Kedves Olvasóim!
Tisztában vagyok vele mennyi idő telt el az utolsó fejezet óta, de életem eddigi leghosszabb írói válságába kerültem, de igyekeztem mindig leírni, ha valami eszembe jutott. Tudom, hogy ez a fejezet nem lett valami nagy durranás, azért remélem valamennyire enyhíti az eddigi hiányérzeteket.
Puszilok mindenkit és ne feledjétek névváltás történt, amiről oldalt megtaláljátok a közvélemény kutatást, kíváncsi vagyok a véleményetekre!
P. Sawyer
Feszült várakozás
Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem. Hogy mi nyomott nagyobbat a latba, vajon a Paul hiánya miatt érzett sóvárgásom vagy a már-már elviselhetetlenné vált fejfájásom nem tudtam eldönteni, de alig vártam, hogy végre felkeljen a nap. Hét órakor jött el a pillanat, amikor megelégelve a folytonos hánykolódást kikecmeregtem az ágyamból majd lementem a konyhába. Révén, hogy a többiek még szunyókáltak csend honolt az egész házban. Úgy döntöttem addig is elkészítem a reggelit. Választásom a palacsintára esett, így gyorsan bekevertem a tésztát és máris süthettem. Gondolataim természetesen így is folyton Paulon és a pár nappal ezelőtt történteken járt. Képtelen voltam nem arra gondolni, hogy talán nem is látom többet, hogy hosszú távolmaradásának oka a kapcsolatunk végét jelenti. Bevésődés ide vagy oda, biztosan van olyan dolog, amire még az sem lehet gyógyír, s amit én tettem előkelő helyen áll ebben a felsorolásban.
Talán jobb is, hogy így történt. Persze amennyiben meggyógyulok ez a véleményem változni fog, mégis lehet neki könnyebb lesz úgy feldolgozni a történteket, ha nem kell nap, mint nap végig néznie, ahogyan változik az állapotom.
Búskomor gondolataimnak végül Nathan csoszogó lépei vetettek véget. Fáradt és nyúzott ábrázattal jelent meg a konyhában, de amint meglátott ajkai boldog mosolyra húzódtak.
– Jó reggelt Hercegnőm! Te már ilyen korán fent? – kérdezte mikor az órára pillantva az alig ütötte meg a fél nyolcat.
– Szia! Nem tudtam aludni és gondoltam csinálok nektek valami reggelit – feleltem. A nem alvásom okát persze kihagytam, ám Nate tekintetéből olvasva tudtam, anélkül is jól tudta miről van szó, legalábbis egy részét biztosan.
– Ne aggódj húgi! – Oda jött mellém, majd ajkait homlokomhoz nyomva nyugtatgatott. – Nagyon finom az illata – mondta a tányérra halmozott palacsintákra célozva.
– Az ízük még finomabb! – Éppen végeztem az utolsó palacsinta kisütésével is, amikor drága Lucasom belépett a konyhába arcán ugyanolyan élénk vonásokkal, mint nem sokkal ezelőtt Nathan.
– Jó reggelt! – köszönt s tőle is megkaptam reggeli puszimat.
– Jó reggelt – mondtuk egy időben Nathannel. Míg a srácok kezet mostak megterítettem az asztalt. A tányérra halmozott palacsintatornyot elhelyeztem közöttünk, majd a frissen facsart narancslét kitöltöttem a már előre kikészített poharakba. A reggeli csendben telt, ami igencsak szokatlan volt a mi esetünkben.
– Terveztetek mára valamit? – szólalt meg végül Lucas kilesve a Forks Times mögül.
– Én nem – mondtam. Bevallom itthon maradásom okának némileg köze volt a szüntelenül érzett reménykedésemnek, még most is bíztam abban, hogy Paul egyszer csak felbukkan és megbeszélhetjük végre a dolgokat.
– Én sem – felelte Nate. – Ma nem mész dolgozni? – érdeklődött meglepetten.
– Gondoltam együtt tölthetnénk egy kis időt, ugyanis mostanában nem igazán volt rá alkalmunk. – Az ötlet miszerint hosszú idő után tesó napot tartsunk nagyon is tetszett. Tényleg nem töltöttünk túl sok időt együtt mostanság annak ellenére, hogy mindhárman egy házban lakunk.
– Akkor mit szólnátok, ha megnéznénk egy jó filmet? – vetettem fel egyik legkedvesebb időtöltésünket.
