12. fejezet - Megvilágosodás

Hát itt van a következő fejezet. Elnézést minden kedves olvasómtól, amiért ennyit kellett rá várni. Remélem megérte! Puszilok mindenkit!

Üdv. P. Sawyer

Megvilágosodás

Ma éjjel is álmodtam, de ez aztán végképp összezavart. Nem tudom egyszerűen ép ésszel felfogni az egészet.

Mégis éreztem, hogy van valami, amit nem veszek észre, valami, ami az orrom előtt van és mégis eddig elkerülte a figyelmemet. Arra az elhatározásra jutottam, hogy Cullenék háza táján kell körül néznem. Nem lehet véletlen, hogy feltűntek az álmomban és az a sok szembetűnő hasonlóság köztük és a vörös hajú démonnő között. Biztos voltam abban, hogy Bella tud valamit, ami velük kapcsolatos és nekem valahogy ki kell szednem belőle, mert már nem bírom így tovább. Gyorsan el kellett készülnöm, ha nem akartam elkésni az iskolából, úgyhogy összeszedtem a cuccaimat és gyorsan magamra kapkodtam őket.

Most is, mint általában mindig Bella és Edward a bejáratnál vártak rám, ami igazán kedves szokás volt tőlük és nem mellesleg most jól is jött nekem.

– Szia Jamie! – köszöntek.

– Sziasztok!

– Hogyan telt a tegnap estéd? – kérdezte Edward.

– Igazán, jól, de honnan hallottál róla? – kérdeztem.

– Tudod van egy két lány, aki elég morcos, amiért lecsaptad a kezükről Matt-et. Így a hírek gyorsan szállnak. – Úgy tűnt Edward jól szórakozik, mosolya bármennyire is tagadni próbálta elárulta őt.

– Vagy úgy! Egyébként meg én nem csaptam le senkit senki kezéről. Matt jött oda hozzám. – Próbáltam kicsit kimagyarázni magam a helyzetből.

– Mi tisztában vagyunk vele, de ez nem számít.

– Nekem igen – feleltem. Úgy tűnt mintha ezzel kicsit sikerült volna meglepnem Edwardot.

Mivel közös óránk volt, mind együtt mentünk be a terembe és foglaltunk helyet. Az óra csigalassúsággal telt és nekem folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy milyen úton, módon derítsek fényt ezekre a furcsaságokra. A negyedik óra után Bellával együtt indultunk el az ebédlőbe. Már oly megszokottan most is Cullenék asztalánál foglaltam helyet.

Most azonban arra törekedtem, hogy minél jobban megfigyelhessem őket. Felettébb különösnek találtam azt a tényt miszerint Edward és a többiek nem vérszerinti rokonok, mégis annyira sok volt a köztük lévő hasonlóság. Mindegyikük bőre hófehér és hibátlan, de ami még ennél is szembetűnőbb volt az a borostyánban pompázó, igéző szemek. Mivel ismételten észrevettem amint Edward engem vizslat, próbáltam inkább úgy tenni mintha ez fel sem tűnt volna számomra.

– Na és mi jót csináltok ma? – kérdeztem.

– Carlisle rokonai, ma meglátogatnak minket, úgyhogy kicsit előbb haza megyünk – mesélte Alice.

– De jó nektek. Na és sokan jönnek? – érdeklődtem tovább.

– Nem. Azt hiszem, csak hárman jönnek. Carmen és a férje Elazar meg persze Carlisle unokahúga Tanya. – ecsetelte mire Bella hirtelen félre nyelte az éppen szájában lévő falatot. Úgy tűnt nem igazán örült annak a bizonyos Tanya látogatásának.

– Jól vagy Bella? – kérdeztem, mert kicsit megijesztett.

– Ig… gen. Persze! – felelte akadozottan. – Mégis mikor döntöttek úgy, hogy jönnek? – kérdezte Edwardtól.

– Még este telefonáltak nekünk, hogy erre lesz dolguk, így benéznek hozzánk is – felelte nemes egyszerűséggel Edward.

– Aha. – Bellának csupán ennyi volt minderre a válasza. Tudtam, hogy valami nem stimmel és rossz volt őt idegesnek látnom.

– Na és te mit csinálsz ma? Egy újabb randi? – kérdezte az én poéngyáros Emmett barátom.

– Egyelőre nincs semmi betervezve. – feleltem sejtelmesen, ami miatt meg is kaptam kaján vigyorát válaszképpen.

– Naa nem is mesélted még, hogy milyen volt tegnap este. Hol voltatok? – Természetesen Alice-t most is lázba hozta egy kis fecsegés és hát mivel nem volt mit titkolnom szívesen elmondtam, hogyan éreztem magam tegnap este.

– Meglepően jól éreztem magam. Matt igazán kedves és figyelmes srác. Azt hittem az ilyenek a mi világunkból már kihaltak, de mint azt Matt is alátámasztja nem volt igazam. Elvitt moziba, megnéztünk egy igazán vicces filmet régen nevettem ennyit. Utána pedig elmentünk enni. Egész este láttam rajta, hogy tényleg érdeklem, kinyitotta az ajtót és egyéb apró figyelmességek. Aztán haza vitt ennyi – fejeztem be a mesélést. Alice vigyorogva figyelt mindvégig, Bella azonban furcsán frusztráltan, idegesen ült mellettem. Amikor aztán Emmettre néztem láttam az arcán, hogy alig bírja visszatartani a kikívánkozó megjegyzését. – Mond Emmett, ne kímélj! – Jót nevettem rajta, már előre tudtam milyen kérdéssel, esetleg megjegyzéssel fog előállni.

– Nekem csupán a vége az, ami nem stimmel… – kezdte. – Haza vitt és? – kérdezte. Közben olyan muris fejet vágott, hogy nem bírtam ki és elnevettem magam. – Most mi olyan vicces mond? Oké figyelmes volt, kinyitotta az ajtót, nagy cucc! Aztán az egészet befejezte annyival, hogy elkísért az ajtóig? – Úgy csinált mintha ez valami égben járó bűn lett volna. Mintha ezzel megszegett volna valami titkos férfiakra kiszabott szabályt.

– Bármennyire is elfogadhatatlan ez számodra Emmett, igen ennyit történt és én ennek nagyon örülök, ugyanis semmi szükségem egy újabb skalpvadászra.

– Jól van, ahogy gondolod Jam, de ha esetleg meggondolod magad, csak szólj nekem, én ismerek egy-két tökös csávót. – Mindezt azzal a szokásos kaján vigyorával az arcán kell elképzelni. Hihetetlen!

– Mindenképp így fogok tenni Em! – biztosítottam, majd mivel már lejárt a kaja szünet visszaindultam a tantermek felé. Miközben a szekrényemben kutakodtam a matek könyvem után, valaki hirtelen átkarolt hátulról és egy puszit nyomott az arcomra.

– Szia, Szépségem! – köszöntött, egy fülig érő mosoly kíséretében Matt.

– Szia, Matt. Mi újság? – kérdeztem, majd bezártam a szekrényt és lassan elindultam a huszonhármas terem felé.

– Semmi említésre méltó. A mai nap is épp oly unalmas, mint a többi, bár mondjuk találni benne egy két jó dolgot – elmélkedett játékosan.

– Na és mi lenne az a jó dolog?

– Legelső sorban az a csodás lány, akivel a tegnap estémet töltöttem. – Akaratlanul is mosolyognom kellett azon, hogy mint egy harmadik személyként beszél rólam.

– Szóval csodás! Hm… azért kíváncsi lennék mitől is olyan csodás az a lány. – Bele mentem a játékba, gondoltam abból semmi rossz nem származhat.

– Talán egyszer bemutatom. Bár ahhoz rá kellene ma vennem őt, hogy töltse velem a szombatot. Mit gondolsz bele fog menni? – kérdezte. Itt azért kicsit megakadtam, hiszen a tegnap estébe is csak Paul miatt mentem bele, hogy így talán megértethetem vele azt, amit minden alkalommal próbálok mégpedig, hogy nekünk nincs jövőnk, legalábbis együtt semmiképp. Most viszont azok után, hogy milyen jól alakult a tagnap. Végül magam sem tudom miért, de igent mondtam neki.

– Szerintem, ha megkérdezed tőle, biztosan bele fog menni. – Időközben megérkeztem a teremhez így egy kedves mosoly kíséretében elköszöntem és bementem. Nagy nehezen végig ültem a maradék két órámat, majd elindultam haza.

Amikor otthon kissé fáradtan kiszálltam az autómból, arra gondoltam átmegyek Bellához. De amint megláttam kivel beszélget azon nyomban meggondoltam magam és inkább bementem a házba.

