25. fejezet - Voltam. Vagyok. Leszek?

Kedves Olvasóim!

Eljött hát a 25. fejezet. Tudom sokat kellett rá várni, de remélem, kárpótol benneteket az, hogy kerek 12 oldal lett. Előjáróban még annyit, hogy bevallom nem voltam valami jó passzban, amikor megírtam ezt a fejezetet s bár ennek egyébként is ilyen hangulatúnak kell lennie legalábbbis véleményem szerint, reménykedem benne, hogy nem kedvetlenít el túlságosan benneteket! Várom a véleményeket és bízom abban, hogy valamennyire sikerült megvalósítani az elképzeléseteket ezzel a résszel kapcsolatban!

Puszillak titeket!

P. Sawyer

Voltam, Vagyok. Leszek?

A madár láttán, villámsebességgel elevenedtek meg bennem Paul szavai és az az után felvetődött kérdéseim.

Paul és én egyelőre egy lélek két testben vagyunk, de vajon, ha meghalunk egyszer, akkor a mi lelkünk is eggyé forrva, testre lel egy ilyen kékellő szárnycsapkodóban? Paul halálának még a gondolata is szörnyű és szívfakasztó volt, azonban jól tudtam a halál minden ember sarkában ott kullog, és csak a megfelelő időre vár, hogy lecsaphasson s megfoszthasson életünktől. Jelen pillanatban az én időm sokkal közelibb, mint szívem választottjáé, így okkal vetődhet fel bennem a következő kérdés… Ha eljön a vég, s szememben kihunynak a fények, vajon, a lelkem hol várja meg, másik, a Paul által birtokolt felét? Megrekedve az emberek, vámpírok és alakváltók világában? Esetleg létezik egy külön várószoba erre a célra? Na de, hogyan is várhatnám annak halálát, akinek minél hosszabb és boldogabb életet kívánok?

Az agyam és a testem egyszerűen képtelen volt feldolgozni, hogy esetleg Paullal történhetett valami, s hogy a madár némiképpen kötődik hozzá, miatta volt itt. Eljött egy újabb lélekért, Paul lelkéért. Mielőtt elveszhettem volna valahol a sötétség kavalkádjában Kedvesem hangja visszarántott a felszínre.

– Jamie! – hallottam ismét. – Nathan, mi történt vele? – kérdezte, a még mindig támaszomat nyújtó bátyámat.

– Egész nap sík ideg volt! Aztán elhoztam ide, de amikor látta, hogy üres a ház egyszerűen összeesett – magyarázta a történteket Nate, miközben Paul karjaiba kapva besétált velem a házba. Érezni amint ölelő karjaiban lehetek minden mással felért. Beszívtam bőrének kellemes illatát s mélyeket lélegezve, összeszedtem magam. Most már minden rendben, hisz itt van, semmi baja és csak ez számít.

– Jól vagyok, nincs semmi bajom! – szólaltam meg végre. Paul felvitt a lépcsőn, egyenest a szobájába. Újabb adag Paul illat ért el az érzékeimhez s kinyitottam a szemem. Bágyadt pillantásom találkozott az engem tartó férfiéval miközben lágy mozdulatok közepette, puha ágyneműk közé fektette testem. – Jól vagyok! – ismételtem meg az iménti állításomat. S bár még kicsit erőtlen voltam, jól éreztem magam.

– Nekem nem úgy tűnik! – ellenkezett az ajtóban álló Nathan.

– Akkor ideje szemészetre menned bátyus, ugyanis remekül vagyok… most már – tettem hozzá végül. S hogy lássák tényleg semmi bajom, karomra támaszkodva felhúztam magam s immáron ülve figyelhettem kettejük, kutakodó pillantásait. Jól tudtam, hogy azt a percet várják, amikor újfent úrrá lesz rajtam a gyengeség, de biztosra vettem ez nem fog megtörténni. Az egész csupán buta képzelőerőmnek és Paul után epekedő szívemnek volt köszönhető. Most viszont itt van épségben és makkegészségesen. Hirtelen annyi mindent mondtam volna neki, mégsem jött egyetlen szó sem ajkaimra. Csak néztem őt, mélybarna szemeit melyek még mindig épségem felől őrködtek, ajkait, melyeket már hosszú, hosszú órák óta nem csókolhattam.

– Azt hiszem jobb, ha én most megyek! Nem valószínű, hogy szem és fültanúja szeretnék lenni annak, ami most következik, szóval sziasztok, Jamie otthon találkozunk! – Meg sem lepődtem ezen szóval csak hagytam, hogy hátat fordítson.

– Lekísérlek! – állt fel mellőlem Paul.

– Ugyan nem kell, ismerem az utat. Inkább őőő nyugtasd meg a húgomat, bármit is jelentsen ez nálatok. – Nem bírtam tovább és hatalmas nevetésben törtem ki. Hogy lehet ekkora állat? Önfeledt nevetésem láttán boldog mosoly jelent meg pimasz arcán, majd miután elköszönt letrappolt a lépcsőn. Paul pedig szépen visszaült az ágyra.

– Látom tényleg jól vagy – jegyezte meg somolyogva.

