7. fejezet - Ébredés

Ébredés

Lassan kinyitottam a szemem és Dr. Carlisle-lal találtam szembe magam. Egészen eddig valami érzékek nélküli térben lebegtem, most viszont egyre erősebb fájdalmak szivárogtak a tudatomba.

– Dr. Carlisle. – A hangom olyan erőtlen volt, hogy attól tartottam talán meg sem hallotta.

– Jamie! Hogy érzed magad? – Az arcán kedves mosoly terült el, mint mindig. Ahonnan én jöttem sűrűn fordul elő az, hogy olyankor is kedvesek az emberek veled és mindig mosolyognak rád, ha ki nem állhatnak. Sokan kétszínűek és számítóak. Valamiért Dr. Cullennel sosincs ez az érzésem.

– Mondhatnám, hogy remekül, de az azt hiszem, nem lenne igaz..

– Ugye tudod, hogy most le kellene teremtenem téged? Azt hittem elég világosan kifejtettem milyen veszélyes lehet számodra akár a legkisebb megbetegedés is.

– Igen tudom és sajnálom.

– Ennek ellenére mégis kint botorkáltál az erdőben, a hidegben.

– Sajnálom nem állt szándékomban az erdőben éjszakázni, csak valahogy elkeveredtem.

– Értem. Nos, egyelőre nem mondanám, hogy drasztikusan romlott volna az állapotod, de a lázad jócskán az egekbe szökött és mindaddig, amíg ezt nem sikerül a normára csökkentenünk itt kell maradnod.

– Nem szeretnék az Ön és családja terhére lenni.

– Ugyan Jamie ez a munkám, amit mellesleg örömmel teszek, a családom miatt pedig ne aggódj. Sőt ami azt illeti Alice már alig várta, hogy felkelj. – Alice számomra is igazán szimpatikus volt akárcsak Edward és a doktor.

– Most pedig kimegyek és, ha szeretnéd szólok a testvéreidnek, hogy bejöhetnek.

– Persze – mondtam, mire ő hátat fordított és kiment az ajtón. Pillanatokon belül ismét nyitódott az ajtó, majd belépett rajta Nate és Luke.

– Jamie! – Mindketten azonnal az ágyam mellé léptek és aggódó pillantásaikkal méregettek. Tudtam mi lesz a következő kérdés, amit hallani fogok, csak azt nem tudtam, mit válaszoljak rá.

– Mégis mi a fenét kerestél te egyedül az erdőben? – Mint gondoltam az imént, megkaptam a kérdést, ők pedig várták választ.

– Nem tudom csak egy kis levegőre, sétára volt szükségem. Sajnálom, nem állt szándékomban az egész éjszakát ott tölteni. – A feleletem egy része valóban igaz volt, de az erdőbe jutásom valódi okát nem akartam megosztani velük.

– Most már mindegy, csak az a lényeg, hogy minél előbb rendbe gyere és haza vihessünk – mondta Nathan, majd hirtelen kopogtatást hallottunk az ajtón. Bár nem számítottam rá, de jól esett a látogatóm jelenléte.

– Szia Jamie! Zavarok? – kérdezte Bella.

– Dehogy! Bella, ők itt a bátyáim Nate és Luke. – Eddig nem tűnt fel mennyire félénk is ő valójában. Jake és Edward közelében mindig felszabadultabb volt.

– Sziasztok – köszönt nekik is.

– Hogy vagy? – kérdezte.

– Megleszek, amint lemegy a lázam. Veled mi van? – Időközben Nathan és Luke elhagyták a szobát így kettesben maradtunk Bellával.

– Velem semmi, én megvagyok, de ezt nem mondanám el rólad és Paulról. – A neve hallatán furcsa facsaró érzés kerített hatalmába és utáltam ezt az érzést. Teljesen abszurd, hogy ilyen érzéseim legyenek bárki iránt is ennyi idő elteltével. Nem akartam róla hallani, de valami mégis arra késztetett, hogy érdeklődjem felőle.

