Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

Szünetel!

2012. július 30., hétfő

Hírek hírek hátán!

Sziasztok!

Csupa jó hírrel érkeztem ma hozzátok! Az első és azt hiszem számotokra a legfontosabb, hogy a fejezet már javában íródik, és ha minden jól megy hétvégére kész is lesz. A második, hogy ma jelentkeztem egy versenyre ahol a legjobb sztorit keresik. Ehhez azonban a TI segítségetekre lesz szükségem! Csak összvissz két kattintás lenne az egész. Egy, hogy megnyissátok az oldalt, ahol szavazhattok, és még egy, amikor a nevemre kattintva leadjátok rám a szavazatotokat! Remélem nem túl nagy kérés és tényleg jól esne, ha segítenétek! Persze Csak akkor, ha úgy gondoljátok megérdemli a történet. A harmadik és egyben utolsó, hogy végre találtam munkát, ami igazából nekem jó hír, de mivel ti is fontosak vagytok nekem szerettem volna megosztani veletek!

Nos, ennyi lenne, a héten még jelentkezem!

Amint lehet szavazni tájékoztatlak titeket, addig is kérek mindenkit, hogy ha eljön az ideje támogasson engem és a blogot azzal, hogy szavaz!

Puszillak titeket, most sietek írni!

Üdv. P. Sawyer

2012. július 25., szerda

Novella - Cathalea


Sziasztok, olvasók és elsősorban Nelli!

Hát elkészültem végre és hála Krisznek amiért ilyen gyorsan lebétázta már fel is tehetem nektek! Ez mint már mondtam Nelli kérésére készült, amiért ő érte el a legtöbb pontot a Végzet kvízen.

A kérése így hangozott: „Nem kapcsolódik szorosan Jamie-ékhez, de mindig érdekelt, hogy Leah története hogyan folytatódik. A szenvedésükről már sokat olvastam, de neki is történhetne már valami jó az életében. Egy bevésődés? Lányként ezt megélni, hogy általában erősebb, mint a férfiak, és nem túl nőies. De akkor is lehetne kis kerek történet belőle. Szerinted?”

Drága Nelli én megtettem mindent, hogy teljesítsem a kérésedet, remélem elnyeri a tetszésedet és lesz kedved majd az elkövetkezendő versenyekhez is.

A többiek véleményére is roppant kíváncsi vagyok és remélem megosztjátok velem a jót és rosszat is!

Nem is rizsázok tovább, Mindenkinek kellemes olvasást!

Üdv: P. Sawyer

Cathalea

„Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint… mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért… Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére.”1



Minden bizonyíték arra utalt, hogy rossz fát tettem a tűzre előző életemben. Vak szerelmet adtam egy férfinek, akitől úgy hittem nem választhat el senki és semmi, míg én úgy nem akarom. Senki és semmi kivéve a bevésődés…

Fájdalommal telt szívvel és összetört reményekkel próbáltam kideríteni mi történhetett. Mi miatt múlt el oly sokat emlegetett szerelme, amit irántam táplált. Kerestem a választ, de igazán csak azon(akkor lenne „akkor”, ha az lenne írva, hogy akkor éjjel értettem meg) az éjjelen érthettem meg mikor az eddig bús életem ténylegesen katasztrofálissá vált. Anyám és öcsém szeme láttára váltam csúfondáros szőrcsimbókká. Hatalmas és veszedelmes szörnyeteggé. Hamar rájöttem, hogy nem én vagyok az egyedüli kit ez az átok súlyt. Kiderült, hogy minden mese, amit gyerekkoromban hallottam igaz, nem is lehetett más hisz a saját bőrömön tapasztalhattam.

A legrosszabb mégsem ez volt, nem az, hogy farkasbőrbe kellett bújnom hanem, hogy mikor így tettem ismét Sam elé tártam a lelkem. Semmi olyan nem volt már ott, amit szívesen és önkényesen megosztottam volna vele vagy a falka többi tagjaival mégis megtettem, mert nem volt más választásom. Tudtam, hogy örökre elvesztettem, de a szűnni nem akaró fájdalom megragadt a lelkemben.

Évek sorozata telt el az óta és Samen kívül sokan mások is ráleltek a nekik rendelt személyre. A legtöbbjük persze a háta közepére sem kívánta az egészet – mindaddig, míg meg nem történt –, s az egyetlen idióta, aki mindennél jobban vágyott rá, a szabadságra, amit az nyújthatott volna neki még mindig egyedül volt, lenyomat nélkül.

Ez vagyok én… vagyis voltam nem is olyan régen.

Néhány évvel ezelőtt

Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy elmentem La Pushból, hátrahagyva az anyámat, az öcsémet és az új megnyugvást jelentő falkámat. Jacob mellett könnyebb volt, de még ez sem tudta megadni azt, amire igazán vágytam. Igazi szabadságot egy Sam nélküli világban, ahol nem kell látnom őt nap, mint nap, ahol végre nem vágyódom sem utána, sem a megálmodott jövőnk után. Nem mondom elég nagy port kavart mikor bejelentettem az elutazásomat, de azok, akik számítanak nekem megértették miért döntöttem úgy, ahogy. Jól tudtam mit gondolnak rólam az emberek La Pushban, nekik viszont sejtelmük sem volt arról, hogy szánt szándékkal alakítottam így a dolgokat. Én akartam, hogy egy nehezen elviselhető, kötekedő és leginkább nemtörődöm lánynak könyveljenek el magukban, mert így legalább nem kellett szembe találnom magamat sajnálkozó tekintetükkel. S bár több mint egy éve nem laktam a rezervátumban képtelen voltam felhagyni az átváltozással, noha komolyabb összetűzésbe egyetlen vámpírral sem kerültem.