– Én mondtam, bár még hiányzik valami a teljes felépülésemhez… – Alsó ajkam gyengéden megharaptam miközben egyenesen a szemébe néztem. Nem kellett neki kétszer mondanom, mi több még konkretizálnom sem kellett, jól tudta ő magától is mire vágyódom. Ajkait szenvedélyes csókkal tapasztotta enyémeknek. Valóságos megváltás volt ez már a hosszú órák óta tartó böjtölés után melyeket csókjai nélkül kellett elszenvednem. Azonnal felforrt vérem, csak úgy száguldozott ereimben miközben egyre több ruhától szabadított meg szenvedéllyel túlfűtött Kedvesem. Ott csókoltuk egymást ahol csak értük. Felhevült bőrömnek csak egy újabb perzselő lángcsóva volt Paul érintése s mégis minden egyes simogatás, érintés után egy újabbért és újabbért fohászkodtam. Félő volt, hogy a testemben égő lángtól menten elégek s mégsem bántam. Csókoltam, öleltem s hagytam, hogy sodródjam az árral.

Az elmúlt eseményektől ittasan feküdtem Paul mellkasán s hallgattam rendezetlen levegővételeit.

– Tudod, rám hoztad a frászt, amiért nem hívtál… – említettem meg azokat a szörnyű pillanatokat, melyeket át kellett élnem távollétében.

– Ne haragudj csak Jacobbal volt egy kis gubanc és hát muszáj volt segítenem, meg aztán bevallom mellette szerettem volna lenni… – vallotta kissé lehangoltan. Nekem sem kellett több azonnal pánikba estem, mert bár Jake és én nem legjobb barátokként gondolunk egymásra, azért egész jó kapcsolatot ápolunk és megijesztett a gondolat, hogy esetleg valami komolyabb baja esett.

– Jézusom, de ugye most már jól van? – mutattam ki aggodalmam.

– Még nem egészen, de a doki mindent megtett érte, amit csak lehetett. Pár nap és kutya baja! – nyugtatott meg.

– Akkor jó… – Mikor ismételten a szemébe néztem, furcsa és megmagyarázhatatlan dolgot láttam a szemeiben. Bármennyire is nem akartam a pár órával eltervezett vallomásom egyre inkább beárnyékolta felhőtlen boldogságomat. Megesküdtem, hogy ma megteszem és így is fogok cselekedni, de vajon lesz elég merszem belekezdeni? Mégis, hogyan kell nekifogni az ilyesminek? Csak úgy egyszerűen bökjem ki, hogy haldoklom, vagy inkább szépen lassan vezessem fel? Melyik lenne a legjobb megoldás? Felültem, majd lehunytam a szemem s próbáltam a lehető legtöbb bátorságot magamba szívni, amennyi csak lehetséges. Megpróbáltam felkészíteni magam Paul lehetséges reakcióira. Egyik sem volt túlságosan kedves szívemnek, így inkább jobbnak láttam, ha belekezdek s lesz ami lesz. – Paul, mondanom kell valamit… – kezdtem. Hangom nem volt túl erőteljes, de ezek az alig hallható szavak is alig-alig akartak kijönni a torkomon.

– Jamie… jól vagy? Kezdesz megijeszteni! – mondta miután ő is ülőhelyzetbe tornászta magát. Nem mertem a szemébe nézni. Féltem, ha megteszem, nem leszek képes kimondani s az eddig oly nehezen magamban tartott erő elhagy ismételten.

– Jól vagyok… illetve mégsem – folytattam ugyanabban a hangnemben. – Van valami, amit már olyan régen el akartam mondani neked, de féltem, féltem, hogy hogyan fogsz reagálni! – Nem szólt egy szót sem, egyre szaporább légzése azonban elárulta mit érez.

– Jamie, Szívem mond el mi a baj! – kérlelt miközben kezét arcomra tette s megpróbálta arcomat maga felé fordítani. Még nem nézhettem a szemébe előbb ki kellett mondanom…

– Az ideköltözésünk oka nem az, hogy Nathan itt akart tanulni, de még csak nem is a nyugis életre való vágyódásunk, hanem én… Miattam költöztünk ide!

– Na de… – Ujjam ajkaira tettem, miközben tekintetemmel is az említett testrészét figyeltem.

– Kérlek, hagy mondjam el… Mint mondtam, csakis miattam jöttünk ide, mégpedig azért mert én… én beteg vagyok. – Életem legmegrázóbb vallomása s ahelyett, hogy megkönnyebbülést éreztem volna ólomsúlyként nehezedett rám ismételten a tény miszerint… haldoklom.

– Beteg? Akkor gyere, azonnal elmegyünk Dr. Carlisle-hoz majd felír neked valami gyógyszert és pikk-pakk meggyógyulsz! – mondta azonnal.

– Nem! Nem Paul… Dr. Carlisle nem tud nekem felírni semmi gyógyszert, amitől meggyógyulhatnék – mondtam immáron összezavarodott szemébe nézve.

– Akkor elmegyünk egy másikhoz! Bár szerintem Dr. Cullennél nem létezik jobb… –visszakozott. Még mielőtt felállhatott volna megfogtam a karját s maradásra bírtam.

– Paul, kérlek, értsd meg! Nincs senki, aki segíthetne rajtam!

– Mi az, hogy nincs? Jamie ne butáskodj már…

– Nincs… mert… én… haldoklom! – mondtam ki végül a leggyűlöletesebb szót, ami csak létezik számomra. A szavakkal ajkamon egyidejűleg csordultak ki első könnycseppjeim s azokon keresztül néztem Kedvesem rezzenéstelen és érzelemmentes arcát. Percek teltek el mozdulatlanságával miközben egyenesen rám meredve megőrjített némaságával. – Paul kérlek ordíts, kiabálj csak mondj valamit! – Jómagam zokogva zúdítottam rá kérésemet. A szótlansága s a kifejezéstelen tekintete sokkalta fájóbb és ijesztőbb volt, mint bármily más reakció. Ám ő továbbra sem szólt egyetlen szót sem. Felállt, felöltözött majd mindenféle magyarázat nélkül kilépett a szobából, majd elhagyta a házat. Összetörve és magamba zuhanva zokogtam tovább egészen addig, míg végül erőt nem vettem magamon s a telefonomért nyúlva tárcsázni kezdtem. Néhány csörgést követően fel is vették azt.