– Miért mi van Paullal? – Még én magam is hallottam milyen döcögve sikerült kimondanom a nevét.

– Fogalmam sincs mi történt köztetek, de bármi is volt az kibukott tőle. Még sosem láttam őt ilyennek. Én nem szeretnék kettőtök dolgába beleavatkozni, csak mind a ketten fontosak vagytok számomra.

– Bella nagyon kedves tőled, amiért törődsz velem, de nincs olyan, hogy Paul és én. Kettőnknek volt egy kisebb-nagyobb összezördülésünk, aminek valószínűleg voltak következményei. – Valójában igenis volt köztünk valami, valami nagyon erős dolog, ami számomra egyelőre definiálhatatlan. Még sosem éreztem ilyesfajta vonzalmat senki iránt és ez a frászt hozta rám. Hiszen, ha eddig nem volt ilyen, akkor miért éppen most? Most, amikor ennyire bizonytalan minden. Nem akarom felesleges ábrándokba kergetni sem magam, sem Pault.

– Értem és tényleg ne haragudj azért, hogy megemlítettem ezt az egészet.

– Ugyan semmi gond sincs ezzel. – És tényleg nem volt.

– Akkor most megyek is. Pihenj egy kicsit – mondta.

– Menj csak. Különben se velem vesztegesd az időd. Edward már biztos nagyon hiányol téged. – Egy részem irigyelte őt, amiért ő és Edward gond és akadályok nélkül lehetnek együtt. Miután valóban egyedül maradtam kezdett elnyomni az álom, de még mielőtt lehunytam volna pilláim eszembe jutott az a majdnem csók Paul és köztem.

Pár óra múltával

Fogalmam sincs mennyit aludhattam, de jelentősen jobban éreztem magam. Nagyon reméltem, hogy lassacskán haza is mehetek, mert igaz, hogy a doktor családja nagy részének nem gond az itt létem, de tisztán emlékszem még arra a vitára, amit az érkezésem okozott Edward és Rosalie között. Hirtelen azonban hangos vitára lettem figyelmes, amiben Rosalie hangját véltem felismerni.

– Mit keresel itt? – ordította valakinek.

– Mind jól tudjátok, miért jöttem! – válaszolt egy új hang, ami különösképp ismerősen csengett. Nem akartam kihallgatni a család magánügyeit, megpróbáltam a figyelmem más dolgok felé terelni, mindaddig, amíg meg nem hallottam a következő mondatot.

– Ohh, hogy Jamie?! Nos, őt szíves örömest átnyújtom neked. – Ebben a pillanatban döntöttem mégis úgy, hogy ez rám is tartozik.

– Rosalie ezt nem te döntöd el. Jobb lesz, ha most felmész az emeletre. Emmett kérlek! – mondta a doktor. Innentől kezdve egy kukkot sem hallottam. Két eshetőség volt vagy elment az a valaki, vagy olyan halkan beszélnek, hogy lehetetlen meghallani. Képtelen voltam ott feküdni tétlenül, így még ha nehezen is, de kikászálódtam az ágyból és szép lassan elindultam az ajtón kívül eső folyosón. Minél közelebb kerültem az első lépcsőfokhoz annál tisztábban hallottam a lent lévők hangját, de aztán egyszer csak a hangok elhallgattak. Mikor elértem a legelső lépcsőfokhoz abban a pillanatban újra az a két szó zengett a fejemben "Jamie szeretlek" Villám csapásként ért a felismerés amint a hang mellé párosult az a szempár, ami abban a pillanatban is engem fürkészett.

– Jamie! – Olyan kétségbeesetten és lágyan ejtette ki a nevem, hogy egy egész röpke pillanatra ellágyult a lelkem, de aztán mély levegőt vettem és újra magamra öltöttem az álarcom.

– Te meg mit keresel itt? – A hangom elég maró és gúnyos volt, de a célt mindenképp elérte, mert egy alig észrevehető időre Paul arcizmai megrándultak, aztán egy merev érzelemmentes arccá változott.