– Benne vagyok – mondták egyszerre.
– Jó akkor felöltözöm és kezdhetjük is – mondtam és gyorsan felrohantam a szobámba. A pizsamámat ledobtam magamról, majd a gardróbomban kutakodva elővettem egy fekete sortot és egy egyszerű piros trikót, pillanatok alatt magamra kapkodtam azt, megfésülködtem és siettem vissza a srácokhoz.
A konyhába bepillantva észrevételeztem, hogy valamelyikük elmosogatott és össze is pakolta a reggeli maradványait. Így hát egyenest a nappaliba igyekeztem ahova megérkezve Nathant és Lucast is megtaláltam. Nagyon belemerültek a Melyik filmet nézzük meg? téma megvitatásába így néhány percig csendben figyeltem, ahogyan megtárgyalják ezt a roppant fontos kérdést.
– A keresztapa? Ez most komoly? – kérdezte felvont szemöldökkel Nathan. – Mikor lettél te ilyen… ilyen vén? – Ezen meglepődött egy pillanatig Lucas, ám mint eddig egyszer sem most sem vette magára Nate megjegyzését.
– Miért te mit választottál? – kérdezte kíváncsian, bár szerintem ő maga is tudta lehet jobb lett volna, ha mégsem teszi. Az ajtóban állva jól láttam a Nathan háta mögött rejtegetett filmet ám a címét nem tudtam leolvasni róla. Nathan büszkén és diadalittasan elővette az általa választottat, majd egyenesen Lucas felé nyújtotta azt. – Ha-ha-ha, igazán vicces! Kárhozottak királynője? – Ekkor történt meg, hogy már képtelen voltam visszatartani a feltörekvő nevetésemet, hiszen Nathan ismét képes volt a legnagyobb baromsággal előhuzakodni.
– Én csak a te javadat akarom! Csak, hogy tudd, milyen bestiával állsz szemben. – Magyarázatának abszurditásán már meg sem lepődtem, de úgy tűnt Luke sem. Úgy döntöttem még mielőtt olyan téma felé kanyarodnának, amit én inkább nem hallanék jobb, ha közbeavatkozom.
– Na, jó srácok mit szólnátok egy alternatív harmadik megoldáshoz? – kérdeztem miközben határozott léptekkel a lejátszó mellett tornyosuló DVD lemezek elé léptem. Tekintetemmel gyorsan átfutottam a címeket és nem sokkal később megakadt a tekintetem egy olyan filmen, ami tudtam tökéletes választásnak bizonyul majd.
– Hallgatunk! – mondták együtt.
– Mi lenne, ha ezt néznénk meg inkább? – mutattam feléjük a lemez tokját amin Jim Carrey pózolt furcsa hajszerkezetével és mimikájával együttesen. Arcukon azonnal megjelent fülig érő mosolyuk. Nem volt hát mit vesződni a válogatással betettem a lejátszóba és benyomtam a Play gombot.
Míg Nathan a kanapé egyik, Lucas annak másik végében foglalt helyet. Fejemet Lucas vállára hajtva, lábamat Nathan ölében pihentetve elfoglaltam a helyemet s innentől fogva figyelmünket a tévének és Ace Venturának szenteltük.
Persze mindennek ellenére nem telt el hosszabb idő anélkül, hogy újra eszembe ne jutott volna Paul és a vele járó aggasztó gondolataim, de hála Nate-nek és Luke-nak mindig sikerült valamivel elterelniük azokat és persze Ace Ventura felejthetetlen és megunhatatlan tic-tac dala sem volt mindennapi figyelemelterelés. A film alatt felfaltunk jó pár csomag ropogtatnivalót, temérdeknyi csokoládét és mindent, ami kicsit sem egészséges, de annál finomabb élvezetet nyújt az ember ízlelőbimbóinak. Miközben a filmkockák peregtek Nathan keze kellemesen cirógatta fedetlen bőröm, Luke ujjai pedig nyugtató folytonossággal csavarták maguk köré rakoncátlan tincseimet. Nem tudom, hogy egyáltalán észre veszik-e az ilyesfajta gesztusaikat vagy reflexből a tudatalattijuk késztetésére teszik ezt minden egyes alkalommal. Én voltam mindig is a család azon tagja, aki mindent megkapott, rengeteg szeretetet, törődést, kényeztetést és én ezekért a dolgokért úgy érzem, képtelen vagyok elég hálát érezni.