– Hercegnőm, máris meguntad a farkasemberedet? – kérdezte jókedvűen, amiért azonnal megbántam, hogy őt hívtam, hiszen nem akartam ismét lehangolni. – Hé Jamie jól vagy? – kérdezte rögtön.

– El… el tudnál jönni értem? – kérdeztem akadozó hangon még mindig visszatartva az újfent kitörni vágyó könnyeket.

– Azonnal indulok! – Nem is mondott mást, a vonal megszakadt én pedig ismét magányosnak éreztem magam. Tudtam, hogy meg fog utálni, amiért ennyi ideig hazudtam, de most így közvetlenül szembesülni a tényekkel elviselhetetlenül fájdalmas és gyötrő érzés. A gyomrom émelygett, míg fejem zúgott és csak egyetlen dolog járt benne, Paul üres tekintete. Gyorsan felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat majd még egy utolsó pillantást vetve a szobára mely nem rég még legszebb pillanataim színhelye volt, elhagytam azt s fájó szívvel lesétáltam a lépcsőn. A dolgaimat lepakoltam az ajtó mellé, hogy amikor Nathan megérkezik, azonnal el is indulhassunk majd besiettem a fürdőbe. Nem akartam, hogy Nathannek ilyen állapotban kelljen látnia, így a tükörbe nézve megpróbáltam kicsit rendbe tenni magam. A csengő megszólalt, én pedig egy utolsó pillantást vetvén a tükörből visszanéző személyre kiléptem a mosdóból s a bejáratót kinyitva, beengedtem segítségemre siető bátyám.

– Jamie… – Nem tehetek róla, de ahogyan kimondta a nevem, és ahogyan rám nézett az iménti elhatározásom miszerint nem mutatkozom előtte összetörten azonnal elszállt. Képtelen voltam visszafogni magam és a bennem tomboló fájdalmat. Újfent kibuggyantak könnyeim és azonnal Nathan karjaiba vetettem magam. Szorosan ölelt s megnyugtatóan simogatta hátam. Nem kérdezte mi történt, nem faggatott csak ölelt és pontosan erre volt szükségem. Még mindig a nyakába csimpaszkodva sirattam emlékeimet, amikor hirtelen karjaiba kapott majd gyengéd mozdulatokkal besegített az autóba. Gyorsan visszarohant a táskámért, majd becsukta az ajtót és elhagytuk La-Pusht. Ahelyett, hogy haza vitt volna, ahogyan arra számítottam, a házunk mellett elhaladva tovább hajtott Forks utcáin. Nem sokkal később leállította az autót, majd kiszállt. Néhány másodperc elteltével az én ajtóm is kinyílt s felpillantva az eddig bámult kárpitról Nathan felém nyújtott kezét kémleltem. Gondolkodás nélkül fogadtam el segítségét, majd csak miután kiszálltam vettem észre hol is vagyunk éppen. A lassan felkelő nap vöröses fénybe burkolta az egyébként szürke és zöld színben játszó folyót.

– Miért hoztál ide? – kérdeztem s testemet megtámasztottam fényes, fekete motorháztetőjén.

– Nem tudom, csak úgy éreztem most nem akarsz otthon lenni és bezárkózni a négy fal közé… – felelte s bár én a horizonton megjelenő napot figyeltem éreztem pillantását arcomon.

– Én nem akartam? – kérdeztem monoton hangon.

– Jó! Én nem akartam oké? – mondta megemelve hangját. Összerezzentem hirtelen hangulatváltásától. – Jaj, ne haragudj Hercegnőm én csak… Akarsz beszélni róla? – kérdezte meg végül.

– Már beszéltem – csordult ki könnyem. –, és ő elment. Egyetlen szó nélkül… – suttogtam. A mellkasomban egyre nagyobb űr tátongott, olyan érzés volt mintha egy részem kiszakadt volna belőlem, egy olyan részem mely nélkül képtelen vagyok létezni. – Ha láttad volna… ahogyan rám nézett!

– Neki is fel kell valahogy dolgoznia, most biztosan gondolkodik. Meg kell értened, nem lehet neki könnyű megemészteni mindezt. – Tudtam jól, hogy igaza van mégsem voltam képes elfeledni azt a tekintetet.

– Mit is vártam? Az elejétől fogva hazudtam neki! – fakadtam ki ismételten.

– Nem hazudtál… csak volt egy titkod.

– A titkolózás is hazugság Nathan! Magamnak köszönhetem az egészet, hiszen annyiszor nyüstöltetek, hogy mondjam el, de én csak halogattam és halogattam!

– Most már ne rágódj ezen! Adj neki egy kis időt, hidd el, hamarosan megkeres. – Próbált nyugtatni és megvigasztalni, reményt adni, de úgy éreztem minden hiába.

– Különben is ki akarna egy halálraítélttel együtt lenni? Már nem akar engem, azért ment el és hagyott ott. – Kiborulásom kezdett hisztérikus módba váltani mégsem bírtam visszafojtani a felgyülemlett keservet. – Pont ezért nem akartam ezt! Tudtam, hogy csak szenvedni fogunk, ő is, én is! Miért nem tudtam most az egyszer a józan eszemre hallgatni?

