8. fejezet - Elgyengülve

Elgyengülve

Miután huszadjára is meggyőződtem arról, hogy csak a képzeletem játszik velem, bezártam a teraszom ajtaját s miután vettem egy nyugtató fürdőt és belebújtam a kedvenc szatén pizsamámba fáradtan dőltem be az ágyba. Azt viszont nem mondanám, hogy az alvás könnyen ment volna. Hosszú órákon át forgolódtam és az agyam csak zakatolt és zakatolt. Nem nehéz kitalálni, hogy min gondolkodtam annyit. Élet, halál, szerelem, gyász, magány, szóval nem más csak a mindennapjaimat kitöltő gondok. Minden téma szomorú és egyszerűen siralmas, de ami a szerelmet illeti, nos abban még nem igazán volt részem. A szomorú, hogy könnyen meglehet nem is lesz. Aztán eszembe jutott a mai nap és a Paullal való találkozásom, ami ma sem volt szívélyesebb, mint az eddigiek. Annyira kedves dolog volt tőle, amiért eljött meglátogatni, annak ellenére, hogy úgy tűnt nem volt éppen szívesen látott vendég Cullenéknél. Mégsem bántam vele kedvesen, de úgy éreztem és gondoltam abban a percben, hogy csak felesleges ábrándokba keverném, ami végképp nagy hiba lett volna. Végül pedig eszembe jutottak Cullenék és Bella. Valóban nagyon jól esett a látogatása.

Bár nem ismerjük egymást olyan hosszú ideje, mégis úgy érzem, hogy már most közel áll hozzám és bár félek kapcsolatot teremteni bárkivel is hisz mind tudjuk, milyen gondok lengenek körül, de vele kapcsolatban mégis úgy érzem, hogy megbízhatok benne, hogy ő egy olyan személy, aki barátságával tartani tudja bennem a lelket.

Még hosszú perceken át forgolódtam, de végül, ha nehezen is, de sikerült álomba szenderednem.

Másnap

Kilenc óra tájt keltem fel és mivel vasárnap volt dologtalanul álltam a nap elé. Mikor lementem még teljesen üres volt a nappali illetve a konyha is. Ha vasárnap, akkor az azt jelentette Nate és Luke is itthon van, így arra gondoltam mire felébrednek készítek nekik reggelit. Épp elkészültem, amikor megjelentek, kómás fejjel.

– Jó reggelt! – köszöntöttem őket. Arcukon kedves mosoly áradt szét, ami az én arcomra is boldog mosolyt csalt.

– Jó reggelt! – mondták egyszerre, majd helyet foglaltak az ez idő alatt megterített asztalnál.

– Hogy aludtál Hercegnőm? – kérdezte Luke.

– Miután kínkeservesen sikerült elaludnom, nos onnantól kezdve egész jól – feleltem.

– És a te estéd hogyan telt bátyus? – kérdeztem, cinkos mosoly kíséretében Nathantól.

– Remekül. – Nathan válasza se, nekem se Lucasnak nem tetszett. Túl röviden lezárta a témát, ami alapján arra a következtetésre jutottam, hogy nem volt épp olyan élvezetes, mint azt az előbb állította.

– Szóval remek… – állapítottam meg, amolyan kételkedő hangnemben, Lucas pedig már előre jókat mosolygott az egészen.

– Mi van, nem hiszed el? – kérdezte felháborodást tettetve.

– Én? Már hogyne hinném el? Neked. Mindent.

– Borzasztó volt. Most örültök? – akadt ki végül, amin először jókat kacagtam, aztán megsajnáltam őt.

– Ne haragudj Nathan. Nem akartalak kigúnyolni. – Ami csak részben volt igaz.

– Ja, persze, gondolom – durcáskodott tovább.

– Tényleg ne haragudj bátyó! – mondtam most már teljesen őszintén, miközben oda mentem hozzá és megölelgettem.

– Mond mi volt a gond? – kérdezgettem békítőn. Mire ő egy nagy sóhaj után belekezdett.

