4. fejezet - Az első találkozás

Az elsö találkozás

Úgy éreztem, mintha valami furcsa természetfeletti erő húzna felé. A szemem képtelen voltam levenni róla, csak álltam ott még mindig az ajtóban és néztem Őt. Hatalmas termete lehengerlő volt. Magas, széles vállú, izomtól duzzadó karjai tiszteletet kívánt maga után. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de egy hang sem akart kijönni a torkomon.

– Mi van Paul, ki az? – Bella hangja megváltásként törte meg ezt az abszurd helyzetet. Úgy láttam nem én voltam az egyetlen, aki ebbe a furcsa állapotba került. Bella megjelenésével a srác – Akit minden bizonnyal Paulnak hívnak. –, meglepetten és megmagyarázhatatlan tekintettel meredt rám.

– Oh szia Jamie! Gyere be – mondta, én pedig félszegen bár, de beléptem.

– Ne haragudj Paulra mostanában kicsit szétszórt – ugratta a mellette álló fiút. Aztán nem sokkal később megjelent egy újabb ismeretlen srác.

– Mi van haver, mit tettél már megint tönkre? – Az imént megjelenő fiú sem volt több 17-nél mégis mikor ránéztem ugyan azt a nagydarab fickót láttam. A bőrük színe bronzosan fénylett az ablakon beszűrődő napsugaraktól és olyan erős kisugárzásuk volt, amit még sosem tapasztaltam, főleg az ajtót nyitó titokzatos srácnak.

– Nagyon vicces Jake. – Most szólalt meg először amióta kinyílt az a bizonyos ajtó. A hangja férfias és figyelem felkeltően hatott rám. Majd amikor az említett Jake nevű srác újra Paulra emelte tekintetét különös fény csillant a szemében és az arckifejezése olyan megvilágosultságot mutatott, amit nem tudtam hova tenni. Aztán gyorsan rendezte minden arcizmát és újra vigyorgó és felhőtlen lett. Mind bementünk Belláék nappalijába.

– Fiúk ő itt Jamie, az új szomszédom itt lakik velünk szemben. – Bemutatott az előttem álló figyelemfelkeltő egyednek. Miután ők is bemutatkoztak és túl voltunk ez első pár kínos csendes percen kisebb beszélgetésbe bonyolódtunk. Fogalmam sincs miért, de ennek a férfinak a közelsége olyan erősen hatott rám, mint még soha senki. Egész idő alatt magamon éreztem a pillantását. Bevallom legtöbbször én is felé-felé pillantgattam, de minden erőmmel próbálkoztam megőrizni a hidegvérem, mert amióta csak meg láttam őt úgy éreztem valami megváltozott bennem, úgy éreztem, hogy valami számomra eddig ismeretlen kötelék fűz össze minket, ami lehetetlen hisz csak akkor láttam először és különben is nem hiányzik egy újabb drámaforrás az életembe. Ki tudja, mennyi ideig maradok még itt. Teljesen abszurd és őrült dolog lenne, ha pont most akarnék románcba keveredni bárkivel is. Különben sem olyan nagy szám ez a pasi, láttam már jobbat…

– Na és mi a helyzet? – kérdezte Bella.

– Semmi különös, csak gondoltam átugrom hozzád, megnézem, hogy vagy – válaszoltam, és kissé idiótának éreztem magam.

– Én jól vagyok, de nem láttalak a suliban. – Na, igen mivel senkinek sem meséltem arról, ami mostanában történik velem, így azt sem tudhatja, hogy valójában el sem kezdtem az iskolát és megtörténhet, hogy már nem is fogom többé.

– Igazából nem iratkoztam még be, azt hiszem, halasztok egy évet – feleltem végül. Úgy érzem, hogy vele meg tudnám osztani a problémáim, de nem ebben a pillanatban.

– Értem.

– Na és Edwarddal jól meg vagytok? – Próbáltam érdeklődést mutatni felé, ami igazából nem is volt képmutatás, mert valóban érdekelt mi van vele. Ám amint kiejtettem Edward nevét Jacob arca először fájdalmasan megrándult, majd gúnyos maszkká merevedett. Vajon mi baja lehet Edwarddal? Aztán amint jobban megnéztem azt az arckifejezést, amit akkor láttam rajta mikor Bellával beszélt és azt, amit Edward neve hallatán mutatott, rögtön tudtam, hogy mi a helyzet. Jacob szerelmes Bellába.