– Jamie most már fejezd be a sok hülyeséget, amit összehordasz! Egy, Paul szeret és bármennyire is nehéz elfogadnom tényleg így van, látom, milyen szemekkel néz rád. Hidd el próbáltam nem észrevenni, de annyira szembetűnő, hogy lehetetlennek bizonyult. Szóval hagyj fel ezzel a „Ki akar halálraítéltekkel együtt lenni” dogot, de rögtön! Kettő, megbeszéltük, hogy pozitívan állunk a dolgokhoz! Az állapotod javulóban van, meg fogsz gyógyulni és punktum! Most pedig Hercegnőm beszállás! – nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót. – Haza viszlek, azt hiszem mostanra kellőképpen kiadtad magadból a dolgokat. Megfürdesz, lepihensz és meglátod, mire felkelsz szebbnek látsz majd mindent! – Úgy tettem, ahogy kérte. Beszálltam az autóba, bekötöttem az övem s máris úton voltunk hazafelé. Annak ellenére, hogy az imént kimondhattam hangosan is, amit érzek, kicsit sem lettem jobban. Ettől nem oldódott meg a problémám, Paul nem jött vissza, s a betegségem sem múlt el. A lelki fájdalmaim mellett a testemben érzett kellemetlen érzetek is visszavánszorogtak. Őrjítő fejfájás, hőhullámokban rám törő verejtékezés s a gyomromban érződő hányinger még inkább sanyarú sorsomra emlékeztettek.

Hazaérkezvén gyenge közérzettel másztam ki a járműből, majd ismételten bátyámra támaszkodva elbotorkáltam az ajtóig. A ház kellemes otthon melegét nyújtotta ám amint az ajtó bezárult, kezemet ajkaim elé kapva rohantam a mosdóba. Gyomrom egyre nagyobb bukfenceket vetvén adta ki magából annak tartalmát. A mögöttem záródó ajtó kivágódott majd a padlóról felpillantva egy aggódó szempárral találtam szembe magamat. Nathan azonnal karjaiba kapott s ernyedt testemet a csapból csobogó vízsugárhoz citálva arcomba locsolta azt.

– Már jobban vagyok – mondtam, majd ennek jelét adván felálltam s egy mély sóhajjal tüdőmben a tükör elé mentem. Enyhén fogalmazva is förtelmesen festettem.

– Biztosan jól vagy? – kérdezte bizonytalanul.

– Igen jól vagyok – biztosítottam.

– Akkor most magadra hagylak, fürödj meg. – A kezembe adta törülközőmet, homlokon puszilt majd kiment az ajtón. Újra egyedül maradtam. Ismét a csaphoz léptem a kádat behintettem kedvenc kókuszos fürdőolajammal majd megnyitottam a forró vizet. Egész testemet ellepő habfelhők keletkeztek a víz felszínén. Fáradt és fájó végtagjaimat elmerítve a lágyan simogató forróságban ellazultak izmaim ám a szívemet feszítő érzés továbbra is megmaradt.

Úgy félórányi áztatás után kimásztam a kádból, majd magamra kapva puha köntösömet kikaffogtam a fürdőből. A konyhából kiszűrődő hangokból ítélve úgy sejtettem Nathan éppen ott serénykedik valamin így gondoltam megnézem min is pontosan.

– Jobban vagy? – kérdezte amint meghallotta lépteim zaját.

– Sokkalta jobban – hazudtam. Igazság szerint a forró fürdő tényleg jót tett, de csupán néhány percig tartott a hatása. A szekrényhez lépve készítettem magamnak egy bögre, forró teát, majd elköszönve Nate-től felmentem a szobámba. A nap már szinte teljesen fent volt, ám a tarka felhők serényen növekedtek körülötte. A hatalmas üvegből álló teraszajtóhoz lépve behúztam a sötétítőket. A kezemben gőzölgő teámmal elhelyezkedtem az ágyamban s lassú kortyokkal elfogyasztottam testemet melengető nedűmet. Ezek után fejemet, hívogató párnámra hajtottam s hosszas próbálkozások árán végül elnyelt a pihentető sötétség.

Gyengéden simogató ujjakkal arcomon ébredtem. Nehezen kinyitottam ólomsúlyként érzékelt szemhéjam s Lucas aggódó arcvonásaival kellett szembesülnöm. Bántott a dolog, amiért nekik is fájdalmat okozok viselkedésemmel mégis minden porcikám ellenezte a másfajta megnyilvánulást. Az ablakon beszűrődő fényekből arra következtettem, hogy rengeteg alvással töltött órát tudhatok magam mögött s ezt az éjjeli szekrényen nyugvó órára pillantva meg is erősítettem.

– Jó reggelt álomszuszék! – köszönt.

– Jó reggelt! – Ülőpozícióba helyezkedve, s kinyújtóztatva elgémberedett végtagjaimat vártam Lucas mondanivalóját.

– Nathan elmondta mi történt. Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt melletted! – vallotta be, lesütve tekintetét.

– Ugyan Lucas, kérlek, ne legyen emiatt bűntudatod! Hidd el jobb, hogy nem láttad.

– Nathan azt is mondta, hogy visszatértek a rosszulléteid.

– Nathannek talán nem kéne ennyit pletykálnia… – jegyeztem meg némi éllel hangomban, amit hamar meg is bántam, hiszen csak azért tette, mert aggódik miattam. – Már teljesen jól vagyok! – hazudtam ismét. – Az is biztosan csak a kiborulásom miatt történt. Szerintem semmi köze a betegségemhez, szóval nyugodj meg rendben? – Jobbnak láttam eltitkolni mindenki elől milyen is a valódi állapotom. Így is többet aggódtak már miattam, mint kellett volna. S az efféle gondolataik csak megkeserítik az egyébként boldog perceiket.