– Ajj Jamie ez a csaj egyszerűen szörnyű volt! – Mikor hátra sandítottam láttam, hogy Lucas jókat szórakozott mindezen, ám amikor kicsit szúrósabb szemekkel néztem rá, rögtön leolvadt a vigyora.

– Folyamatosan magáról beszélt és arról, hogy vajon milyen színű hajfestéket kéne vennie, és hogy szerinte mi mennyire összeillünk. Komolyan mondom azon se csodálkoznék, ha már az esküvőnket is el tervezte volna – panaszolta tovább, ám én cseppet sem lepődtem meg mindezeken, hiszen már a randijuk előtt is tudtam, hogy nem fog tetszeni Nathannek.

– Nathan, nem akartam tegnap mondani, de én már előre tudtam azt, hogy nem hozzád való. Teljesen el tudom képzelni róla, hogy tényleg eltervezte már magában az esküvőt és a többit.

– Isten ments! – mondta miközben a szemeit forgatta.

– Gondolj bele! Jól el vagy látva pénzzel, ami a legfontosabb, valamint egy vajszívű marha, aki egy kedves mosolytól elalél és persze az sem egy utolsó dolog, hogy egy jóképű srác vagy. – A végén, már amikor agyon fényeztem, újra boldog és büszke volt magára. Pár perc csend következett. Nem bírtam ki meg kellett kérdeznem.

– Szóval akkor nem találkozol vele többet?

– Szóba sem jöhet! Még egyszer nem tudnám elviselni ezt a lányt.

– Reméltem, hogy ezt mondod – jegyeztem meg.

– Örülök, hogy a kedvére tehettem Hölgyem. – Mielőtt elment volna kezet csókolt. Miután végeztünk a reggelivel összepakoltam, majd beültem a nappaliba. Amikor az ablakon kinézve megpillantottam a vakítóan sütkérező napot erős késztetést éreztem arra, hogy kimenjek és magamba szívjam a friss levegőt. Gyorsan talpra pattantam és azonnal a bejárati ajtóhoz rohantam, szinte feltépve azt nyitottam ki.

Kiálltam a verandára. Annyira jól esett, ahogyan a nap lágyan simogatta az arcom. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszamentem a házba. Megragadva a kocsi kulcsomat indultam meg a garázs felé. Természetesen előtte szóltam Luke-nak, aki először akadékoskodott, hogy még csak most gyógyultam meg és hasonlók, de végül sikerült meggyőznöm arról, hogy nincs oka aggodalmaskodni. Miután beültem a kocsiba, nem tudtam merre megyek csak vezettem. Nem tudom hány perc telhetett el mióta eljöttem otthonról amikor megláttam egy leágazást ami mellé ki volt téve egy tábla. Ez állt rajta: Üdvözlünk La Pushban! Valamiért vonzott az a hely akárcsak az erdő, így letértem az útról és behajtottam a rezervátum területére. Egyenesen a tengerhez mentem, majd megállva a parton kiszálltam és ott hagytam az autót, ezután elindultam gyalog. A nap olyan melegen sütött, hogy a homok kellemesen langyossá melegedett, így kibújtam a cipőmből és élveztem, ahogyan a lágy homokszemcsék elterülnek a talpam alatt. Kicsit azt eddigi otthonomra emlékeztetett, igaz, hogy ott jó pár fokkal melegebb van, de ott is rengeteg időt töltöttem a parton sétálgatva. Az egész hely kihalt volt, rajtam kívül nem láttam egy árva lelket sem. A part mentén volt néhány megtermett szikladarab, így megálltam az egyiknél majd felmászva rá, leültem és a lábamat lógatva gyönyörködtem a kilátásban. A tenger hatalmas hullámokkal volt tarkítva, ami még szebbé és vonzóbbá tette azt. Nem sokkal később tőlem pár méterre megláttam valakit a vízben. Először nem ismertem fel, mert ahhoz túl messze volt, de amint kicsit közelebb jött rögtön felismertem. Nem akartam találkozni vele, de tudtam, ha felállok és menekülni próbálok, akkor biztosan észrevesz és nem volt kedvem újra elővenni a bunkóbbik énem, tehát úgy döntöttem inkább ott maradok és meghúzom magam. Reménykedtem abban, hogy észrevétlen maradok, azonban mint általában mindig a szerencse most is elkerült, így Paul egyre közelebb és közelebb merészkedett ahhoz a sziklához, amit kiválasztottam megpihenésül. Minden reményem elveszett, amikor meghallottam, amint a nevemen szólít.