– Hallottam, hogy mi történt és gondoltam megnézem, mi van veled, de azt hiszem hiba volt – mondta amolyan nemtörődöm hangon.

– Nos, ezt jól látod. Hiba volt. Remekül vagyok, amint látod szóval… – Láttam, hogy mindenki elcsodálkozott a viselkedésemen. Mindenki kivéve Pault.

– Szóval, akkor én most megyek is – mondta, majd egyetlen szia nélkül ki ment az ajtón. Mégis a tekintetében mindent láttam, amit kellett. Azt hiszem sikerült egyszer és mindenkorra kiábrándítanom. Ami neki jó, nekem már nem annyira azt hiszem, de ez nem is számít. Egy embert sem akarok kitenni ennek az életnek, amiben én élek. Amikor kiment és becsukta az ajtót, hirtelen forogni kezdett minden és úgy éreztem menten elájulok. Még mielőtt eleshettem volna Dr. Carlisle a segítségemre indult. Nem is értettem hogyan sikerült olyan gyorsan oda érnie, de mindenesetre megmentett egy hatalmas púptól a fejemen. Mikor már teljesen magamnál voltam, ismét az ittlétem alatt kialakított kórtermemben feküdtem.

– Most már jobban vagy? Szédülsz még? – tette fel kérdéseit Mr. Cullen.

– Igen, már egyáltalán nem szédülök. Az imént csak túlságosan felizgattam magam, de már semmi gond. Ami azt illeti, nagyon szeretnék már haza menni – mondtam.

– Nos, a lázad már lement, és az iménti ájulásodat, azt hiszem, tényleg betudhatjuk a fokozott ideg állapotodnak így nincs ellenvetésem az ellen, hogy haza menj.

– De? – tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg.

– De nincs több erdőben kószálás és egyéb olyan tevékenység, amivel összeszedhetsz bármily fertőzést vagy vírust. Te is tudod, hogy nem hiányzik ez most neked. A kezelésed jól megy nem kéne minden eddig elért eredményedet a sutba dobni.

– Köszönöm doktor úr. – Láttam rajta, hogy szívesen kitérne az előbbi viselkedésemre, de inkább magában tartotta, aminek részemről örültem.

– Akkor megyek és felhívom a bátyád. Addig öltözz fel nyugodtan – mondta, majd ki is ment. Ahogyan azt kérte felöltöztem, összeszedtem minden cuccom és már indulásra készen voltam, amikor hallottam, hogy ismét megszólalt a bejárati csengő. Nagyon reméltem, hogy értem jöttek, mert már nagyon mehetnékem volt. Szerencsére imáim meghallgattattak Nathan már fent is volt az emeleten, kezébe fogta a cuccaim és már el is indultunk. Az ajtóban ott állt a doktor és mellette felesége Mrs. Cullen.

– Köszönök mindent, amit értem tettek. Ígérem, többször nem leszek a terhükre.

– Ugyan aranyom, nem tesz semmit. Bármikor szívesen segítünk, csak, ha lehet legközelebb ne ápolgatni kelljen. Vigyázz magadra – mondta a hölgy, majd egy puszit adott az arcomra. Annyira kedves volt ez a gesztus. Rögtön eszembe juttatta anyut.

– Köszönöm szépen. Viszlát!

– Várj Jamie! – Dr. Cullen komoly arcvonásokkal nézett, majd csak ennyit mondott.

– Ha bármiről szeretnél beszélni, csak tedd. Rendben? – valahogy éreztem, hogy mire utal ezzel, de ezt egyelőre nem tudtam volna senkivel sem megbeszélni.

– Rendben. Viszlát.

– Sziasztok.

Nathan és én hamar haza értünk. Annyira jó volt újra az ágyamban feküdni és csak úgy otthon lenni. Már teljesen jól éreztem magam, semmi émelygés semmi fejfájás vagy láz. Úgy este nyolc körül Lucas is hazaért és nagy meglepetésként érte, amikor meglátott engem a nappaliban amint épp Nathannal birkóztunk.

