B.U.ÉK.

Remélem a 2011-es évben is kitartotok mellettem és a történeteim mellett!Puszilok mindenkit!Bee

6. fejezet - Mély álomban

Mély álomban

Fent voltam és mégsem érzékeltem a körülöttem történő dolgokat, tudtam, hogy még mindig az erdőben vagyok, mert éreztem a fák különleges illatát, de képtelen voltam kinyitni a szemem vagy megszólalni. Még egy dolog volt, ami tisztán az emlékezetemben maradt. Azok a szemek. Pillanatokon belül már azt is érzékeltem, hogy erős karok fonódnak elernyedt testem köré és a magasba emelnek. A tudatomba szökő hangok közül is a legmeghatározóbb a fület tépő, süvítő hang, esetleg a szél? Ki tudja. Egyáltalán hova visz? A… ki is? Az igaz, hogy a szeme összetéveszthetetlen, de nem az egyetlen, akivel találkoztam.

Mennyi idő telhetett is el az óta a pillantás óta? Egy–két perc, egy–két óra? Fogalmam sincs, csak a hirtelen megcsapó meleg levegőt érzékeltem és egy számomra eddig ismeretlen női hangot.

– Te teljesen megőrültél? – sipította megmentőmnek, akinek válasza csak hosszú másodpercek multával érkezett.

– Rosalie! Fogd vissza magad rendben? – Ekkor már biztosan tudtam, a megmentőm nem más, mint Edward Cullen.

– Nem nekem kéne visszafognom magam, hanem neked, aki nem bír a hatalmas jó szívével és minden jöttmentet hazacipel. Annak, aki nem gondol arra milyen következményekkel járhat, a meggondolatlansága! – Fogalmam sem volt róla ki ez a nő, de nagyon úgy tűnt, hogy az általam ismert Cullenek kedvességéből rá nem ragadt.

– Ő nem egy jöttment! Bella barátnője és az erdőben találtam rá. Tisztában vagyok azzal, hogy te nyugodtan ott hagytad volna, de ebben is látszik, mennyire különbözünk egymástól. – Edward hangja most egészen más volt, feszült és úgy éreztem nehezére esett visszafognia magát.

– Rosalie, Edward! Mi ez a vita már megint? – Egy újabb női hang, de az előbbivel ellentétben ez a hang kedves és szeretettel teljes volt.

– Gyere és nézd meg a saját szemeddel! A drága bátyám egy újabb emberrel tért haza. – Ezek szerint Rosalie és Edward testvérek.

– Jézusom fiam mi történt ezzel a lánnyal?

– Valószínűleg eltévedt az erdőben. Ott találtam rá. Nem tudom mióta lehetett ott, de az ő állapotában semmiképp sem tesz jót neki. Carlisle-nak meg kéne néznie. – Mi az, hogy az én állapotomban? Honnan tud ő arról? A doktor elmondta volna neki? De az, hogy lehet?

– Már felhívtam, pár perc és itthon lesz. – Ha jól emlékeztem ő volt Alice akivel Jake bulija előtt találkoztam.

– Rendben addig is felviszem a vizsgálóba – mondta Edward. Bevallom, most már kezdtem aggódni, amiért még mindig nem tudtam kinyitni a szemem. Pillanatokon belül éreztem, amint egy kellemesen puha anyag érinti a hátam. Kis idő múltán az ajtó kinyitódott. Először azt hittem Edward ment ki, de aztán meghallottam egy férfi hangját.

– Hát ő meg ki? – kérdezte.

– Ő Jamie Scott, Bella barátnője. Az erdőben találtam rá és hát nem hagyhattam ott. Főleg nem… – Nem fejezte be a mondatát. Megérkezett Dr. Cullen.

– Edward! Mi történt vele? – kérdezte, majd Edward elmondta neki is, amit a többieknek én pedig egyre fáradtabbnak és nehezebbnek éreztem magam végül teljesen elmerültem a sötétségben.

Edward szemszöge

Amikor megéreztem az illatát az erdőben, nagyon vissza kellett fognom magam, annyira kísértésbe ejtett a vérének illata. Persze nem annyira, mint Belláé, de az állati ösztöneim már eluralkodtak rajtam épp vadászni készültem. Bele sem merek gondolni mi lett volna, ha nem tudok megálljt parancsolni magamnak és megölöm őt. Bella biztosan undorodott volna tőlem és örökre megutált volna. Hiszen tudom, hogy igazán kedveli Jamie-t és Jamie is őt. Bár nem vagyok hivatalosan orvos, de már párszor elvégeztem az orvosit, így tisztában vagyok Jamie betegségével és annak következményeivel. Apám minden eddigi vizsgálatba beavatott és együtt próbálunk gyógymódot találni neki. Jelenleg úgy látszik javulóban van, de nem hiszem, hogy ez a mai kis kiruccanása jót tett volna neki. Nem sokkal az után, hogy Alice felhívta, Carlisle megérkezett. Mindent elmondtam neki ő pedig neki látott a vizsgálatoknak. Mivel számunkra nem volt szükség szavakra a gondolatain keresztül figyeltem a megállapításait.

– "Egyre magasabb a láza, valahogy le kell vinnünk." – Én csak bólintottam és már mentem is a megfelelő gyógyszerekért. Miután beadtuk neki őket, nem volt más hátra, mint várni. Az legaggasztóbb az volt, hogy még mindig nem tért magához, aminek már meg kellett volna történnie, legalábbis a gyógyszereknek hatnia kellett volna már.

– Nem tudjuk mióta lehetett odakint, de a testvérei már biztosan keresik és aggódnak érte. Megyek és felhívom őket. – Már el is tűnt az ajtó mögött. Természetesen az egész telefonbeszélgetést hallottam. Nathan és Lucas nagyon aggódtak érte és azt hiszem minden okuk meg volt rá. Később azonban Lucas és Nathan hangja mellé más ismerős hangok is keveredtek. Azonnal felismertem őket. A falka közeledett a ház felé…

– Carlisle, Emmett, Jasper!!! Mindenki jöjjön a hátsó udvarra! – Azonnal a ház háta mögött elterülő erdő előtt álltunk és természetesen a többieknek fogalmuk sem volt arról miért is hívtam őket ide.

– Mi van Edward? – kérdezte Emmett.

– A falka idetart! – felelte helyettem Alice.

– Mégis mit akarnak? – kérdezte Rosalie.

– Jamie-ért jönnek. Azt hiszik fogva tartjuk, hogy bántottuk. – Egy pillanatig mindenki ledermedt, de mindegyikünk tudta meg kell próbálnunk higgadtan és harc nélkül elintézni a dolgot. Hiszen egy ideje a falkával való kapcsolatunk egész barátinak mondható.

– Nem értem, azt hittem már bíznak bennünk – mondta Esme.

– Így is van. Paul az, aki támadni akar. A többiek csak próbálják megállítani. – Hallottam amint mindenki fejében körvonalazódik a kérdés, hogy mégis miért akarna megtámadni minket, de a választ csak én tudtam.

– Azért támad, mert…

– Jamie Paul lenyomata – fejezte be Jasper. Innentől kezdve mindenki tudta miről van szó és, hogy mindez mivel jár. Többször is hallottunk már erről a dologról és néhányuk esetében tapasztaltuk is már.

– Még egy perc és itt vannak! – figyelmeztettem mindenkit. Hatalmas fogcsattogások és morgások közepette megérkezett Paul, Jacob, Sam, Jared és Embry. Mivel sehogy sem sikerült visszafogniuk Jake úgy döntött vissza változik.

– Paul, hagyd abba! – Jacob megállt előttünk így Paul hatalmas fogai épphogy elsuhantak az arca előtt. Úgy tűnt Paul kicsit magához tért és kezdett megnyugodni.

– Paul változz vissza és mindent megbeszélünk! – Bármennyire is nem Jake volt a falka vezetője Paul hallgatott rá és miután eltűnt a fák mögött, immáron emberi alakját öltve lépett elő onnan.

– Hol van Jamie? – üvöltötte teljesen kikelve magából, a testét továbbra is remegések tartották fogva és akármelyik pillanatban ismét farkassá változhatott volna. A gondolataiban egyedül csak Jamie járt és az, hogy biztonságban legyen, hogy megvédhesse tőlünk, és hogy akármit is mondott neki Jamie ő mindennél jobban félti őt, lejátszódott az utolsó beszélgetésük minden pillanata.

– Jasper! – kiáltotta Alice mire mindenki felé kapta a tekintetét. Talán még sosem láttam ilyen állapotban Jaspert. Minden bizonnyal Paul érzelmei voltak rá ilyen hatással.

– Alice vidd el innen Jaspert! – mondta apám, majd Paul felé fordult.

– Paul, el tudom képzelni, mi járhat most a fejedben, de hidd semmi olyasmi nem történt. Edward hozta ide Jamie-t. – Ennél a mondatnál Paul dühtől izzó tekintete felém irányult. – Az erdő mélyén talált rá, kint a hidegben. Teljesen átfagyott ezért vittük fel a vizsgálóba. Még nem tért magához, de ha szeretnél, felmehetsz hozzá. – Tudtam, hogy szándékosan nem említette neki Jamie betegségét, mivel tisztában voltunk azzal rajtunk és a testvérein kívül senki sem tudott róla. Paul tekintete ellágyult, de az aggodalom továbbra is ott villódzott a szemeiben.

– Miért nem tért még magához? – kérdezte immáron Jamie kezét fogva. Feltette azt a kérdést, amire még mi sem tudtuk a választ.

– Valószínűleg a gyógyszerek hatása. De hamarosan fel kell ébrednie – felelte apám. Hatalmas csend telepedett a szobára, amit a csengő hangja szakított meg.

– Jamie testvérei. Paul nem akarok bajt. Szerintem az lenne a legjobb, ha most elmennétek. Edward majd felhív benneteket és értesítünk az állapotáról. – Mind láttuk, hogy nem igazán akar távol lenni tőle, de mivel Sam is úgy látta jónak, ha most távoznak Paul beleegyezett és még mielőtt Luke és Nathan felértek volna, eltűntek a szobából.