– Jamie, hát te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.

– Én csak… sétálni volt kedvem. Na és te mit keresel itt?

– Jamie, én itt lakom. – Az arcán egy iszonyatosan édes mosoly terült el, amitől fura mód dobbant egy heveset a szívem.

– Tényleg. Elfelejtettem – vallottam be. Láttam rajta, hogy meglepi a mostani viselkedésem, hiszen eddig a percig mindig bunkó és gonosz voltam vele szemben, de most annyira nem volt kedvem ehhez az egész színjátékhoz, hogy amennyire csak lehetett próbáltam közönyös lenni.

– És mióta üldögélsz itt? – kérdezte.

– Csak nem rég jöttem. Nagyon szép ez a hely – mondtam. Nem igazán mertem a szemébe nézni, de ha mégis előfordult, akkor is csak pár röpke pillanatra. Ő viszont éreztem, hogy mindvégig engem nézett, ami egy részről jó érzéssel töltött el, másrészről viszont kicsit kínosan éreztem magam.

– Igen. La Push valóban szép hely. – Kicsit feljebb emelkedett a vízben, így látni véltem a kidolgozott felsőtestét, azt ahogy a víz lassan végig csordogál rajta. Egy röpke pillanatig még levegőt is elfelejtettem venni, majd egy nagyot nyelve inkább másfele tereltem a gondolataimat.

– Akkor gondolom most már jobban vagy. – Miközben beszélt engem nézett, de én valahogy nem bírtam rá nézni, látni a kedves és aggódó arcát, éppen elég volt mindezt a hangján keresztül érzékelnem.

– Igen már teljesen jól vagyok. Ezért is jöttem el otthonról. Igaz Luke nem nagyon örült annak, hogy máris kóborlok – meséltem el, magam sem tudom miért.

– Csak félt téged. Vigyáz rád. – Úgy tűnt teljes egyetértésben volt vele. Abban bíztam, hogy kiderül róla milyen együgyű, bunkó, esetleg buta, de sajnos épp ellenkezőleg, szimpatikus, és amit már a legelső pillanatban észrevettem szívdöglesztő és mellé még titokzatos is. A szemében van valami furcsa, ami vadságot tükröz. Az a tipikus túl szép, hogy igaz legyen kategória.

– Tisztában vagyok vele és imádom is őket emiatt. Sokat köszönhetek nekik – mondtam, és magam is meglepődtem a hirtelen megnyilvánulásomon.

– Tiszteletre méltó, amit a bátyád vállalt értetek miután megtörtént a szüleitek balesete. Nem mindenki vállalta volna ezt be – mondta, majd rám nézett és megkérdezte mellém ülhet-e.

– Szabad?´– Nem akartam bunkó lenni. Most nem, de azért félve mondtam csak igent, mert így is nehezen viseltem a közelségét.

– Persze – feleltem végül, mire ő hirtelen felnyomta magát és pillanatokon belül mellettem termett. Hirtelen csapott meg az illata, annyira különleges volt. Nem igazán tudnám behatárolni, de nagyon finom volt. Igaz, hogy minimum tizenöt centi választott el tőle, de szinte perzselt a belőle áradó melegség, ami kellemesen simogatta a bőröm és ezzel együtt zavarba is hozott.

– Na és te tanulsz még? – kérdeztem. Tekintetét felém kapta és úgy válaszolt.

– Már nem. Sam mellett dolgozom egy autókereskedésben. Nem a legfényesebb munka, de én szeretem ezt csinálni – szabadkozott, de nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát e miatt.