Mivel eléggé kimerültnek éreztem magam annak ellenére, hogy semmi megterhelőt nem csináltam ma, úgy gondoltam jobb lesz, ha lepihenek kicsit. Így miután felmentem a szobámba, bedőltem az ágyamba és nem sokkal később már álomba is merültem. Úgy két-három óra múlva felkeltem és szerencsére magam mögött tudhattam egy álommentes alvást. Mikor lementem a nappaliba nagy meglepetésemre még mindig nem voltak itthon a bátyáim. Azt tudtam, hogy Nathan ma sokáig van bent az egyetemen, de Lucasnak már itthon kellett volna lennie.

Úgy éreztem ez az alvás egy cseppet sem segített rajtam, ugyanolyan gyengének és bágyadtnak éreztem magam, mint előtte. Mégsem akartam elhagyni magam, így arra gondoltam, míg megérkeznek Lucasék elkészítem a vacsorát.

Pontban hét órakor lépett be a házba Nathan, és amint megérezte a finom illatokat a konyha felé vette az irányt.

– Szia, Hugi! Mi jót csinálsz? – kérdezte.

– A kedvencedet – feleltem, amitől Nate szeme azonnal felcsillant.

– Lasagne? – faggatózott, majd miután megkapta a beleegyező válaszomat, vigyorogva meg puszilt, hogy aztán gyorsan a szobájába siethessen.

Úgy nagyjából fél óra múlva végre Lucas is hazaért, és furcsa mód felhőtlenül boldognak láttam őt. A vacsora alatt is egyfolytában jó kedve volt és vigyorgott, mint a tejbe tök, de ami leginkább felkorbácsolta a kíváncsiságomat azok a csillogó szemek, amikkel rám és Nathan-re nézett. Így hát nem bírtam tovább és rákérdeztem.

– Na, jó Luke, már nem bírom tovább. Elmondanád, hogy mégis mi ez a folytonos vigyor az arcodon és mitől csillognak így a szemeid? – A kérdésem hallatán sem fagyott le a mosolya, sőt ha lehet még nagyobb lett.

– Ma találkoztam valakivel – mondta.

– Na és milyen? – kérdezte Nate, hát persze csaj van a dologban akkor már Nate szeme is felcsillan.

– Azt hiszem még sosem láttam szebb nőt életemben, persze rajtad kívül Jam. – Igazán kíváncsi lettem arra a nőre. Eddig még sosem láttam ilyennek a bátyám. Igazán különlegesnek kell lennie annak a lánynak, ha így elcsavarta a fejét.

– Na de hogy néz ki? – kérdeztem.

– Hosszú szőkés haja van, de van valami furcsa árnyalat benne, amit nem igazán tudok leírni nektek. A szeme gyönyörű, a mosolya, mindene egyszerűen tökéletes. És a legszebb az egészben, hogy nem csak szép, de okos is, intelligens. Remekül el tudtam ma vele beszélgetni.

– Szóval ezért késtél ma ennyit – állapítottam meg.

– Igen, ne haragudj hugi, de egyszerűen hipp-hopp elment az idő, úgy, hogy észre sem vettem. – Annyira jó volt őt ilyennek látni, rég nem láttam őt ilyen boldognak. Úgy vettem észre ezzel nem csak én, de Nathan is így van, mert mikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk ugyan ezt láttam az ő szemében is.

– Ugyan, rá se ránts, örülök, hogy ilyen jó napod volt – biztattam.

– Na és mikor találkoztok legközelebb? – kérdezte Nathan.

– Mivel holnap szabadnapos vagyok, találkozunk és együtt töltjük a napot – felelte. Erről jutott eszembe, hogy holnapra már nekem is van programom, mégpedig Mattel.

– Jaj, tényleg most jutott eszembe, hogy holnap én sem leszek itthon.

– És mi jót terveztél? – kérdezte Luke.

– Matt eljön holnap értem, és együtt töltjük a napot. Nem igazán tudom, hogy ez alatt pontosan milyen programra gondolt, de majd kiderül… – Kicsit éreztem a ki nem mondott kérdések erejét, ami ott lebegett a levegőben, de mégsem tették fel, aminek örültem, hiszen nem valószínű, hogy sikerült volna válaszolnom rájuk.

– Hát remélem semmi olyanra, ami miatt aggódnom kéne! – Mikor megláttam Nathan arcát amint kimondja ezt a mondatot először fapofával meredtem rá, majd egy jókora kacagás tőrt fel belőlem. Mindezt olyan komolysággal az arcán mondta mintha nem is tudom, mintha az apám lenne, vagy valami ilyesmi.

– Jézusom Nathan, ez igazán jó vicc volt. De ugye ezt te sem gondoltad komolyan?

– Vicc? Én nem vicceltem. – felelte továbbra is komolyan.

– Tudom, hogy nehéz elfogadni, de már nem vagyok gyerek, szóval ha tetszik, ha nem tehetnék ezt azt! Persze ez nem jelenti azt, hogy fogom is, hiszen nem is ismerem még őt. – Na, jó azért egy egészen röpke pillanatra megállt a kanál a kezében, de aztán inkább nem mondott semmit, én pedig jót szórakoztam az egészen.

Vacsora után Nathan bevállalta a mosogatást, úgyhogy elköszöntem tőlük és a szobámba menekültem.

Rám fért már egy pihentető fürdő úgyhogy teli engedtem a kádam, majd elmerültem a habokban. Bármennyire is próbáltam nem gondolni erre, akaratlanul is összehasonlítottam Matt-tet és Pault. Annak ellenére, hogy kedveltem Matt-tet – Mert egy igazán kedves, humoros és jóképű srác. –, mind ez semmit sem jelentett, ha arra gondoltam mit éreztem Paul csókja előtt, közben és utána. Tudtam, hogy az, amit érzek iránta nem csupán testi vonzalom, mert bár akárhányszor meglátom, nehezen tartom vissza magam attól, hogy rá ne vessem magam, valami más érzés is folyamatosan húz felé és arra csábít, hogy engedjek ennek a kísértésnek. Én holnap mégis Matt-tel találkozom, és vele töltöm a napomat. Nem csodálom, hogy sokszor nem értenek minket nőket a férfiak. Annak ellenére, hogy semmi komoly érzelem nincs bennem Matt-tel szemben, mégis úgy érzem, hogy jó napom lesz vele holnap.

Reggel, amikor felkeltem, még mindig gyengélkedtem egy kicsit, de már közel sem annyira, mint tegnap, így feltápászkodtam az ágyból majd a gardróbomhoz lépve próbáltam rá jönni mit is vehetnék fel. Mivel fogalmam sem volt arról mit csinálunk ma egy egyszerű kék farmer és egy trikó mellett döntöttem amihez kedvenc tornacipőmet húztam fel és egy lenge dzsekit. Épphogy elkészültem csengettek az ajtón. Mire leértem Nathan már beengedte őt a házba. Furcsa szemekkel méregette a srácot, mindig ezt csinálták L. A.- ben is mikor randizni mentem valakivel. Úgyhogy már teljesen megszoktam. Még mielőtt kiléptem volna az ajtón, Nathan utánunk szólt.

– Mikor érsz haza? – kérdezte.

– Nem tudom Nathan, de ne várj ébren. – Biztosan tudtam, hogy nem leszek el estig, de élveztem, hogy húzhattam az idegeit. Persze rögtön kidülledtek a szemei, én pedig jót nevetve szálltam be Matt mellé az autóba.

– Látom jót mulatsz azon, hogy a tesódat cukkolod! – észrevételezte mosollyal az arcán, miközben beindította az autót és gázt adott.

– Folyton ezt csinálja, szereti kimutatni, hogy ő a bátyus én pedig a pici hugica, csak az a bökkenő, hogy már nem vagyok olyan pici, mint azt ő és Lucas gondolják.

– De legalább látod, hogy tőrödnek veled és ez jó nem? – kérdezte.

– De igen és imádom is őket ez miatt. Na de inkább arról mesélj nekem, hogy hova megyünk most!

– Arra gondoltam elviszlek a kedvenc helyemre. Szerintem neked is tetszeni fog – mondta.

Nem sokkal később megérkeztünk egy gyönyörű parkhoz. Miután kiszálltunk az autóból, Matt megfogta a kezem majd elindult egyenesen a parkon át. Fogalmam sem volt hova visz, aztán mikor néhány méterrel elhagytuk az emberektől nyüzsgő parkot megláttam Matt kedvenc helyét. Furcsa mód ez a hely teljesen kihalt volt, már ami az embereket illeti, mert csak ő és én voltunk ott. Egy gyönyörű patak csordogált előttünk, körülötte pedig rengeteg vadvirág burjánzott. A patak tiszta illata és a virágok kavalkádja lengte be az egész helyet. Bár semmi különösebb dolog nem volt azon a helyen valami mégis varázslatossá tette az egészet. Még egy jó pont Mattnek, egyre inkább kezdtem megkedvelni őt. Ismételten megfogta a kezem majd magával vonva elindult előre. Egy kisebb kőhalmon helyet foglaltunk. Egy ideig egyikünk sem szólt egy szót sem végül ő törte meg a csendet.

