszett a számonkérése, de nem volt sem kedvem sem hangulatom egy újabb vitához így inkább elengedtem a fülem mellett.
– Látod nem lett semmi baj belőle, jól vagyok a pasi nem egy elmebeteg őrült – válaszoltam nyugtatóul, de nem értem el kellő hatást.
– De lehetett volna! – fújtatott. Mély sóhaj követte szavait majd rám emelte a tekintetét.
– Jó igazad van! – adtam meg magam csakhogy végét vegyem ennek a kis konfliktusnak. – Lehettem volna körültekintőbb és megfontoltabb – sóhajtottam fel.
– Na és mit mondott? – Pillantása sokkal gyengédebbé, hangja lágyabbá vált mikor ismét hozzám szólt.
– Egyre biztosabb, hogy tök feleslegesen rángattalak el ide – mondtam lehangoltan. Elmeséltem neki szóról-szóra, ami odabent elhangzott ő pedig figyelmesen, néha meg-megvillanó tekintettel végig hallgatott. Miután befejeztem csendben maradt. Hogy azért-e mert nem tudta mivel nyújthatna vigaszt vagy csak szimplán valami megoldáson törte a fejét, fogalmam sincs.
– És az mi? – érdeklődött az ujjaim közt gyűrögetett papír felé biccentve.
– Annak az ingatlanközvetítős cégnek a névjegye, aki lebonyolította az adás-vételt. Brian adta ide azt mondta hívjam fel, talán ők mondhatnak valamit.
– Hát akkor meg mire vársz? Gyerünk, hívd fel őket! – buzdított azonnal majd mikor látta, hogy továbbra sem cselekszem kivette a kezemből, előkapta a mobilját és már tárcsázott is. Én pedig hüledezve kísértem végig az egészet. Néhány perc múlva befejezte a hívást, az időközben felgyülemlett izgatottságtól alig vártam, hogy mondjon végre valamit.
– Szóval? Mit mondtak? – türelmetlenkedtem, ami úgy tűnt szórakoztatja őt.
– Azt, hogy telefonon nem oszthatnak meg semmiféle információt – vágta rá a cseppet sem örömteli hírt s ismét elkámpicsorodtam. – Viszont, ha bemegyünk hozzájuk többre juthatunk – folytatta és már el is fordította az indítókulcsot.
– El, de mégis hova? – faggattam tovább és a sebváltót markoló kezére tettem a kezem, ami megállásra késztette. Azonnal el is rántottam az ujjaim és visszaejtettem őket az ölembe.
– Seattle-be. – Jött a válasz.
– Seattle-be? – kerekedtek el a szemeim döbbenetemben. – Na de az vagy négyórányi út innen Port Angelesből, Forksból meg még több! Nem várhatom el, hogy ennyit utazgass! Haza, aztán vissza egészen Seattle-ig…
– Ha most elindulunk öt körül biztosan ott leszünk, a nő pedig azt mondta nekem a telefonban, hogy hatig bent vannak. Olyan tizenegy, éjfél fele pedig már otthon is lehetünk Forksban.
– Biztos vagy benne, hogy időben oda tudunk érni? – adtam hangot a bizonytalanságomnak.
– Szerintem igen, már ha tényleg még most elindulunk – biztosított határozott hangon.
– Akkor mire várunk még? – Persze csak költői kérdésnek szántam és Paul jól tudta ezt. Ismét beindította a motort majd miután kellőképpen szét nézett kifordult az útra. A megengedettnél gyorsabban hajtott ebben biztos voltam ám ténylegesen megbizonyosodni róla, nem mertem. Kezdett visszatérni belém a remény miközben egyre nagyobb utat hagytunk magunk mögött.

– Na és mi a helyzet veled és Daviddel? – kérdezett rá, amin nem mondom igazán meglepődtem. Először nem is tudtam miként válaszolhatnék csak beszéltem össze-vissza, talán még olyasmit is elkotyogtam, amit egyáltalán nem kellett volna.