– Öhm, kösz jól meg vagyunk – válaszolta, bár közel sem láttam azt a lelkesedést rajta, amit a múltkor tapasztaltam. Úgy vettem észre kicsit zavarba ejtette ez a téma. Ezek szerint tudomása volt Jacob érzéseiről. Ám az is bizonyos volt számomra, hogy ez csak egy oldalú, mert ha a viselkedése zavart is volt a szemei elárulták a valódi érzelmeit miszerint egyetlen egy férfi létezik számára és az nem a jelenlévő Jacob. Ahhoz képest, hogy az elején furcsamódon viselkedő Paul, kicsit sem volt bőbeszédű, az idő elteltével magához tért és próbálkozott minél több dolgot megtudni rólam abban a pár percben, míg Jake és Bella valami számomra érthetetlen dologgal foglalatoskodtak.

– Na és a szüleiddel élsz még? – Jött a következő kérdés, amire mint az eddig feltett kb. tíz kérdésre is megpróbáltam szenvtelen hangsúllyal válaszolni.

– Nem, a bátyáimmal élek. A szüleim meghaltak pár éve. – Amikor befejeztem az utolsó mondatot is, az arcán lévő izmok egy röpke pillanatra megrándultak, majd esdeklő szemekkel így szólt.

– Ne haragudj, nem akartam… – Nem hagytam, hogy önmagát ostorozza olyan dolog miatt, ami miatt teljesen felesleges, hisz nem ő tehet arról, hogy már nincsenek többé és arról sem tehet, hogy felemlegette őket, hiszen nem tudhatta.

– Ugyan, semmi gond hisz nem tudhattad. Eddig nem ismertük egymást. – Próbáltam enyhíteni az emberekben ekkor előkerülő bűntudatot.

– Igen, valóban eddig nem, de nagyon remélem, hogy ez megváltozik, és igazán közel kerülhetek hozzád – felelte, amit először igazán kedvesnek, sőt édesnek tituláltam, majd valami számomra is megmagyarázhatatlan reakció váltódott ki belőlem.

– Valóban? És mégis mennyire közel? Azt hiszed, hogy én is egy leszek a hódításaid közül? – Az arca teljesen megrökönyödött a meglepetéstől, sőt még Bella és Jake is felénk kapta a fejét. A bennem fellobbanó hirtelen harag olyan erővel robbant ki belőlem, hogy még felfogni sem tudtam, mit teszek, vagy mit mondok. Fogalmam sem volt arról, hogy mi okból feltételeztem ilyesmit róla, hisz nem is ismerem, de ahogy végig járattam rajta az elmúlt órában a tekintetem és látva a tagadhatatlanul vonzó külsejét, és hallva az imént mondott szavait az első következtetésem az volt, hogy egy a sokatmondó, de semmit nem jelentő léhűtők közül, akiket annyira ismerek Los Angelesből. Így mivel a szavaim visszaszívhatatlanul ott lógtak a levegőben, Bellától és Jake-től elköszönve, kiviharzottam a házból. Ha azt hiszi, hogy ezzel a szöveggel levehet a lábamról, hát akkor nagyon téved. Egyébként sincs szükségem egy férfira, aki csak még jobban bonyolítja az életemet. Azt hiszem ennyi bőven elég volt, sőt sok is, amit rá pazaroltam az időmből, úgyhogy jobbnak láttam többet nem gondolni rá. Úgy gondoltam mindenkinek jobb, ha így teszek.

Teltek múltak a napok és rohamosan közeledett az újabb kemoterápia napja. Igazából, minél közelebb került bennem annál nagyobb volt a feszültség és a szorongás. Tisztában vagyok vele milyen állapotban leszek az utána következendő napokban és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy sokáig eltudom viselni ezeket a mellékhatásokat, de tudom minden tőlem telhetőt meg kell tennem már csak Luke és Nathan miatt is.

Másnap reggel

Az éjszakám még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető elviselhetőnek a tegnapi kemo után az eddigieknél százszorta rosszabbul éreztem magam és akármennyire is próbáltam erősnek mutatkozni mások előtt, az akkor átérzett fájdalmaimat már nem bírtam palástolni. És csak egyre rosszabb és rosszabb lett. A lázam nőttön-nőtt, míg a fájdalom a csontjaim legmélyéről emésztette fel minden önuralmamat és a megmaradt energiáimat. Az még csak rátett pár lapáttal, amikor láttam a testvéreim arcán átsuhanó aggodalmat, amit hiába próbáltak takargatni a szemük minden percben elárulta őket. Legtöbbször inkább kiküldtem őket, inkább egyedül voltam, minthogy végig kelljen nézniük, ahogyan szenvedek. Még mindig az ágyamban gubbasztottam, amikor kopogtattak az ajtón.

– Gyere!

– Szia, Bella itt van, és beszélni szeretne veled. – Az ajtón bekandikáló Lucas elég fáradtnak tűnt. Nem tudtam, mit tegyek, azóta a bizonyos kirohanásom óta nem voltam Belláéknál és nem vagyok abban biztos, hogy ebben az állapotban kéne fogadnom őt. De bunkó sem akartam lenni, így hát behívtam.