– Szerintem szuper dolog. Az apukámnak is saját autó üzletei voltak, amit most már a bátyám Lucas vezet. Szóval az én családom imádja az autókat és mindent, ami velük kapcsolatos – mosolyogtam rá, mire ő is rám mosolygott, bár kicsit félszegen, amit nem csodáltam hiszem, ahogy bántam vele eddig, nem értheti a mostani viselkedésemet.

– Azért egy saját üzlet más. Az én egyik vágyam is egy saját szalon, bár itt Forksban nem sok embernek van pénze arra, hogy vadonatúj autókat vegyenek – magyarázta. Tetszett, hogy vannak álmai, csak egy kis támogatásra lenne szüksége a megvalósításához.

– Az álmaidért küzdened kell. Ha könnyen feladod, akkor megbánhatod azt, hogy nem küzdöttél érte, amíg lehetett. – Részben magamról beszéltem, mert az én álmom, hogy meggyógyulok és ezért minden tőlem telhetőt megteszek.

– Nem vagyok az a könnyen feladós típus. Küzdök a vágyaimért, addig hajtok, amíg el nem érem, amíg meg nem szerzem, amit akarok. És szerencsére mindig meg kapom azt. Nagyon remélem ez most sem lesz másképp, még ha időbe is telik. – Úgy nagyjából a második mondatától kezdve nem voltam biztos abban, hogy még mindig az autószalonról beszél, így inkább elkaptam a tekintetem róla és a lábamat fixíroztam inkább. Az áruló felemnek tetszett a rámenőssége és az, hogy tudja, mit akar, hisz abban, hogy a célját eléri, a józanabbik felem, ami minden perccel egyre kisebb és kisebb lesz, azt mondogatja ő is csak egy egyszerű, álmodozó pasi.

– Na és te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte pimasz mosollyal az arcán. Ami legelőször beugrott a fejembe azt nem mondhattam ki, de mégis a legfontosabb álmom eddigi létem során, mégpedig az, hogy élő legyek.

– Talán képzőművészetire megyek… – talán nem. Fejeztem be magamban a mondatom. –, vagy nem tudom… – Ez aztán értelmes válasz mondhatom.

– Ha az nem jön össze, még ott vannak a különböző küzdő sportok. – folytatta a gondolat menetemet, bár abszurd módon.

– Küzdő sportok? – kérdezem felvont szemöldökkel és halovány mosollyal az arcomon.

– Az után a pofon után? Viccelsz? Tuti aranyérmes lennél! – mondta egy ezer wattos mosollyal kísérve. Először lefagytam, majd a kisördögtől vezérleve, kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségét egy hatalmasat löktem rajta és belezuhant a vízbe.

– Héééééé!! Látod erről beszéltem! – mondta kacagva. Természetesen én is remekül szórakoztam rajta. Felemelkedett a vízből s megpillantottam izmos mellkasát, a kockás hasát és az izomtól duzzadó karjait. Haját hátra túrva fordult kicsit a nap felé így az megvilágította testét én pedig csodáltam bronzosan fénylő bőrét.

– Megérdemelted! Mégis minek nézel te engem valami szumóbirkózónak? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel, mire ő közelebb kecmergett és sajnálkozó ábrázattal, bánkódó kutyus szemekkel nézett rám, amitől majd elolvadtam. Ám, mint az később feltűnt mind ez csak figyelem elterelés volt, hiszen gyengéden megragadva a karom berántott a vízbe. Először elöntötte a vörös köd az agyam, aztán végül röhögésben törtem ki. Az egész ruhám átázott, a hajam is csurom víz lett. Mikor alábbhagyott a nevetgélésünk, ráébredtem arra milyen közel kerültünk egymáshoz. Alig választott el minket egymástól pát centiméter. Kínomban a hajamat birizgáltam. Ekkor vettem észre amint Paul a szemembe néz, majd nyel egy jó nagyot. Először nem tudtam miért, aztán lenézve a felsőmre jöttem rá, hogy a víz hatására teljes mértékben átlátszóvá vált ezzel Paul szeme elé tárva melleimet. Mondanom sem kell azon nyomban égni kezdett az arcom és legszívesebben a föld alá bújtam volna, de nem volt hova. Szótlanul álltunk egymással szemben, mintha megbabonáztak volna minket. Le nem véve egymásról tekintetünket közeledtünk egymáshoz, már csak egy hajszál választott el minket egymástól. Tekintete hirtelen az ajkaimra vándorolt és akkor…

7. fejezet - Ébredés

Ébredés

Lassan kinyitottam a szemem és Dr. Carlisle-lal találtam szembe magam. Egészen eddig valami érzékek nélküli térben lebegtem, most viszont egyre erősebb fájdalmak szivárogtak a tudatomba.