– Öhm hát… jól meg vagyunk, azt hiszem… vagyis tudom, igen remekül megvagyunk. Igaz David kissé kiakadt rám a minap, de talán igaza van, nem tudom – hadartam zavaromban ő pedig alig bírt követni. Hirtelen felém kapta a pillantását, amitől olyan érzésem támadt mintha valami rosszat tettem volna. Olyan vesébe látó pillantással nézett rám, hogy még levegőt is elfelejtettem venni.
– Hogy érted, hogy kiakadt? – villant egyet sötét írisze, hangja ismét érdessé vált.
– Jaj, hát igazán semmiség volt csak kiborult egy icipicit. – Nagyon reméltem, hogy itt le is zárjuk a témát, de persze mindhiába.
– De ugye nem bántott? – villant ismét a szeme.
– Mi? Dehogy! Nem. Hogyan is jut ilyesmi az eszedbe? – rivalltam rá, amitől azonnal ellágyult a tekintete.
– Most mi van? Nem titok, hogy kicsit forrófejű a srác! – védekezett rögvest s közben rutinosan megelőzte az előttünk masírozó Ford Mondeót. Fújtató hangot hallatok, ami miatt ismét rám néz. Zavart a tekintete.
– Oh, csakugyan? Szerintem a forrófejűség egy másik ismerősömről is elmondható… gondolkozz, talán beugrik, ki lehet az, és nem emlékszem, hogy bármikor is bántalmazott volna! – Csak mondtam és mondtam és végül úgy tűnt nem tud vitába szállni az érveimmel.
– Jó igazad van, bocs – mondta. Ezután ismét egy kis csend következett belefeledkeztem a gondolataimba melyek a múlt szombat este körül jártak.
David egész nap „dolgokat” intézett el melyekbe nem igazán engedett betekintést. Igazság szerint nem is akartam rá erőltetni a dolgot. Biztos csak uncsi papírok meg számok tömkelegéről van szó, amihez semmi szükség rám. Mikor elment azt mondta érezzem magam otthon nála, úgyhogy én így is tettem. Összepakoltam kicsit az elmúlt hetekben felhalmozott kupit. Elmosogattam, port töröltem és felporszívóztam. Kis kutakodás után találtam friss ágyneműhuzatot így azt is lecseréltem. Frissen illatozva és szépen megágyazva várta Davidet és engem. Örültem egy kis pakolászásnak, mert így lekötöttem a figyelmem és semmiképp sem járattam olyan dolgokon az eszem, amiken nem lett volna szabad. Szóval a nap nagy részét pakolászással ütöttem el. Hirtelen jött ötlettől vezérelve arra jutottam elég volt a házhoz rendelt kész kajákból így a hűtőhöz léptem és kiszedtem belőlem mindent, ami csak egy finom steak vacsihoz szükséges. David olyan nyolc körül ért haza én akkor még javában munkálkodtam, a húshoz szánt krumplival bíbelődtem, amit vajjal és oregánóval ízesítettem majd gondos fóliázás után betettem az előmelegített sütőbe. Finom illat lengte be az egész konyhát, és ahogy láttam kedvére volt a látvány, amit a tűzhely és én nyújtottunk. Körbepillantott majd ismét rám nézett. Csillogott a szeme és ez az egyetlen apró dolog bűntudatot ébresztett bennem.
– Meg tudnám szokni ezt az életet – mondta majd oda hajolt egy csókra. Egy hosszú csókra.
– Na, hát ebben egy percig sem kételkedem – reagáltam mosolyogva mire magához rántott és ismét megcsókolt. Vadul talán kicsit erőszakosan, de nem tettem szóvá.
– Menj, zuhanyozz le, addig elkészülök – szóltam neki mikor elengedte a derekam. Bólintott és már el is tűnt. Nem sokkal később megjelent ám ekkor már frissen illatozva, csak egy bokszert viselve. A vacsora tálalva volt így le is ültünk egymással szemben. Kajálás közben nem sokat beszélt, és ha meg is szólalt csak annyit volt képes kinyögni két falat között hogy „Ez isteni!”, valamint „Nagyon, de nagyon isteni!”. Miután felfalt mindent bevállalta a mosogatást így én el is mehettem zuhanyozni. Nem vacakoltam sokáig, gyorsan elintéztem mindent majd belebújtam a sort és trikó együttesembe. David iszonyat gyors munkát végzett az edényekkel, mert mire visszaértem a konyhában neki már nyoma sem volt. A hálóból kiszűrődő hangból tudtam, hogy ott megtalálom.