– Jézusom Jamie! – Mindketten odarohantak hozzá és aggódva figyelték húgukat.

– Lucas, Nathan. Mint mondtam eléggé átfagyott odakint a hidegben. Már beadtam neki a megfelelő gyógyszereket és hamarosan magához fog térni.

– De? – kérdezte Luke, tudván, hogy ez még nem minden.

– Egyelőre nem tudom milyen hatással lesz ez a betegségére. Reménykedünk a legjobbakban, előfordulhat viszont, hogy minden eddig elért javulás kárba veszett. – El nem tudtam képzelni milyen lehet elveszíteni a testvéredet, de most ahogy hallgattam a gondolataikat, hogy minden második gondolat Jamie-ről szólt és arról, hogy bármikor elveszíthetik őt, hogy örökre eltűnik az életükből, biztosan tudtam rettenetes lehet. Aztán az ő gondolataik mellé vegyült egy halk és zavarodott hang. Jamie magához tért.

Jamie szemszöge

Éreztem amint egyre tisztább a fejem és az eddig rám nehezedő súly is megszűnik. A körülöttem lévő emberek hangát is újra hallottam. Ki akartam nyitni a szemem és megmondani a bátyáimnak, hogy jól vagyok, hogy ne aggódjanak, de aztán a tudatalattimból egy másik férfihang szólt hozzám. Közelről mintha a fülembe suttogták volna.

– " Jamie szeretlek!" – És ekkor kinyitottam a szemem. Egyik oldalamon Nathan, másikon Lucas, a fejemben pedig csak ez a két szó harsogott: " Jamie szeretlek!"

5. fejezet - Hibák és vezeklések

Hibák és vezeklések

– Ne haragudj! – mondta azonnal, ám amint meghallottam a hangját az a különös érzés is elmúlt és magam sem tudom miért, de ismét dühös lettem és a szavak csak úgy előtörtek belőlem.

– Már megint te? – Épp mondott volna valamit, de mivel egyetlen szóval sem akartam tőle többet hallani azt mondtam: – Ugyan ne erőltesd meg magad holmi bocsánatkérésekkel. Legközelebb nézz magad elé! – vágtam a képébe, amitől először furcsa mód szomorú lett, legalábbis a szemei erről árulkodtak, de aztán ezt hirtelen felváltotta a dühtől izzó tekintet, amitől, ha akartam, ha nem egy egész röpke pillanatra meghűlt bennem a vér.

– Mégis ki akart tőled bocsánatot kérni, máskor te is körülnézhetnél, mielőtt vakon sétálgatsz!

– Még te mondod nekem? – Kezdtem igazán begurulni és az a legfurcsább, hogy senkivel szemben nem viselkedem ily módon csak vele, csak ő tudja kihozni belőlem ezt.

– Csak, hogy Te is tisztábban lásd a dolgokat nem vagy különb itt egyikünknél sem, úgyhogy jobb lesz, ha a királykisasszony modorodat elfelejted és megpróbálsz aranyos kislányként viselkedni! – A mondata végén ismét arra a pimasz féloldalas mosolyra húzta az ajkait, amitől a minap is elakadt a lélegzetem és ezért rettentően utáltam Őt. Ami még borzasztóbb volt, hogy a szavait akármennyire is próbáltam elengedni a fülem mellett, mély gyökereket vertek a lelkemben. Mély lélegzetet véve visszagyűrtem a feltörésre váró könnyeket és rezzenéstelen arccal bámultam a még mindig rám meredő, izzó szemekbe.

– Haver minden rendben? – kérdezte az időközben megérkező Jake.

– Gyere, menjünk ki, nyugodj le érted?! Paul! – Először nem értettem miért mondja ezt Jake, de aztán észrevettem, hogy Paul testét kisebb rángások és remegések uralják. Az eddig leplezett félelmem kiszabadult a lakat alól és elég láthatóan kiült az arcomra s ezt minden bizonnyal az előttem álló, dühtől fortyogó férfi is észrevette. Abban a pillanatban megszűntek a furcsa remegések és a szemei is újra bánattal telítődtek meg. Egyetlen szó nélkül elviharzott egyenesen a fákkal tarkított, sötét erdőbe. Nem sokkal később Jake is követte és akkor megjelent Bella.

– Jamie jól vagy? – kérdezte rögtön amint meglátott. Én viszont még mindig az iménti affér hatása alatt voltam. Ami leginkább megmaradt bennem a már szinte lángoló tekintet, ami pillanatok alatt vált a világ legbánatosabb szempárjává.

– Jamie!? – Amikor Bella ismét megszólított, minden erőmmel próbáltam rá koncentrálni, de egyfolytában ugyan az a jelenet játszódott le a szemeim előtt.

– Igen – válaszoltam a lehető legmeggyőzőbben. De az igazság az volt, hogy rémesen éreztem magam a fejfájásom kezdett egyre erősebb lenni és valami megmagyarázhatatlan érzés kavargott bennem, amire egyelőre nem találtam szavakat, de minden erőmmel ki akartam irtani magamból.

– Gyere, bemutatlak a többieknek – mondta végül, ám amikor végig néztem a körülöttünk álló embereken hirtelen elszégyelltem magam, hisz ők mind szem és fültanúi voltak az imént történteknek.

– Srácok Ő itt Jamie Scott. Jamie ők pedig Seth, Jared, Kim, Quil, Embry, Sam, Emily és Leah. – Mindenki őszinte kedvességgel mosolygott vissza rám kivéve az utolsóként bemutatott lány, Leah. Az ő ajkai a többiekével ellentétben gúnyos maszkká torzult. Nem sokkal később mind a lobogó tűz köré gyűltünk. A legvégén megérkezett egy nálunk idősebb férfi, leült középre, mindenki felé fordította a figyelmét.

– Jake és Paul merre van? – kérdezte.

– Itt vagyunk – hallhattuk a számomra még idegen férfi háta mögül érkező Jake hangját. Többes számban beszélt, ami azt jelentette, hogy Paul is visszajött vele. Nem akartam újra látni azt, ahogyan rám néz, így próbáltam minden felé figyelni csak arra nem amerről sejtésem szerint közeledett.

– Ki ez a férfi? – Közelebb hajoltam a mellettem ülő Bellához és olyan halkan ahogy csak tudtam, a fülébe suttogtam.

– Billy Black vagyok. Jake apja. – A váratlanul érő válaszoló hallatán kissé meglepődtem. Nem az volt meglepő, hogy hozzám szólt, szimplán az nem ért a fejembe hogyan hallhatta meg onnan, amit kérdeztem, főleg ekkora hangzavarban?

– Örvendek uram, én Jamie Scott vagyok Bella barátnője – mutatkoztam be kissé megszeppenve, nem tudom miért viselkedtem vele így, de ahogy ott ült és engem nézett annyira tiszteletre méltó és felsőbbrendű volt, hogy ösztönösen így jött ki a dolog.

– Aki Bella barátja az a miénk is – mondta végül. – Nos ha már mind itt vagyunk, akkor kezdjünk bele. Mit szólnátok egy történethez. Egy történethez, ami a Quileute-okról és a hozzájuk fűződő sok száz éve terjedő varázsról szól. – Jelentőségteljesen végignézett a csapaton, majd belekezdett. – Az őseink úgy tartják a Quileute indiánok egy különleges és mindemellett a lehető legtermészetfelettibb lényektől származnak – Az elején nem gondoltam volna mennyire figyelemfelkeltő lesz számomra, amit Billy mond, de percről percre azt vettem észre, hogy egyre feszültebb figyelemmel követem a mondanivalóját. –, mégpedig a farkasoktól. De nem ám a mindennapi, erdőben kószáló farkasok, hanem alakváltók. – Amint kimondta azt a szót "alakváltók" tekintete felém irányult és az ajka mindentudó, kedves mosolyra húzódott. A történet tovább folytatódott. Időközben kiderült, hogy a Quileute–ok alakváltói a jó érdekében teremtettek, mégpedig arra, hogy megvédjék a törzset és a többi veszélyben lévő embert. Kiderült, hogy az alakváltóknak csupán egyetlen ősi ellenségük létezik, mégpedig a "hidegek". A "hidegek" említésére, legtöbbjük arcára undor ült ki ebből is jól látható volt, hogy a Quileute-ok még mindig komolyan veszik ezeket a dolgokat. Miután Billy befejezte, ott maradtunk a tűz körül és az én fejemben egyetlen kérdés kavargott csupán. Kik azok a hidegek? És vajon milyen veszélyt jelentettek az emberek számára? Aztán hirtelen a semmiből a hátam mögött megjelent egy hatalmas alak. A nélkül is tudtam ki az, hogy hátra fordultam volna. Valamiért mindig ugyanaz a furcsa érzés kerít hatalmába, ha a közelemben van. Ugyanaz az érzés, de minden alkalommal erősebb és erősebb. Nem tudtam, mit tegyek. Megforduljak vagy tegyek úgy, mint aki nem vette észre? Végül úgy döntöttem megfordulok csak egyetlen pillantás és máris hátat fordítok neki. Úgy is tettem, ahogy elterveztem, megfordultam és rögtön a szemeibe néztem. A szemeibe, amik még mindig ónixként fénylettek a lobogó tűz lángcsóváinak fényében. Még mindig szomorú volt és abban a pillanatban hirtelen úgy éreztem tennem kell valamit, hogy ne legyen így. Nem bírtam elviselni azokban a gyönyörű szemekben megbújó fájdalmat. Még mielőtt bármit is átgondolhattam volna a lábaim önálló életet kezdtek élni, felálltam és egyetlen kicsi lépéssel átszeltem a kettőnk közt lévő távolságot, karjaimat nyaka köré fonva öleltem át Őt. Először meglepetten és merev testtartással állt előttem aztán az izmai hirtelen ellazultak és karjait derekam köré fonva ölelt még közelebb magához. Fejemet nyakába fúrva beszívtam finom illatát, aminek hatására valami különleges és teljesen más világba csöppentem. Engedve egymás ölelésén, tekintetünk újra összefonódott és rám tört egy újabb érzés. Pillantásom immáron nem a gyönyörű szemeit leste, hanem egy még annál is csábítóbbat. Erős késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Ajkaink egyre nagyobb távolságot zártak ki maguk közül, míg már majdnem megízlelték egymást és akkor, mint valami Isteni figyelmeztetésképp egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett az eső. Olyan gyorsan ugrottam ki a karjai közül amilyen gyorsan csak tudtam, de a szemei nem eresztettek. Szó szerint fogva tartottak. A ruhám már teljesen elázott, amikor Bella a megragadva a karomat az autójához vonszolt, beültünk és már el is hajtott. Az esőfüggönyön keresztül is láttam, amint Paul még mindig ott áll, mozdulatlanul és letaglózva. A gyomrom olyan kicsire rándult össze amilyenre szinte lehetetlen, a szívem pedig, majd megszakadt a látványtól. Utáltam magam, amiért ennyire ostoba és idióta vagyok. Hiszen Paul most biztosan mindent félreértett. Nem akarok tőle semmi olyasmit, mint amire az elmúlt percekben gondolhatott. A hazafelé tartó úton egyetlen szót sem szóltam, de szerencsére Bella sem erőltette a dolgot, mégis mindvégig magamon éreztem a fürkésző pillantását, hiszen mint mindenki valószínűleg ő is szemtanúja volt az iménti hülyeségemnek. Amint megérkeztünk, kerülve barátnőm tekintetét elköszöntem tőle, majd gyorsan kiugrottam az autóból s egyenest bementem a házba. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Mivel nem volt még valami késő a bátyáim fent voltak és mindketten a nappaliban ültek. Amint megláttak az ajtónak támaszkodva, átázott ruhában, üres tekintettel meredve magam elé azonnal oda jöttek. Nathan kezében egy takaróval, amit azon nyomban rám terített, Luke pedig a karjaiba kapott és így szólt:

– Nate menj fel és csinálj neki egy meleg fürdővizet. Addig én felviszem. – Nate egyetlen szó nélkül elindult az emeletre, Luke pedig utána velem a karjaiban.

– Jamie mi történt? – kérdezte Lucas amint felértünk a szobámba. Leült az ágyamra, de mindvégig szorosan ölelt és próbált felmelegíteni. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire reszkettem. – Jamie mondj már valamit! Teljesen át vagy fagyva. Tudod nagyon jól, hogy nem szabad megbetegedned, mert az nem tenne valami jót. – Tudtam, hogy így van, de valahogy abban a pillanatban nem tudtam arra gondolni mi lesz, ha megfázom. Csak arra, hogy soha többet nem találkozhatom Paullal. Nem áltathatom, hiszen ha ő valóban akar tőlem valamit én… én nem. Neki is sokkal jobb lesz és nekem is, hiszen nem komplikálódik tovább az életem. Ha mégis találkoznánk, akkor még az eddigieknél is gorombábbnak kell vele lennem, így legalább megutál, majd ami sokkal jobb, azt hiszem…

– Jól vagyok! Tényleg, Luke ne aggódj! – mondtam. Aztán Nate is megérkezett. – Én most akkor elmegyek fürdeni. – Felálltam és a fürdő felé sétáltam. Nate még mindig az ajtóban állt és amikor elmentem mellette adtam egy puszit az arcára. – Köszönöm. – suttogtam és bezártam az ajtót. Lehámoztam magamról a vizes ruhákat, majd elmerültem a forró habokban.

Másnap reggel

Másnap reggel, amikor felkeltem az előző este emlékei kezdtek visszaszivárogni a tudatomba és ettől mondanom sem kell, hogy a hangulatom nem volt éppen a toppon. Ami még rátett egy lapáttal, hogy biztos voltam benne, Luke és Nate várja a magyarázatomat a tegnap történtekkel kapcsolatban. Viszont volt valami jó is a reggelben mégpedig az, hogy a jelek szerint megúsztam megfázás nélkül, ami valljuk be az én esetemben nagy dolog, hisz az immunrendszerem kb. annyira erős, mint egy kisbabának. Mikor leértem a konyhába Luke és Nathan már javában reggeliztek.

– Jó reggelt! – köszöntem. Mindketten aggódva figyeltek. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, de mit?

– Jó reggelt – köszöntek egyszerre. Én közben a hűtő felé vettem az irányt. Kivettem a narancslevet. Amikor leültem a fiúkkal szemben éreztem a várakozó pillantásukat. Nem bírtam tovább.

– Na, jó mit akartok tudni? – kérdeztem egy enyhe mosollyal az ajkamon, ám ez inkább volt kínomban, mint valódi jókedvből.

– Mi történt tegnap Jamie? És ne mond, hogy semmi, mert láttunk téged. annyira nem is tudom, mintha nem is ezen a világon lettél volna. Teljesen üres tekintettel néztél ránk. – Gondoltam, hogy észrevették, mindig mindent észre vesznek.

– Ne aggódjatok, jól vagyok. Tegnap, szóval tegnap majdnem csináltam egy hatalmas butaságot, de nagy szerencsémre még időben észhez kaptam és nem történt semmi említésre méltó, úgyhogy ne aggódjatok minden rendben és ne haragudjatok, amiért megijesztettelek titeket. Többet nem fordul elő, ígérem. – Én voltam, aki a legjobban reménykedett ebben.

– Rendben. De ha bármi van, amiben segíthetünk, akkor tudod nagyon jól, hogy hozzánk mindig fordulhatsz – mondta Nate. Ez az egyetlen dolog, amiben mindig is biztos voltam és ez így is lesz ameddig csak világ a világ.

– Köszönöm – mondtam végül, majd elvettem egy croissant és lassan elcsipegettem. Amint végeztem, a szobámba mentem, felöltöztem. Szükségét éreztem egy beszélgetésnek Bellával. Így hát perceken belül elkészültem és már a két házat elválasztó utat tettem meg éppen, amikor megpillantottam az éppen Belláék háza előtt leparkoló ismerős autót és a benne ülő még ismerősebb személyt. Abban pillanatban tettem egy hátraarcot és reménykedtem, hogy még idejében észrevettem őket, még mielőtt ők látnának meg engem. Ez a remény hamar elillant, mert alig tettem meg két lépést máris hallottam, amint Paul a nevemet kiáltja.

– Jamie! – Úgy akartam tenni, mint aki nem hallja és csak menni tovább, de aztán éreztem amint az ujjai a csuklóm köré fonódnak és ezzel megállásra kényszerített. – Jamie! – Az ő ajkaiból hallani a nevem egészen másként csengett, mint valami varázsige, ami azon nyomban megigéz. Tudtam, hogy legjobb módja lesz annak, hogy eltávolítsam magam mellől, ha kerülöm a tekintetét és a lehető legnagyobb hazugságokat találom ki.

– Mit akarsz Paul? – kérdeztem és mindvégig a mellettünk elterülő erdőt figyeltem.

– Már megint ez a királykisasszony modor. Azt hittem tegnap végre lebontottad magad körül a falakat... – mondta, de én még mindig nem néztem rá, nem ment.

– Milyen falakat? Hm? Azt hitted behálóztál? – vontam kérdőre felháborodást mímelve.

– Jamie miért viselkedsz így? Tudom, hogy te is azt érzed, amit én.

– Mégis mit? Mi is az, amit mindketten érzünk? Ne keverd össze a szánalmat a szerelemmel! Chh, azt hiszed a tegnap este levettél a lábamról? – Minden egyes szót megbántam miután kimondtam, de tudtam, így a helyes.

– Azt akarod mondani, hogy nem akartad tegnap azt a csókot? Éreztem, hogy Te is épp annyira kívántad akárcsak én – mondta miközben egyik kezét az állam alá téve végig simított a nyakamon. Amit persze egyetlen határozott mozdulattal ellöktem magamtól.

– Én nem éreztem semmit, és még kevésbé akartalak megcsókolni – mondtam még mindig az erdőt kémlelve.

– Nem hiszek neked. Hazudsz! Tudom, mit láttam – erősködött tovább.

– Akkor ne higgy az már a te magán problémád. Azt hiszel, amit akarsz.

– Rendben, azt mondod csak beképzeltem az egészet és valójában csak szánalom volt az egész, akkor mégis miért nem a szemembe mondod? Hm? Nézz a szemembe, és mond úgy, hogy mindaz, ami már az első pillanattól kezdve forr köztünk, csak a saját agyszüleményem és nincs semmi valóságalapja. – Tudtam, hogy nem fogja elhinni mindaddig, amíg nem mondom bele a szemébe, de mindemellett azt is tudtam, hogy közel sem biztos, hogy van bennem elég akaraterő ehhez. Nagy levegőt vettem, majd minden erőmet összeszedve keményen és rezzenéstelen arccal felé fordultam. A szemei, mint mindig ónixként ragyogtak és határozottságot sugároztak, lehengerlő magabiztosságot.

– Ezt akarod? Rendben. Ami tegnap történt, vagyis hülyeség, mert nem történt semmi, szóval a tegnap este nem jelentett nekem az égadta világon semmit sem. És valójában már az első pillanattól kezdve csak bemeséled magadnak azt, hogy lehet köztünk valaha is valami! Úgyhogy jobb, ha befejezed az ábrándozást és felébredsz végre! – Minden egyes szót, ha tehettem volna visszaszívtam volna, mert nem vagyok én ilyen kegyetlen, de mint gondoltam ez megtette a hatását. Az eddig határozott szemek pillanatról pillanatra teltek meg szomorúsággal. Nem sokkal később azonban az arca érzelmek nélküli és szoborszerű lett, akárcsak az enyém.