Egyetlen lelki támaszom volt csupán ő pedig nem más, mint az én Alfám. Igaz ezt szemtől szembe sosem mondanám meg neki, de ő volt az egyetlen és igaz barátom hosszú idő óta. Ez az oka annak, hogy most visszatértem…

Húsz év telt el azóta, hogy Bella megszülte Renesmee-t, a félig ember félig vámpír kölyköt, aki ráadásul a világ legnagyobb vicceként még be is vésődött Jacobnak. Nem csak azért mert ő Bella és Edward lánya, hanem mert a rühes vámpírok közé tartozik! Oké, oké mentségemre szóljon ma már semmi bajom a csajjal, sikerült megbékélnem vele hisz volt rá időm.

Most pedig itt vagyok Jake meg három nap múlva elveszi Nessie-t, csatlakozik a cukormázas, boldog farkasokhoz. Persze örülök annak, hogy sínen van az élete, csupán felmerül bennem a kérdés: Az enyém mikor rendeződik végre? Még az idióta öcsikém is bevésődött!

Lassan kezdtem beletörődni abba, hogy a különös lények között is különlegessé lettem. Talán nem is vagyok képes bevésni senkit. Ezért egy ideje elhatároztam, többé nem görcsölök ezen, inkább megpróbálok új embereket megismerni, újra szerelmes lenni.

– Leah! – Jake ismerős hangja süvített át a La Push-i tengerparton, az én nevemet kiabálva.

– Jake! – Jó volt ismét látni. Akaratlanul is boldog mosolyra húztam az ajkaim, ő pedig kitárva karjait lépett közelebb.

– Mi van már meg sem ölelsz?– kérdezte tettetett mogorvasággal hangjában majd magához rántott és karjaiba fogadott. Kicsit furcsán éreztem magam, de azért megveregettem a hátát majd kibontakoztam öleléséből. Talán bárki más előtt letagadnám, de magam előtt nem tehetem, hiányzott Jacob, sőt hiányzott La Push. – Örülök, hogy végül eljöttél – mondta a szemembe nézve. Ugyan az a Jacob volt, akit itt hagytam, legalábbis külsőségekben mindenképpen.

– Hogyan is hagyhattam volna ki az évszázad esküvőjét? – Mély sóhaját egy roppantul gyerekes mozdulat követte. – Ezt még visszakapod Jacob Black! – kiáltottam utána, majd megpróbáltam rendbe hozni a kezével madárfészekké borzolt hajamat.

– Ahhoz előbb utol kell, hogy érj! – kiabált vissza mikor már jó pár méterrel eltávolodott tőlem. Nekem sem kellett több, azonnal utána eredtem s amint kellő takarásba értem megváltam a ruháimtól, hogy aztán pillanatokkal később ismét ezüstös bundát öltsek. Hiába volt több méternyi előnye, ha futásról volt szó esélye sem volt ellenem.

Egy kis futkosás és baromkodás után újra emberi alakot vettünk fel. Kicsit elszoktam már ettől a vetkőzésesditől, de megoldottam.

– Na és sok vendéget hívtatok? – kérdeztem mikor már két lábon sétálgattunk az erdőben. A pöttöm kobold lányt ismerve egy országra elegendő embert, illetve vámpírt ide csődítne, ha rajta múlna.

– Ezeket Alice szervezte, de úgy hetven-nyolcvan személyre tippelnék – felelte jókedvűen.

– Hmm, gondoltam…

– Ne már Leah! Nem lehetne, hogy az elkövetkezendő három napban kedves legyél? Úgy értem nem csak velem, de a többiekkel is. – Lépteink alatt ágak recsegése, kövek csikorgása hallatszott, én pedig ahelyett, hogy tényleg kedves lettem volna ismét támadtam.

– Ezt vegyem parancsnak? – Néha meggondolatlanul cselekszem és megfeledkezem arról, hogy nem kell mindig védekeznem, Jacobbal szemben nem.

– Te is tudod, hogy sosem erőltettem rád az akaratomat, noha alfaként megtehettem volna Annyira nehéz lenne egy kicsit jól érezned magad? Annak a Leah-nak lenni, akit én ismerek? – Amint kimondtam már meg is bántam, de sajnos nem szívhattam vissza. Az egyetlen, amivel jóvá tehettem, ha tényleg megpróbálom jól érezni magam, és ahogyan ő is mondta az igazi Leah-t adni, azt akit csak ő ismer.

– Igen, tudom. Ne haragudj. Csak kicsit nehéz levetkőznöm az undok énemet, de igyekszem! Sőt itt és most felajánlom nászajándékként, hogy kedves leszek mindenkivel az elkövetkezendő három napban. Persze azt nem garantálom, hogy ha valamelyik félnótás kötekedni próbál velem nem látom el a baját, de szántszándékkal nem kezdeményezek balhét. Az esküvődön pedig jól fogom érezni magam, mi több jössz nekem egy tánccal. – Úgy tűnt sikerült eloszlatnom a komor felhőket a fejünk fölül és megint gondtalanul sétáltunk egymás mellett.