Már az ágyban feküdt és unottan váltogatta a csatornákat. Egyik sem kötötte le túl sokáig, jöttömre pedig rögvest félre is tette a kis készüléket. Bebújtam a helyemre ő pedig nem titkolva terveit azonnal ott is termett rajtam. De úgy mindenhol, csókokkal halmozott el a számon, az államon, a nyakamon, a vállamon és a bőröm még sok-sok egyéb részén. Már a sokadik éjszaka volt, amit nála töltöttem, David pedig egyre szenvedélyesebb és szenvedélyesebb lett ellenben velem, aki valamilyen oknál fogva minél többet akartak tőle annál tartózkodóbb lett. Több alkalommal visszautasító voltam vele szemben, amit mindig vagy legalábbis legtöbbször készségesen el is fogadott mindenféle harag nélkül, ám legutóbb kicsit másképpen alakultak a dolgok.
– Annyira kívánlak – nyögte a fülembe miközben kezével fel s le járt a testemen. Kényelmetlenül fészkelődtem alatta, próbáltam… igazából nem is tudom mit próbáltam.
– David… most valahogy nincs ehhez hangulatom, húzós napom volt a kórházban és nagyon elfáradtam – Bocsánatkérő pillantásokat vetettem felé azonban dühtől izzó tekintete azonnal megrémisztett. Lemászott rólam, majd felállt és magára rángatta a szürke pamut nadrágját. A mellkasán és a karján feszülő izmok vonaglottak a bőre alatt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire felmérgelte magát ezen a semmiségen.
– Nem tudom feltűnt-e, de ez már a huszonegyedik század. Több mint egy hónapja, hogy együtt vagyunk, meg sem tudom számolni hány éjszakát töltöttünk már együtt… Megértő voltam, hogy nem akarsz gyorsan haladni, hogy az amnéziád miatt nehezebb neked, de most kezdek kicsit frusztrált lenni! – Teljesen kikelt magából mégis valamiért úgy éreztem képes lenne rosszabbra is. Megbántódtam a szavai hallatán és köpni-nyelni nem tudtam. Egyetlen szót tudtam kinyögni, de ez neki ezúttal nem volt elég.
– Sajnálom – suttogtam megilletődve. Felém kapta villámló kék szemeit, dacosan végig mért majd kiviharzott. Hallottam, ahogy bevágódik utána a bejárati ajtó. Összerándultam ijedtemben. Néhány percig még ültem ott, lejátszottam magamban újra és újra David szavait majd felöltöztem és lévén, hogy nem kocsival érkeztem hazasétáltam a hűvös La Push-i éjszakában.
– Már csak ez hiányzott! – Paul mérgelődő hangja rántott vissza a jelenbe. Azonnal felé kaptam a tekintetem, kutatva mi baja lehet, de nem láttam rajta semmit. Indulatosan a kormány közepére nyomta a tenyerét mire a duda élesen felvisított. A miénket további harsonák követték. Amerre csak néztem autók hada állt. Dugóba kerültünk… Szuper! Idegesen pillantottam az órára, ami már fél négyet mutatott. Ideges lettem tekintve, hogy még komppal is utaznunk kell legalább egy órát, félő volt, hogy nem hogy ötre, de még hatra sem sikerül majd odaérni. Paul sűrűn pillantgatott felém, amitől csak még idegesebb lettem. Hogy valamivel eltereljem a figyelmem inkább bekapcsoltam a rádiót és ráhangolódtam a zenére.

További háromnegyed óra múlva végül sikerült kikecmeregni a dugóból s a hatalmas mákunknak köszönhetően épphogy sikerült elcsípnünk a kompot is. Eközben kifaggattam Paul az életéről, persze gondosan mellőzve a volt barátnőjét. Elmondása szerint mindig is egy léhűtő és csapodár pasi volt. Mosolyogva mesélte a jobbnál jobb húzásait, amit elkövetett a haverjai ellen illetve azokat a számomra vicces – az érdekeltek számára már kevésbé –, lekoptatási műveleteit melyekkel szegény lányokat hülyítette. Mesélt egy egészen kicsit a családjáról is, ami miatt egyszeriben jóérzés töltött el. Jó volt, hogy ennyire megnyílt nekem és kibujt a szótlanságból.