– Mindig ide jövök, ha valami bajom van vagy csak egyszerűen nyugalomra vágyom. Ennek a helynek sikerül megnyugtatnia és segít a gondolkodásban. – mesélte, miközben a folyóban csordogáló vizet figyelte.

– Hogyan találtál rá erre a helyre? – kérdeztem.

– Épp parkban voltunk a haverokkal, amikor az egyikkőjüknek sikerült bedobnia ide a labdát. Én jöttem érte és akkor láttam meg. Másnap ismét eljöttem és az óta is rendszeresen jövök.

Rengeteget beszélgettünk, mesélt a családjáról és én is az enyémről. Kitudja hány órán keresztül ülhettünk ott, időközben hozott egy kis frissítőt is és beszélgetés közben azt kortyolgattuk. Épp valami régi sztorit mesélt amin jót nevettem, amikor hirtelen elhallgatott. Rá néztem egyenesen a szemébe. Az a tipikus csók pillanat volt, amikor tudod, hogy meg fogja tenni. A kérdés, hogy engedem-e vagy épeszű ember módjára elhúzódom. Magam sem értettem miért, de nem mozdultam. Vártam, miközben ő egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, mígnem ajkai érintették az enyémet. Nem tudom miért tettem, de visszacsókoltam. Be akartam bizonyítani, hogy nincs Paulnak igaza és igen is létezik az a férfi, aki képes úgy hatni rám, mint ő akkor éjjel. Hiába vártam a mindent elsöprő, varázslatos és lesújtó érzést, de csak nem jött. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem csókolt jól, mert finom volt, de nem Paul csókja…

Miután elváltak ajkaink az ő szemében csillogást láttam és rögtön rám tört a bűntudat. Kegyetlen vagyok, hiszen Paulnak is csak szenvedést okoztam, most pedig Matt-tet kergetem hiú ábrándokba a viselkedésemmel. De nem tehetek róla, annyira nyugodtnak érzem magam a közelében. A csók után kínos csend telepedett ránk, amit se ő sem én nem tudtuk mivel lehetne megszüntetni, majd végül felálltunk és Matt haza vitt.

Az autóban sem váltottunk egyetlen szót sem, majd miután megállt a ház előtt és elkísért az ajtóig beszélni kezdett.

– Nézd Jamie a csók óta nem szóltál egyetlen szót sem, ha esetleg ez túl gyors volt neked sajnálom, csak azt hittem te is akarod, mert vissza csókoltál és… – Kicsit kezdett eluralkodni rajtam a hisztéria, persze csak belül a lelkemben, így inkább lehunytam szemem egy röpke pillanatra, míg sikerült legyűrnöm a bennem fortyogó érzéseket aztán beszélni kezdtem.

– Dehogy, nem kell bocsánatot kérned, hiszen én voltam az, aki engedte. Inkább én vagyok az, akinek elnézést kellene kérnie, azért amiért így viselkedtem. Nem igazán tudom neked ezt most elmagyarázni úgy, hogy meg is értsd, és hogy magamban tarthassam az életem azon részét, amit egyelőre nem igazán osztok meg másokkal, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy adj egy kis időt nekem. Rendben?

– Rendben. – Láttam rajta tényleg megért és ez jól esett.

– Azért az arcodra adhatok egy puszit? – kérdezte, miközben visszatért az a huncut mosoly az arcára.

– Még szép! – mondtam és sikerült ismét megnevettetnie. Ismét közel hajolt hozzám, majd egy lágy puszit nyomott az arcomra.

– Hát akkor majd találkozunk! – mondta még mielőtt hátat fordított és elment. A szememmel végig követtem amint beül az autójába és elhajt.

Épp elindultam, hogy bemegyek a házba, amikor megpillantottam Pault, amint a felhajtónkon áll. Biztos voltam benne, hogy látta az iménti jelenetet, hiszen minden az arcára volt írva.

– Paul mit keresel itt?

– Beszélnünk kell – mondta.

– Nincs miről beszélnünk azt hittem ezt a múltkor megtárgyaltuk! – Annyira jól nézett ki most is, hogy jobban tettem volna, ha fel sem pillantok és az aszfaltot bámulom mindvégig.

– Szerintem meg van! – Elindult a ház felé. Először azt hittem be akar menni, de aztán úti célt váltott és elsétált a ház mellett egyenesen az erdő irányába. Hirtelen tört rám a pánik, hiszen Paul nem mehet be az erdőbe azok után, amit ott láttam semmiképpen!

– Paul hova mész, gyere vissza! – Mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzá beszélek, tovább ment. Így hát nem tehettem mást utána mentem. Bár rettegtem attól, hogy újra szembe kerülök azzal a nővel, mégsem tudtam tétlenül végig nézni, ahogy eltűnik az erdőben.

Már sötétedett, de még mindig tisztán lehetett látni. Mikor már jócskán az erdőben voltunk nem vártam tovább és utolérve Pault megragadtam a karjánál fogva és próbáltam vissza tartani.

– Paul kérlek, menjünk vissza! – Szemtől-szemben álltunk egymással, amitől annyira erőssé vált ismét a késztetés, hogy megérintsem. De akkor az volt a legfontosabb, hogy minél előbb kimenjünk onnan.

– Jamie úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet, hidd el nem fogunk eltévedni csak beszélni szeretnék veled és itt kellőképpen egyedül lehetünk. Nem zavarhat meg senki. – Én nem is ettől féltem, de nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki, hiszen tuti hibbantnak tartana és nem hibáztatnám érte.

– Nem erről van szó, beszélgetek veled csak kérlek, menjünk innen! – kérleltem tovább, miközben ő egyre közelebb és közebb jött hozzám én pedig amennyire csak tudtam hátráltam előle. Egyszer csak neki ütköztem egy hatalmas fa törzsének és ismét csapdába estem. Egy édes csapdába.

– Hogy érezted ma magad azzal a sráccal? – kérdezte.

– Kellemes volt – feleltem.

– Kellemes… Hm, nem gondoltam volna, hogy beéred ennyivel, mikor én annyi mindent adhatnék neked. – A hangja enyhén fátyolos volt, mintha minden erejével arra koncentrálna, hogy higgadt maradjon.

– Paul, kérlek… – Nem akartam, hogy ismét megtörténjen, hogy megint elgyengüljek. Ő mégsem engedett. Csak egyre kínzóbb volt számomra a közelsége. Ahogy éreztem a testéből áradó hőt, ami szinte simogatta a bőröm. A lehelete, ami a nyakamat becézgette minden egyes kimondott szavával. Az érintései, amikor kezével végig cirógatta a karomat, majd végig húzta a derekamon. Minden egyes érintés egy újabb rést ütött a magam köré húzott falamon.

Végül pedig jött az utolsó döfés, amikor a fülemhez hajolva suttogni kezdett.

– Ő is ilyen hatással volt rád? – kérdezte, miközben egyik kezét felemelve az arcomat simogatta végig épphogy érintve azt az ujja hegyével. – Teljesen hipnózisba estem a közelségétől, mintha ilyenkor nem én irányítanám a testem, az eszem.

– Nem – suttogtam elhaló hanggal és szinte éreztem amint mosolygásra húzódnak ajkai a hallottaktól.

– Most is épp oly akarod, mint akkor este. Mondd, hogy így van! – Az ő hangja is épphogy hallható volt mégis olyan hatással volt rám mintha teljes hangerejével szólt volna hozzám.

– Igen… – Ez volt az utolsó szó, ami elhagyta a számat. Paul először pillekönnyedséggel érintette ajkait az enyémekhez, aztán hirtelen egyre hevesebben és hevesebben falta őket. Szenvedélyes csókunknak a Paulból feltörő furcsa morgó hang vetett véget, amikor is hirtelen hátat fordított nekem, majd amolyan védelmező, támadó állásban megállt előttem. Fogalmam sem volt mi történhetett, és hatalmas termete miatt nem is láttam tőle semmit mindaddig, amíg kicsit arrébb nem ment.

Egy gyönyörű szőke nő állt vele szemben, szintén ugyan abban a pózban. Rögtön eszembe jutott a tisztáson látott nő. De ez, aki most itt volt más volt, valami nem stimmelt.

– Paul kérlek, menjünk innen gyorsan! – Nem tehettem róla annyira megrémültem, a látottaktól, hogy még a könnyeim is útnak eredtek.