– Rendben – egyezett bele. Nem akartam a továbbiakban sem a betegségemről, rosszulléteimről vagy Paulról beszélni így inkább témát váltottam.

– Tanyával jól megvagytok? – Valóban érdekelt a kapcsolatuk. Azt akartam, hogy Luke boldog legyen.

– Minden a legnagyobb rendben. Most hazament, de holnap vagy holnapután visszajön, szóval…

– Ennek örülök – mondtam s némi mosolyt erőltettem nyúzott arcomra.

– Nekem mennem kell dolgozni, de Nathan készített neked reggelit. Ideje enned valamit, majd szólok neki, hogy hozza fel neked rendben? – kérdezte én pedig némán bólintottam. Ajkait homlokomhoz nyomta majd kisétált az ajtón. Távozása után kikecmeregtem a takaró alól majd bementem a fürdőbe. Megmostam az arcom, elintéztem emberi szükségleteimet s visszacsoszogtam az ágyamhoz. Ekkor kinyílt az ajtó s Nathan lépett be rajta tálcával a kezében.

– Jó reggelt Hercegnőm!

– Jó reggelt! – Arcán oly megszokottan most is látható volt mosolya és én imádtam érte.

– Hoztam neked reggelit! – Letette elém a tálcát s amint megláttam az azon felhalmozott ételmennyiséget akaratlanul is felkacagtam.

– Ezt itt mind nekem? – kérdeztem végül a tányéron felhalmozott palacsintatoronyra, a köré szórt gyümölcs kavalkádra mutatva. A másik tányéron heverő tükörtojásra, melyet pirított baconnel dobott fel, a temérdeknyi narancs lére, amit a kancsóba öntött s végül a hozzá pakolt pirítósra.

– Miket gondolsz! A pirítós a tied, a többi pedig az enyém! – mondta teljesen komoly ábrázattal. Leült velem szemben majd egy jó nagy falat palacsintát belegyömöszölt a szájába. Ökörködésével meghozta az étvágyam ám még így is csak néhány falatot voltam képes lenyomni a torkomon. A közérzetem cseppet sem javult, ám ezt szándékomban állt eltitkolni a többiek elől. Miután Nathan és én megreggeliztünk, újra magamra hagyott s bár először nem akart elmenni mellőlem, meggyőztem, hogy most pontosan erre van szükségem, az egyedüllétre.

Az egész napom semmittevéssel ment el, csak feküdtem a sötét szobámban és a legrosszabb dolgot műveltem, ami csak létezett, töprengtem. Megunva ezt a tevékenységet, kikeltem az ágyból, majd előszedtem a vázlatfüzetemet, a ceruzámat s oda kuporodtam a teraszajtó elé. Szívesen kiültem volna a teraszra, de úgy hittem a jelenlegi állapotomon nem segítene, ha még pluszban meg is fáznék, így csak a biztonságot nyújtó üvegen keresztül érezhettem a napsütést. Lágy zene szólt a lejátszómban és csak átengedtem magam a két dolognak, amit úgy szerettem, amit sosem lesznek képesek elvenni tőlem. A zenét és a rajzot. Egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy mit csinálok csak hagytam, hogy magától kiforrjanak a dolgok.

Úgy két óra elteltével egy újabb elkészített rajznak voltam büszke tulajdonosa. Elpakoltam a kellékeket s tovább figyeltem az egyre sötétedő erdőt. Valahol mélyen a lelkemben abban reménykedtem, hogy hirtelen megpillantom Őt, hogy továbbra is érdeklem és a fák takarásából figyel. De akármennyit vártam is, akármennyire akartam is, nem történt meg, Paul nem volt ott és nagyon féltem már nem is lesz. Saját gondjaim mellett sokat gondoltam Jacobra, hogy vajon hogy van. Hosszas gondolkodást követve úgy döntöttem meglátogatom. Felöltöztem s a biztonság kedvéért vastagabb ruhákat húztam, majd lementem a földszintre. Nathan a nappaliban tévézett, de rohanó lépteimre azonnal felfigyelt.

– Hova-hova? – kérdezte, miközben tekintetét lenem vette a tévében zajló kosármeccsről.

– Meglátogatom Jacobot, a múltkor történt vele egy kisebb baleset – feleltem. Magamra kaptam a cipőm s a slusszkulcs után nyúlva kiléptem az ajtón. Egészen eddig azért halogattam a látogatást, mert féltem, hogy összefutok Paullal, de a Jacob iránti aggodalmam erősebbnek bizonyult.

Szokásomtól eltérően nem vezettem gyorsan. Nagyjából húsz percembe telt, míg leparkolhattam Jacobék ismerős vöröslő falakkal burkolt házánál. Mély levegőt vettem, a hűvös levegő pengeként hasított sajgó tüdőmbe. Nem törődve a fájdalommal bekopogtam az ajtón. Néhány perc múltán kinyílt s Billy aggodalmas arca tárult fel mögötte.

– Szia, Jamie! Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte meglepetten.

– Jake-hez jöttem – válaszoltam tömören.

– Bent van a szobájában – mutatott a ház végében lévő szoba felé. – Nyugodtan menj be, biztosan örülni fog neked – mondta. Egy kedves mosoly kíséretben elindultam az ajtó felé, majd egy csendes kopogást követvén benyitottam. Paul mondhatni kissé gyéren fogalmazott Jake állapotával kapcsolatban. Az ágyában feküdve találtam, a teste merő kötésekből állt, homloka izzadságcseppektől tarkított. Szeme csukva volt, arca kisimult és könnyed. Az asztalra téve táskám, s kulcsaim kezembe vettem az ágyán heverő törlőkendőt majd kiléptem a szobából.