A komp zsúfolásig megvolt telve, és rettentő lassan haladt. Kezdtem azt hinni, hogy valami összeesküvés áldozatává váltam és valaki nagyon nem szeretné, ha időben megérkeznék Seattle-be. Paul egy ideje csendbe burkolózott, de valahogy nem zavart. Meglepően jóleső szótlanság volt ez köztünk, ami még messziről sem hatott kellemetlenül. Az előttünk elterülő temérdeknyi víz miatt erős szél fújt, ami ellen kissé kevésnek bizonyult az a bőrdzseki, amit reggel felvettem. Kezdett igazán vacogni a fogam és tudtam még az út felén sem vagyunk túl.
– Tessék, vedd ezt fel – szólalt meg mellőlem kísérőm. Rám terítette a kabátját és teljesen elárasztott Paul illattal.
– Köszönöm – fordultam felé hálás mosollyal az ajkamon. Visszamosolygott, megjelent az a két kis mélyedés az arca két oldalán.
– Nincs mit – motyogta ismét komoly ábrázattal. Újból a hullámokat figyelte én pedig titkon beleszippantottam a kabátba. Furcsán bódító hatással volt rám az illata, olyan, amit sosem képes megszokni az orrod. Mindig felismered, mindig érezni akarod.
Egészen közel egy szerelmespár álldogált. A férfi szorosan a karjába zárta, a testével óvta a csípős széltől. Hirtelen én is vágyni kezdtem az érintés után. Az után a bizsergető érzés után, amit csak bőr a bőrön okoz.
A szemem sarkából Paulra sandítottam. Elcsíptem a pillanatot amint elkapja a tekintetét arról a párosról. Vajon még mindig szerelmes Jamie-be? Ennyi idő után is képtelen volt elengedni őt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben. Akaratlanul is megjelent a fejemben egy kép. Erős, izmos mellkas felszül a hátamnak és tartja távol tőlem a szelet. A meglepetés csak akkor ért, amikor megfordulva Paullal találtam szembe magam. Ragyogó szemmel néz le rám és mosolyog, igazán mosolyog.
– Azt mondják még húsz perc és végre odaérünk. – Ismét az ő hangja rántott vissza a valóságba. Kitisztult, de még mindig az előbbi dolog hatása alatt lévő gondolatokkal fordítottam felé az arcom s amint megláttam nyomban elöntött a bűntudat. Fülsértő módon sipított a fejemben egy név: David!
Több mint egy hónapnyi együttlét és egyszerűen képtelen vagyok közel engedni őt magamhoz. Éjszakánként fent maradok, és csak nézem, ahogy alszik. Megfigyelem a vonásait és fogalmam sincs mit és miért, de folyton keresek rajta valamit. Néha végig simítok az arcán és úgy érzem az ismerős arc, idegen számomra. Olyankor azon töprengek vajon helyes döntést hoztam azon az estén, amikor nála húztam meg magam? Majd rögtön rá is vágom, hogy hát persze, hisz David jó barátom, kedves velem és nem utolsó sorban jó pasi… Majd végül a kérdés mely nem hagy nyugodni: Mi baj lehet velem?
Az órámra pillantottam, azon a napon úgy századik alkalommal. Mintha valaki direkt felgyorsította volna az idő kerekét egyetlen okból mégpedig, hogy mindenképp elkéssek. Miután értesítettek minket, utasokat, hogy hamarosan megérkezünk Seattle-be, beszálltunk az autóba. A műszerfalon villogó óra is a képembe ordította, hogy alig fél órám van hatig, amikor is az ingatlanközvetítő bezárja kapuit. A Seattle-i kikötőnél már gyorsan mentek a dolgok mindenki sorjában legurult a kompról, hogy aztán kicsit beletaposhassunk a gázba. Láttam Paulon, hogy igazán igyekszik, de amikor leparkoltunk a Colliers International előtt és láttuk az épület kihaltságát tudtuk, hogy elkéstünk. Több mint négyórányi utazás, tömörülés a dugóban és a kompon és mégsem sikerült időben megérkeznünk. Csalódott voltam, ha akartam volna sem lettem volna képes leplezni.