– Jamie maradj ott a fánál! – utasított Paul, miközben egyre feszültebb és feszültebb lett. A testét furcsa remegés hullámok uralták, amit nem tudtam hova tenni. A nő hirtelen a magasba szökkent én pedig a rémülettől szinte hisztérikusan kiáltottam Paul nevét.

– Paul! – Nem jött válasz. Még mielőtt az idegen nő elérhetett volna hozzám, Paul a magasba ugrott és egy hatalmas robbanást követve eltűnt.

Az aki a talajt érintve próbált a védelmemre kelni nem más volt, mint a tisztáson látott szürke farkas!

♥ Egy kis finomság nektek!!!! ♥

Bár nem a történethez kapcsolódik, én mégis úgy éreztem kötelességem megosztani veletek ezt a videót! Minden Taylor Lautner rajongónak KÖTELEZŐ megnézni! Higgyétek el tetszeni fog!!!

A videón Taylor legújabb filmjének trailer-e látható amit a napokban vetítettel le Amerikában!

Remélem tetszeni fog mindenkinek!

u.i: Aki eddig nem kedvelte a srácot, ezután a videó után garantáltan szerelembe esik!

puszi

Bee

11. fejezet - Matt

Itt van a következő fejezet. Remélem azért lesz egy két ember, aki megosztja velem gondolatait! Valamint még annyit, hogy a következő fejezetben egy új, ám nem ismeretlen szereplő fog feltűnni a színen.

Matt

Olyan volt mintha valami rettenetes rémálmom lenne, amiből bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok felébredni. A vérszomjas nő még mindig velem szemben, de már korántsem olyan magabiztossággal, mint néhány másodperccel ezelőtt. Fogalmam sem volt arról mi lehet az, aminek sikerült megrémítenie őt, mert ha más nem is a rémület tagadhatatlanul megcsillant vérvörös szemeiben. Ide-oda kapkodta a fejét köztem és a tőlünk nem messze lévő bokor között. Az imént onnan hallottam azokat a rettenetes hangokat, de elképzelni sem tudtam mi lehetett az… talán egy erdei kóbor farkas? Na de miért ijedne meg egy egyszerű farkastól?

A kérdésemre hamarabb megkaptam a választ, mint azt gondoltam volna…

Másodpercek töretrésze alatt az imént említett helyről egy hatalmas fekete farkas emelkedett ki. A nagysága megdöbbentő volt. Vetekedett egy ló magasságával. A rémület abban a pillanatban teljesen eluralkodott az elmémen, amikor láttam, hogy egyre többen és többen vannak. A morgásuk közepette semmit sem hallottam, csak az állkapcsok hangos csattogását. A titokzatos nő olyan gyorsan mozgott, hogy eddig egyiküknek sem sikerült elkapnia, aztán rést találva a farkasok közt felugrott az egyik fa tetejére és elmenekült. A farkasok velem nem törődve utána eredtek… kivéve egyet. A bundája szürke színben pompázott, néhol ahol a nap sugarai rá villantak, meg - meg csillantak rajta enyhe ezüstös árnyalatok. Tekintetét az enyémbe fúrta és olyan furcsa érzés kerített hatalmába, annyira különös volt és magamnak is nehezen tudnám megmagyarázni, de a szemeiben olyan értelmet láttam, ami ledöbbentett. Az érzések, amik kifejeződtek benne, a féltés, riadtság, düh… szerelem…? Észre sem vettem, hogy mikor indultam el felé, már csak azt éreztem amint ujjaim lágyan beletúrnak meglepően bársonyos bundájába. Felemelő érzés volt, mégis a legfurcsább dolog, amit életemben átéltem.

Hirtelen, fülsüketítő halálsikoly szelte át a Forks-i erdőt, mire a farkas hirtelen megmozdult és belém újra visszatért a félelem. Hátrálni kezdtem, miközben ő ide-oda kapkodva fejét hol engem nézett, hol pedig arra ahol az imént eltűntek a többiek.

Még egy utolsó pillantás felém és hátat fordítva nekem, loholni kezdett. Olyan gyorsan elszaladt, hogy felfogni sem volt időm, amit utoljára felfedeztem a szemeiben.

Sajnálat, szomorúság…

Annyira ismerős volt az a tekintet, valahol látnom kellett már életemben, de hol? Hisz sosem találkoztam még ezelőtt affajta csodalényekkel.

Nem is volt időm tovább merengeni ezen, azon nyomban futásnak eredtem és meg sem álltam az autómig. Miután nagy nehezen beletaláltam a kulccsal és sikerült beindítanom, tövig taposva a gázt hajtottam ki az erdőből. Még mindig kapkodtam a levegő után, képtelen voltam megnyugodni. Ez hihetetlen, ilyen nem létezik… csak álmodom az egészet. Mindjárt felkelek, és egy jót röhögök az egészen.

Bár mennyire is szerettem volna, ez nem egy álom volt, ez maga a valóság, amit még mindig képtelen voltam elfogadni. De hogy is tehetnék mást, hiszen szinte még mindig éreztem a farkas bársonyos szőrének tapintását…

Amint megérkeztem a házhoz, kiugrottam az autóból és valamilyen furcsa oknál fogva nem haza rohantam, hanem az utca másik oldalán lévő ház felé… Bellához. Mikor láttam, hogy az apja autója nem áll a felhajtón, azonnal dörömbölni kezdtem az ajtón, mint akinek elment az esze… de hisz könnyen meglehetett, hogy így volt. Mikor Bella kinyitotta az ajtót ledöbbenve, figyelte amint még mindig idegesen járkálok fel alá a nappalijukban.

- Jamie… mi a baj? Történt valami? Jól érzed magad? – a kérdés áradat csak úgy ömlőt belőle, de nem csodálkoztam rajta.

- Hatalmasak voltak és a nő a nő olyan gyors volt, hogy szinte látni sem lehetett, ahogy mozog…meg megakart ölni… - össze-vissza beszéltem, nem csodálom, hogy egy kukkot sem értett belőle.

- Nem tudom mi volt… gyönyörű volt és… és félelmetes. Aztán megjelentek azok a hatalmas farkasok… - Bella szemei egy röpke pillanatra kidülledtek a meglepettségtől.

- Biztos vagy ebben? Nem csak álmodtad, vagy lehet, hogy csak beképzelted…

- Nem Bella, igaz volt… megérintettem… - újra felidéztem magamban, amikor kezeimet belemélyesztettem a puha bundába…

- Mit érintettél meg?

- Az egyik farkast. Gyönyörű ezüstös bundája volt és akkora akár egy ló. Mégsem bántott, oda jött hozzám és hagyta, hogy hozzá nyúljak.

- És a nő, hogy nézett ki? – kérdezte.

- Gyönyörű, mint egy porcelán baba, a bőre akárcsak Cullenéknek, a haja pedig vörös volt, mint a lobogó tűz. – amikor kimondtam az utolsó szót is, Bella arcán átfutott a rémület, és egy egész kicsit talán bele is remegett. Egyből tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki találkozott már vele…

- Bella, te is, ugye te is láttad már azt a valamit…

- Mi? Nem dehogyis… csak egyszerűen hihetetlenül hangzik mindaz, amit mondtál. – láttam rajta, hogy eltitkol előlem valamit, és ez nagyon nem tetszett nekem. Úgy döntöttem inkább egyedül jutok dűlőre ebben a dologban.

- Jó mindegy, tudod, mit én most inkább haza megyek és lepihenek kicsit. – mondtam, majd meg sem várva a reakcióját már el is indultam.

Azonnal a szobámba vettem az irányt. Fel s alá járkálva próbáltam rájönni mi is történhetett ma velem, de semmi ésszerű magyarázatot nem találtam. Egyfolytában járt az agyam, mindaddig, amíg el nem nyomott az álom.

Ám álmomban sem nyughattam… az erdőben sétáltam, mígnem újra oda nem találtam arra helyre ahol ma voltam. Lassan sétáltam be a tisztásra. Akkor egyszer csak megláttam amint Edward és a családja ott áll a tisztás közepén. Ők nem láttak engem, mert háttal álltak, mígnem mind ahányan voltak egyszerre felém fordultak. Először nem vettem észre semmi különöset. Most, is mint mindig mindannyian tökéletesek és gyönyörűek voltak. A nap sugarai egyre beljebb értek, mígnem fényük el nem érte Cullenéket. Abban a pillanatban valami fényes csillogás vakító fénye villant bele a szemembe. Kinyitottam a szemem és megláttam őket… Edward és többiek ezernyi gyémántként ragyogták be a helyet. A bőrük a nap hatására ragyogni kezdett, hihetetlenül gyönyörű volt, lélegzetelállító. Teljesen ámulatba estem, de aztán az álom hirtelen megváltozott és a másik oldalról előbukkantak a tegnap látott farkasok. Most sem viselkedtek másképpen, mint tegnap, de ami a legfurcsább volt, hogy a mostani ellenségük nem más volt, mint Cullenék. Először arra gondoltam, talán engem észre sem vettek, de amikor a tegnapi farkas ismét bele nézett a szemembe tudtam, hogy ők is épp oly jól látnak engem akárcsak én őket. Mégis velem cseppet sem foglalkoztak, vicsorgásuk megállíthatatlanul zengte be az erdőt és lenem vették tekintetüket az imént még fényben ragyogó Cullen családról.