– Na és milyen volt távol La Pushtól? – kérdezte egy kis szünet után.

– Nagyon jó. Új emberekkel ismerkedtem meg, próbáltam normális kapcsolatokat kialakítani…

– Vagyis pasizni! – szólt közbe pimaszul. Mikor meglátta a pillantásomat visszavett fülig érő vigyorából, de persze teljesen nem bírta levakarni az arcáról.

– Ha ennyire tudni szeretnéd igen pasiztam is, legalábbis megpróbáltam kisebb-nagyobb sikerrel. Egyik sem tudott lenyűgözni, bár az is meglehet, hogy bennem van a hiba – meséltem kicsit kevesebb lelkesedéssel.

– Tudom, hogy reménytelennek érzed most a helyzetet, de szerintem ne add még fel. Én sem számítottam rá és azt hiszem ennél nagyobb meglepetést nem okozhatott volna, amikor megláttam Nessie-t. – Mindig ilyesmiket mondott nekem, amikor letört voltam, amikor eszembe jutott milyen kibaszottul szerencsétlen vagyok.

– Jó-jó inkább beszéljünk rólad. Izgatott vagy? – Nem kellett külön kifejtenem mi miatt kérdem, jól ismertem éppen ezért tudtam, hogy másra sem tudott gondolni csak a három nap múlva tartandó esküvőjére.

– El sem tudom mondani mennyire! A srácok persze megállás nélkül szívatnak miatta, most azonban még ez sem tud érdekelni – felelte.

– Én a helyedben jól fejbe kólintanám őket! – Nem egyszer hoztak ki engem is ezzel a sodromból az elmúlt évek alatt, a farkassá válásom után aztán folyton meggyűlt velük a bajom. Leginkább a meztelenséggel akadt gondom, nehéz volt megszokni azt, amikor az ő szemükkel kellett látnom magam.

– Ha te a helyemben lennél már régen kinyírtad volna őket vagy legalábbis megkínoztad volna legtöbbjüket. – Nevetése bezengte az erdőt, jókedve pedig tényleg kezdett átragadni rám. Úgy éreztem könnyebb lesz betartanom a Jake-nek tett ígéretemet, mint azt először hittem.

– Igen, ez igaz! – értettem egyet vele. – Gondolom Nessie is hihetetlenül várja már a nagy napot.

– Igen, valóban – mondta, miközben mindkét kezét zsebre vágta.

– Azért megnéztem volna Edwardot, amikor bejelentettétek az esküvőt. Minden bizonnyal azonnal le akarta tépni a fejedet, amiért az ő egyetlen tündérvirág lánykájára vetettél szemet.

– Mindig is tudta, hogy eljöhet ez a nap, főleg amikor három éve összejöttünk.

– Egy házasság azért mégiscsak komolyabb, mint egy szimpla együtt járás Mostantól együtt fogtok élni meg minden. Tényleg, meg van már, hogy hol fogtok lakni?

– Egy ideig Cullenéknél maradunk, de csak ideiglenesen – felelte fintorogva. Már csak néhány lépés választott el minket a parttól.

– Értem, hát tudod, e miatt az egy dolog miatt nem irigyellek, egy fedél alatt lakni a kibírhatatlan szöszivel… Csodálatra méltó a benned lakozó önuralom. – Hogy még drámaibb legyen a dolog még meg is hajoltam előtte, persze ezzel is csak annyit értem el, hogy kinevetett. Úgy tűnt most semmivel sem voltam képes felbőszíteni őt.

– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim! – Mérföldekről is megismertem volna ezt a hangot, a lépteket.

– Sziasztok! – köszöntem rájuk. Embry és Quil megálltak velünk szemben. Úgy végig mértek, mint valami árucikket, amitől rögvest feljebb kúszott a pulzusom. Mély levegőt vettem és lehiggadtam, ha már egyszer ígéretet tettem.

– Mikor érkeztél? – kérdezte Embry azzal az idióta vigyorával a képén.

– Nem régen – válaszoltam kurtán. – Ti hova tartotok? – kérdeztem nyugodtságot erőltetve magamra. Nem tehettem róla, mindig így éreztem magam a közelükben. Kiszolgáltatottnak és roppant sebezhetőnek.

– Csak lófráltunk – vont vállat Quil. Az ő viselkedése nem volt olyan tenyérbe mászó, mint a mellette álló meláké, aki még mindig idegesítően bámult. Jó, igaz, hogy egy hosszú ideje nem látott, na de ez azért mégis csak túlzás. Változni szerintem nem változtam, mármint külsőleg. Talán kicsit nyitottabb lettem a nőies öltözködésre, jobban odafigyelek arra hogyan nézek ki. Persze most is csak egy szimpla farmert és trikót viseltem, mint azt megszokhatták tőlem. Feltűnt Jake kicsit sem diszkrét figyelmeztetése, amit Embry-hez intézett, de persze neki időbe telt, míg észrevette.

– Na, jól van srácok én most lépek. Később találkozunk! – mondtam majd felkaptam a magammal hozott hátizsákot és elindultam az otthonom felé. Mivel az idő kellemesen meleg volt így a ház konyhából nyíló ablaka tárva nyitva állt. Mély sóhajt követve az ajtóhoz léptem aztán lenyomtam a jól ismert otthon kilincsét. Anyám rögvest felém kapta a tekintetét. Hitetlenkedés és leírhatatlan öröm ragyogott a szemében.