– Rendben. Akkor. Szia. – Hátat fordított és elment. Vettem egy újabb mély levegőt, majd ahelyett, hogy visszamentem volna a házba inkább az erdő felé vettem az irányt. Mindig is vonzott az erdő és most, amikor végre elértem egyre mélyebbre és mélyebbre akartam menni. Nem tudom mennyi ideje mehettem már, amikor egy kidőlt fa tövéhez érve a földre rogytam s az eddig magamba fojtott érzelmek kitörtek belőlem. Hatalmas könnycseppekként folytak végig az arcomon. Minden mostanában ért rossz egyszerre lett úrrá rajtam. A betegségem és a folytonos bizonytalan, amivel nap, mint nap szembe kell néznem. A bátyáimnak okozott fájdalom. Az, hogy úgy érzem minden, amit eddig értem tettek felesleges lesz, mert ha meghalok, cserbenhagyom őket. Úgy érzem tettem anno valamit, talán előző életemben, amiért Isten most megbüntet. Tragédiák sorozata követi az életem, kezdődve a szüleim halálával egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy haldoklom és nagy valószínűséggel nem lehet rajtam segíteni. Lehet ez a pillanatnyi javulás az állapotommal kapcsolatban is csak Isteni furcsa játékának része. Annak a játéknak melyben mindig kapok valami jót, de annak következtében elözönlenek a gondok és a problémák. Ad egy keveset és a sokszorosát veszi el. Biztosan érzem, hogy most is ez lesz. Akárcsak Paul esetében, pont akkor küldte az utamba, amikor biztosra tudta, semmi értelme az egésznek, hogy ezáltal is szenvedjek, vezekeljek egy számomra érthetetlen és ismeretlen bűn miatt. Észre sem vettem mennyire elment az idő, már csak arra kaptam fel a fejem, hogy a fák között be-beszökő napfény már teljesen eltűnt és helyette a hold gyönyörű kékes fénye világította be az erdőt éppen csak annyira, hogy ne essek orra. Feltápászkodtam és erősen koncentrálva próbáltam kideríteni vajon merre kéne elindulnom, merre van a kiút. Egy idő után azon kaptam magam, hogy körbe-körbe megyek, és nem jutok egy méterrel sem közelebb a kiúthoz. Így hát feladva a küzdelmet inkább összekuporodtam a földön és reménykedtem a legjobbakban. Fogalmam sem volt arról milyen állatok mászkálhatnak errefelé, de nem is akartam belegondolni. Hallgattam a különböző madarak és rovarok zenéjének játékát mindaddig, míg el nem nyomott az álom.

Álmomban is az erdőben voltam, a ruhám koszos és szakadt volt. Még mindig nem találtam a kiutat. Összevissza bolyongtam a fák között aztán a hátam mögül fura morgásszerű hangot hallottam. Megfordultam és egy hatalmas ezüstös farkassal találtam szembe magam. A szám sikításra nyitottam, de egyetlen árva hang sem jött ki rajta. Aztán… felébredtem. Kezek érintését éreztem magamon és kábán, fáradtan pislogva észrevételeztem amint két erős kar a magasba emel és elindul velem a vak sötétben. Még mielőtt a kimerültség újra magával húzott volna farkasszemet nézve a titokzatos idegennel felismertem azokat a szemeket.

Majd újra álomba zuhantam.

4. fejezet - Az első találkozás

Az elsö találkozás

Úgy éreztem, mintha valami furcsa természetfeletti erő húzna felé. A szemem képtelen voltam levenni róla, csak álltam ott még mindig az ajtóban és néztem Őt. Hatalmas termete lehengerlő volt. Magas, széles vállú, izomtól duzzadó karjai tiszteletet kívánt maga után. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de egy hang sem akart kijönni a torkomon.

– Mi van Paul, ki az? – Bella hangja megváltásként törte meg ezt az abszurd helyzetet. Úgy láttam nem én voltam az egyetlen, aki ebbe a furcsa állapotba került. Bella megjelenésével a srác – Akit minden bizonnyal Paulnak hívnak. –, meglepetten és megmagyarázhatatlan tekintettel meredt rám.

– Oh szia Jamie! Gyere be – mondta, én pedig félszegen bár, de beléptem.

– Ne haragudj Paulra mostanában kicsit szétszórt – ugratta a mellette álló fiút. Aztán nem sokkal később megjelent egy újabb ismeretlen srác.

– Mi van haver, mit tettél már megint tönkre? – Az imént megjelenő fiú sem volt több 17-nél mégis mikor ránéztem ugyan azt a nagydarab fickót láttam. A bőrük színe bronzosan fénylett az ablakon beszűrődő napsugaraktól és olyan erős kisugárzásuk volt, amit még sosem tapasztaltam, főleg az ajtót nyitó titokzatos srácnak.

– Nagyon vicces Jake. – Most szólalt meg először amióta kinyílt az a bizonyos ajtó. A hangja férfias és figyelem felkeltően hatott rám. Majd amikor az említett Jake nevű srác újra Paulra emelte tekintetét különös fény csillant a szemében és az arckifejezése olyan megvilágosultságot mutatott, amit nem tudtam hova tenni. Aztán gyorsan rendezte minden arcizmát és újra vigyorgó és felhőtlen lett. Mind bementünk Belláék nappalijába.

– Fiúk ő itt Jamie, az új szomszédom itt lakik velünk szemben. – Bemutatott az előttem álló figyelemfelkeltő egyednek. Miután ők is bemutatkoztak és túl voltunk ez első pár kínos csendes percen kisebb beszélgetésbe bonyolódtunk. Fogalmam sincs miért, de ennek a férfinak a közelsége olyan erősen hatott rám, mint még soha senki. Egész idő alatt magamon éreztem a pillantását. Bevallom legtöbbször én is felé-felé pillantgattam, de minden erőmmel próbálkoztam megőrizni a hidegvérem, mert amióta csak meg láttam őt úgy éreztem valami megváltozott bennem, úgy éreztem, hogy valami számomra eddig ismeretlen kötelék fűz össze minket, ami lehetetlen hisz csak akkor láttam először és különben is nem hiányzik egy újabb drámaforrás az életembe. Ki tudja, mennyi ideig maradok még itt. Teljesen abszurd és őrült dolog lenne, ha pont most akarnék románcba keveredni bárkivel is. Különben sem olyan nagy szám ez a pasi, láttam már jobbat…

– Na és mi a helyzet? – kérdezte Bella.

– Semmi különös, csak gondoltam átugrom hozzád, megnézem, hogy vagy – válaszoltam, és kissé idiótának éreztem magam.

– Én jól vagyok, de nem láttalak a suliban. – Na, igen mivel senkinek sem meséltem arról, ami mostanában történik velem, így azt sem tudhatja, hogy valójában el sem kezdtem az iskolát és megtörténhet, hogy már nem is fogom többé.

– Igazából nem iratkoztam még be, azt hiszem, halasztok egy évet – feleltem végül. Úgy érzem, hogy vele meg tudnám osztani a problémáim, de nem ebben a pillanatban.

– Értem.

– Na és Edwarddal jól meg vagytok? – Próbáltam érdeklődést mutatni felé, ami igazából nem is volt képmutatás, mert valóban érdekelt mi van vele. Ám amint kiejtettem Edward nevét Jacob arca először fájdalmasan megrándult, majd gúnyos maszkká merevedett. Vajon mi baja lehet Edwarddal? Aztán amint jobban megnéztem azt az arckifejezést, amit akkor láttam rajta mikor Bellával beszélt és azt, amit Edward neve hallatán mutatott, rögtön tudtam, hogy mi a helyzet. Jacob szerelmes Bellába.

– Öhm, kösz jól meg vagyunk – válaszolta, bár közel sem láttam azt a lelkesedést rajta, amit a múltkor tapasztaltam. Úgy vettem észre kicsit zavarba ejtette ez a téma. Ezek szerint tudomása volt Jacob érzéseiről. Ám az is bizonyos volt számomra, hogy ez csak egy oldalú, mert ha a viselkedése zavart is volt a szemei elárulták a valódi érzelmeit miszerint egyetlen egy férfi létezik számára és az nem a jelenlévő Jacob. Ahhoz képest, hogy az elején furcsamódon viselkedő Paul, kicsit sem volt bőbeszédű, az idő elteltével magához tért és próbálkozott minél több dolgot megtudni rólam abban a pár percben, míg Jake és Bella valami számomra érthetetlen dologgal foglalatoskodtak.

– Na és a szüleiddel élsz még? – Jött a következő kérdés, amire mint az eddig feltett kb. tíz kérdésre is megpróbáltam szenvtelen hangsúllyal válaszolni.

– Nem, a bátyáimmal élek. A szüleim meghaltak pár éve. – Amikor befejeztem az utolsó mondatot is, az arcán lévő izmok egy röpke pillanatra megrándultak, majd esdeklő szemekkel így szólt.

– Ne haragudj, nem akartam… – Nem hagytam, hogy önmagát ostorozza olyan dolog miatt, ami miatt teljesen felesleges, hisz nem ő tehet arról, hogy már nincsenek többé és arról sem tehet, hogy felemlegette őket, hiszen nem tudhatta.

– Ugyan, semmi gond hisz nem tudhattad. Eddig nem ismertük egymást. – Próbáltam enyhíteni az emberekben ekkor előkerülő bűntudatot.

– Igen, valóban eddig nem, de nagyon remélem, hogy ez megváltozik, és igazán közel kerülhetek hozzád – felelte, amit először igazán kedvesnek, sőt édesnek tituláltam, majd valami számomra is megmagyarázhatatlan reakció váltódott ki belőlem.

– Valóban? És mégis mennyire közel? Azt hiszed, hogy én is egy leszek a hódításaid közül? – Az arca teljesen megrökönyödött a meglepetéstől, sőt még Bella és Jake is felénk kapta a fejét. A bennem fellobbanó hirtelen harag olyan erővel robbant ki belőlem, hogy még felfogni sem tudtam, mit teszek, vagy mit mondok. Fogalmam sem volt arról, hogy mi okból feltételeztem ilyesmit róla, hisz nem is ismerem, de ahogy végig járattam rajta az elmúlt órában a tekintetem és látva a tagadhatatlanul vonzó külsejét, és hallva az imént mondott szavait az első következtetésem az volt, hogy egy a sokatmondó, de semmit nem jelentő léhűtők közül, akiket annyira ismerek Los Angelesből. Így mivel a szavaim visszaszívhatatlanul ott lógtak a levegőben, Bellától és Jake-től elköszönve, kiviharzottam a házból. Ha azt hiszi, hogy ezzel a szöveggel levehet a lábamról, hát akkor nagyon téved. Egyébként sincs szükségem egy férfira, aki csak még jobban bonyolítja az életemet. Azt hiszem ennyi bőven elég volt, sőt sok is, amit rá pazaroltam az időmből, úgyhogy jobbnak láttam többet nem gondolni rá. Úgy gondoltam mindenkinek jobb, ha így teszek.