– Merre találom a fürdőszobát? – kérdeztem a konyhában lévő Billy-t.

– Az ott – mutatta.

– Köszönöm – El tudtam képzelni, min mehet most keresztül. Nem lehet könnyű látni, ahogyan ott fekszik a fia, összetörten. A fürdőbe lépve benedvesítettem a kendőt, majd visszamentem Jake szobájába. Még mindig lehunyt szemekkel, mozdulatlanul pihent ágyán. Mellé ültem, majd a hűs, vízzel áztatott anyagot verejtékes homlokához érintettem. A rongyon keresztül is éreztem testének magas hőfokát. Tudtam, hogy a farkasoknak egyébként is magasabb a hőmérsékletük, de Jacob bőre szinte perzselte a kezemet. Magas láza volt. Lassan mocorogni kezdett, majd végül kinyitotta szemét.

– Jamie? Hát te? – Úgy tűnt meglepte ittlétem, de emellett jól is esett neki.

– Gondoltam meglátogatlak, megnézem, hogy vagy. – Arca egy pillanatra fájdalmas fintorba húzódott mikor megpróbált felülni. – Maradj nyugton! – parancsoltam rá rögvest.

– Igenis tábornok! – viccelődött.

– Így jó? – kérdeztem miközben a még mindig kezemben lévő kendővel törölgettem homlokát.

– Igen… nagyon – felelte fáradt, gyötört hangon. – De nyugodtan menj csak, nem kell ezt tenned! – mondta, kedves mosollyal arcán.

– Igazad van, nem kell, de én szeretném. – Jól esett, hogy gondoskodhattam róla. Eddigi életem során mindig én voltam az, akit folyton ápolgattak, pesztráltak s most, hogy módomban állt viszonozni ezt valakinek, jóérzéssel töltött el.

– Akkor ebben az esetben… köszönöm. – Ebben a pillanatban, hogy jobban megfigyelhettem, egy egészen más Jacobot láttam magam előtt. Mindamellett, hogy kész férfi – és ezt nem csak külseje miatt mondom –, egy bátor és felelősségteljes ember, a most látott vonásaiban ott bujkálnak kisfiús vonásai, bája melytől csak még értékesebb barátként tekintettem rá. – Mi az? – kérdezte hirtelen.

– Semmi csak elgondolkodtam, ennyi – feleltem zavaromban. – Elég hülye kérdés, de hogy érzed magad?

– Nem túl fényesen, de sokkalta jobban, mint egy nappal ezelőtt – felelte. A törések és zúzódások mellett, úgy éreztem van még valami, valami, ami miatt szenved.

– Bella volt nálad? – kérdeztem. A neve hallatán keletkező ránc két szemöldöke között, beigazolta sejtésemet miszerint annak a valaminek köze van barátnőmhöz.

– Volt – felelte kurtán.

– Szeretnél róla beszélni? – kérdeztem. Amellett, hogy szerettem volna könnyíteni lelkén, nekem is jól esett volna más gondjaival foglalkozni, hogy kicsit megfeledkezhessek a sajátjaimról.

– Nem igazán tudnék róla mit mesélni. Bella választott, még ha rosszul is, de megtette. Ő és Cullen hamarosan összeházasodnak – mondta. Számomra új volt ez az információ és ennek módja szerint jócskán meg is lepődtem. – Ezek szerint te még nem tudsz róla, legalábbis az arcodból erre következtetek – mondta keserű mosollyal arcán.

– Hát, ami azt illeti ez tényleg új számomra! Bár igazság szerint eltelt pár nap azóta, hogy találkoztunk. Nem igazán jártam el mostanság. – Ami igaz is volt, azt viszont már nem említettem, hogy miért. Vajon Paul elmondta neki mi történt?

– Mindegy is túlteszem magam rajta, már régen meg kellett volna tennem. – Úgy tűnt mintha ezt leginkább önmaga meggyőzésére mondta volna. Sajnáltam őt, azért amiért nem a megfelelő emberbe szeretett bele, s amiért szenvednie kell ez miatt.

– Tudod, úgy érzem nem Bella az, akit elrendeltek számodra, az a valaki, aki a lehető legtökéletesebb módon hozzád tartozik, lehet még várat magára picit, de érzem, hogy már nem kell olyan sokat várnod, hogy megismerhesd őt. – Ezt pontosan így éreztem, gondoltam. Bella és Edward tökéletesen egymásnak lett teremtve, még ha Edwardnak oly sokat is kellett várnia szerelmére. Jacobnak is van valaki, mert minden jó ember idővel megtalálja a másik felét. Hittem ebben. Jól tudtam én már megtaláltam azt a személyt, a személyt, akitől minden kereknek, egy egésznek bizonyult. Most ismét csak félembernek érzem magam, hiányzott a másik felem, a jobbik felem, Paul.

– Legyen igazad! – mondta miközben arcomat fürkészte, vesémbe látó tekintetével.

– Mond csak… Paul volt ma nálad? – Már jó ideje ott motoszkált a fejemben ez a kérdés és muszáj volt végre feltennem. Tudnom kellett… igazából nem is tudom miért volt lényeges ez az információ, de mindenképpen fontos volt nekem.