– Szia, anya! – köszöntem mikor végre sikerült rálelnem a hangomra. Fel sem fogtam mennyire hiányzott ez a kedves arcú asszony csak akkor, amikor hosszú idő után újra láthattam őt.

– Szentséges ég! Hát mégis hazajöttél, Leah! – Láttam rajta mennyire meglepődött, hirtelen azt sem tudta szegény mit hajítson el a kezéből, hogy minél előbb a karjaiba vonhasson. Igazi anyai ölelés volt. Rengeteg szeretettel átitatva, talán még elképzelni is lehetetlen ekkorát.

– Igen, itt vagyok anya. – Az asztalhoz vontam, leültettem aztán én is helyet foglaltam vele szemben. – Mesélj, hogy vagy? – kezdtem a legfontosabbal. Persze távollétem alatt sokszor hazatelefonáltam, így személyesen azért mégiscsak más.

– Jól vagyok. Most hogy itt vagy még a jónál is jobban. Itthon nem sok minden változott, kivéve persze az esküvőt és az öcséddel történteket. – Tudtam mit ért az „öcséddel történtek” alatt, de nem zaklatott fel, legalábbis nem engedtem, hogy túlságosan megtegye.

– Na, és merre van az a tökfej? – érdeklődtem az említett felől.

– A nappaliban Camillal. Mikor ő itt van az öcséd se lát, se hall – magyarázta kedvességgel a hangjában.

– Szóval még mindig aranyos lánynak tartod?

– Persze! Sőt azt hiszem nála szebbet, jobbat nem is szánhatott volna mellé a sors. Jó, nem azt mondom, hogy nem volt nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy az én pici fiam felnőtt, de mi mást tehettem volna? – lelkendezett, persze ügyelve arra, hogy az említett ne hallhassa meg. Mikor pedig ismét a szemembe nézett arcának boldog ragyogása rögvest elillant. Nem tettem megjegyzést, sőt még arra is külön figyeltem, hogy az arcom rezzenéstelen maradjon. Abból azonban, ahogyan rám nézett rögtön tudtam, valamivel mégiscsak elárultam magam, vagy ami még rosszabb túl jól ismert. – De inkább te mesélj! – Téma elterelésben mindig is jó volt és ez a képessége most sem hagyta cserben.

– Semmi. Nayra néni és Lucas bácsi egy kis időre felmentek valahova a hegyekbe, de azt mondták adjam át az üdvözletüket – meséltem.

– Na, és mi van azzal a kedves fiúval, akiről a múltkor meséltél? – tette fel a következő kérdését. Igazából az a „múltkor”, hogy az ő szavaival éljek, több mint négy hónapja lehetett.

– Nem illettünk össze – válaszoltam röviden. Igazából nem füllentettem. Zack és én jól elvoltunk. Kedveltem és kellemes volt a társasága, de mégis hiányzott valami. Nem égtem a vágytól, hogy minél előbb s főleg, hogy minél többet vele lehessek. Nem fájtak a nélküle töltött idők és soha egyetlen csókja sem bizsergette meg a bensőm s ha már itt tartunk az ágyban sem volt igazán kedvemre való, nem tudta kielégíteni a vágyaimat. Tudtam, hogy túl sokat várok, de azt is, hogy nem a lehetetlen után ácsingózom. Valahol léteznie kell egy férfinek, aki képes egyetlen pillantásával megváltoztatni az életemet. Még ha nem is mint lenyomatom, de életem végéig tartó hű társam.

– Ne csüggedj Kincsem, rengeteg hal úszkál még a tengerben – bíztatott, mint mindig és igaza volt. Valóban rengeteg férfi él a Földön, de a közül a sok közül mennyi az esélye annak, hogy képes vagyok megtalálni azt az egyet, akit igazán szerethetek…újra? Lássuk be nem sok.

– Tudom anya! Megyek megnézem a tökfej öcsémet – álltam fel néhány percnyi hallgatás után. Mikor beléptem a ház kicsinyke nappalijába és megláttam a kanapén turbékoló gerlepárt rögvest az jutott eszembe: Mi a… Pfúj! Persze nem gondoltam komolyan. Jó, az is igaz, hogy nem éppen a legmulattatóbb látványt nyújtották számomra, de ezt leszámítva örültem a dedós boldogságának. S persze jó érzéssel töltött el maga a tény, hogy végre szemtől-szembe csipkelődhetek vele.

– Leah! – kiáltott fel Seth. Felállt a lány mellől és egyenest elém lépett. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja meg merjen-e ölelni vagy sem. Sosem voltunk azok az érzelgős fajták. Most azonban annyi távollét után úgy gondoltam kivételt tehetünk.

– Gyere te! – Hatalmas karjait rögvest körém fonta s most az egyszer életemben nagyon jól esett.

– Nem hittem, hogy haza jössz – mondta valódi meglepettséggel a hangjában.

– Jake kinyírt volna, ha kihagyom élete legnagyobb napját! – S persze jó ürügyként szolgált arra, hogy láthassam őket, a családomat.