Teltek múltak a napok és rohamosan közeledett az újabb kemoterápia napja. Igazából, minél közelebb került bennem annál nagyobb volt a feszültség és a szorongás. Tisztában vagyok vele milyen állapotban leszek az utána következendő napokban és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy sokáig eltudom viselni ezeket a mellékhatásokat, de tudom minden tőlem telhetőt meg kell tennem már csak Luke és Nathan miatt is.

Másnap reggel

Az éjszakám még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető elviselhetőnek a tegnapi kemo után az eddigieknél százszorta rosszabbul éreztem magam és akármennyire is próbáltam erősnek mutatkozni mások előtt, az akkor átérzett fájdalmaimat már nem bírtam palástolni. És csak egyre rosszabb és rosszabb lett. A lázam nőttön-nőtt, míg a fájdalom a csontjaim legmélyéről emésztette fel minden önuralmamat és a megmaradt energiáimat. Az még csak rátett pár lapáttal, amikor láttam a testvéreim arcán átsuhanó aggodalmat, amit hiába próbáltak takargatni a szemük minden percben elárulta őket. Legtöbbször inkább kiküldtem őket, inkább egyedül voltam, minthogy végig kelljen nézniük, ahogyan szenvedek. Még mindig az ágyamban gubbasztottam, amikor kopogtattak az ajtón.

– Gyere!

– Szia, Bella itt van, és beszélni szeretne veled. – Az ajtón bekandikáló Lucas elég fáradtnak tűnt. Nem tudtam, mit tegyek, azóta a bizonyos kirohanásom óta nem voltam Belláéknál és nem vagyok abban biztos, hogy ebben az állapotban kéne fogadnom őt. De bunkó sem akartam lenni, így hát behívtam.

– Szólj neki, hogy jöjjön be – mondtam Luke-nak, mire ő kiment. Kicsit rendbe szedtem magam, legalábbis próbáltam nem úgy kinézni, mint aki a poklok poklát éli meg. Nem sokkal később az ajtón újabb kopogás s miután beengedtem bejött.

– Szia Jamie! – A hangja bátortalan és feszengő volt.

– Szia Bella! Gyere csak beljebb – mondtam majd, felültem és az ágyam melletti fotelre mutattam. Bella helyet foglalt és nagy levegővétel után belekezdett.

– Nézd Jamie sajnálom, ami múltkor történt! Paul... nos ő mindig is ilyen volt. Félre ne érts egyáltalán nem áll szándékomban a védelmembe venni, de azt hiszem most nem volt semmi hátsó szándéka veled szemben.

– Bella erre semmi szükség! Figyelj, ha azt hitted azért nem mentem át hozzád az óta, mert haragszom rád vagy ilyesmi, akkor tévedsz. Egyáltalán nem haragszom sőt, igazán kedvellek, azt hiszem, jó barátnők lehetnénk. Csak mostanában nem érzem magam valami fényesen, ezért sehova sem mozdulok ki. – Mikor befejeztem, jobban megnézett magának és rájött valószínűleg az igazat mondom, hisz tényleg nem festek valami jól. – Ami pedig Pault illeti, nézd, erre nem tudok neked magyarázatot adni. Egyszerűen csak túl sok ilyen sráccal találkoztam már az előtt, hogy ide költöztem. Los Angelesben rengeteg ilyen fickóval lehet találkozni és azt hiszem kicsit besokalltam tőlük.

– Értem. Még egyszer ne haragudj Paul miatt.

– Semmi vész! – Próbáltam egy kedves mosollyal eltüntetni a kétségeit, ám az a mosoly, ami akkor kitelt tőlem nem vagyok benne biztos, hogy elég meggyőző volt. Egy kis ideig szótlanul ült velem szemben aztán megkérdezte.

– Tudod arra gondoltam, nos a hétvégén összegyűlünk páran a rezervátumban, Jake születésnapja lesz. Szeretném, ha te is eljönnél velem. – Nagy nehezen, de kinyögte én meg nem tudtam mit válaszolhatnék. Azt sem tudom, milyen állapotban leszek akkor, és valószínűleg Paul is ott lesz ami, miért is érdekel engem? Inkább hagyjuk. – Persze, csak ha már jól leszel.

– Rendben, remélem, hogy addigra rendbe jövök és el tudok veled menni – feleltem mosolyogva.

– Persze. Egyébként miért is nyomod az ágyat? – kérdezte cseppnyi humorral, de amint meglátta az arckifejezésem, az öröm odafagyott az arcára.

– Majd, elmondom később. De egy-két nap és jól leszek. Tényleg!

– Akkor jó. Na, én megyek is, majd még benézek, hogy mi a helyzet. Addig is jobbulást. –. Továbbra sem éreztem magam jobban, de ideje volt kicsit kikelnem az ágyam fogságából. Belebújtam a pihe-puha mamuszomba és lecsoszogtam a földszintre. Amint Nate és Luke megláttak ijedten néztek egymásra és persze mind a ketten rohantak a segítségemre. Miközben semmi ilyesmire nem volt szükségem, de annyira édesek, hogy nincs szívem leteremteni őket emiatt. Tisztában vagyok azzal, hogy csak segíteni akarnak.

– Hogy érzed magad Hercegnőm? – Az igazság az, hogy szarul, de nem akartam gyengének látszani, amennyire csak lehetséges erősnek akartam mutatkozni.

– Egész jól azt hiszem. Most, hogy végre kikeltem az ágyból, egyre jobban – feleltem és közben tényleg úgy éreztem, mintha ez jót tett volna nekem, bár még mindig gyengének és erőtlennek éreztem magam.

– Akkor jó. Éhes vagy?

Öhm, nem igazán. – Az az igazság, hogy mióta hazajöttem a kezelésről nem sok mindent ettem. Egyáltalán nincs étvágyam és egy falat sem akar lemenni a torkomon.

– Enned kéne valamit. Ma még nem is ettél semmit. – Tudtam, hogy igaza van, és ha nem is kívánom az ételt, valamit muszáj letuszkolnom, hiszen már így is fogytam egy-két kilót.

– Rendben, bekapok valamit. – Oda mentem a hűtőhöz és kivettem egy-két, dolgot, de csak csipegettem. Pár nap múlva mondhatni teljesen jól éreztem magam. A lázam lement, a fájdalmaim is megszűntek, igaz néha-néha rám tört egy-egy erős fájdalom hullám, de teljesen rendben érzem magam. Ma van az a bizonyos buli a rezervátumban, amire Bella elhívott. Azóta már járt nálam kétszer és minden alkalommal igazán jól elbeszélgettünk. Kezdem egyre jobban megkedvelni, és mivel tegnap már látta, hogy jól vagyok a lelkemre kötötte, hogy ma vele tartok La Pushba. Amint befejeztem a gondolatot megcsörrent a telefonom.

– Igen, ne kímélj. – Már a kijelzőn megjelenő számból tudtam, hogy Bella hív.

– Szia, Alice vagyok. Bella barátnője és csak azt szerettem volna mondani, hogy szeretném, ha a buli előtt átjönnél a Swan rezidenciára. Nem kell smink meg ilyesmi csak a la natur – A hangja épp oly dallamos volt akár a doktoré és Edwardé. Nem találkoztam még vele, de éreztem, hogy jól kijövünk majd.

– ŐŐ persze rendben. Akkor nem sokára ott leszek – mondtam.

– Helyes! – mondta és már le is tette.

Amint letettük a telefont elindultam a szobámba és onnan egyenesen a fürdőbe. Megszabadulva a ruháimtól gyorsan a zuhany alá álltam, hisz már nem volt időm áztatni magam. Egy gyors hajmosás után kiviharzottam a tus alól és miután szárazra töröltem magam megszárítottam a hajam helyén lévő széna kazalt és magamra kapva egy nadrágot és pólót elindultam Bellához. Vagyis csak indultam volna ha Luke és Nate nem állítanak meg az ajtóban.

– Hát te merre mész? – kérdezte Lucas kedves mosollyal az arcán.

– Most Bellához aztán együtt lemegyünk a rezervátumba. – Egy egész röpke pillanatig tétovázva nézett rám, biztosan tudom, hogy azon morfondírozott vajon elég jól vagyok-e már az ilyen kiruccanásokhoz.

– Biztos vagy abban, hogy?

– Igen biztosan jól vagyok, már elmúlt. Tényleg. Ígérem, nem hajtom túl magam és nem leszek sokáig. – Annyira felvette az apa szerepét amióta sajnos megtörtént az a bizonyos tragédia, hogy már meg sem lepődök ezen a viselkedésen.

– Oké, akkor szórakozz jól! – És a végszóra kiléptem az ajtón. Amint elértem Belláék házát bekopogtattam. Pillanatokon belül kinyílt az ajtó és egy apró termetű, koboldszerű gyönyörű lány állt velem szemben.

– Szia, Alice vagyok – mosolygott felhőtlenül, majd csak úgy közelebb jött és megölelt. A semmiből jövő barátságossága meglepően hatott rám, de egyúttal szimpatikusnak is hatott.