Már csak néhány perc volt hátra a filmből, amikor valaki csengetett a bejárati ajtón.
– Majd én nyitom! – vállalkoztam a feladatra. Kipattantam bátyáim kényeztető kezei közül s egyenest az ajtóhoz siettem. Az ajtó mögött egy rég nem látott barát várakozott.
– Ohh szia, Bella, gyere be!
– Szia Jamie! – Belépett, ahogy kértem. Arcán kedves mégis zavart mosoly látszott. Jól tudtam miért érez így. Sok megbeszélnivalónk volt.
– Oh, szia, Bella régen láttalak! – jelent meg mókás kedvében járó bátyám, Nathan. A keze telis-tele volt az elmúlt két órában elpusztított kaják üres zacskóival, tálakkal és egyéb hulladékkal.
– Szia, Nathan. Tudod kicsit elfoglalt voltam mostanság… – Annak a fényében, hogy éppen egy esküvőre készül nem is kételkedtem a válaszában. – Jamie, beszélhetnénk? – fordult immáron felém arca pipacsvörössé vált, míg el-elkalandozó tekintete továbbra is zavartságot mutatott.
– Persze, gyere menjünk fel a szobámba – mondtam majd egy a bátyáim felé vetett bocsánatkérő pillantást követvén fellépcsőztünk az emeletre. Bella továbbra is szótlan maradt. – Valami baj van Bella? – kérdeztem végül megtörve a beállt csendet.
– Hát én nem így mondanám. – Mosolya továbbra is félénk volt. – Még a Victoriás ügy előtti éjjelen történt valami, amit nem volt alkalmam mindezidáig megbeszélni veled. – Leültünk az ágy szélére, mindketten kényelembe helyeztük magunkat, majd Bella folytatta. – Azon az estén Edward megkérte a kezemet. Na, nem mintha eddig ne tette volna már meg jó párszor – Úgy tűnt zavarában többet locsog, mint általában s bár én már jól tudtam, hogy így történt úgy tettem, mint aki most hallja ezt először. Részben Bella, részben pedig Jacob miatt. Nem szerettem volna elárulni Jacob érzéseit másrészről pedig nem akartam, hogy Bella rosszul érezze magát, amiért fájdalmat okozott legjobb barátjának. Jól ismerve barátnőmet már így is elég marcangoló gondolat tépázza idegeit. –, de most igent mondtam. Tudom, most arra gondolsz, hogy túl fiatal vagyok még az ilyesmihez, vagy ami még rosszabb, amit minden bizonnyal mindenki más gondolni fog, hogy csak a meggondolatlan cselekedeteinket akarjuk ezzel palástolni, de hidd el ez… ez nem így van! – magyarázkodott tovább serényen miközben tudhatta volna, hogy ilyesmik eszembe sem jutnának. Edward és az ő kapcsolata nem tartozik bele a mindennapi tinik kategóriába. Sok olyan dolgon mentek keresztül, amire mások még csak gondolni sem mernek! Megjárták a poklot, hogy újra egymáséi lehessenek, szóval nem egyáltalán nem találom helytelen lépésnek.
– Bella! Bella semmi szükség a mentegetőzésre és magyarázkodásra! Úgyis örökké együtt maradtok, ami a ti esetetekben valóban a szó szoros értelmében vehető. Te szereted, ő szeret hát akkor meg hol a probléma?
– Igen ez mind igaz, de tudod jól hogyan vélekedem a házasságról. – Igen jól tudtam valóban. Nem éppen szolgált követendő példaként a szüleivel történt viharos házasság majd a még viharosabb válás.
– Igen tudom, de mindamellett azt is, hogy attól még hogy törvényesen is a felesége leszel, ő pedig a férjed nem fog megváltozni köztetek semmi! Különben is a te férjed egy nagyon érett férfi, mert bár számunkra alig látszik tizennyolcnak ő a te több mint százéves vénembered, aki mellett hidd el a házasság még számodra is felüdülés lesz. – Sikerült végre megnyugtatnom s úgy tűnt immáron a lelkiismerete is megnyugodott, legalábbis ami a velem kapcsolatos aggályait illeti.