– Öhm, Leah ő itt Camil, Camil ő pedig a nővérem, Leah – mutatott be minket egymásnak. Most, hogy a két szememmel láthattam el kellett ismernem anyámnak igaza volt. A lány valóban szép és meglehetősen csinos volt. Sötétszőke hullámos haj, rikítóan kék szemekkel párosítva. A tökéletes Barbie baba feeling. Legalábbis első látásra annak tűnt.

– Szia! – köszönt majd kezet nyújtott felém.

– Szia! – üdvözöltem szintúgy.

– Seth már nagyon sokat mesélt rólad! – Meglepettségem ellenére próbáltam nyugodtságot sugározni feléjük. Még hogy az öcsém mesélt rólam? El tudom képzelni miket mondhatott…

– Akkor meg sem említem én mennyit hallottam rólad – mosolyogtam.

Ezek után nagyjából egy teljes órányi csacsogás következett, amit félig-meddig élveztem is. Megtudtam, hogy a csaj csak nemrégiben költözött Forksba, hogy van egy húga Kendra és egy öccse Riley, na meg még azt is, hogy ügyvédnek készül. A kezdetleges Barbie hatás tehát a beszélgetés végeztével már fel sem merült bennem. Okos, szép és lökött akárcsak Seth.

Kora délután volt már, és mivel az idevezető út kissé hosszúra sikeredett szükségét éreztem egy kis pihenésnek. Furcsa volt megint a szobámban lennem, de ami még inkább az, hogy semmi sem változott benne. Minden ugyanott volt ahol hagytam. Kellemes érzés járt át mikor a bőröm ismét érintette az ismerős ágyneműt, amikor érezhettem a virágillatú öblítőt az orromban. Pillanatokon belül elnyomott az álom és legközelebb már csak a vacsora előtt ébredtem fel. Arcomat mélyen a párnámba fúrtam, majd miután sikerült magamhoz térnem kimásztam az ágyból.

– Kipihented magad? – érdeklődött anyám miközben serényen ténykedett a konyhában.

– Igen és farkas éhes vagyok!

Vacsora után találkoztam a falka többi tagjával és még Sammel is volt alkalmam összefutni. Nem tagadom kicsit kínos pillanat volt, de közel sem annyira, mint azt gondoltam.

Az elkövetkezendő két napban átvállaltam Jake őrjáratát, egyrészt mert jó volt egy kicsit megint tenni, amit tennem kellett, amiért az lettem, ami. Másrészt pedig volt jobb dolga is negyvennyolc órával az esküvője előtt, mint az erdőben futkosni. Egy nappal a nagy hacacáré előtt végül anyám és Camil unszolására vettem egy új ruhát, amiért képesek voltak Port Angelesig elrángatni. Így utólag persze megérte a sok vesződést, mert anyámék szerint igazán tetszetősen mutattam benne. Barna combközépig érő, gyűrt anyagból készült, legalábbis az alja. A felső része félvállas, denevér ujjú szabással. Bevallom tetszett a látvány, amit nyújtottam benne, de elmondhatatlanul féltem attól mit mondanak majd a srácok. Sosem mutatkoztam előttük ilyen, sőt még csak hasonló szerelésben sem és ismerve őket, ismét hallgathatom majd az epés megjegyzéseiket, amiktől félő képtelen leszek megtartani a Jacobnak adott szavam.

– Leah, tíz perc múlva indulunk! – kiáltotta anyám. Olyan izgatott volt mintha az ő fia nősülne. Az is igaz, hogy Jake édesanyjának halála után ő volt az, aki segített Billynek gondját viselni Jake-nek és a nővéreinek. Belebújtam hát a cipőmbe és lementem a földszintre.

– Kész vagyok anya, mehetünk – mondtam majd beléptem a konyhába ahol Seth, Camil és anya már készen vártak rám. A hangom felkeltette a figyelmüket s tekintetüket azonnal felém kapták.

– Jaj, Szívem! Gyönyörű vagy! – Anyám hangja zengte be a házat. Azzal pedig, ahogyan rám meredtek cseppet sem könnyítették meg a dolgomat. Csak még idiótábban éreztem magam ebben a ruhában.

– Köszönöm anya, mehetnénk? Még a végén elkésünk és aztán hallgathatjuk Jake prédikálását. – Hallgattak rám, nem is szóltak egy szót sem, de mindvégig éreztem magamon a pillantásukat. Az esküvőre La Pushban került sor, méghozzá a parton. Nem kis vita kerekedett Sam és Jake között mikor szóba került ez az ötlet. Kivételes alkalmak egyike volt, amikor Samnek adtam igazat. Még hogy annyi vörös szemű szörnyeteget idecsődíteni a rezervátumba! Tény és való, hogy Bellácska esküvője alatt jól viselkedtek, na, de náluk sosem lehet tudni! Éppen ezért a part egy jó ideje lakatlan és látogatatlan részén tervezték meg a ceremóniát, na nem mintha ez túl sok biztonságot jelentett volna.

Mikorra mi is odaértünk a hely már telis-tele volt vendégekkel, és az egész terület felismerhetetlenné vált. Biztosra vettem, hogy mindez Alice Cullen keze munkája, és be kellett látnom, gyönyörű lett. Kivételesen nem vitt túlzásba semmit és látszott, hogy figyelembe vette Nessie és Jacob kéréseit, ízlését. Tekintve, hogy hol is vagyunk, az asztalok, székek és a padok is fából készültek, és ami leginkább jellemezte a dekorációt azok a cseresznyevirág kreációk, amik belengték illatukkal a partot.