– Szia, én Jamie vagyok. – Mit sem várva beljebb húzott és egyenesen Bella szobájába vezetett. Az ágyon szanaszét heverő ruhák és egyéb kiegészítők hevertek. Tudtam, mire megy ki a játék így egy szó nélkül követtem Alice utasításait és tűrtem, ahogy egyik ruha után próbáltatja fel a másikat és elkészíti a hajamat. Nem sokkal több, mint egy óra alatt készen is álltunk már csak az indulás volt hátra. Úgy döntöttünk, hogy az én autómmal megyünk, amit mellesleg nemrég kaptam Lucastól. Annak ellenére mit művelt velünk Alice az elmúlt egy órában teljesen meg voltam elégedve a tükörképemmel. A hajam egyenesre vasalva és a ruhám is egyszerű volt, de mégis volt benne valami, ami oda vonzotta az emberek tekintetét. Az utat természetesen Bella magyarázta, de nagyjából tíz perc alatt oda értünk. Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem szálltunk a kocsiból nem izgultam, de amint kitettem a lábam és megcsapott az erdő illata, a friss fenyőillat, a nyomromban furcsa görcs keletkezett, mintha a testem már tudta volna, hogy valami, vár még rám az est folyamán. Maga a parti kint volt a parton egy hatalmas tábortűz körül. Jó néhányan összegyűltek már, de ahogy a nap egyre lejjebb süllyedt az éjszakában az emberek arca is egyre kivehetetlenebb volt. Bella épp Jacobot üdvözölte én pedig a hold által megvilágított lágyan ringatózó tengert kémleltem, amikor hirtelen valaki nekem jött. Rögtön meg akartam nézni magamnak, ki volt az, aki ennyire nem figyel az orra elé, de amikor a tekintetem találkozott azzal a csillogó szempárral úgy éreztem elvesztem.

3. fejezet - A diagnózis

A diagnózis

Az az ismerős szempár, ami teljesen fogva tartotta a tekintetem egy egész rövidke pillanatig, mintha az ő szemeiben is meglepettséget véltem volna látni és talán felismerést, de abban teljesen biztos voltam még sosem láttam ezt a fiút arra biztosan emlékeznék.

– Szia, Edward Cullen vagyok. Bella barátja. És te? – Meghallottam a hangját és hirtelen furcsa érzés fogott el. Talán a doktorúr rokona? A fia nem lehet hisz, a doktor is alig nézett ki harmincnak, de talán valami másmilyen rokoni szál fűzi őket egymáshoz. Aztán ott van az a jellegzetes és nem mindennapi szem, a hangjában is van valami különösfajta csengés, egészen fülbemászó.

– Szia, én Jamie Scott vagyok. A minap költöztem ide a két bátyámmal. Ma találkoztam Bellával, és kicsit beszélgettünk, meg kölcsön adja a jegyzeteit – mondtam, miközben végig engem nézett és úgy éreztem, mintha épp kielemezne, mintha hallgatná, amit mondok, de leginkább arra koncentrál, mire gondolhatok, ami valójában hülyeség, hiszen hogyan hallaná a gondolataimat?

– Akkor ezek szerint egy suliba fogunk járni? – kérdezte.

– Hát, ha minden igaz, akkor igen. Ez az utolsó évem a suliban – mondtam, majd Bella lejött a lépcsőn és amint meglátta Edwardot a szemében ugyan az a fény ragyogott, amikor ezelőtt fél órával épp róla mesélt nekem. Amikor Edwardra néztem nála is pont ezt láttam és azonnal az jutott eszembe, hogy nekem talán sosem adatik meg ez a fajta összetartozás. Voltak már kapcsolataim, de egyik sem tartott sokáig. Bevallom volt pár, aki a bátyáim miatt menekült el, de a legtöbbjükkel nem volt meg az az igazi bensőséges kapcsolat, amire mindenki vágyik, jól elvoltunk, de semmi több. Most, hogy lehet az időm gyorsabban tart a végéhez, mint azt bármelyikünk is gondolta volna sok minden fontosabbá vált az életemben.

– Tessék, itt vannak a jegyzeteim, remélem sikerül mindent kibogoznod belőlük – mondta Bella miközben átnyújtott pár jegyzetfüzetet. Mivel kezdtem kicsit feleslegesnek érezni magam, és amúgy sem szerettem volna őket zavarni jobbnak láttam, ha inkább elindulok. Egyébként is fel kellett készülnöm a holnap reggelre, a doktorral van találkozóm.

– Köszi, akkor én most mennék is. Örülök, hogy megismerkedtem veletek. Majd még beszélünk. Sziasztok. – Elköszöntem és miután ők is elbúcsúztak kisétáltam az ajtón. Egyenesen hozzánk mentem és amint beléptem a házba meghallottam amint a bátyáim a nappaliban ülve a tv előtt ismételten kosárlabda meccset bámultak. Oda voltak ezért a sportért. Annak idején apa és ők rengeteget játszottak, de miután meghaltak egyikőjük sem vett többet labdát a kezébe. Borzalmas, hogy milyen szinten le tudta őket kötni ez a sport, észre sem vették, hogy megjöttem így nem is akartam őket megzavarni. Bementem a konyhába és összedobtam a vacsit. Amikor kész voltam a srácok még mindig a tv előtt ültek, így amikor elkiáltottam magam meglepetten érkeztek meg az asztalhoz.

– Már éreztem ezeket a finom illatokat, tudtam, hogy megérkeztél – mondta Nathan.

– Na és merre jártál húgi? – kérdezte Luke.

–Hát, elakartam menni sétálni, aztán találkoztam az egyik szomszéd lánnyal. Bella Swannal és behívott magukhoz, beszélgettünk kicsit. Kiderült, hogy ugyanabba a suliba fogunk járni. Oda adta a jegyzeteit, de aztán megérkezett a barátja így jobbnak láttam, ha haza jövök és elkészítem a bátyóimnak a vacsit.

– Akkor ő a rendőrfőnök lánya? – kérdezte ismételten Lucas.

– Fogalmam sincs, azt mondta az apját Charlie Swannak hívják.

– Igen, akkor ő az. A minap találkoztam vele és igazán kedves fickónak tűnt.

– A lánya is az – mondtam.

– Szóval akkor találtál magadnak egy barátnőt, ez jó – állapította meg Nate, bár én azért túlzásnak véltem a barátnő szót, hiszen eddig még csak egyszer beszéltünk. Miután megettük a vacsit elköszöntem a fiúktól és a szobámba mentem. Egy hosszú relaxáló fürdő után egyenesen az ágyamba vetettem magam, de sehogy sem jött álom a szememre. Így inkább kikászálódtam az ágyból és kimentem a teraszra. A levegő párás volt, ami elég nagy súlyt nyomott a tüdőmre, de élvezni akartam, ahogy a lágy szellő a hajamat lobogtatja és kellemesen csipkedi a bőröm. Leültem az egyik székbe és a kezemben lévő üres vászonra rajzolni kezdtem. Amikor az égre pillantottam furcsa színkavalkádban pompázott, a lassan feltörekvő napkelte színei csodás módon festették meg az égboltot. Észre sem vettem mit rajzolok, amíg kész nem lettem, a papírról egy szem nézett vissza rám, egy aranybarna igéző szempár. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, hogy miért jár ennyit az agyam ezen a pillantáson, de annyira egyedi annyira különleges, hogy egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből. Gyorsan az órára pillantottam, ami hajnali öt órát mutatott, úgy éreztem ideje lesz lassan készülődnöm, az éjszaka keringő levegő eléggé megterhelte a tüdőmet éreztem, hogy kicsit nehézkesebben megy a levegő vétel, de nem bírtam betelni az égbolt látványával. A fürdőszobai teendők után, előkerestem egy farmert és egy hosszú ujjú fekete felsőt és belebújtam egy vékony dzsekibe. Mivel ma már muszáj volt Lucasnak bemennie a céghez így ma csak ketten mentünk, én és Nate. Szótlanul ültünk az autóban, bár Nate néha-néha féltő pillantásokkal nézett rám úgy téve mintha semmi jelentősége sem lenne, de én tudtam, hogy igazából aggódik bármennyire is próbálta titkolni. Nem tagadom az én torkom is össze volt szorulva és rettegtem attól, amit a dokitól hallok, de úgy gondoltam jobb, ha tudom mintha kétségek közt kéne hánykolódnom éjjelente ahogyan az elmúlt este is történt. Megérkeztünk a kórházhoz, egyenesen Dr. Cullen rendelőjébe. A váróban voltak egy páran, nem csodálom, hiszen Dr. Cullenen látszik, hogy lelkiismeretesen végzi a munkáját és ért is hozzá. Ahogy fogytak az előttem lévő betegek annál nagyobb volt bennem a feszültség. Egyébként sem éreztem magam valami jól, a tegnap esti levegő annyira megterhelte a tüdőm, nem értem, hogy miért. Eddig még sosem történt ilyesmi, de úgy éreztem, mintha egy ólomsúlyú valami nehezedett volna rá, és nehezebben kaptam a levegőt is. Még egy ember volt előttem… aztán meghallottam a nevem.

– Jamie Scott. – Nate és én felpattantunk a székről és egy egymás felé vetett pillantás után beléptünk az ajtón.

– Jó napot doktor úr – köszöntünk.

– Jó napot – köszöntött ő is, majd két székre mutatott. Nate és én helyet foglaltunk.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Öhm… jól – feleltem, ami nem volt igaz. Nem a doktor előtt akartam titkolózni, de nem akartam ilyesmiről beszélni vele Nate előtt. Azt hiszem a doktor megértette a válaszomban bujkáló valóságot.

– Megvannak az eredmények? – kérdezte hirtelen Nathan.

– Meg. – Egy pillantás felém, amiből már tudtam semmi jóval nem számolhat számomra. – Nos a vérvizsgálat szerint az ön szervezetében lévő fehérvérsejtek száma igencsak kevesebb a megszokottnál – kezdte.

– Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Nate, én azonban képtelen voltam megszólalni. Éreztem, hogy ennek ennyivel még nincs vége, hogy ez sokkal súlyosabb, mint amilyennek hangzik.

– Azt, hogy Dr. Smith feltételezései nem voltak alaptalanak. Nagyon sajnálom, de a húgának leukémiája van. – Amint meghallottam azt a szót rögtön éreztem, hogy kicsúszik alólam a talaj, elvesztem, ennyi volt. – Elhiszem, hogy ez így most eléggé lesújtó számukra, de higgyék el rengeteg gyógymód van a te stádiumodban.