– Igazad van! Na de most inkább beszéljünk másról! Mi a helyzet veletek? Hogy-hogy nincs veled Paul? – Nem volt ínyemre, hogy az új téma pont ez lett, de mivel a barátnők mindent megbeszélnek nem állt szándékomban elhallgatni előle, különben is ő az egyetlen olyan, akivel részletekbe menően megbeszélhetem a történteket anélkül, hogy bármit is el kéne titkolnom.
– Öhm ami azt illeti, fogalmam sincs merre lehet! Paul és én már nem találkoztunk több mint két napja.
– Történt valami? – kérdezte rögtön komoly hangra váltva.
– Elmondtam neki, hogy beteg vagyok. – Úgy tűnt kicsit megleptem ezzel a hírrel. Nem hibáztattam érte hiszen már oly régóta rejtegettem életemnek ezen pontját Paul elől.
– Kiakadt? – kérdezte aggodalmasan.
– Hát mondhatjuk így is, bár nem egészen úgy reagált, ahogyan azt vártam.
– Csúnyán beszélt veled? Megbántott?
– Dehogy! Bár azt tette volna! – Láttam rajta, hogy nem igazán értette miről is hadoválok össze-vissza. – Mikor végre kinyögtem a dolgot ő egyszerűen csak ott ült velem szemben miközben töretlenül engem nézett és csak nézett, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Hosszú percek teltek el így aztán felállt majd minden magyarázat vagy hozzáfűznivaló nélkül elment. Azóta sem hallottam felőle és őszintén Bella, nagyon aggódom miatta! Még Jacobnál is érdeklődtem utána, de ő még csak nem is tudott arról, hogy mi történt. – Jacob említésére határozottan megrándult néhány idegszál Bells arcán, tudtam érzékenyen érinti ez a téma.
– Biztosan minden rendben van vele, csak egy kis gondolkodási és feldolgozási időre van szüksége. El kell ismerned, hogy egy ilyen dolgot nem lehet könnyű megemészteni. Mindenkinek más módon kell ezt feldolgoznia neki minden bizonnyal így kell, de hidd el hamarosan jelentkezni fog és melletted fog állni bármi legyen is!
– Jake is valami ilyesmit mondott, bár neki nem mondtam el a dolog háttértörténetét.
– Na, látod! Ő pedig mindenkinél jobban ismeri Pault szóval csak légy türelmes rendben? És öhm egyébként Ő hogy van? – kérdezte félénken.
– Jake? – Egy alig észrevehető bólintással jelezte, hogy igen róla van szó. – Amikor nála voltam még kissé ramatyul festett, de mára már bizonyára kutya baja sincs! – Miután rájöttem, hogy az iménti állításom mennyire találó is volt akaratlanul is nevetésbe kezdtem.
– Akkor jó! – Úgy tűnt kicsit megnyugodott, de jól tudtam mélyen belül mardossa magát, amiért fájdalmat okozott Jacobnak. Nem hibáztatom érte, sosem tettem és nem is fogom. Én kedvelem Edwardot ahogyan Jacobot is, de Bella nem szerethet két férfit egyszerre valaki mellett döntenie kellett és ő az igaz szerelme mellett döntött, ki vethetné ezt a szemére? Én biztosan nem! – Ami azt illeti nekem most ideje mennem Alice még a végén valami habos-babos csodával fog az őrületbe kergetni, ha nem nézek a körmére! – Ismerve Alice-t, cseppet sem vontam kétségbe Bella félelmeit így nyugodt szívvel és lelkiismerettel engedtem útjára.
– Persze menj csak!
– Akkor hamarosan találkozunk és addig is ne idegeskedj túl sokat, Paul hamarabb felbukkan majd, mint azt te várnád! – Ezzel a mondattal távozott a szobámból majd lépteit követő halk hanggal bezárult mögötte a bejárati ajtó.
Néhány percig még a szobámban maradtam és a Bellával való beszélgetésem momentumain gondolkodtam. Ő és én egyidősek vagyunk. Mindketten túl vagyunk az érettségin és elhagytuk a középiskola padjait. Míg az én életem ennél bizonytalanabb nem is lehetne, az övé immáron teljesen sínen van. Hamarosan hozzá megy a pasihoz, akit mindenkinél jobban szeret, az első szerelméhez, az első férfihez, aki megérintette a szívét. A minden bizonnyal gyönyörű esküvő után egy még csodálatosabb nászút vár rá, hogy aztán halhatatlanná válása után együtt legyenek az örökkévalóságig. Ki kívánhatna ennél többet? Senki. Én sem teszem. Mi több ennek akár picinyke törtrészével is megelégednék. Beérném azzal is, ha hosszú életet élhetnék azok társaságában, akiket szeretek. Ha nem kéne attól rettegnem, melyik napon mondja nekem azt egy orvos, hogy itt a vég és nincs tovább.