Jake-kel és a többi tökfilkóval csak a ceremónia végeztével találkoztam, mindaddig sikeresen elkerültem a társaságukat. Maga a szertartás egyszerűre sikeredett, mégis különlegesnek hatott, főleg a fogadalmak elhangzása miatt. Attól féltem valami csöpögős maszlagot kell majd végighallgatnom, de nem, szerencsére ettől mind a ketten megkíméltek minket.

– Mindenki tudja, nem vagyok éppen a szavak embere – kezdett bele Jacob mosollyal az arcán – vagy legalábbis nem mindig sikerül annak lennem. Most is csak néhány sorral készültem, ami úgy hiszem ennél jobban nem is szólhatna arról, amit Te és Én jelentünk. „A jó házasságban nincs egyenlőtlen és egyenlő. Mindkét fél hiányt tölt be a másikban, mindkettő gondolatot ad a gondolatnak, célt a célnak, akaratot az akaratnak, s így gazdagodnak ők. Egy lélek és egy test. Együtt dobbanó szív: egy élet.”2Jacobnak talán fogalma sem volt arról mennyire szíven ragadóak a szavai. Semmi giccs, semmi túlzás és mégis még egy olyan keservvel telített szív is, mint az enyém hatalmasat dobban ennek hallatán. – Fogadom, hogy míg a szívem dobban nem lesz nálad fontosabb, szebb s okosabb nőszemély számomra ezen a Világon! – Jake szavai hallatán bármerre is néztem ölelkező párok, szerelmes pillantások hada vett körbe. Cullenék, a Denali klán a többi vérszívóval egyetemben, a családom, a falka, Billy, Charlie és még valaki. Mosoly játszott arcán, miközben Charlie-hoz hajolt. Magas testalkat, széles vállak. Arca borostától fedett, bőre a La Push-iakétól eltérően világos. Különleges erő vonzotta hozzá a tekintetemet, mi több az egész lényemet. Akaratlanul is tettem pár lépést felé ám még mielőtt veszélyesen közel kerülhettem volna hozzá hatalmas tapsvihar zendült fel körülöttem. Két keze ütemes tam-tamot ütött, arca pedig örömöt tükrözött. Váratlanul ért az érzés, amikor a nagy tömegben tekintete találkozott az enyémmel. Mintha minden eddigi béklyó, mely a szívemet nyomta lehullott volna rólam. Megkönnyebbültem. A fellegekben lebegtem. Néhány pillanatig még körül lengett ez az eufórikus érzés, de a kontaktus megszakadt és én is visszahuppantam a földre.

– Leah! – Seth hangja térített vissza a valóságba. Ő és Camil felém tartottak, kezük összekulcsolva.

– Mondd, Öcsi – Nem egészen értettem mit akar, de roppantul ellenemre volt, hogy így felhívta rám a figyelmet.

– Csak szólni akartam, hogy Jake téged keres, valahol arra lehet – Kezét tőlem balra legyintette s közben tovább beszélt. – Megkért, ha látlak szóljak, nos ez megtörtént úgyhogy mi lépünk! – mondta és már el is tűntek.

Már vagy tíz perc eltelt, de úgy tűnt Jacob egyszerűen felszívódott. Végig pásztáztam a jelenlévőket, de nem láttam közöttük őt. Bár lehet azért sem, mert valahol egészen máshol járt az eszem. Azoknál a csillogó kék szemeknél. Kérdések sokasága keringett a fejemben. Ki ez a pasi? Miért van itt? De ami még fontosabb, miért érdekel ez engem? Mi történt velem? Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a felém igyekező seggfejeket. Név szerint: Embry, Jared és Quil. Menekülőre foghattam volna, na, de az nem én lettem volna. Már így is csoda volt, hogy eddig sikerült elkerülnöm őket.

– Mi a fene? Te vagy az, Leah? – Valódi meglepettséget láttam az arcukon, ami ha lehetséges még kellemetlenebbül érintett.

– Hihetetlenül viccesek vagytok mondtam már? – Jól tudtam, hogy ez lesz, sejtettem, hogy így fognak viselkedni, mégis titkon azt lestem mi az, ami ennyire meghökkentette őket.

– Jól van na, ne legyél már olyan harapós! – visszakozott rögvest Embry, a legnagyobb barom, akit valaha volt alkalmam megismerni. Persze az idegtépő vigyora is jelen volt, mint mindig.

– Te meg ne legyél már ekkora gyíkarc! – Jake hangja mentőövként kúszott a tudatomba és tartott vissza attól, hogy valami irgalmatlan butaságot tegyek. Fess külseje, hihetetlenül boldog mosolya azonban meg sem rendült ez idő alatt.

– Ne kezd már te is Jake! – mondta Embry. Jake mit sem szólva a megjegyzéséhez megragadta a kezem és a táncparkett felé terelgetett.

– Ígértem egy táncot és most állom a szavam. – Egészen bevitt a táncparkett közepére. Sokan forgolódtak körülöttünk, amitől kicsit furcsán éreztem magam. Boldog és jókedvű arcok keringtek bármerre néztem, de egyik sem volt olyan felhőtlen, mint egyetlen és legjobb barátomé, a vőlegényé.

– Jól érzed magad? – kérdezte.