– Az ő stádiumában? Ezt hogy érti? – hallottam Nathan hangjában, hogy akármennyire is próbált uralkodni az érzésein, nem megy neki olyan könnyen.

– Azt, hogy Jamie a leukémia első szakaszában van, aminél még nem kell rögtön a halálról beszélnünk. – Halál… rengetegszer gondolkodtam már ezen a szón, de sosem gondoltam, hogy ez a szó, hogy halál ilyen hamar elér az én életembe is. – A leukémiák tünetei hátterében egyrészt az áll, hogy a leukémiás sejtek nem tudják a fehérvérsejtek normális működését ellátni, másrészt, hogy a csontvelőben burjánzó leukémiás sejtek egyéb vérsejtek képződését gátolják. A leukémiás fehérvérsejtek nem képesek leküzdeni a szervezetbe jutó kórokozókat, baktériumokat, vírusokat, ezért a leukémiásoknál fertőzések és láz lép fel. Ezek közül már tapasztaltál néhány tünetet. A te stádiumodban alkalmazható különböző kezelési mód. Az eshetőségek közé tartozik a kemoterápia, sugárterápia, csontvelő transzplantáció valamint immunterápia és támogató kezelések. Úgy gondolom, ahhoz, hogy még időben megállítsuk az állapotod romlását rohamos időn belül el kell kezdenünk a kemoterápiás kezelésedet.

– De ez sem jelent 100%-os gyógyulást ugye? – kérdeztem

– Úgy vélem, ha a lehető leghamarabb nekilátunk elég nagy esélyünk van a betegséged legyőzésére. – Nem tudtam, mit akarok.

– Milyen mellékhatásokkal járna ez a kezelés? – Ismét Nate kérdezett.

– Amennyiben, hozzákezdünk a kemonak, tudnod kell, hogy a mellékhatások sokszor fájdalommal járnak. Levertnek, fáradékonynak érezheted magad, valamint előfordulhat haj hullás, de ez nem mindenkinél jelentkezik. – A doktor hangja nem az a szakszerű monoton hang volt, amit már mindannyiszor elismételt hasonló helyzetben lévő embereknek, hanem úgy éreztem őt is mélyen érinti ez a dolog.

– Fájdalom alatt mit ért? – A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál, de mindketten hallották. Nem néztem Nathanre, de oldalról láttam amint a hangom hallatán fejét felém fordította.

– A fájdalmak gyakran a csontokra terjednek ki. Igen erős és intenzív fájdalmakról van szó. – Egy pillanatig elhallgatott, mintha számára is nehéz lenne kiejteni a szavakat. – De mint mondtam, ezzel a kezeléssel nagy esélye van a gyógyulásra.

– És ha nem használ? Akkor mennyi időm lehet még hátra? – A hangom most erőteljesebben hangzott, de legbelül úgy éreztem sikoltani tudnék a lelkemet emésztő fájdalomtól és az irdatlan erősségű félelemtől.

– Én a helyében nem gondolnék erre az eshetőségre, hiszen mint mondtam nagyon jó esélyekkel indulunk. Véleményem szerint 90% esélye van arra, hogy a kezelés beválik és ön újra egészséges legyen. Megértem, hogy most kicsit össze van zavarodva, de jó lenne ha minél előbb megmondaná nekem szeretné e a kezeléseket.

– Már hogyne szeretné!? – kérdezte a kelleténél hangosabban Nathan, ám én nem voltam ebben annyira biztos. Nem voltam felkészülve ezekre a fájdalmakra, de abban is biztos voltam, hogy a halálra sem készültem még fel.

– Azt hiszem ezt Jamie-nek kell eldöntenie. – mondta dr. Cullen. Összeszedve minden erőmet a doktor szemébe néztem majd, még mielőtt a bátyám bármit mondhatott volna, eldöntöttem.

–Amennyiben ön úgy gondolja, hogy sikerülni fog belevágok. – A válaszom hallatán a doktor ajkai egy gyenge mosolyra húzódtak, majd azonnal megbeszéltük az első kezelésem időpontját. Nathan és én miután elköszöntünk az orvostól az autóba beszállva hazafelé vettük az irányt. Ha lehetséges a hazafelé vezető út még csendesebbnek tűnt. Nathan egész végig előre meredve bámult ki a szélvédőn és egy pillanatra sem nézett rám talán úgy érezte erősebb maradhat, ha nem kell a szemembe néznie, ha nem lát engem. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogjuk mind ezt elmondani Lucasnak és, hogy hogyan fogják majd végig nézni, amikor már annyira legyengült leszek a kemoterápiától, hogy felállni sem tudok, de ő értük úgy érzem meg kell próbálnom. Annyi mindent tettek már értem, nem hagyhatom őket cserben. Amikor haza értünk Luke már otthon várt minket és amint beléptünk a házba feszült izgalommal előttünk teremt és minden izomzatával megfeszülve várta, hogy kimondjuk az orvos diagnózisát. Nem éreztem magam képesnek erre nem tudtam belemondani a szemébe azt, hogy beteg vagyok, hogy haldoklom. Egy pillantás nélkül felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Tisztában voltam vele, hogy épp ebben a pillanatban mond el mindent Nathan Lucasnak és nem akartam átérezni az ő lelküket átjáró fájdalmat. Hiszen már csak mi maradtunk egymásnak és most úgy érzem cserben hagyom őket azzal, ha elhagyom őket, ha távozom az élők sorából. Egy idő után az ágyamban feküdve néztem a plafont és próbáltam minden olyan dologra gondolni, ami örömet hozott az életembe nem sokkal később kopogtattak az ajtómon.

– Nyitva! – mondtam, mire az ajtó kinyílt és két fej kukucskált be a résen.

– Bejöhetünk? – kérdezte Luke.

– Persze, – feleltem, majd lassú léptekkel eljöttek az ágyamig. Nathan az egyik, Luke pedig az ágy másik oldaláról közelített. Mindketten befeküdtek mellém és átöltétek. Szavak nélkül feküdtünk egymás mellett és csak egymás lélegzetét hallottuk...az enyém jóval szaggatottabb és nehezebb volt, mint az övék.

Pár nappal később

Mivel a vizsgálatok és a kemoterápia miatt nem tudtam elkezdeni a sulit halasztanom kellett. Az első kezelés után, úgy éreztem, mint akivel nem történt semmi. Aztán jött a következő...mint azt előre jelezte a doktor, meglehetősen ramatyul éreztem magam és egész nap az ágyat nyomtam. Bellával egyre közelebb kerültünk egymáshoz és már megismertem a barátját Edwardot is. Igazán kedves, okos és jó fej srác. Összeillenek Bellával. Most reggel kilenc óra van. Nathan sulival kapcsolatosan intéz valamit, Lucas pedig a cégnél van bent. Nagy nehezen, de sikerült őket rá vennem, hogy ne akarjanak egész nap mellettem ücsörögni és éljék a saját életüket. Ma sokkal jobban éreztem magam, szükségem volt egy kis levegőre és nem utolsó sorban szerettem volna egy kis társaságot. Mivel ma szombat van, így gondoltam meglátogathatnám Bellát. Felöltöztem, megfésülködtem és egy kis smink feldobása után kimentem a házból. Bella apja Charlie a rendőrfőnök nem volt itthon, de a konyhában égett a villany. Elindultam a házuk felé, amikor azonban elértem hozzájuk megláttam egy eddig ismeretlennek tűnő autót. Arra gondoltam talán még sem kéne zavarnom, de nem bírtam volna ki még egy órát egyedül kuksolva a házban. Így végül mégis bekopogtattam az ajtón. Hallani lehetett a léptek zaját, amíg az ajtó előtt meg nem állt.
Az ajtó kinyílt, én pedig kedves mosollyal az arcomon üdvözöltem volna Bellát, ám a kitárult ajtó mögött egy ismeretlen, ízig-vérig tökéletes férfi állt.

2. fejezet - Ismerkedés

Ismerkedés

A doktor kezet fogott Nathannel és Luke-kal, majd kedves arccal felém fordult és engem is üdvözölt.

– Jó reggelt kisasszony! – Felém nyújtotta a kezét. Amikor érintkezett a bőrünk egy pillanatra libabőrös lettem az érintésétől, nagyon hidegnek éreztem a tapintását, olyan volt, mintha mínuszokról jött volna be éppen. Aztán arra gondoltam talán megint felszökhetett a lázam, egyébként sem éreztem magam valami jól.

– Jó reggelt doktor úr. Jamie vagyok – köszöntem, majd intett az egyik szék felé, helyet foglaltunk, végül megszólalt.

– Szóval, miről lenne szó. Melyikünkkel beszéltem telefonon? – A fiúk felé fordult.

– Velem. Lucas Scott vagyok. Jamie bátya – felelte Luke.

– Nos, a kollégám Dr. Smith, akinél legutoljára jártak átküldte Jamie néhány vizsgálatának eredményét. A vérkép elég rosszul fest. Mondott valami konkrétat? – tette fel az újabb kérdését.

– Azt mondta, még nem tud biztosat, de a legvalószínűbb, hogy… – beszéltem, de amikor kimondtam volna Dr. Smith feltételezéseit Luke félbeszakított.

– Nem hiszem, hogy Dr. Smith feltételezéseire kéne hagyatkoznunk. Azért jöttünk ide, hogy maga vizsgálja ki a húgomat. Azt hallottam, maga nagyon jó orvos, ezért ideköltöztünk – mondta Lucas. Kezdtem azt hinni, ők nehezebben viselik ezt az egészet, mint én magam. Nem akarják elfogadni az orvos diagnózisát.

– Rendben, ahogy akarják. Akkor mindent elkezdünk elölről. Kezdjük a vérvizsgálattal és kiállítunk egy új vérképet. Arra lennék még kíváncsi, hogy milyen panaszokkal fordult orvoshoz? – Most már nem Luke–hoz beszélt, hanem egyenesen hozzám.