• Hagyjátok őket békén!! – kiáltottam, de ők mintha meg sem hallottak volna engem tovább közeledtek feléjük.
• Kérlek!!! – a hangom egyre halkabb volt, kezdett elhagyni minden erőm, leginkább lelkiekben éreztem, hogy nem bírom tovább, még láttam amint rájuk vetik magukat, aztán elájultam… Elsötétült minden az utolsó kép, amit magam előtt láttam a szürke farkas és egy ismerős férfi hangja, amint a nevemet kiáltja… Paul. – riadtan néztem körbe a szobámban miután sikerült kiszakadnom ebből a rémes álomból. Fogalmam sem volt, hogy mi köze lehet ennek az egészhez Edwardéknak… de, hogy kapcsolódnak valamiképpen az biztos. A másik meg hogyan került a képbe Paul? Nem értem… kezdett az őrületbe kergetni ez a sok eszement dolog, ami az elmúlt napokban történt.

Annyira elment az idő, hogy már alig volt pár percem arra, hogy elkészüljek és elinduljak az iskolába. Még mielőtt kiviharzottam volna az ajtón Lucas megállított.

- Jamie!!

- Igen?

- Ugye tudod, hogy ma el kell menned Dr. Cullenhez? – kérdezte. Én pedig rájöttem, hogy teljesen elfelejtettem. Ha nem szólt volna, biztos vagyok benne, hogy haza jöttem volna a nélkül, hogy egy ilyen fontos dolgot elintéztem.

- Köszönöm, hogy szóltál! – egy gyors puszi és már rohantam is. Teljesen szét voltam esve, azt sem tudtam, hogy mit gondoljak és legfőképpen azt nem, hogy mit tegyek… Mire beértem a suliba már minden autó a helyén állt, de szerencsémre az én helyem még mindig üres volt. Azonnal beálltam és amint kiszálltam az autóból rohantam is a terem felé, ahol is matek órám volt. Az egész napot úgy ültem végig mintha csak testileg lettem volna ott, lelkiekben egy egészen más helyen lebegtem… részben a tegnapi helyen a farkasokkal, részben az álmomban Cullenékkel és egy másik jelentős részben pedig Paul karjaiban miközben édes csókban forrunk össze. Az Ebédlőben bár ott ültem most is szokásos helyemen Edwardékkal, valahogy most mégsem tudtam belefolyni a beszélgetésekbe. Amit valószínűleg ők is észrevettek, mégsem szóltak egy szót sem, aminek személy szerint nagyon örültem, mert most képtelen lettem volna egy épkézláb mondatot elmondani annyira lekötötte minden figyelmemet a tegnap történtek.

Bár nem mutattam, mégis észrevettem, hogy Edward mindvégig engem figyelt, mintha olvasni próbálna a fejemben, ami természetesen lehetetlen, de én mégis így éreztem.

Miután vége lett az utolsó órámnak is, egyenesen a parkoló felé vettem az irányt, ugyanis még oda kellett érnem Dr. Cullenhez.

Azonban amire nem számítottam, egy nagyon is ismerős férfi, aki hanyagul nekidőlve az autómnak várt rám. Mivel nem volt, hova menekülnöm ezelől a beszélgetés elől, nagy levegőt véve tovább lépdeltem. Azonnal megérezte jöttemet, így felém fordult, de az arca ma furcsa volt… megmagyarázhatatlan. A tekintete pedig most, is mint mindig szomorú és csillogó.

- Szia… - köszönt, bár a hangja a megszokottól eltérően most félénknek volt inkább mondható.

- Paul… - kezdtem… de ő ujját ismét, mint akkor a klubban, ajkaimra téve megakadályozott a beszédben.

- Jamie… nézd, tudom, hogy mit akarsz most mondani, de már most szólok, hogy felesleges. Bármivel is próbálsz meggyőzni az ellenkezőjéről tudom, érzem, hogy te is akartad, úgy ahogyan én. – annyira igaza volt, de mégsem mondhattam ezt meg neki.

- Paul, figyelj, sajnálom, hogy hiú ábrándokba kergettelek azon az estén. Nem tudom mi okból tettem, amit tettem, de az érzéseim semmit sem változtak, esetleg barátok lehetünk de… semmi több. – nem is mertem rá nézni, annyit hazudtam már neki, és mindig megbántom, a lelkébe tiprok, de mi mást tehetnék?

- Most azt akarod, hogy el is higgyem? Ugyan Jamie, még csak a szemembe sem tudsz nézni… - nem leszek rá képes… nem tudom ismét rezzenéstelen arccal bele mondani a szemébe, hogy nem akarom, ha egyszer mégis mindennél jobban. Bár kétségtelenül nem voltam abban biztos, hogy hihető leszek, de meg kellett próbálnom… Összeszedtem minden lelkierőmet és rá emeltem tekintetem.

- De Paul, a szemedbe tudok nézni, sőt bele is tudom mondani, hogy nem kellesz nekem, legalábbis úgy ahogyan azt te hiszed nem… Sajnálom. – már épp szálltam volna be az autómba, próbáltam minél előbb eltűnni onnan, hogy magamba roskadhassak, az újabb fájdalomtól, amit okoztam, de ő nem adta fel és most sokkalta mérgesebben és erélyesebben szólt hozzám.

- Szóval tényleg elmész azzal a kis focistával? – kissé meglepődtem azon, hogy honnan vett ő erről tudomást, de nem csak ez volt a meglepő, hanem hogy teljesen elfelejtettem, hogy ma találkozóm van Mattel. Mégis jól jött, hogy megemlítette.

- Igen, bár nem tudom, hogy honnan tudod. Ez is mutatja, hogy nem akartam és nem is akarok tőled többet. – egy újabb döfés a szívébe, amit nekem és csakis nekem köszönhet.

- Remélem, jól ellesztek majd. – azt hittem ezzel be is fejezte, de még mielőtt elment volna hirtelen nagyon, nagyon közel hajolt a fülemhez, szinte éreztem a leheletét miközben egészen halkan mégis határozottan ennyit mondott.

- De tudd, hogy soha senki nem lesz rád olyan hatással, mint én akkor éjjel… - előre meredve bámultam ki a szélvédőn, és csak ez az egy mondat harsogott a fejemben. Ami a legszörnyűbb volt az egészben, hogy biztosan tudtam, semmi kétség e felől.

Nem akartam most beszélni senkivel sem, még Bellával sem, így amint sikerült kicsit rendbe tennem a gondolataimat elindultam a doktorhoz. Nem telt bele sok időbe még megérkeztem, de ebben az esetbe tarthatott volna tovább. Féltem, hogy Dr. Cullen észrevesz rajtam valamit, mert már rá kellett jönnöm, hogy elég jó megfigyelő.

Mivel időpontra jöttem soron kívül behívtak. Most, is mint mindig kedves mosollyal az arcán üdvözölt, majd megkért, hogy foglaljak helyet.

- Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Mostanában jól, nem igazán volt gond. – azért egy valami mégis furdalta a kíváncsiságomat.

- Kérdezhetnék valamit?

- Persze, nyugodtan. – felelte.

- A gyógyszereknek, amiket szednem kell… lehetnek hallucinogén hatásai? Vagy esetleg okozhat furcsa álmokat?

- Még sosem panaszkodtak efféle problémákról… nem hiszem, sőt biztosan állíthatom, hogy nincsenek ilyen mellékhatásai.

- Értem, köszönöm. – nagyon reméltem, hogy nem fog rá kérdezni a miértekre, de mint általában most is pofára estem.

- De miért kérded?

- Semmi különösebb oka sincs, csak a minap volt egy egészen különleges álmom, és arra gondoltam talán lehetett valami köze hozzá a gyógyszereknek.

- Értem. Nos, akkor ezek szerint kiderült, hogy rendkívül élénk fantáziád és tudatalattid van. – mondta mosolygósan.

- Akkor most már hozzá is kezdhetünk a következő vérvételhez. – mondta, mire én automatikusan felhúztam a pólóm ujját, majd átmentem a vizsgálóba. A vérvétel gyorsan lement és már csak az egyeztetések voltak hátra.