Egy lepukkant bár, három pohár olcsó vörösbor, és hangosan üvöltő zene. Pontosan erre volt szükségem ez után a nap után. A magasba emeltem a kezem, mire azonnal megjelent mellettem az egyik pincér.
– Még egy ilyet kérnék – mutattam a már majdnem üres poharam felé –, köszönöm. – Bólintott és eltűnt.
– Nem lesz egy kicsit sok? – zsörtölődött Mr. Morcos, miközben ő még mindig az első pohár sörét szorongatta az ujjai közt.
– Nem – feleltem majd lehúztam az utolsó kortyot is. A pincér megérkezett egy újabb teli pohárral, letette elém és távozott. A kezembe vettem és figyeltem a vörösen hömpölygő italt. A pohár egyik végéből a másikba csapott át, hullámokat kavart, megrekedt. Úgy éreztem én is épp ilyen vagyok. Leragadtam a jelenben és fogalmam sincs, miként tekinthetnék vissza a múltamba. Múlt nélkül pedig hogyan tekinthetnék boldogan a jövőbe? Egy idegen férfi házában lakom, kedvességből, talán szánalomból tűr meg maga mellett, ami ha lehet még rosszabb.
Hűs, tömör üveg érintette az ajkam, mikor újabb kortyot döntöttem magamba. Éreztem, ahogyan a selymes folyadék végigcsurog a torkomon, és azt kívántam bárcsak eszembe jutna valami, bármi. Éreztem, hogy Paul engem figyel, de jelen pillanatban senki és semmi nem érdekelt. Nem érdekeltek azok a sűrű pillák alól vizslató mélybarna szemek, vagy a vonallá préselődött ajkak, a széles állkapocs, a domborodó mellkas, a feszes karizmok. Semmi. Egy kis nyugtot akartam, hogy néhány órácskára elengedhessem magam és szarjak a világra. Az alkohol lassan megtette a hatását, éreztem, hogy bizsereg az arcom, hogy kezd forrni a vérem, és a rossz kedvem szép lassan elpárolog. A dübörgő zene is lassan élvezhetővé vált, mi több úgy éreztem képtelen vagyok megmaradni a fenekemen.
– Menjünk táncolni! – harsogtam Paulnak. Felpattantam a székről, kicsit még meg is inogtam, de gyorsan egyensúlyra találtam Paul karjába kapaszkodva.
– Szerintem mennünk kéne – javasolta zavarodottan, de nekem eszem ágában sem volt egyetérteni vele. Maradni akartam, azt akartam, hogy táncoljon velem.
– Szerintem pedig táncolni – erősködtem, de miután többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült felrángatnom a székről feladtam. – Jó hát akkor táncolok egyedül! – Nem is pazaroltam tovább az időt az összetapadó tömegbe vetettem magam. Csukott szemmel ringattam magam, tekertem a csípőm pont úgy, ahogy a ritmus megkívánta. Nem gondolkodtam, csak elengedtem magam és hagytam, hogy a zene magával vigyen. Összesimuló párok vettek körbe, olyan kibogozhatatlan módon egymásba csavarodva, hogy nem tudtam volna megmondani, melyik kéz kihez tartozik. A zene megállás nélkül dübögött körülöttem, idegenek teste tapadt hozzám, de nem törődtem velük. Nem, egészen addig, amíg meg nem éreztem egy merész tenyeret a csípőmre csusszanni. Megfordultam, hogy lássam ki az, hogy megmondhassam neki, nem jó helyen kopogtat, de akkor találkozott a tekintetem az ismerős mélybarna írisszel és hirtelen megnyugodtam. Megmagyarázhatatlan biztonság érzése telepedett rám, eleredt a könnyem. Utáltam ilyennek mutatkozni előtte, sőt bárki előtt, de a mai szerencsétlenkedéseim után, és a tőlem szokatlan alkoholmennyiség után nem bírtam tovább.
– Hé, hé azért ennyire nem rossz a helyzet! – vigasztalt, bár hangja épp hogy csak eljutott hozzám.