– Dr. Carlisle. – A hangom olyan erőtlen volt, hogy attól tartottam talán meg sem hallotta.

– Jamie! Hogy érzed magad? – Az arcán kedves mosoly terült el, mint mindig. Ahonnan én jöttem sűrűn fordul elő az, hogy olyankor is kedvesek az emberek veled és mindig mosolyognak rád, ha ki nem állhatnak. Sokan kétszínűek és számítóak. Valamiért Dr. Cullennel sosincs ez az érzésem.

– Mondhatnám, hogy remekül, de az azt hiszem, nem lenne igaz..

– Ugye tudod, hogy most le kellene teremtenem téged? Azt hittem elég világosan kifejtettem milyen veszélyes lehet számodra akár a legkisebb megbetegedés is.

– Igen tudom és sajnálom.

– Ennek ellenére mégis kint botorkáltál az erdőben, a hidegben.

– Sajnálom nem állt szándékomban az erdőben éjszakázni, csak valahogy elkeveredtem.

– Értem. Nos, egyelőre nem mondanám, hogy drasztikusan romlott volna az állapotod, de a lázad jócskán az egekbe szökött és mindaddig, amíg ezt nem sikerül a normára csökkentenünk itt kell maradnod.

– Nem szeretnék az Ön és családja terhére lenni.

– Ugyan Jamie ez a munkám, amit mellesleg örömmel teszek, a családom miatt pedig ne aggódj. Sőt ami azt illeti Alice már alig várta, hogy felkelj. – Alice számomra is igazán szimpatikus volt akárcsak Edward és a doktor.

– Most pedig kimegyek és, ha szeretnéd szólok a testvéreidnek, hogy bejöhetnek.

– Persze – mondtam, mire ő hátat fordított és kiment az ajtón. Pillanatokon belül ismét nyitódott az ajtó, majd belépett rajta Nate és Luke.

– Jamie! – Mindketten azonnal az ágyam mellé léptek és aggódó pillantásaikkal méregettek. Tudtam mi lesz a következő kérdés, amit hallani fogok, csak azt nem tudtam, mit válaszoljak rá.

– Mégis mi a fenét kerestél te egyedül az erdőben? – Mint gondoltam az imént, megkaptam a kérdést, ők pedig várták választ.

– Nem tudom csak egy kis levegőre, sétára volt szükségem. Sajnálom, nem állt szándékomban az egész éjszakát ott tölteni. – A feleletem egy része valóban igaz volt, de az erdőbe jutásom valódi okát nem akartam megosztani velük.

– Most már mindegy, csak az a lényeg, hogy minél előbb rendbe gyere és haza vihessünk – mondta Nathan, majd hirtelen kopogtatást hallottunk az ajtón. Bár nem számítottam rá, de jól esett a látogatóm jelenléte.

– Szia Jamie! Zavarok? – kérdezte Bella.

– Dehogy! Bella, ők itt a bátyáim Nate és Luke. – Eddig nem tűnt fel mennyire félénk is ő valójában. Jake és Edward közelében mindig felszabadultabb volt.

– Sziasztok – köszönt nekik is.

– Hogy vagy? – kérdezte.

– Megleszek, amint lemegy a lázam. Veled mi van? – Időközben Nathan és Luke elhagyták a szobát így kettesben maradtunk Bellával.