– Paul? A csata óta nem volt itt… Miért nem beszéltetek mostanában? – kérdezte. Meglepte a kérdésem, engem viszont a válasza lepett meg. Nem volt itt a csata óta? Mégis merre járt akkor? Tudom, hogy Jake fontos számára és a tény, hogy ennek ellenére mégsem látogatta meg felettébb különös és egyben aggasztó hír. Ezzel a kérdésemmel kilyukadtunk annál a témánál, amit legszívesebben elrejtettem volna valahol jó mélyen, olyan mélyen, hogy még a gondolataimból is eltűnjék. Nem tudtam mit kéne felelnem. Még mielőtt bármit is mondtam volna felálltam a kezembe kaptam a Jake homlokán nyugvó kendőt s ismételten bevizeztem. Bevallom ezzel némi időt szerettem volna nyerni magamnak, kitalálni, hogy elmondjam-e az igazságot vagy inkább hárítsak és tegyek úgy, mintha minden rendben lenne. Végül csak vissza kellett mennem s bár reménykedtem benne, hogy amint visszaérek el is felejti ezt a Paul témát, de hát, mint mindig most sem az én vágyaim szerint történtek a dolgok. – Jamie minden rendben közted és Paul között? – Így sem volt könnyebb dönteni, mondjam vagy hallgassak? Lehetséges, hogy inkább Bellával kéne megbeszélnem ezt, hisz ő még is csak nő, na de az új információk tudatában nem szívesen kedvetleníteném el, amikor ő és Edward az esküvőt tervezgetik. Jacob és én barátok vagyunk vagy nem? Ráadásul ő Pault is ismeri…

– Ami azt illeti… azt hiszem… fogalmam sincs mi is van most! – feleltem igazán értelmesen és áttekintően. Gyakorlott mozdulatokkal törölgettem gyöngyöző homlokát miközben az imént kimondott szavaimon rágódtam.

– Figyelj, én nem akarok beleszólni, de ha gondolod, szívesen meghallgatlak… Jelen állapotomban, úgy hiszem remek hallgatóság lennék számodra – mondta, utalva össze-vissza kötözött testére. Megmosolyogtam abszurditásán, még ilyen állapotban is képes volt elviccelni a dolgokat.

– Ez kedves tőled, de hidd el, csak rontana az állapotodon, ha rád zúdítanám mindazt, ami jelenleg bennem van.

– Azért csak próbáljuk ki! – nógatott.

– Röviden annyi, hogy elhallgattam előle egy igencsak fontos dolgot az életemmel kapcsolatban. Tegnap előtt, miután haza jött végre nagy nehezen kimondtam. Ő pedig minden magyarázat és egyéb nélkül elment. Azóta nem hallottam felőle, és most, hogy mondtad nálad sem volt kezdek nagyon aggódni. – Anélkül, hogy ismét fel kellett volna fednem valaki előtt a titkomat, elmondhattam a jelenlegi legnagyobb aggályomat, mégpedig Paul eltűnését. – Persze az is lehet, hogy az óta már haza ment és most is ott van… csak jó lenne tudni, hogy minden rendben vele.

– Hát fogalmam sincs, mi lehet az, ami ennyire kiborította, de biztosan hamarosan megkeres – mondta szinte ugyanazokat a vigasz szavakat, amiket a bátyám használt nem is olyan régen.

– Hát épp ez az, még ha tényleg kiborult volna, ordibálnia kellett volna, hazugnak neveznie, de nem, néma maradt s ott hagyott a házban, egyedül.

– Talán éppen azért nem ordított, mert annyira sokkolta a dolog. Különben én meg a helyedben nem aggódnék, olyan szinten elcsavartad a fejét, ahogyan azt illik, szóval biztosra veszem, hogy megbocsájt bármit is tettél… illetve talán egy esetben mégsem… – Olyan átható tekintettel nézett rám, hogy fogalmam sem volt mit is akar az jelenteni. Egy esetben nem… de mi az az egy eset? Oh na neeem, ezt még ő sem gondolhatja komolyan!

– Ugye most nem az jár a fejedben, hogy esetlegesen megcsaltam Pault? Mert ha igen akkor nagyon nem jó irányban gondolkodsz! – mondtam rögvest még mielőtt elítélő gondolatai támadnának velem szemben.

– Én nem gondolok semmit Jamie… csak megemlítettem, hogy ebben az esetben… – Nem fejezte be a mondatot, de anélkül is tudtam, mi lenne abban az esetben. Na de mi van, ha a valós ok miatt is ugyan úgy végezzük? Külön…

A nedves textilt félre téve, tenyeremet helyeztem annak helyére. Hőmérő nélkül és vérfarkas génektől mentesen is tudtam Jake-nek magas láza van, amit valahogy le kell vinni.

– Figyelj valahogy le kéne vinnünk a lázad… ez még hozzád képest is túlforró – mondtam aggodalmasan, persze ő csak mosolygott mintha éppen a holnapi időjárásról papolnék neki.

– Ne aggódj miattam! – mondta.

– Ne aggódjam… ne aggódjam! Ez valami berögződés nálad vagy mi?

– Azt hiszem.

– Akkor most mondd el szépen, hogyan segíthetnék – kértem. Kezdett sötétedni és lassan indulnom kellett. Előbb azonban szerettem volna kicsit jobb színben látni.

– Hidd el nem az első és nem is az utolsó alaklom, hogy kissé ramaty állapotba kerültem, de eddig is mindig megoldódott magától. Holnapra már kutyabajom sem lesz. Az alakváltó gének megteszik a hatásukat és maguktól begyógyítják a sebeket – magyarázta, én pedig ha kétkedve is, de hittem neki.

– Rendben, de akkor se mocorogj, ha lehet oké? – Bólintott. – Nekem ideje mennem, elég sötét van már odakint.