– Sajnálom – suttogtam így biztosan meg sem hallotta karjai mégis erősebben fonódtak körém. Mintha megérezte volna, mennyire szétesőben vagyok. Úgy éreztem pillanatokon belül darabokra hullok, szükségem volt a közelségére, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Gyors ütemű dallam szólt a hangszórókból mégis lágyan ringtam az ölelésében. Fogalmam sincs hány percig tartott, én már csak a kimerültség egyre nehezedő súlyát éreztem magamon.

Lágy szatén ölelését éreztem a testemen, finom liliom illatot az orromban. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem hol vagyok. Egy hatalmas ágy terült el alattam, a szobában, amiben ébredtem csak a fürdőből kiszűrődő kevéske fény biztosított némi látóteret. Víz csobogása furakodott a tudatomba s elgémberedett tagjaim önálló életet élve azonnal a hang irányába vittek. Elképzelésem sem volt arról ki lehet odabent, de valami megmagyarázhatatlan erő vonzott felé. Az ujjaim lágyan a kilincsre fonódtak, s jóleső meleg levegő csapott meg, amikor kijjebb tártam az ajtót. Gőz lepte el az egész helyiséget, de még az üvegajtókra lecsapódott pára ellenére is meg tudtam állapítani, hogy egy férfi áll a vízsugár alatt. Csak nem David az? Hogyan került ide? És egyáltalán hol van az az itt? Nem az ő házában voltunk és nem is az „enyémben”. Megbabonázva figyeltem az izomtól duzzadó karok homályos sziluettjét. A széles vállakat és…
Még mielőtt tovább gondolhattam volna kinyílt a tolóajtó. Határozottan nem David volt az, a látványtól mégis kiszáradt a szám és hevesen vert rozoga szívem. Mire feleszméltem már ott álltam, vészesen közel hozzá. Képtelen voltam betelni a képpel, ami elém tárult. Nem szólaltam meg, de ő sem tette. Helyette inkább kinyúlt a kezem után és még közelebb vont magához. Alig egy lélegzetvételnyi hely maradt már csak közöttünk. A forró víz teljesen eláztatva fekete selyem hálóruhámat, csordogált végig a testemen, szította a már így is fortyogó vágyat a zsigereimben. Fogva tartotta a tekintetem, lágy mégis szenvedélyes érintése a csípőmön pedig megszaporázta a légzésem. Mikor végre összeértek az ajkaink úgy éreztem menten szétrobbanok. Olyan érzéseket hozott elő belőlem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. A bódultság teljesen körbefont, magába szívott. A következő, amire felfigyeltem forró tenyere a fenekemen, a kabin üvege a hátam mögött. A lábaim szorosan ölelték körül férfias csípőjét s mikor megéreztem vágyának nyilvánvaló jelét a combomnak nyomódni akaratlanul is belenyögtem a szájába. Ujjai magabiztosan siklottak le az oldalamon majd fel a karomon végig cirógatva a nyakam vonalát, hogy aztán ismét délnek induljon s tenyerével a melleimet ostromolja. Ajkai hol az enyémet falták, hol a nyakam vékony bőrét hintették fenséges csókokkal.
Ezek után már képtelen voltam nem zihálni vagy nyögni a karjai közt. Minden újabb érintéssel egyre közelebb kerültem az extázishoz. Olyan volt mintha a testem minden idegvégződése egyetlen pontban futna össze. Kínzó gyönyörben estem darabjaimra s szinte már fájdalmasan vágytam arra, hogy magamban érezhessem. Ajkai újfent lecsaptak az enyémekre, hevesen falva őket majd férfiasságát testem legsajgóbb pontjához érintette…

Enyhe kábulat uralkodott rajtam. Borsmenta és dohány illategyveleg terjengett a levegőben.
– Csak egy álom volt – suttogtam bele az éjszakába. Egy nagyon valóságos álom melynek túlontúl élénk képei még mindig ott lebegtek lelki szemeim előtt.
– Amira minden rendben? – Paul hangjára azonnal kipattant a szemem. Hát ő is itt van?