- Nos, akkor, majd felhívlak titeket, ha megvannak az eredmények, rendben?

- Persze. – még mielőtt kimentem volna, volt egy kérdésem.

- Dr. Cullen… maga szerint javult a helyzet?

- Jamie… ezt így nem tudom megállapítani. Attól még, hogy kifelé úgy látszik minden rendben… közel sem jelenti azt, hogy így is van.

- Értem, és köszönöm. Viszlát…

Miután haza értem volt még időm egy gyors zuhanyra és átöltözésre. Nem vittem túlzásba a készülődést, csak egy egyszerű nadrágot és egy v nyakú felsőt vettem fel, egy magas sarkúval. Ahogy azt a minap Matt mondta pontban hét órakor csengetett az ajtón.

- Szia – köszönt, majd nem túl feltűnően végig vizslatott a szemeivel.

- Mehetünk? – kérdezte, mire én egy bólintással jeleztem beleegyezésem.

Egy fekete Honda - Civic-kel jött, ami igazán illett hozzá. Természetesen fel volt tuningolva a legújabb cuccokkal.

Egész úton nem szóltunk semmit, majd miután megálltunk Port Angelesben a mozi előtt, udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd segített kiszállni. Egészen meglepő volt az effajta viselkedés, hiszen általában nem ilyen figyelmesek a velem egykorúak.

- Köszönöm. – mondtam, mire ő csak kedvesen rám mosolygott. Egyre inkább sajnáltam, amiért így kihasználom őt.

- Mit szeretnél megnézni? Játszanak egy jó vígjátékot, de ha te jobban szereted a horror filmeket, akkor abból is van egy két jó. – mondta, miközben beálltunk a sorba.

- Inkább maradjunk a vígjátékoknál. – feleltem.

- Ezt megdumáltuk. – mondta, majd pimaszul rám kacsintott. Akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim, amit ő is észrevett.

Nagyjából őt perc alatt sikerült megvennünk a kiválasztott filmre érvényes jegyeket, majd a büféhez érve vett kukoricát és némi innivalót és besétáltunk a vetítő terembe.

A film egészen tűrhető volt, bár nem voltam teljes mértékben ott agyilag. Elég sokszor elterelődtek a gondolataim, a furcsa álmom felé. Azon gondolkodtam, mi lehet az összeköttetés Cullenék és a farkasok közt illetve Cullenék és az idegen nő között.

Merengésemből a kigyulladó fények szakítottak ki, amik jelezték, hogy vége a filmnek. Matt és én kisétáltunk a teremből, majd miután olyan sokan voltak bent és engem majdnem elsodort a tömeg áradat, Matt gyengéden megfogta a kezem és mindvégig maga mellett tartott. Furcsán éreztem magam és meglepettnek, mindenestre ez is egy kedves gesztus volt tőle.

- Ugye éhes vagy? – kérdezte. Az igazat megvallva fel sem tűnt mennyire, csak akkor, amikor megemlítette.

- Méghozzá farkaséhes! – feleltem, mire egy jóízű mosoly terült el az arcán.

Beültünk az autóba és meg sem álltunk a legközelebbi étteremig. Most, is mint a mozinál kinyitotta az ajtót, majd bementünk az étterembe. Miután mindketten helyet foglaltunk és kikértük az ételeket, beszélgetésbe bonyolódtunk.

Bár nem gondoltam volna, de igazán jól éreztem magam vele, egy kis időre sikerült, elfeledkeznem a gondokról és felszabadultan nevettem a viccein. Már jócskán elmúlhatott éjfél is, amikor megérkeztünk a házunkhoz. Elkísért az ajtóig, majd következett a kínos csend. Sem ő sem én nem tudtam eldönteni, milyen is lenne a megfelelő búcsú, így végül ő egy határozott mozdulattal megpuszilt az arcomon. Kellemes érzés volt, és imponáló is, amiért nem próbált meg letámadni rögtön az első randi után.

- Jól éreztem magam, köszönöm a mai estét. – mondtam.

- Én köszönöm, és remélem lesz még alkalmunk megismételni. – felelte.

- Mindenképp. – ez volt a búcsú és már el is indult az autója felé. Beléptem a házba és csak a vakító sötétséggel találtam szembe magam. Mivel már későre járt halkan felsurrantam a szobámba, majd egy gyors zuhany után fáradtan bár, de kedves emlékekkel dőltem be az ágyba.

Álmomban viszont újra az erdőben voltam, de a szereplők változtak… a különös és rémítő nő, Cullenék majd középen Jake és Paul.

10. fejezet - Az első

Az elsö

Bár már megszoktam az effajta viselkedést, fogalmam sem volt arról, hogy mit ártottam neki, hisz még sosem váltottunk egymással egy szónál többet.

– Sziasztok! – köszöntünk nekik, mire Jake és Paul is visszaköszöntek kisebb nagyobb fáziskéséssel.

– Ha már mindenki méltóztatott ideérni, akkor bemehetnénk végre? – kérdezte Leah és nem kellett hatalmas IQ-val rendelkeznie senkinek sem ahhoz, hogy tudja kinek is szánta ezt a kisebb megjegyzést. Senki sem méltatta válaszra a kérdését, mindenki szó nélkül indult meg a bejárat felé. Még mielőtt beléptünk volna a villódzó fények és hangosan dübörgő zenével felpezsdített terembe, egy jól irányzott pillantással jeleztem Leah felé, miszerint vettem a célzást.

Mikor beléptünk a helyre azonnal elragadta minden porcikámat a vérlázítóan fantasztikus zene. Bella egyfolytában szorosan mellettem haladt, de azért láttam, hogy őt is elkápráztatta ez a hely és a zene.

– Az, az asztal jó lesz? – kérdezte Jake, mire mindenki helyeslően bólintott egyet és helyet foglaltunk.

– Ki mit kér? – kérdezte Paul.

– Bellának és nekem jöhet egy-egy Mojito – feleltem. Amint mindenki elmondta mit kér, a többi fiú kíséretében elment a bárpulthoz.

– Na, mit gondolsz? – kérdeztem Bellát, aki kezdte egyre felszabadultabban érezni magát.

– Egész jó, bár még sosem voltam ilyen helyen, de eddig tetszik – felelte nagy örömömre. Nagyjából tíz perc telhetett el a fiúk távozása után amikor odajött hozzánk pár ismeretlen srác. Egész helyesek voltak, de számomra ez nem sokat jelentett.

– Sziasztok, nem lenne kedvetek táncolni egyet? – kérdezték. Természetesen Bella és Kim visszautasította őket, de Leah és én örömmel fogadtuk el a kérésüket. Akivel elmentem táncolni elég magas és sportos testalkatú, nagyjából a húszas éveiben járó, barna hajú, barna szemű srác volt, aki nem utolsó sorban elég jól táncolt. Már nagyjából a második számnál tartottunk, amikor a srác a hátam mögé került én pedig mit sem sejtve ringattam tovább a csípőm úgy, ahogy a ritmus diktálta. Amikor aztán éreztem, hogy Ashton, mert időközben kiderült a neve is, mindkét kezét a csípőmre simítja és egyre lejjebb és lejjebb csúztatja azt. Egyetlen szó nélkül megragadtam a kezeit és feljebb helyeztem oda ahol azoknak lenniük kell, de persze hamar megkezdték útjukat ismét lefelé. Bár élveztem azt, hogy önfeledten táncolhatok, mégis kezdett kicsit az agyamra menni, ugyanis ha egyszer azt mondom, hogy nem akkor az azt is jelenti, hogy nem. Már ott tartottam, hogy pofon verem, ha még egyszer elkezd tapizni, de még mielőtt észrevehettem volna, mi történik körülöttem, megéreztem a két perzselően meleg érintést azon a helyen ahol nem rég még Ashton mancsai tapadtak. Valahogy megsúgta a testem, hogy ő nem lehet más csak is Paul. Tudtam, hogy nem engedhetem azt, amit akar, de önző módon egy röpke pillanatig ki akartam élvezni minden másodpercét annak, míg a testünk összesimul, amíg érzem a testéből áramló melegséget. Nagy erőt vettem magamon, majd egy határozott mozdulattal szembe fordultam vele, de ez volt a legrosszabb, amit tehettem. A szeme, ami minden pillantással perzselőbben hatott rám temérdeknyi vággyal telten mustrálta végig minden porcikámat, míg végül meg nem állapodott az ajkaimon. Hirtelen olyan sebességgel kezdett el dobogni a szívem, hogy félő volt mindjárt átszakítja a bordáimat, a pulzusom a plafont verte miközben Paul egyre közelebb és közelebb került, hozzám.