– Tudod jól, hogy biztonságban vagy. Paul mindig vigyáz rád, még ha dühös is. – Tudtam, hogy így van, mert abban az egyben biztos voltam, hogy Paul jó ember, és ha fontos számára valaki, akkor törődik vele. Igazából nem is a sötétség ijesztett meg, hanem az, hogy éreztem, ismét felszökik a lázam, fejem pedig már most sajgott. Jobbnak láttam minél hamarabb elindulni.

– Tudom – mondtam röviden majd a táskám után nyúlva felálltam az ágyról. – Remélem, hamarosan meggyógyulsz! Akkor azt hiszem, megyek is, majd még jövök vagy akár jöhetsz te is. – Közelebb léptem majd kimerült arcán ejtett puszim után az ajtó felé vettem az irányt.

– Jamie! – Visszafordultam, hogy ismét ránézhessek. – Köszönöm, hogy eljöttél. – Nem mondtam semmit, kedvesen rámosolyogtam majd kiléptem az ajtón.

– Már mész is? – kérdezte a még mindig a konyhában lévő Billy.

– Igen, későre jár már – feleltem. – Viszlát Billy és ne hagyja, hogy ez a lökött túl sokat mocorogjon! – mondtam még mielőtt végleg ki nem léptem volna a csípős éjszakába. Összehúztam magamon a széldzsekimet s gyorsan bevágódtam az autóba. La Pushból kihajtván még egy utolsó pillantást vetettem Paul otthona felé, majd gyorsabb tempóra váltva hazavezettem.

A garázsban leparkolva még szusszantam egy picit. A lámpák égtek a házban tehát a srácok itthon vannak. A két nappal ezelőtti drámát nem akartam megtetőzni azzal, hogy az ismét felbukkanó rosszulléteimet is az orruk alá dörgölöm. Mikor már úgy éreztem képes vagyok mosolyt erőltetni az arcomra anélkül, hogy a fejemben lüktető fájdalom és a gyomromat összerántó émelygés ne törölje azt le onnan rögvest.

– Te vagy az Jamie? – Tekintve, hogy ő és Lucas is itthon vannak, nem tudom ki jöhetett volna meg rajtam kívül, de figyelmen kívül hagyva bátyám tökkelütöttségét megjelentem a nappaliban.

– Igen én vagyok az, pengeésszel megáldott bátyuskám! – pusziltam meg az említettet. – Oh szia, Tanya, Luke! – köszöntem nekik is.

– La Pushban voltál? – kérdezte Tanya.

– Öhm igen, de mondtam Nathannek is, hogy oda megyek.

– Nem említette merre mentél – mondta. Na de akkor honnan tudta hol voltam? Ohh

– Jajj ne haragudj, kutya szagom van igaz? – kérdeztem miután leesett honnan is tudhatta merre jártam. Nathan persze torkaszakadtából kinevetett, de hát mi más lenne egy jó tesó dolga nem igaz.

– Csak, egy kicsit – felelte mosolyogva.

– Hát akkor legyen ez a végszó! Elmentem fürödni aztán lefekszem, úgyhogy jó éjt skacok! – Felmásztam az emeletre, majd egyenest a szobámba.

A fürdéssel most nem vesződtem túl sokat, minél előbb ágyba akartam kerülni, kimerültem a mai nap folyamán pedig nem mondanám, hogy túlságosan sokat tettem volna az ügy érdekében. Kényelmesen elhelyezkedtem a melegséget nyújtó takaróm alatt és ismételten az elmúlt két napon töprengtem. Két nap telt el azóta, hogy megvallottam a titkom Paulnak, két nap hogy nem láthattam őt. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy merre lehet most, mit csinálhat. Vajon jól van? Nem bírnám elviselni, ha az én balgaságom miatt bármi is történne vele! Megérteném, ha nem akarna többet szóba állni velem, de legalább szeretném tudni, hogy jól van…

Miután még hajnal kettőkor is a plafont bámultam, az éjjeliszekrényembe kotorva kivettem egy a Carlisle által felírt fájdalomcsillapítók közül egyet s bő vízzel társítva lenyeltem azt. Nem egészen értettem mi történik velem. A kezelések közül egyet sem hagytam ki és az utóbbi időben minden vizsgálat végeztével javulást tapasztaltunk s most mégis úgy érzem valami nagyon rosszra fordult. Igazból az is átfutott az agyamon, hogy mindez csak a Paullal történtek miatt történik, hogy mindez mögött lelki okok állnak semmi más. Ebben az esetben azonban csakis Paul lenne képes meggyógyítani, meggyógyítani a jelenleg labilis és ingatag lelkiállapotomat. Most bizonyosodott csak be igazán miért voltam én annak idején annyira ellene az iránta érzett vonzalmamnak. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, amikor ennyire szenvedni fogunk egymás miatt és tudtam, hogy ez nem lesz jó hatással sem rá, sem rám, még inkább a betegségemre. S mégis minden aggályom és ellenkezésem ellenére engedtem a csábításnak, engedtem, hogy az iránta érzett csábító, húzó erő felülkerekedjen rajtam és minden, amiben az előtt hittem végérvényesen semmivé váljon és csakis egy dolog körül forogjon az életem, Körülötte. Paul Lahote körül, a férfi körül, aki egy La Push-i rezervátumban él, Paul Lahote körül, aki ha akar, hatalmas farkassá tud változni, aki annak ellenére, hogy én mennyire nem akartam teljesen és visszavonhatatlanul magába bolondított, akit most mélyen megbántottam, s aki most okkal hagy engem kétségek közt vergődni.