Nagy nehezen ülőhelyzetbe tornásztam magam, tekintetemmel pedig azonnal Pault kerestem. A Hold volt az egyetlen fényforrása a szobának, de még így is láttam, a hely közel sincs olyan szép, mint az álombéli. Paul a helyiség egyetlen ágyával szembeni fotelben ült. A kékes fény lágyan megvilágította az arcát. Aggódó, zavarodott arckifejezése semmi jót nem ígért. Talán beszéltem álmomban?
Emlékeim szerint temérdeknyi alkoholt döntöttem magamba, a hatását még mindig éreztem. A szemem elé táruló emlékképek és a bor jótékony hatásának köszönhetően kezdtem egészen furcsán érezni magam. Kellemesen, de valahogy másként.
– Amira hallasz engem? – szólalt meg újra az ágy végéhez térdelve. Őszintén nem is igazán figyeltem arra mit mond. Sokkal inkább az kötött le, amivel tette azt. Ajkainak formája, az ahogyan megugrik az ádámcsutkája miközben nyel. Szinte éreztem, ahogy megcsókol és ettől megugrott a pulzusom. Közelebb férkőztem hozzá, de még így is legalább egy méternyi távolság választott el tőle. Teljesen magamnál voltam és mégsem. Tudtam mire készülök mégsem bírtam nem megtenni. Annyira vágytam rá. Minden porcikám akarta azokat az érintéseket, melyeket néhány perce megálmodtam. Kétségbeesetten akartam, hogy beteljesüljön, hogy úgy szeressen, mint akkor.
Nem gondolkodtam tovább, a felsőm alját megragadva szép lassan felgörgettem azt, majd eldobtam valahova az ágy lábához. A torkomban dobogó szívvel vártam miként reagál Paul, és mint az várható volt jól megleptem. Felnézett rám azokkal a csillogó sötét íriszekkel melyekben ijedtség, zavarodottság tükröződött. Feltápászkodott majd tett egy apró lépést hátra, de mindeközben egy másodpercre sem vette le rólam a szemét. Egy nagyon rövid pillantást vetettem magamra. Igaz nem fekete selymet viseltem, de ez is éppen eléggé figyelemfelkeltő darab volt. Sötétkék csipkében és szaténban feszítettem a hajam pedig – már amennyire képes voltam megítélni – rakoncátlanul omlott a hátamra.
– Amira légy szíves vedd vissza a pólód. – A hangja magabiztos volt, de abból, ahogy nézett, tudtam csak színjáték az egész. Ahelyett, hogy tettem volna, amire kért még közelebb férkőztem, ki egészen az ágy végébe. A térdemre ereszkedve végig simítottam fehérneműbe bújtatott melleimen s magamban azt képzeltem ő teszi ezt velem, az ő keze érinti a testem. A halántékához szorított ujjakkal fordított hátat nekem s szinte éreztem a belőle áradó vibrálást.
– Paul, kérlek – búgtam kéjesen. Visszaült a fotelbe majd a tenyerébe temette az arcát. Fogalmam sincs honnan jött az a fene nagy bátorságom, de lekászálódtam az ágyról, hogy aztán letérdepeljek elé. Nem nézett rám, nem szólt hozzám. A felkarjára simuló ujjaimtól megfeszültek az izmai mintha ezernyi kis elektróda húzná görcsbe őket. – Nézz rám – kértem lágy hangon mire izmai ismét elernyedtek, és kezeit is szép lassan elvette csábító arca elől. Tekintetével azonban kitartóan valahová mögém meredt még véletlenül sem pillantva rám vagy hiányos öltözékemre. – Nem tetszem neked? – kérdeztem továbbra is a lehető legnyugodtabb hangon, de belül megfeszült minden idegszálam. Váratlanul rám kapta a tekintetét, pillantása tépelődő és aggodalmas volt.
– Nem erről van szó – sóhajtotta. Újabb adag adrenalin áradt szét a testemben ennek hallatán, és tőlem szokatlan merészséggel felé hajoltam. Meg akartam végre csókolni, úgy igazán, de még mielőtt megtehettem volna felemelkedett, magával citálva engem is és visszatessékelt az ágyhoz. Már azt hittem végre megadta magát, de aztán lehajolt a pólómért és a kezembe nyomta. – Vedd fel. Légy szíves. – Ekkor már közel sem állt olyan szilárd lábakon, mint percekkel előtte.