– Jamie! Hát te? – kérdezte a maga meglepődött, de boldog arcával.

– Hát én éppen nagy harcot vívok drága bátyámmal, és mint látod vesztésre áll.

– Azt csak szeretnéd! – vágott vissza Nate mire Lucas egy könnyed és rendkívül jóízű nevetésbe kezdett.

– És mégis miért folyik ez nagy csata? – kérdezte továbbra is somolyogva.

– A távirányítóért – feleltem.

– Ohh hát persze mi másért. Nos Nate én úgy látom a húgi, ellátja a bajod! – mondta. Nathan teljesen elképedve nézett vele farkas szemet, ezzel természetesen elterelve rólam a figyelmét, amit én természetesen lelkiismeret furdalás nélkül kihasználtam.

– Megvan én nyertem! A távirányító az enyém! – kiáltottam, Nathan ott ült még mindig a földön, legyőzve és letaglózva.

– Nem ér kijátszottatok. Lucas mindig a te oldaladon áll! – Imádtam, amikor ilyen hisztis és szórakoztató.

– Én csak a tényeket közöltem öcsi – mondta Lucas.

– Na, ja a tényeket. Mindegy is én most lépek. Randim van – mondta majd feltápászkodott a földről egyenesen felment az emeletre. Nem telt bele öt percbe már le is jött.

– Huhh valaki nagyon kirittyentette magát. – Kicsit csipkelődni akartam vele, de igazából nagyon jól nézett ki.

– Mint mondtam randim van.

– És mégis ki az a szerencsétlen? – kérdezte Lucas hatalmas vigyorral a képén. Nathan természetesen csak a szemét forgatta majd közölte…

– Helyesbítek ki az a szerencsés? Hiszen nem mindenkinek adatik meg ez a csoda. – És itt színpadiasan magára mutatott. Én már a hasamat fogtam annyira viccesen adták elő ezt a "műsort".

– Persze ha neked így könnyebb… – piszkálta tovább.

– Tudjátok mit, a neve Michele és egész jó kis csaj. De nem is pazarolom rátok az értékes időmet, inkább megyek. – Imádom az ilyesfajta szócsatáikat, mindig jókat nevetek rajtuk.

– Michele mármint Michele Fox a Forks-i gimiből? – kérdeztem hüledezve.

– Igen ő. Miért?

– Ugyan semmi, csak nekem nem tűnt valami kedves társaságnak. – Nem mintha beszéltem volna vele valaha is de ránézésre igencsak önimádónak tűnt.

– Nos, velem kedves volt, de most már tényleg megyek – mondta majd búcsúzóul homlokon puszilt. Persze még mielőtt kitette volna a lábát a házból Lucasnak mindenképp, be kellet szólnia neki.

– Azért légy kíméletes vele! – Nathan erre már inkább nem mondott semmit csak elment.

– Annyira szemét vagy vele.

– Ugyan én csak így mutatom ki a szeretetem iránta – mondta még mindig mosolyogva. Jó volt ilyen jókedvűnek látnom őket.

– Értem én. Most pedig felmegyek a szobámba és pihengetek egy kicsit. – Természetesen rögtön komollyá vált az arca.

– Biztosan jól vagy már? – aggódott megint.

– Igen Luke jól vagyok. Már semmi bajom. Csak jó újra itthon lenni. Ennyi.

– Rendben. Akkor jó pihenést.

– Meglesz! – mondtam, majd felmentem az emeletre. A szoba félhomályban pompázott és az ablakon kinézve merengtem a ma történteken. Az teraszom előtt elterülő gyönyörű és titokzatos erdő annyira másnak tűnt most. Valami különleges érzés csábított felé. Vonzotta a szemem, az egész lényem. Épp, hogy visszafordultam a szobám felé mikor valami megmozdult odakint. Pillantásaimmal rögtön a zaj forrását kerestem, de nem láttam senkit és semmit.