– Velem semmi, én megvagyok, de ezt nem mondanám el rólad és Paulról. – A neve hallatán furcsa facsaró érzés kerített hatalmába és utáltam ezt az érzést. Teljesen abszurd, hogy ilyen érzéseim legyenek bárki iránt is ennyi idő elteltével. Nem akartam róla hallani, de valami mégis arra késztetett, hogy érdeklődjem felőle.

– Miért mi van Paullal? – Még én magam is hallottam milyen döcögve sikerült kimondanom a nevét.

– Fogalmam sincs mi történt köztetek, de bármi is volt az kibukott tőle. Még sosem láttam őt ilyennek. Én nem szeretnék kettőtök dolgába beleavatkozni, csak mind a ketten fontosak vagytok számomra.

– Bella nagyon kedves tőled, amiért törődsz velem, de nincs olyan, hogy Paul és én. Kettőnknek volt egy kisebb-nagyobb összezördülésünk, aminek valószínűleg voltak következményei. – Valójában igenis volt köztünk valami, valami nagyon erős dolog, ami számomra egyelőre definiálhatatlan. Még sosem éreztem ilyesfajta vonzalmat senki iránt és ez a frászt hozta rám. Hiszen, ha eddig nem volt ilyen, akkor miért éppen most? Most, amikor ennyire bizonytalan minden. Nem akarom felesleges ábrándokba kergetni sem magam, sem Pault.

– Értem és tényleg ne haragudj azért, hogy megemlítettem ezt az egészet.

– Ugyan semmi gond sincs ezzel. – És tényleg nem volt.

– Akkor most megyek is. Pihenj egy kicsit – mondta.

– Menj csak. Különben se velem vesztegesd az időd. Edward már biztos nagyon hiányol téged. – Egy részem irigyelte őt, amiért ő és Edward gond és akadályok nélkül lehetnek együtt. Miután valóban egyedül maradtam kezdett elnyomni az álom, de még mielőtt lehunytam volna pilláim eszembe jutott az a majdnem csók Paul és köztem.

Pár óra múltával

Fogalmam sincs mennyit aludhattam, de jelentősen jobban éreztem magam. Nagyon reméltem, hogy lassacskán haza is mehetek, mert igaz, hogy a doktor családja nagy részének nem gond az itt létem, de tisztán emlékszem még arra a vitára, amit az érkezésem okozott Edward és Rosalie között. Hirtelen azonban hangos vitára lettem figyelmes, amiben Rosalie hangját véltem felismerni.

– Mit keresel itt? – ordította valakinek.

– Mind jól tudjátok, miért jöttem! – válaszolt egy új hang, ami különösképp ismerősen csengett. Nem akartam kihallgatni a család magánügyeit, megpróbáltam a figyelmem más dolgok felé terelni, mindaddig, amíg meg nem hallottam a következő mondatot.

– Ohh, hogy Jamie?! Nos, őt szíves örömest átnyújtom neked. – Ebben a pillanatban döntöttem mégis úgy, hogy ez rám is tartozik.

– Rosalie ezt nem te döntöd el. Jobb lesz, ha most felmész az emeletre. Emmett kérlek! – mondta a doktor. Innentől kezdve egy kukkot sem hallottam. Két eshetőség volt vagy elment az a valaki, vagy olyan halkan beszélnek, hogy lehetetlen meghallani. Képtelen voltam ott feküdni tétlenül, így még ha nehezen is, de kikászálódtam az ágyból és szép lassan elindultam az ajtón kívül eső folyosón. Minél közelebb kerültem az első lépcsőfokhoz annál tisztábban hallottam a lent lévők hangját, de aztán egyszer csak a hangok elhallgattak. Mikor elértem a legelső lépcsőfokhoz abban a pillanatban újra az a két szó zengett a fejemben "Jamie szeretlek" Villám csapásként ért a felismerés amint a hang mellé párosult az a szempár, ami abban a pillanatban is engem fürkészett.

– Jamie! – Olyan kétségbeesetten és lágyan ejtette ki a nevem, hogy egy egész röpke pillanatra ellágyult a lelkem, de aztán mély levegőt vettem és újra magamra öltöttem az álarcom.