– Jamie! – Pesszimista és teljes mértékben negatív gondolataimnak ezúttal is Nathan rikácsolása vetett véget.
– Megyek már! – Ahogyan azt mondtam felpattantam ülőhelyzetemből és letrappoltam a földszintre.
– Minden rendben? – kérdezte Luke aggódó ábrázattal.
– Persze! – feleltem magabiztosan. A mai napot semmiképpen sem szerettem volna lehangolni számukra. – Kitaláltátok már mit csináljunk?
– Ami azt illeti Nate-tel arra gondoltunk kimehetnénk kosarazni az udvarra, de ha neked nincs kedved vagy nem érzed magad…
– Felőlem mehetünk! – Az ablakon kilesve hétágra sütő nap rögtön jobb kedvre derített. Lekaptam az akasztón lógó pulcsit, majd belebújtam a fehér tornacipőmbe és zsákolásra készen vártam, hogy a fiúk is elkészüljenek.
Még az ideköltözésünk napján felállítottak a hátsó udvaron egy palánkot bár akkor még merő homok volt az egész. A napokban fejezték be a betonozást így ez lesz az első alkalom, hogy kipróbáljuk a pályát. A család kedvenc játéka volt mindig is. Mindannyiunkat apu tanított meg még kiskorunkban. Azt hiszem előbb tudtunk kosárra dobni, mint járni.
Mint mindig az első dobás az enyém volt. Nathan könnyedén a betonhoz lökte a labdát majd az pontosan a kezemben landolt. Egy-két pattanás a talajon majd a magasba emelkedett s oly ismerős csörömpöléssel bement a hálóba.
– Az én tanítványom! – jelentette be Nathan nagyképűen, majd a labdát felkapta a földről és zsákolt újra és újra.
– Felvágós! – Sértődés helyett egy fülig érő vigyor jelent meg az arcán majd csak azért is dobott még egyet. Megelégelve a magánprodukcióját támadásba lendültem és addig nem nyugodtam, míg meg nem sikerült szereznem a labdát. A vonalon kívülről kíséreltem meg egy dobást és miután hosszú másodpercekig a levegőben szállt egy gyönyörű hárompontosként süvített át a palánkon.
– Ezt láthatnánk még egyszer? Esetleg lassítva? – Diadalittas mosollyal az arcomon fordultam a hang irányába. Az ismerős hang mellé egy ismerős arc párosult. Nathan haverja volt az. Nyomulós Alex.
– Alex! Hát te hogy-hogy itt? – Nathan és Lucas azonnal odaléptek hozzá kezet ráztak meg mindent, amit a pasik ilyenkor szoktak. Mivel nem akartam sem belekotnyeleskedni a beszélgetésükbe sem kedvem nem volt jó pofizni Alexszel inkább a háttérben maradtam. Ennek ellenére is éreztem a pillantását magamon, amit egy pillanatra sem vett le rólam.
Végül bementünk a házba és jött Alex is úgyhogy én inkább egyenesen a konyhába mentem. Csináltam néhány szendvicset és próbáltam húzni az időt. Miután kész lettem bementem a nappaliba letettem a srácok elé a tálcát majd otthagytam őket. Nem akartam megint bezárkózni a szobámba és merengeni a problémákon inkább kimentem a tornácra és leültem a hintaágyra. Már akkor itt állt mikor megvettük a házat és mivel mindhármunknak nagyon tetszett megtartottuk.
Az idő továbbra is meglepően meleg és napsütéses volt. Kellemesen simogatta az ember bőrét. Szinte éreztem, ahogyan a D vitamin beszivárog a sejtjeimbe. Lehunytam a szemem és csak élveztem a pihentető és megnyugtató pillanatot. Legalábbis próbáltam egészen addig, amíg meg nem éreztem Alex kilométerről érezhető parfümjének illatát. Mély levegőt vettem majd kinyitottam a szemem. Ott állt velem szemben, és mint mindig, ha a közelembe kerül engem nézett.
– Alex…
– Jamie. Minden rendben? – Bevallom meglepett a kérdése. Az arckifejezéséből ítélve komolyan kérdezte. Eltűnt róla az az egoista tekintet és vigyor.