Karjaival gyengéden átölelte a derekam miközben ujjaival finoman cirógatni kezdte azt, és amikor hozzá ért a bőrömhöz libabőrös lettem, bizseregni kezdett az egész testem. Egy egész röpke pillanatra a tekintetem rátévedt a szájára. Nyeltem egy nagyot, amit biztosra vettem, hogy ő is észrevett s mikor újra találkozott a tekintetünk tudtam, ott abban a pillanatban, hogy elvesztem, innen már nincs vissza út. Minden lélegzetemmel egyre jobban vágytam arra, hogy megízlelhessem ajkainak ízét, hogy sajátommal érinthessem az övéit. Az ő szemeiben ugyanezt láttam, a végtelennek tűnő kínzó sóvárgást, amit már az óta éreztünk mióta először meg pillantottuk egymást.

Mint valami robbanás, olyan erővel csapott le rám az a leírhatatlan, definiálhatatlan érzés, amikor Paul és köztem elcsattant az első és mindent elsöprő csók. Még soha életemben nem éreztem ilyesmit. Olyan volt mintha teljesen elszakadtam volna a világtól és valami különös térben lebegtem volna. A szívem olyan erősen pumpálta a vért, mint még soha, teljes extázisba estem és azt sem tudtam hol vagyok. Csak az számított, hogy Paul a karjaiban tart, ajkai ajkaimon, és hogy még sosem éreztem magam ilyen biztonságban, mint akkor, hogy még sosem járt át efféle boldogság ezelőtt. Fogalmam sincs mióta állhattunk ott egymást ölelve, amikor csókunk véget ért. Lassan nyitottam ki a szemem és az első, amit megpillantottam az világ legszebb írisze volt. Boldogságtól csillogott akár éjjel a csillagok, nyoma sem volt az elmúlt alkalmakkal látott keservnek. Úgy tűnt ő is valami hasonlót láthatott az enyémben, mert hirtelen mosolyogni kezdett, amitől csak még ellenállhatatlanabb lett.

– Paul… – Csak ennyit voltam képes mondani, miközben mutatóujját gyengéden a számra téve elcsitított, másik karjával pedig továbbra is szorosan magához ölelt. Persze, mint minden egyszer ez a pillanat is tovaszállt mégpedig, amikor a kedves Leah „véletlenül” nekünk jött. Mint a kis madarak úgy rebbentünk szét abban a minutumban. Nekem sem kellett több, azonnal észhez kaptam és áttörve a táncoló tömeg közt az asztalhoz lépve megragadtam a Bella előtt heverő táskámat és kirohantam a helyről. Épp, hogy kiértem, Bella rögtön utánam sietett. Egyetlen szót sem kellett neki mondanom beült mellém az autóba és már indítottam is a motort. Még láttam, amikor Paul kirohant a kapun és fürkésző tekintetével engem keresett, de már késő volt, nem érhetett utol. Jó pár percig csak csendben ültünk egymás mellett Bellával, örültem, hogy nem kell magyarázkodnom, mert nem ment volna… S bár nagyon meg kellett küzdenem a feltörekvő könnyekkel, sikerült megállnom és mindvégig fapofával meredtem magam elé. Mikor megérkeztünk beálltam a garázsba és egyből a szobám felé vettük az irányt. Még mielőtt elmentünk volna megbeszéltük Bella apjával, hogy itt alszik nálunk. Bella még mindig nem szólt semmit, csak jött mögöttem, majd a szobámba beérve becsukta maga után az ajtót és leült mellém az ágyra.

– Jamie… mondj, már valamit kérlek! – Kezét bátortalanul a vállamra téve próbált vigasztalni. Úgy éreztem, hogy tönkre tettem mindent. Az én hibám volt az egész! Épp mikor ki akartam nyitni a szám, hogy mondjak neki végre valamit, ránéztem és amint találkozott a tekintetünk kigördültek azok az átkozott könnycseppek. – Ssss Jamie, mond el mi történt. – Mondtam volna én, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a zokogást. Ő csak nyugtatgatott és nyugtatgatott, mikor is végre sikerült kicsit higgadtabb állapotba kerülnöm úgy döntöttem elmondok neki mindent, mindent, ami eddig titok volt mások előtt.

– Én tehetek az egészről, pedig megfogadtam, nem teszem, hogy nem engedem, hogy ez megtörténjen…

– Mégis miről beszélsz Jamie? Valaki bántott? Baj van? – kérdezgette, de a közelében sem járt az igazságnak, illetve egy valamiben nem tévedett, még pedig abban, hogy baj van, de még mekkora!

– Engedtem neki… engedtem pedig annyira ellenakartam állni, annyira erősen akartam, de elgyengültem – folytattam. Számára még mindig nem volt egészen világos miről is beszélek.

– De mégis kinek engedtél és mit nem szabadott volna? Beszélj világosan Jamie!

– Paul! Meg… megcsókolt és én engedtem, sőt akartam, annyira hogy azt el sem tudod képzelni. – Nem igazán tudtam eldönteni milyen érzéseket váltottak ki belőle a szavaim.

– De hisz ez jó, már az első pillanattól kezdve láttam, hogy mennyire oda van érted és te is érte. Nem értem miért, ekkora baj az, ha megcsókoltátok egymást.

– Mert, nem lehet…

– Már miért ne lehetne, hisz tetszik neked, te is tetszel neki, minden adott.

– Mert nekem nem szabad senkit sem felesleges ábrándokba kergetnem, főleg nem őt. Hidd el az a legjobb neki, ha minél nagyobb távolságban elkerül engem. Csak fájdalmat okoznék neki, így is elég azt elviselnem, hogy a bátyáim szenvedni fognak, ha majd én… ha én…

– Ha te mi? Jamie megrémítesz!

– Ha majd meghalok.

– Ugyan az még nagyon messze van, fiatal életerős gyönyörű lány vagy előtted az élet. – Miközben beszélt azt kívántam bárcsak igaza lehetne, bárcsak igazán életerős és egészséges lehetnék újra.

– Bella beteg vagyok – kezdtem bele.

– Hívjak egy orvost? Vagy kérsz egy gyógyszert?

– Ezen nem segíthetnek a gyógyszerek és valószínűleg az orvosok sem. – Kezdtem látni rajta, hogy eljutott a tudatáig mit is próbálok elmondani neki, de még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy minden rendben.

– Carlisle biztosan tud, ő a legjobb orvos, aki csak létezik.

– Igen ezzel én is tisztában vagyok, de még ő is úgy látja, hogy kevés esélyem van arra, hogy megélem a huszadik életévemet.

– De mégis mi… mi a bajod?

– Leukémiám van. – Percek elteltével is ott lebegett a levegőben ez szó: leukémia.

Úgy két óra elteltével elaludhattam, mert már reggel volt, amikor ismét magamhoz tértem. Természetesen az éjjel megígértettem Bellával, hogy nem mondja el senkinek azt, amit az éjjel elmeséltem neki. Reggel nehezen, de sikerült rá beszélnem, hogy nyugodtan hazamehet, már jól vagyok. Ami persze nem volt igaz, hisz teljesen kétségbe voltam esve, nem tudtam mit kéne tennem. Mint reggel kiderült, Paul felhívta Bellát az este és felőlem érdeklődött. Azt mondta nagyon szomorú volt a hangja, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Épp ezt akartam elkerülni, hogy bármelyikünk is megsérüljön, ezért tartottam távol magamtól, mert így, hogy már tudjuk milyen lenne egymást ölelni és csókolni sokkal, de sokkal erősebb a kísértés és a vágy, hogy újra és újra megtehessük. Azon napon egy tapodtat sem mozdultam a szobámból, ami persze Nathanéknek is feltűnt. Mivel látták rajtam, hogy nem szeretnék róla beszélni nem faggattak. Bella a délután folyamán átjött megnézni mi van velem, de nem voltam valami jó társaság, így nem sokkal később haza is ment. Az egyik ok, amiért nem akartam elmondani senkinek sem a betegségem az az volt, hogy nem akartam látni azt, ahogyan sajnálkoznak rajtam. Most, hogy már Bella is tudta, éppen ezt láttam minden pillantásában és ezt nehéz volt elviselnem. A nap csigalassúsággal telt el, és este nyolc körül, miután lefürödtem ismét álomba zuhantam. Szerencsére.