– Igen – feleltem egyszerűen miközben figyelmemet ismét egészen más foglalta le. Képtelen voltam levenni a szemem arról a férfiról.

– Akkor jó – hallottam valahonnan egészen messziről Jake szavait. Mintha minden más háttérbe szorult volna, semmit sem láttam olyan élesen, semmit sem hallottam oly tisztán, mint Őt. Időközben a dal véget ért mi pedig visszamentünk Jaredékhez.

– Te, Jake! – Érzékeltem, ahogyan felém fordította a fejét és várakozásteljesen nézte elvarázsolt arcomat. – Tudom furcsán fog hangzani, amit most kérdezni fogok, de ki az a férfi ott Charlie mellett? – Sebtében feléjük pillantott s már ontotta is magából az információkat.

– Ő Derek Swan, Charlie unokaöccse. Úgy fél éve lakik itt és azóta az őrsön dogozik Charlie mellett.

– Derek… – ízlelgettem a nevét halkan, tán csak magamban. – De hogyan lehet, hogy őt is meghívtátok? – kérdeztem rögvest. Abban biztos voltam, hogy egyik természetfeletti lény táborába sem tartozik, szinte képes voltam ráhangolódni a szívverésére még ebben a hatalmas tömegben is. Kihallani a hangját a zsivajból.

– Tud rólunk, róluk, szóval mindent – felelte bennem pedig megfagyott a vér. Hát tudja mik vagyunk… mi vagyok. – Kivéve persze rólad mivel téged nem ismer – folytatta. Számomra érthetetlen okokból hatalmas kő esett le a szívemről ennek hallatán.

– Szóval Derek Swan… – Szinte alig hallhatóan, lágy suttogásként hagyták el ajkamat a szavak és olyan varázslatosan csengtek, mintha valami bűbájt kántáltam volna.

– Mi van Leah csak nem bejön a srác? – kérdezte Embry gunyorosan. Persze a többiek vele együtt nevettek.

– Pofa be, Embry! – kaptam feléjük azonnal szúrós tekintetem.

– Leah minden rendben? – Jake hangja aggodalmasan hangzott.

– Nem tudom – vallottam be őszintén. Nem tudtam mi történik velem, mi ez az érzés a lelkemben. Mi ez az üresség és egyben kielégítő derű a bensőmben. Jake ide-oda kapkodta a fejét köztem és Derek között, arca meghökkentséget tükrözött.

– Szentséges ég Leah, te bevésődtél!? – Pengeélként vájt a dobhártyámba furcsán elvékonyodott hangja, amint felkiáltott. Igaz annyira azért nem, hogy az átlagos hallással megáldottak is fültanúi legyenek, ahhoz viszont éppen eléggé, hogy minden természetfeletti lény szeme egyenest rám szegeződjön. S köztük Sam Uley-é is.

– Jézusom Jake, megőrültél? Hallgass már! – csitítottam zavaromban s egy jókorát vágtam a vállába. Fel sem fogtam, hogy mit mondott. Hogy bevésődtem volna? Én? Valóban megtörtént volna?

– Ne haragudj! – kért elnézést rögvest, akkora azonban már körém csődült az egész apraja falva. Embry, Jared, Quil, Seth, Paul, Nessie és még Sam is. Mindannyian fürkészve bámultak rám én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna álló helyemben.

– Ne nézzetek már így rám! – tromfoltam le őket. Pontosan úgy meredtek rám mintha valami földönkívüli lennék, aki most szállt le az égből közéjük és a legrosszabb, hogy kicsit úgy is éreztem magam.

– Ne haragudj! – hangzott el ismét Jacob szájából.

– Ezt már mondtad – jegyeztem meg kicsit csípősen. A többiek időközben eltávolodtak tőlünk, persze azért olyan messzire nem merészkedtek, hallótávolságon belül maradtak. A kérdés csak az, vajon azért mert aggódtak értem, vagy, mert pletykaéhes kis szemetek, akik csakis azt akarják megtudni ki az, akit bevéstem. Jézusom bevésődtem!

– Megtörtént, igaz? – érdeklődött Jake halk hangján.

– Hát, ha bevésődni annyit jelent, mint megkönnyebbülni, elvonatkoztatni mindentől és mindenkitől, aki eddig éltetett… nos, akkor azt hiszem igen – feleltem félve. Furcsán éreztem magam. Mintha már most egy kicsit más ember lennék. Egy röpke pillantás volt csupán, amit Samre vetettem, de nem tudnám szavakba önteni azt, amit akkor láttam az arcán. Olyan volt, mint aki éppen most nyert feloldozást valami hatalmas bűne miatt, amit a múltjában követett el. Megkönnyebbült.

– Bemutathatlak neki… – ajánlotta fel Jacob rögvest, engem pedig megrémített a gondolat, hogy oda álljak elé. Mit mondhatnék neki?

– Neeem, inkább nem! – ellenkeztem. – Inkább itt maradnék –makacskodtam.

– Leah, én nem akarok rád erőltetni semmit, de ez egy remek alkalom lenne arra, hogy megismerkedjetek. Elég jól ismerem, sőt jóban vagyunk – folytatta. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy megismerhessem Őt, hogy közelről megnézhessem magamnak, de hirtelenjében annyira megszeppentnek éreztem magam, mint még soha.