– Te meg mit keresel itt? – A hangom elég maró és gúnyos volt, de a célt mindenképp elérte, mert egy alig észrevehető időre Paul arcizmai megrándultak, aztán egy merev érzelemmentes arccá változott.

– Hallottam, hogy mi történt és gondoltam megnézem, mi van veled, de azt hiszem hiba volt – mondta amolyan nemtörődöm hangon.

– Nos, ezt jól látod. Hiba volt. Remekül vagyok, amint látod szóval… – Láttam, hogy mindenki elcsodálkozott a viselkedésemen. Mindenki kivéve Pault.

– Szóval, akkor én most megyek is – mondta, majd egyetlen szia nélkül ki ment az ajtón. Mégis a tekintetében mindent láttam, amit kellett. Azt hiszem sikerült egyszer és mindenkorra kiábrándítanom. Ami neki jó, nekem már nem annyira azt hiszem, de ez nem is számít. Egy embert sem akarok kitenni ennek az életnek, amiben én élek. Amikor kiment és becsukta az ajtót, hirtelen forogni kezdett minden és úgy éreztem menten elájulok. Még mielőtt eleshettem volna Dr. Carlisle a segítségemre indult. Nem is értettem hogyan sikerült olyan gyorsan oda érnie, de mindenesetre megmentett egy hatalmas púptól a fejemen. Mikor már teljesen magamnál voltam, ismét az ittlétem alatt kialakított kórtermemben feküdtem.

– Most már jobban vagy? Szédülsz még? – tette fel kérdéseit Mr. Cullen.

– Igen, már egyáltalán nem szédülök. Az imént csak túlságosan felizgattam magam, de már semmi gond. Ami azt illeti, nagyon szeretnék már haza menni – mondtam.

– Nos, a lázad már lement, és az iménti ájulásodat, azt hiszem, tényleg betudhatjuk a fokozott ideg állapotodnak így nincs ellenvetésem az ellen, hogy haza menj.

– De? – tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg.

– De nincs több erdőben kószálás és egyéb olyan tevékenység, amivel összeszedhetsz bármily fertőzést vagy vírust. Te is tudod, hogy nem hiányzik ez most neked. A kezelésed jól megy nem kéne minden eddig elért eredményedet a sutba dobni.

– Köszönöm doktor úr. – Láttam rajta, hogy szívesen kitérne az előbbi viselkedésemre, de inkább magában tartotta, aminek részemről örültem.

– Akkor megyek és felhívom a bátyád. Addig öltözz fel nyugodtan – mondta, majd ki is ment. Ahogyan azt kérte felöltöztem, összeszedtem minden cuccom és már indulásra készen voltam, amikor hallottam, hogy ismét megszólalt a bejárati csengő. Nagyon reméltem, hogy értem jöttek, mert már nagyon mehetnékem volt. Szerencsére imáim meghallgattattak Nathan már fent is volt az emeleten, kezébe fogta a cuccaim és már el is indultunk. Az ajtóban ott állt a doktor és mellette felesége Mrs. Cullen.

– Köszönök mindent, amit értem tettek. Ígérem, többször nem leszek a terhükre.

– Ugyan aranyom, nem tesz semmit. Bármikor szívesen segítünk, csak, ha lehet legközelebb ne ápolgatni kelljen. Vigyázz magadra – mondta a hölgy, majd egy puszit adott az arcomra. Annyira kedves volt ez a gesztus. Rögtön eszembe juttatta anyut.

– Köszönöm szépen. Viszlát!

– Várj Jamie! – Dr. Cullen komoly arcvonásokkal nézett, majd csak ennyit mondott.

– Ha bármiről szeretnél beszélni, csak tedd. Rendben? – valahogy éreztem, hogy mire utal ezzel, de ezt egyelőre nem tudtam volna senkivel sem megbeszélni.

– Rendben. Viszlát.

– Sziasztok.

Nathan és én hamar haza értünk. Annyira jó volt újra az ágyamban feküdni és csak úgy otthon lenni. Már teljesen jól éreztem magam, semmi émelygés semmi fejfájás vagy láz. Úgy este nyolc körül Lucas is hazaért és nagy meglepetésként érte, amikor meglátott engem a nappaliban amint épp Nathannal birkóztunk.