Másnap reggel

Reggel, nehezen, de kikeltem az ágyból és az átlagosnál jóval lassabban sikerült felöltöznöm. Már majdnem háromnegyed nyolc volt, amikor elindultam otthonról, szóval késtem pár percet az első órámról. Az első két órámon egyedül voltam, de a harmadik közös volt Bellával és Edwarddal. Edward folyamatosan engem nézett, ami kicsit furcsa volt számomra és nem igazán tudtam hova tenni. Arra gondoltam talán Bella elmesélte neki a buli estéjén történteket és most ő is csak sajnálatot érez irántam. Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon, legszívesebben elástam volna magam jó mélyre, ahonnan nem tudok előjönni, hogy ne tehessek többet ilyen meggondolatlanságokat. Az ebédlőben ismét Belláékhoz ültem és szerencsére ott volt Emmett is, aki most, is mint mindig kicsit feldobta a hangulatomat a szokásos hülyeségeivel. Örültem annak, hogy annak ellenére, hogy Rosalie a barátnője, aki ki nem állhat, kedvel engem és jókat hülyülünk, legalább ennyi móka jut nekem is. Ebéd után volt még egy órám. Erre is Edwarddal és Bellával jártam közösen. Miután kicsengettek kisétáltam a kapun, és mint egy szellem úgy suhantam el az emberek mellett. Mikor megálltam az autóm mellett, hogy kivegyem a kulcsomat, tőlem öt méterre észrevettem amint Jake és Paul a parkolóban épp Bellával beszélgetnek.

Abban a pillanatban, ha lehet még sápadtabbá váltam, mint azt egész nap mutattam. Próbáltam gyorsabban kotorászni a táskámban, de mint általában most is szerencsétlenkedtem egy sort és csak nem sikerült előkerítenem őket. Hirtelen valaki a nevemen szólított, amitől ijedten felé kaptam a fejem. Szerencsére nem Paul volt az így kicsit megnyugodtam.

– Szia Jamie! – Láttam már korábban is ezt a srácot, de még sosem beszéltem vele. Úgy hírlett ő a suli egyik legmenőbbike, a focicsapat tagja és a többi.

– Szia…

– Matt – mondta mire mi mást tehettem volna rá mosolyogtam. Azért félszemmel figyeltem itt van-e még Paul. Még mindig ott állt Belláék mellett. Le sem tagadhatta volna, hogy minket bámul, úgy tűnt nem igazán tetszik neki, hogy egy másik pasival beszélgetek. Mivel nem ejtettek a fejemre, volt egy olyan sanda érzésem, hogy nem csupán jó pofizni jött ide hozzám, így beugrott egy ötlet, amivel talán elvehetem Paul kedvét attól, hogy bármi folytatásra gondoljon velünk kapcsolatban.

– Arra gondoltam, hogy valamelyik este esetleg elmehetnénk moziba, utána esetleg, ha szeretnél kajálni vagy sétálni… – Nem is tévedtem. Pont az történt, amire számítottam így bár tisztában voltam vele, hogy nem szép dolog, de kapva kaptam az alkalom után.

– Rendben – feleltem, mire ő persze rögtön somolyogni kezdett.

– Akkor mit szólnál, ha holnap érted mennék olyan hét körül? – Magabiztosan állt előttem, hisz úgy gondolta innentől már nyert ügye van velem szemben, de fogalma sem volt arról, hogy a válaszom mögött hátsószándék ál, mégpedig, hogy magam ellen fordítsak egy olyan embert, akit már most jobban szeretek, mint azt kéne.

– Nekem megfelel. – Mindvégig próbáltam a legkedvesebb mosolyomat magamra ölteni, hogy semelyikük se vegye észre a valódi érzéseimet. Meglepődtem, amikor köszönésképpen hirtelen odahajolt hozzám és egy eléggé érzékire sikeredett puszit adott az arcomra, vészesen közel a számhoz. Azonnal megpróbáltam elhessegetni a meglepettségemet. Azt akartam, hogy ha Paul látta ezt, aminek nagy esélye volt akkor úgy higgye, hogy én is benne voltam.

Matt hátat fordított és határozott lépésekkel távolodott. Végre megtaláltam a kulcsom, kinyitottam a zárat, beszálltam és útnak indultam. Még mielőtt teljesen eltűntem volna, észrevétlenül Paul felé sandítottam, és amit akkor láttam rajta, megmutatta a tervem hatásosnak bizonyul.

Hamar hazaértem, köszönve annak, hogy tövig tapostam a gázt. Biztos voltam benne, hogy ha ma Bella átjön és márpedig átfog, akkor meg fogja kérdezni mit akart ma tőlem Matt és én pedig elmondom neki. Megbízom benne és kell valaki, akinek kibeszélhetem magam, s még ha tudom is, hogy nem szép dolog, később mindenki belátja majd én cselekedtem helyesen.

A bátyáim nem voltak még otthon, úgyhogy mi mást tehettem volna felmentem a szobámba. Gyorsan átöltöztem és kimentem a teraszra. Rám jött a rajzolás kényszer, így gondoltam talán segíthet elterelni a figyelmemet kicsit. Leültem a kényelmes nyugágyamra és azon gondolkodtam mit rajzolhatnék. És akkor beugrott az a hely, amit azon a napon láttam, amikor eltévedtem az erdőben. Igaz, hogy megígértem nem megyek többet az erdőbe egyedül, de látni akartam megint azt a helyet és le akartam rajzolni. Annyira csodálatos volt, a sok virág és a szín kavalkád, ami ott fogadott. Így hát gondolkodás nélkül felpattantam, felkaptam egy cipőt, a kulcsokat és egy tiszta vászonnal neki láttam az útnak. Nem volt messze, és az volt a szerencsém, hogy majdnem egészen odáig egy széles ösvény vezetett, tehát az út nagy részét megtehettem autóval így esélytelen volt eltévednem.

Nagyjából tíz percembe telt, míg oda értem a sétával együtt. Sűrű ágas bogas bokrok fedték el, de amint átkecmeregtem közöttük, megláttam azt a feledhetetlen tisztást, amit kerestem.

Azonnal lehuppantam a legtökéletesebb helyre ahonnan beláttam az egészet és éreztem, hogy máris jobban vagyok. A lelkem nyugodtabb volt és felszabadultabb. A grafitom csak suhant és suhant a lapon, egyre több minden rajzolódott ki a képből, a lelkem pedig a nap sugaraival egyenlően kezdett ragyogni.

Fura hangokra lettem figyelmes, de amikor szétnéztem nem láttam egy árva lelket sem, így azt feltételeztem csak egy nyulacska lehetett. Ám egyre többször fordult elő és nem hagyott nyugodni a dolog. Felálltam, a lapot a földre helyeztem, majd hangosan kiabálni kezdtem.

– Hahóó van itt valaki? – Senki sem szólalt meg. Valami azonban mégsem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy valaki figyel. – Ki az? Tudom, hogy van itt valaki! – Most már semmi mást nem lehetett hallani az én hangomon kívül. Mintha minden állat elbujdosott volna, mert érezte a veszélyt, amit most már az én érzékeim is minden erejükkel sugallták felém. – Gyere elő! – kiáltottam, bár nem voltam benne igazán biztos, hogy valóban azt akarom, hogy előjöjjön, hisz nem tudhattam mi vagy ki lehet az.

Hirtelen egy erősebb szellő csapta meg az arcom és fújta bele a hajam. Először azt hittem csak feltámadt a szél, de újra és újra megismétlődött, amikor viszont a fákra pillantottam azoknak egyetlen levelük sem lebbent. Most aztán tényleg kezdtem pánikba esni, a levegőt egyre gyorsabban kapkodtam és a tisztás minden négyzetméterén ötvenszer végig fürkésztem, de semmi.

És akkor szemmel alig láthatóan elsuhant előttem valami, újabb szelet hozva magával. Nem értettem mi mozoghat ilyen gyorsasággal, de a legfontosabb az volt, hogy mit akarhat tőlem.

– Hagyjál békén! Menj innen! – kiáltottam, de ő csak körözött és körözött, mígnem egyre beljebb nem terelt a tisztás közepe felé. Egy figyelmetlen pillanatomban megbotlottam valamiben és elestem. A rémület kezdett eluralkodni rajtam, gyorsan felkeltem a földről és akkor egy különösen fiatalos hang szelte ketté a csendet.

– Nocsak, nocsak… egy újabb ügyetlen semmirekellő. – Bár rettegtem, hogy mit fogok látni mégis megfordultam. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló macskaszerű nőt. A haja hosszú és élénkvörös csigákban keretezte az egyébként porcelán baba szépségű arcát. De nem ez volt a legszembetűnőbb, hanem azok a bíborban izzó szemek, amikkel rám meredt. – Nyamiiii – Ajkait megnyalva kezdett közeledni felém. Nem tehettem mást, hátráltam.

– Mi vagy te? – kérdeztem, de hangom el-elcsuklott.

– A legrosszabb rémálmod – felelte nemes egyszerűséggel. Épp amikor rám vetette volna magát, a hozzánk legközelebbi bokorból hangos vicsorgások és morgások félelmetes együttese remegtette meg az erdő fáit.

Én pedig zakatoló szívvel tettem fel a kérdést: Mi vár még rám?