– Gyakorta vannak fejfájásaim, de nem enyhe nap, mint nap megtörténhető fejfájásról van szó, hanem annál jóval erősebb. Eléggé fáradékony vagyok mostanában, sokat alszom. Eddig más tünetek nem jelentkeztek bár az elején csak a fáradékonysággal kezdődött. Azóta meggyarapodott egyéb kellemetlen dologgal – mondtam, mire a doktor egy pillanatig gondolkodott valamin, majd így felelt.

– Ezt rengeteg dolog okozhatja, lehet, hogy csupán egy vashiányról van szó, de előfordulhat vérszegénység vagy egyéb súlyosabb probléma, na de ne szaladjunk ennyire előre. Most akkor menjen be a vizsgálóba arra – mutatott a jobb oldali ajtó felé, – és mindjárt megyek és levesszük azt a vért. – A gesztusai és a szeméből áradó kedvesség lehengerlő volt, annak ellenére mennyire feltűnő jelenségnek számított. Úgy tettem, ahogy kérte, felálltam és bementem az ajtón, amit az imént mutatott. Miután leültem a vizsgáló asztalra megérkezett egy nővérke. Nagyjából negyven év körül lehetett, arca kedves és szelíd. Nem sokkal később a doktor is megjelent, majd a fiókba nyúlva elővett egy fecskendőt. Míg ellenőrizte annak állapotát a nővér előhúzott egy vatta darabot, majd miután belemártotta azt a fertőtlenítőbe, végig szántotta a bőrömön. Azután a doktor felém fordult kezében a tűvel. Igazság szerint sosem féltem az ilyesmiktől így most sem izgattam különösebben magamat a dolgon.

– Akkor most leveszek egy kis vért rendben? – szólalt meg először a doktor mióta belépett a vizsgálóba.

– Rendben – feleltem kurtán, majd oda jött, megfogta a karom és csupán egyetlen apró, szúrást éreztem. A vér meglepő gyorsasággal telítette meg a kis ampullát, majd észre sem véve a doktor már rég eltávolította azt. A tű helyére egy kisebb vattapamacsot nyomott.

– Ezt tartsa rajta pár percig. – Nem bírtam betelni a doktor szemeinek látványával. Még sosem láttam ilyen különleges színkavalkádot. Az arany és a barna különböző árnyalatai rajzolódtak ki a tekintetében. – Az eredmény holnap reggelre meg lesz. Úgyhogy, ha gondolja, eljöhet érte.

– Itt leszek. – mondtam, majd felálltam és visszamentem az előző helységbe. Nate és Luke fel-alá járkálva várakoztak. Amint meghallották az ajtó nyitódását felénk fordultak és az eddigi aggodalommal teli arckifejezésüket megpróbálva eltakarni, egy kedves mosolyt erőltettek magukra.

– Készen is vagyunk. Jamie-nek már mondtam reggel hét óra körül jöhetnek az eredményekért.

– Köszönjük doktor úr – mondta Luke, majd kinyitották az ajtót és egy-egy viszlát után kimentek rajta. Én még vetettem egy utolsó pillantást a férfi felé mire az csak ennyit mondott.

– Fel a fejjel kisasszony, bízzon a legjobbakban. – Rámosolyogtam és kimentem az ajtón. Olyasfajta különös érzésem volt a doktorral kapcsolatban amilyet még sosem tapasztaltam. Fura érzés kerített hatalmába a közelében. Mélyen legbelül úgy éreztem, mintha tartanom kéne tőle, de amikor rá néztem egy hihetetlenül kedves és intelligens férfit láttam benne. Be kell, hogy valljam kissé kezdett eluralkodni rajtam az idegesség. Holnap kiderül mi bajom van valójában, hogy tényleg csak egy egyszerű vashiányról vagy vérszegénységről van szó vagy egy sokkal komolyabb, az életemnek véget vető betegségről. Az autóban egy szót sem szóltam egész végig, ezen töprengtem és, hogy mi tévő leszek ha az utolsó egyben legtragikusabb eshetőség kerül szóba. Nathan és Luke is csendben voltak, tisztában voltam vele, hogy ők is éppen ezen gondolkodnak, minden az arcukra volt írva, hiába próbálták rejtegetni. Szerettem volna azzal biztatni őket, hogy minden a legnagyobb rendben van és így is marad, de ha saját magam sem tudtam ezzel meggyőzni, akkor hogyan is sikerülhetett volna velük szemben? Egyenesen haza mentünk és miután átöltöztem, úgy döntöttem ideje neki látnom az ebédnek. Mivel anyu imádott főzni rengetegféle kaját meg tanultam elkészíteni, még kiskoromban, meg aztán, amikor elmentek kötelességemnek éreztem megtenni ezt a bátyáimért. A kajával hamar készen lettem, így szóltam a fiúknak ők pedig hamar le is jöttek az ebédlőbe. Nem akartam, hogy ennyire fagyos és hallgatag legyen a hangulat, így megtörtem a hosszúra nyúlt csendet.

– Arra gondoltam elmehetnék valami suliba… kezdenem kell magammal valamit. – A két fiú felém kapta a fejét és meglepve bár, de örömmel fogadták a felvetésemet.

– Ennek örülök, és mire gondoltál? – kérdezte Lucas.

– Hát igazából nem tudom, talán egy képzőművészetire amúgy is imádok rajzolni és azért akad egy kis tehetségem is hozzá.

– Ez jó ötlet, biztos vagyok benne, hogy akármelyik helyre felvételt nyernél – mondta Nate. Ők sokkal jobban bíztak a tehetségemben, mint én, de igazán jól esett az elismerésük. Az ebéd után elmosogattam, majd kedvem támadt egy kis sétához. Felkaptam magamra egy tornacipőt és egy vékony dzsekit és már kint is voltam a szabadlevegőn. Fogalmam sem volt róla merre kéne mennem, hiszen nem tudtam, mi merre van, de mikor kint álltam a ház előtt megpillantottam a házunkkal szemben elterülő, fákkal teli erdőt. Hirtelen olyan hívogatóvá vált, hogy ha akartam volna sem lettem volna képes megálljt parancsolni a lábaimnak. Már csak pár lépés választott el a fák nőtte gyönyörűségtől, amikor valaki utánam kiáltott.

– Hahóó, Hé te! – Megfordultam és a mellettem lévő házból kilépett egy nagyjából velem egykorú, hosszú, barna hajú lány. Eddig nem igazán láttam a szomszédainkat, de ez a lány szimpatikusnak tűnt. Egyre közelebb ért hozzám bár még mindig nem tudtam miért állított meg. Megállt előttem, majd felém nyújtotta a kezét. – Szia, a nevem Bella Swan. Te laksz a szemben lévő házban ugye? – kérdezte, igazság szerint kicsit zavarban volt, mintha kényelmetlenül érezte volna magát attól, hogy csak úgy leszólított, de mindamellett kedves és barátságos volt a tekintete. A bőre egész fehér, bár nem annyira, mint Dr. Cullené, emellett makulátlan és igazán különleges a maga egyszerű módján. A szemei csokoládé barnaként fénylettek az arcán, egészen hasonló volt az enyémhez.

– Szia, én Jamie Scott vagyok és igen most költöztem ide a két bátyámmal – feleltem, mire a benne lévő feszültség feloldódni látszott.

– Merre indultál az imént? Már ha nem gond hogy ilyesmit kérdezek – visszakozott azonnal amint rájött talán olyat kérdezett, ami nem igazán tartozik rá.

– Igazából fogalmam sincs csak egy kis sétára vágytam, aztán megláttam ezt az erdőt és annyira csalogatóan hatott rám, hogy gondoltam körül nézek. – Magam is meglepődtem, milyen könnyen beavattam a gondolataimba.

– Tudod, nem akarok beleszólni vagy ilyesmi, de szerintem nem valami jó ötlet az erdőben lófrálnod. – Máskor talán azt mondtam volna, hogy ne üsse bele az orrát, de úgy éreztem igaza van, és hogy kedves tőle amiért, így ismeretlenül is figyelmeztet.

– Ugyan nem haragszom, inkább megköszönöm, amiért figyelmeztettél. Igazán kedves tőled. Na és te mióta laksz itt? – kérdeztem, majd intett, hogy menjünk be a házunkba és közben beszélni kezdett.

– Én lassan két éve lakom Forksban. Az apámmal Charlie-val. – A ház igazán barátságos volt, sokféle színben pompázott az épület beltere. Leültünk a nappaliban lévő kanapéra és közben hozott két poharat és egy kis frissítőt.

– Na és gondolom suliba jársz még. Én a forksi gimibe járok, most vagyok végzős.

– Én is végzős vagyok. Ha minden igaz holnap után kezdek a suliban és akkor ezek szerint egy helyre fogunk járni – mondtam. – Egyébként milyenek az itteni emberek? – kérdeztem.

– A legtöbbjük kedves, de persze mint mindenhol itt is vannak pletykafészkek, olyanok akik roppantul menőnek és okosnak érzik magukat és vannak olyanok is akik valóban rendelkeznek némi ésszel – mondta, majd a végén együtt nevettünk. – Majd bemutatlak egy-két embernek – folytatta.

– Benne vagyok. – Még beszélgettünk jó pár dologról, eddigi sulik, szülők, pasik és egyéb ismerkedő témák. Aztán mivel úgyis egy évfolyamra fogunk járni felajánlotta, hogy kölcsön adja a jegyzeteit. Miközben ő felment az emeletre én a nappaliban vártam rá, amikor az ajtó felől csengés hallatszott.

– Kinyitnád? – hallottam Bella hangját.

– Persze! – feleltem, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Kezem a kilincsre tettem, lenyomtam és kinyílt. Egy magas, sportos testalkatú, hófehér bőrű fiú állt előttem. Haja bronzos színű, bőre hibátlan. Amikor az arcára néztem nem csupán egy Adonisz külsejű srácot láttam, hanem találkozott a tekintettem egy ismerős szempárral.