– Miért kérded? – Tekintve, hogy szinte nem is tud rólam semmit, arról sem tudhatott, ami a napokban történt, így szándékomban állt ezt továbbra is fenntartani.
– Rosszkedvűnek látszol. Esetleg tehetnék érted valamit? – Egész kedvesnek látszott a maga nyomulós módján, így tényleg nem akartam megbántani.
– Köszönöm, de azt hiszem, megleszek. – Azon lepődtem volna meg, ha ezzel el is intézhettem volna a dolgot, de persze őt nem lehet ilyen könnyen lerázni. Továbbra is ott maradt mi több leült mellém és csak tette, amit mindig, bámult és vigyorgott.
Los Angeles tele van az Alexhez hasonló pasikkal, így volt időm meg tanulni hogyan kell kezelni az effajta közeledést. Tudtam hogyan kell, az már egy másik dolog, hogy egyáltalán nem volt most ehhez hangulatom.
– Ugyan már! Tapasztalatból mondom, hidd el, különös érzékem van ahhoz, hogy felvidítsam a hozzád hasonló gyönyörű és szomorú lányokat. – Nehezen álltam meg, hogy ne nevessem el magam azon nyomban. El tudtam képzelni mivel vidítja fel azokat a szegény lányokat, de azt hiszem, én nem igazán vagyok vevő az ilyesmire legalábbis vele biztosan nem. Én csak egy valakire vágytam, de őrá nagyon.
– Alex, figyelj én nem akarlak megbántani, de azt hiszem most nem jó helyen kopogtattál. – Próbáltam tekintettel lenni arra, hogy Nathan barátja és reménykedtem, hogy megérti a nyilvánvaló elutasításomat.
– Jamie, ne legyél már ilyen. Jól tudom, hogy az a Paul gyerek már nincsen a képben, úgyhogy igazán adhatnál egy esélyt. – Fogalmam sem volt arról mégis honnan szedi ezt és kitől informálódott, de kezdett igazán felmenni bennem a pumpa.
– Először is hülyeségeket beszélsz! Másodszor, még ha valóban nem lenne Paul, aki megjegyezném közel sem gyerek már, ahogyan azt te mondtad, akkor sem lenne nálam esélyed. Megpróbáltam kedvesen és szép szavakkal a tudomásodra adni, hogy hagyj fel a kisstílű próbálkozásaiddal, de úgy látom, nálad ez nem válik be. Szóval, ha nem lett volna már így is elég világos, nem akarok tőled semmit, sem most sem az elkövetkezendő billiónyi évben. – Nem akartam, hogy előjöjjön belőlem ez az énem, de hát ő volt az, aki nem értett a szép szóból.
– Szeretem, amikor egy lány nehezen adja magát. Akárhogyan is tagadod, tudom, hogy tetszem neked… láttam a szemedben.
– Te beteg vagy!
– Az meglehet, de mindez csak azért van, mert nagyon tetszel nekem.
– Azt hiszem Jamie elég érthetően kifejtette, hogy húzz el innen, de ha esetleg ez még sem lett volna felfogható számodra, elmagyarázhatom én is, de garantálom, hogy azt feleennyire sem fogod élvezni én viszont annál inkább. – Mikor meghallottam a hangját, nem akartam hinni a fülemnek, mi több miután már a saját szememmel láthattam akkor sem tudtam elhinni, hogy tényleg itt van, hogy annyi hiányolt nap után végre újra láthatom.
– Csak nem te vagy Paul? – Alex hangja már cseppet sem hangzott olyan bátornak és magabiztosnak, mint pár perccel ezelőtt. Valószínűleg nevetséges ábrázata lehetett éppen, de akkor abban a pillanatban képtelen voltam akár egyetlen másodpercre is levenni a velem szemben álló Paulról a tekintetem. Féltem, ha megteszem, újra eltűnik. Paul közelebb lépett s bár Alex sem mondható alacsonynak Paul mellett csupán egy erejét vett kisfiúnak látszott.
– Eltaláltad szomorú lányok felvidítója, most pedig arra van a lépcső – mutatott a mellettünk sorakozó fokok felé –, arra pedig – kezével az az erdővel ellentétes irányba intett – a hazafelé vezető utad. Kösz, hogy beugrottál! – Ezek voltak az utolsó szavai melyet Alexhez intézett, tekintetével azonban tudatosította a fiúban, hogy jobban teszi, ha minél hamarabb lelép, ami azt illeti most azonnal. Szerencsére Alex felfogta, hogy jobb, ha nem húz ujjat Paullal és egyetlen szó nélkül, fülét-farkát behúzva lelépett.