– Szólj neki, hogy jöjjön be – mondtam Luke-nak, mire ő kiment. Kicsit rendbe szedtem magam, legalábbis próbáltam nem úgy kinézni, mint aki a poklok poklát éli meg. Nem sokkal később az ajtón újabb kopogás s miután beengedtem bejött.

– Szia Jamie! – A hangja bátortalan és feszengő volt.

– Szia Bella! Gyere csak beljebb – mondtam majd, felültem és az ágyam melletti fotelre mutattam. Bella helyet foglalt és nagy levegővétel után belekezdett.

– Nézd Jamie sajnálom, ami múltkor történt! Paul... nos ő mindig is ilyen volt. Félre ne érts egyáltalán nem áll szándékomban a védelmembe venni, de azt hiszem most nem volt semmi hátsó szándéka veled szemben.

– Bella erre semmi szükség! Figyelj, ha azt hitted azért nem mentem át hozzád az óta, mert haragszom rád vagy ilyesmi, akkor tévedsz. Egyáltalán nem haragszom sőt, igazán kedvellek, azt hiszem, jó barátnők lehetnénk. Csak mostanában nem érzem magam valami fényesen, ezért sehova sem mozdulok ki. – Mikor befejeztem, jobban megnézett magának és rájött valószínűleg az igazat mondom, hisz tényleg nem festek valami jól. – Ami pedig Pault illeti, nézd, erre nem tudok neked magyarázatot adni. Egyszerűen csak túl sok ilyen sráccal találkoztam már az előtt, hogy ide költöztem. Los Angelesben rengeteg ilyen fickóval lehet találkozni és azt hiszem kicsit besokalltam tőlük.

– Értem. Még egyszer ne haragudj Paul miatt.

– Semmi vész! – Próbáltam egy kedves mosollyal eltüntetni a kétségeit, ám az a mosoly, ami akkor kitelt tőlem nem vagyok benne biztos, hogy elég meggyőző volt. Egy kis ideig szótlanul ült velem szemben aztán megkérdezte.

– Tudod arra gondoltam, nos a hétvégén összegyűlünk páran a rezervátumban, Jake születésnapja lesz. Szeretném, ha te is eljönnél velem. – Nagy nehezen, de kinyögte én meg nem tudtam mit válaszolhatnék. Azt sem tudom, milyen állapotban leszek akkor, és valószínűleg Paul is ott lesz ami, miért is érdekel engem? Inkább hagyjuk. – Persze, csak ha már jól leszel.

– Rendben, remélem, hogy addigra rendbe jövök és el tudok veled menni – feleltem mosolyogva.

– Persze. Egyébként miért is nyomod az ágyat? – kérdezte cseppnyi humorral, de amint meglátta az arckifejezésem, az öröm odafagyott az arcára.

– Majd, elmondom később. De egy-két nap és jól leszek. Tényleg!

– Akkor jó. Na, én megyek is, majd még benézek, hogy mi a helyzet. Addig is jobbulást. –. Továbbra sem éreztem magam jobban, de ideje volt kicsit kikelnem az ágyam fogságából. Belebújtam a pihe-puha mamuszomba és lecsoszogtam a földszintre. Amint Nate és Luke megláttak ijedten néztek egymásra és persze mind a ketten rohantak a segítségemre. Miközben semmi ilyesmire nem volt szükségem, de annyira édesek, hogy nincs szívem leteremteni őket emiatt. Tisztában vagyok azzal, hogy csak segíteni akarnak.

– Hogy érzed magad Hercegnőm? – Az igazság az, hogy szarul, de nem akartam gyengének látszani, amennyire csak lehetséges erősnek akartam mutatkozni.

– Egész jól azt hiszem. Most, hogy végre kikeltem az ágyból, egyre jobban – feleltem és közben tényleg úgy éreztem, mintha ez jót tett volna nekem, bár még mindig gyengének és erőtlennek éreztem magam.

– Akkor jó. Éhes vagy?

Öhm, nem igazán. – Az az igazság, hogy mióta hazajöttem a kezelésről nem sok mindent ettem. Egyáltalán nincs étvágyam és egy falat sem akar lemenni a torkomon.

– Enned kéne valamit. Ma még nem is ettél semmit. – Tudtam, hogy igaza van, és ha nem is kívánom az ételt, valamit muszáj letuszkolnom, hiszen már így is fogytam egy-két kilót.