– Jamie! Hát te? – kérdezte a maga meglepődött, de boldog arcával.

– Hát én éppen nagy harcot vívok drága bátyámmal, és mint látod vesztésre áll.

– Azt csak szeretnéd! – vágott vissza Nate mire Lucas egy könnyed és rendkívül jóízű nevetésbe kezdett.

– És mégis miért folyik ez nagy csata? – kérdezte továbbra is somolyogva.

– A távirányítóért – feleltem.

– Ohh hát persze mi másért. Nos Nate én úgy látom a húgi, ellátja a bajod! – mondta. Nathan teljesen elképedve nézett vele farkas szemet, ezzel természetesen elterelve rólam a figyelmét, amit én természetesen lelkiismeret furdalás nélkül kihasználtam.

– Megvan én nyertem! A távirányító az enyém! – kiáltottam, Nathan ott ült még mindig a földön, legyőzve és letaglózva.

– Nem ér kijátszottatok. Lucas mindig a te oldaladon áll! – Imádtam, amikor ilyen hisztis és szórakoztató.

– Én csak a tényeket közöltem öcsi – mondta Lucas.

– Na, ja a tényeket. Mindegy is én most lépek. Randim van – mondta majd feltápászkodott a földről egyenesen felment az emeletre. Nem telt bele öt percbe már le is jött.

– Huhh valaki nagyon kirittyentette magát. – Kicsit csipkelődni akartam vele, de igazából nagyon jól nézett ki.

– Mint mondtam randim van.

– És mégis ki az a szerencsétlen? – kérdezte Lucas hatalmas vigyorral a képén. Nathan természetesen csak a szemét forgatta majd közölte…

– Helyesbítek ki az a szerencsés? Hiszen nem mindenkinek adatik meg ez a csoda. – És itt színpadiasan magára mutatott. Én már a hasamat fogtam annyira viccesen adták elő ezt a "műsort".

– Persze ha neked így könnyebb… – piszkálta tovább.

– Tudjátok mit, a neve Michele és egész jó kis csaj. De nem is pazarolom rátok az értékes időmet, inkább megyek. – Imádom az ilyesfajta szócsatáikat, mindig jókat nevetek rajtuk.

– Michele mármint Michele Fox a Forks-i gimiből? – kérdeztem hüledezve.

– Igen ő. Miért?

– Ugyan semmi, csak nekem nem tűnt valami kedves társaságnak. – Nem mintha beszéltem volna vele valaha is de ránézésre igencsak önimádónak tűnt.

– Nos, velem kedves volt, de most már tényleg megyek – mondta majd búcsúzóul homlokon puszilt. Persze még mielőtt kitette volna a lábát a házból Lucasnak mindenképp, be kellet szólnia neki.

– Azért légy kíméletes vele! – Nathan erre már inkább nem mondott semmit csak elment.

– Annyira szemét vagy vele.

– Ugyan én csak így mutatom ki a szeretetem iránta – mondta még mindig mosolyogva. Jó volt ilyen jókedvűnek látnom őket.

– Értem én. Most pedig felmegyek a szobámba és pihengetek egy kicsit. – Természetesen rögtön komollyá vált az arca.

– Biztosan jól vagy már? – aggódott megint.

– Igen Luke jól vagyok. Már semmi bajom. Csak jó újra itthon lenni. Ennyi.

– Rendben. Akkor jó pihenést.

– Meglesz! – mondtam, majd felmentem az emeletre. A szoba félhomályban pompázott és az ablakon kinézve merengtem a ma történteken. Az teraszom előtt elterülő gyönyörű és titokzatos erdő annyira másnak tűnt most. Valami különleges érzés csábított felé. Vonzotta a szemem, az egész lényem. Épp, hogy visszafordultam a szobám felé mikor valami megmozdult odakint. Pillantásaimmal rögtön a zaj forrását kerestem, de nem láttam senkit és semmit.