Két választási lehetőségem támadt. Vagy teszem, amit mond, mit sem törődve azzal mit követel a testem, vagy nem adom fel és megszerzem, amit akarok.
– Paul… kérlek! – Nem tudtam mást kituszkolni a számon mégis úgy éreztem ez a két kicsiny szó mindent elmond, amit kell. – Szükségem van rád. – Kimondott szavaim csak lebegtek a levegőben, válaszra várva.
– Te ezt nem érheted – nyögte. – Egyszerűen nem tehetem – mondta, de ennek ellenére tett egy lépést felém. – Nem megy – súgta meggyötörten. Ekkor már ott állt egészen a közelemben. Engem nézett miközben jobb keze lágyan szőke fürtjeim közé simult. Beleborzongtam az érintésébe. Tenyerébe simítottam arcomat még mielőtt elhúzhatta volna azt, és csak élveztem. Halk nyögést hallatott, amibe ismételten beleremegett a gyomrom.
– Bármiről is van szó feledkezz meg róla. Ne gondolkodj, csak add át magad a vágyaidnak. – Csendben maradt s felbátorodva szótlanságán lágyan végig simítottam felsőtestén. Még így pólón át is éreztem milyen szorosan feszülnek bőrének az izmok.
– Ezt akkor sem szabad – motyogta szerintem inkább csak magának. Két keze közé fogta az arcomat, játszadozva a kusza hajtincsekkel, megsimítva az állam vonalát majd hirtelen mohón és elsöprő vehemensséggel az ajkaim után kapott. Fel sem fogtam az első pár pillanatban, hogy tényleg megtörténik s, hogy az igazi csókja klasszisokkal finomabb az álombélinél.
Pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy a hátamon fekszem, Paul pedig ott van mindenhol. A számon, a nyakamon, a kulcscsontomon. Mindkét kezemet a fejem fölé emelve tartott egy helyben miközben ajkaival felfedezett. A dekoltázsom kényeztetése után a hasam következett, egészen le a köldökömön át, vészesen közeledve a nadrágom szegélyéhez. Hangosan zihálva követtem figyelemmel minden észveszejtő mozdulatát melyekkel megszabadított a nadrágomtól is.
Mikor ismét szabaddá váltak a kezeim végre én is megfoszthattam a pólójától, felfedve hőn áhított testét. Lehunyt szemekkel élvezte az érintéseimet. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét átvehettem az irányítást és a csípőjére ültem. Hátranyúltam, hogy kikapcsolhassam a melltartómat s lassan megváltam attól is. Ha lehet csak még jobban felizgatott az a mohó csillogás, amit a szemeiben láttam. Szinte felfalt a pillantásával és ettől gyönyörűnek, igazán kívánatosnak éreztem magam.
Simogatást simogatás, csókot pedig csók követett melyeket egymás után ismétlődő nyögésekkel és sóhajokkal fogadtunk. Álmomban szenvedélyes szerető volt s azt hinné az ember, hogy azt a valóságban már nem lehetséges felülmúlni, Paulnak mégis sikerült.
Mintha már hosszú ideje ismernénk a másikat, tudva mivel okozhatunk földöntúli gyönyört neki.
Az éjszaka hosszúra nyúlt s mikor végre ténylegesen elmerültünk egymásban úgy éreztem végre otthonra leltem.
Hosszú percekkel a beteljesülés után is pihegve feküdtünk egymás mellett. Szótlan volt, de én sem voltam képes egyetlen értelmes gondolatra sem. Nem sokkal később viszont felpattant, magára rángatta a nadrágját, áthúzta fején a pólóját s belebújt a cipőjébe.
– Ho-hova mész? – kérdeztem zavartan. Rám nézett, de már nyomát sem láttam annak a rajongásnak, mint alig néhány perce.
– Most el kell mennem egy kicsit. Öhm… majd jövök – felelte majd kiviharzott az ajtón.
Odakint még sötét volt és borús. Ahogy visszaidéztem azt a zavart pillantást tudtam, ismét hontalanná váltam.