– Rendben, bekapok valamit. – Oda mentem a hűtőhöz és kivettem egy-két, dolgot, de csak csipegettem. Pár nap múlva mondhatni teljesen jól éreztem magam. A lázam lement, a fájdalmaim is megszűntek, igaz néha-néha rám tört egy-egy erős fájdalom hullám, de teljesen rendben érzem magam. Ma van az a bizonyos buli a rezervátumban, amire Bella elhívott. Azóta már járt nálam kétszer és minden alkalommal igazán jól elbeszélgettünk. Kezdem egyre jobban megkedvelni, és mivel tegnap már látta, hogy jól vagyok a lelkemre kötötte, hogy ma vele tartok La Pushba. Amint befejeztem a gondolatot megcsörrent a telefonom.

– Igen, ne kímélj. – Már a kijelzőn megjelenő számból tudtam, hogy Bella hív.

– Szia, Alice vagyok. Bella barátnője és csak azt szerettem volna mondani, hogy szeretném, ha a buli előtt átjönnél a Swan rezidenciára. Nem kell smink meg ilyesmi csak a la natur – A hangja épp oly dallamos volt akár a doktoré és Edwardé. Nem találkoztam még vele, de éreztem, hogy jól kijövünk majd.

– ŐŐ persze rendben. Akkor nem sokára ott leszek – mondtam.

– Helyes! – mondta és már le is tette.

Amint letettük a telefont elindultam a szobámba és onnan egyenesen a fürdőbe. Megszabadulva a ruháimtól gyorsan a zuhany alá álltam, hisz már nem volt időm áztatni magam. Egy gyors hajmosás után kiviharzottam a tus alól és miután szárazra töröltem magam megszárítottam a hajam helyén lévő széna kazalt és magamra kapva egy nadrágot és pólót elindultam Bellához. Vagyis csak indultam volna ha Luke és Nate nem állítanak meg az ajtóban.

– Hát te merre mész? – kérdezte Lucas kedves mosollyal az arcán.

– Most Bellához aztán együtt lemegyünk a rezervátumba. – Egy egész röpke pillanatig tétovázva nézett rám, biztosan tudom, hogy azon morfondírozott vajon elég jól vagyok-e már az ilyen kiruccanásokhoz.

– Biztos vagy abban, hogy?

– Igen biztosan jól vagyok, már elmúlt. Tényleg. Ígérem, nem hajtom túl magam és nem leszek sokáig. – Annyira felvette az apa szerepét amióta sajnos megtörtént az a bizonyos tragédia, hogy már meg sem lepődök ezen a viselkedésen.

– Oké, akkor szórakozz jól! – És a végszóra kiléptem az ajtón. Amint elértem Belláék házát bekopogtattam. Pillanatokon belül kinyílt az ajtó és egy apró termetű, koboldszerű gyönyörű lány állt velem szemben.

– Szia, Alice vagyok – mosolygott felhőtlenül, majd csak úgy közelebb jött és megölelt. A semmiből jövő barátságossága meglepően hatott rám, de egyúttal szimpatikusnak is hatott.

– Szia, én Jamie vagyok. – Mit sem várva beljebb húzott és egyenesen Bella szobájába vezetett. Az ágyon szanaszét heverő ruhák és egyéb kiegészítők hevertek. Tudtam, mire megy ki a játék így egy szó nélkül követtem Alice utasításait és tűrtem, ahogy egyik ruha után próbáltatja fel a másikat és elkészíti a hajamat. Nem sokkal több, mint egy óra alatt készen is álltunk már csak az indulás volt hátra. Úgy döntöttünk, hogy az én autómmal megyünk, amit mellesleg nemrég kaptam Lucastól. Annak ellenére mit művelt velünk Alice az elmúlt egy órában teljesen meg voltam elégedve a tükörképemmel. A hajam egyenesre vasalva és a ruhám is egyszerű volt, de mégis volt benne valami, ami oda vonzotta az emberek tekintetét. Az utat természetesen Bella magyarázta, de nagyjából tíz perc alatt oda értünk. Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem szálltunk a kocsiból nem izgultam, de amint kitettem a lábam és megcsapott az erdő illata, a friss fenyőillat, a nyomromban furcsa görcs keletkezett, mintha a testem már tudta volna, hogy valami, vár még rám az est folyamán. Maga a parti kint volt a parton egy hatalmas tábortűz körül. Jó néhányan összegyűltek már, de ahogy a nap egyre lejjebb süllyedt az éjszakában az emberek arca is egyre kivehetetlenebb volt. Bella épp Jacobot üdvözölte én pedig a hold által megvilágított lágyan ringatózó tengert kémleltem, amikor hirtelen valaki nekem jött. Rögtön meg akartam nézni magamnak, ki volt az, aki ennyire nem figyel az orra elé, de amikor a tekintetem találkozott azzal a csillogó szempárral úgy éreztem elvesztem.