Nem igazán tudtam mit mondhatnék neki. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna és addig csókoltam volna, míg bírom szusszal, de nem voltam biztos abban, hogy ő is ezt akarná, így továbbra is csak álltam szótlanul és feszült idegekkel vártam miért is jött pontosan.
– Jamie… – Az, ahogyan kimondta nevemet meglepő érzéseket váltott ki belőlem. Az utolsó porcikámig beleremegtem és hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy újra a karjaiban tartson, hogy azt mondja, itt van és itt is marad velem, mert még mindig szeret és, hogy megbocsájtja nekem azt, amit tettem, hogy ennyi ideig elhallgattam előle az igazságot.
– Kérlek, ne haragudj rám, én nem tudtam… nem tudtam hogyan mondhatnám el neked és csak telt múlt az idő és annyira sajnálom! – A szavakkal együtt a könnyeim is kibuktak belőlem és megállíthatatlanul patakzottak végig fáradt arcomon. Azonnal elém lépett és erős védelmező karjai közé húzott. Az elmúlt pár napban magamban tartogatott érzelmek egyszerre törtek fel belőlem s visszafoghatatlanul rázták testemet keserves zokogás formájában.
– Shhh shh, Szépségem ne sírj! Én vagyok az, akinek bocsánatot kéne kérnie tőled, amiért így reagáltam le dolgot, és amiért hosszú napokra eltűntem. Nem akartalak bántani én csak egyszerűen nem bírtam felfogni azt, amit elmondtál nekem. Szükségem volt egy kis időre, hogy valahogy feldolgozzam az egészet. – Hatalmas kő esett le a szívemről szavai hallatán mégis volt egyetlen egy szó, amire szükségem volt a teljes mértékű nyugodalomra ahhoz, hogy újra boldog lehessek. Hallanom kellett tőle azt, hogy még mindig szeret és szeretni is fog. Visszaültünk a hintaágyra a kezét azonban képtelen voltam újra elengedni.
– Nem akartalak kitenni ennek az egésznek. Ezért is voltam veled olyan undok, amikor ideköltöztünk. Nem akartam senkinek sem nagyobb fájdalmat okozni annál, mint amit szükséges és azzal, hogy közel engedtelek magamhoz nem csak magamnak, de neked is fájó pillanatokat okoztam vagy okozhatok, ha a dolgok nem jól sülnek el. De annak ellenére hányszor elmondtam, hogy nem érdekelsz és hagyj békén nem hagytál fel az ostromlásommal aztán már azon kaptam magam, hogy folyton te jársz a fejemben, hogy veled akarok lenni. Utána meg az a csók, az után a csók után képtelen voltam ellenállni. Az én hibám, mert erősebbnek kellett volna lennem, ki kellett volna tartanom és nem hagyni, hogy mindez megtörténjen, de gyenge voltam, mert beléd szerettem és neked adtam mindenem, amim csak van. Teljes mértékben megértem, ha ezek után látni sem akarsz többet, ha nem akarsz egy olyan lánnyal lenni, aki halálra van ítélve vagy legalábbis nem sok jóval kecsegtetnek neki, és ha így van, mondd el nyugodtan, nem fogok megharagudni vagy ilyesmi. – Majdhogynem egy szuszra hadartam el az egészet s bár az előbb sikerült megnyugodnom éreztem, hogy már nem sok kell ahhoz, hogy újra kiboruljak.
– Befejezted? – kérdezte egyszerűen.
– Nem tudnék mást mondani, csak amit már elmondtam. Sajnálom!
– Befejezted? – ismételte meg a kérdést.
– Be – feleltem. Nem szólt többet. Kezét az állam alá tette, gyengéden megemelte a fejem majd mindenféle gondolkodás nélkül még mielőtt felfoghattam volna mi történik, ajkaival enyémek után kapott és mohó falánksággal csókolta felszáradt könnyeim helyét.
Hogy mit éreztem?
Leírhatatlan.
Hogy boldog voltam-e?
Mérhetetlenül.
Hogy mi következik ezek után?
Fogalmam sincs, de abban biztos vagyok, hogy Paul mellettem lesz.