– Értem én, de mi van, ha nem vagyok neki szimpatikus? Ha nem tetszem majd neki? – foglaltam szavakba legnagyobb félelmeimet. Ha Jake meg is lepődött szemernyi jelét sem mutatta, amiért mérhetetlenül hálás voltam neki. Alfaként állt előttem, de legfőképpen barátomként. Aggódott értem és igazi megértést láttam a szemében. Mert ő az egyetlen, aki megérthette min megyek keresztül. Mert bár sokunk bevéste már a neki rendeltetett személyt, egyikkőjüknek sem volt olyan nehéz és reménytelen dolga, mint neki. A lenyomata félig vámpír, ami garantálta, hogy nem fog ellenszenvet érezni a farkassága miatt? Semmi. De ő mégis elérte, hogy Nessie szerelmes legyen belé… Másrészt pedig senki sem ismer, úgy ahogyan ő. Feltűnt a többiek furcsán vizslató tekintete és elakadó szava. Az első alakalom volt, hogy ilyennek láthattak. Kétségbeesettnek és félelemmel teltnek.

– Nyugodj meg Leah! – szólalt meg első alkalommal Seth.

– Jesszus, engem bámul! Most mit tegyek? – kérdeztem tanácstalanul. Ők azonban ahelyett, hogy javaslatokkal láttak volna el csak bámultak rám. – Ne nézzetek már így, elég legyen! – szidtam meg őket nem sok eredménnyel.

– Bocs, Leah, mi nem akartunk bunkók lenni, csak még sosem láttunk téged ennyire…

– Ennyire lánynak! – fejezte be Embry Quil megkezdett mondatát. Most mit mondhattam volna? Sosem esett valami jól, hogy nem vettek számba, mint nőt. Persze nem azt szerettem volna, ha bármelyikük is közeledik felém, eszembe sem jutott ilyesmi, de jól esett volna, ha észreveszik, hogy én is létezem.

Jobbnak látták, ha inkább magamra hagynak, őszintén én is így gondoltam. Jake-nek vissza kellett mennie a vendégek közé és persze Nessie-hez, de láttam rajta, hogy kicsit aggódik miattam. Nem akartam, hogy pont én rontsam el ezt a nagy napot, így amennyire csak tőlem telhetett megpróbáltam jól érezni magam és nem mutatni milyen sík ideg vagyok.

Az asztalunknál üldögéltem éppen, a kezemben egy pohár Cabernet sauvignonnal, amikor a mellettem lévő üres szék megmozdult. Nem néztem rá, nem igazán érdekelt ki az, ám néhány másodperccel később valaki ismeretlen, mégis ismerős hangja kúszott a tudatomba.

– Ezek aztán tudják, mitől döglik a légy!

Ő az! – sikította minden érzékem, amint meghallottam a hangját. A torkomban dobogó szívvel bár, de felé fordultam, tekintete pedig azonnal foglyul ejtett.

– Mellesleg Derek vagyok! – mutatkozott be majd kezét kinyújtotta felém. – Biztosan ismered a nagybátyámat, Charlie-t. – Bólintottam. Érintése meglepően puha és lehengerlően kellemes volt.

– Leah – mondtam, majd elfogadtam a felém nyújtott jobbját.

– Igazán szép név, illik a viselőjéhez. – Rám mosolygott és úgy éreztem lebegek, mi több szárnyalok. Nevetségesen hangzik, hogy egy ilyen apró gesztusától képes voltam így érezni, de megtörtént. Nem igazán tudtam mit mondjak. Zavarba hozott, tán még el is pirultam, ami semmiképp sem volt rám jellemző tulajdonság.

– A Derek sem éppen rossz. – Úgy gondoltam belemegyek a játékba. Minden porcikám vágyott arra, hogy megtudjam ki is az a Derek Swan. Egy újabb mosoly. Édes volt, ahogyan ajkai mögül előbukkantak a fogai, vagy az, ahogy mosolyától két kis gödröcske jelent meg arcának mindkét felén. Akaratlanul is viszonoztam mosolyát és immáron teljes testemmel felé fordultam, ezzel is mutatva érdeklődöm az iránt, amit mond vagy tesz.

– Na és egy ilyen szép lány, miért üldögél itt egyedül? – Az egészből szinte csak annyit fogtam fel, hogy szép. Valóban annak tart? Ez most tényleg velem történik? Azonban még mielőtt bármit is reagálhattam volna, a bárgyú vigyorgáson kívül, az egész brancs oda csődült az asztalhoz és megzavarták a beszélgetésünket.

– Sziasztok skacok! Mi a helyzet? – Claire vékonyka hangja alig harsogta túl a zenekart, de éppen elég volt ahhoz, hogy az imént érzett pezsgés elillanjon, vagy legalábbis csillapodjon körülöttünk.

– Semmi különös. Jól meg táncoltattad Quilt láttam ám! – Claire még csak egy kislány volt, eszem ágában sem állt lehurrogni vagy bármi ilyesmi, sőt mérget vettem volna rá, hogy drága falkatársaim vették rá arra, hogy idetelepedjen le, pont ehhez az asztalhoz.

– Igen, igen, én még táncoltam volna, de ő és a többiek le akartak ülni, érted te ezt? – Az említetteken minő meglepő egyszerre lett úrrá a krónikus krákogás és a köhögés. Annyira tudtam!

– Jobban, mint azt te hinnéd kicsilány! – Közben nem feledkeztem meg arról sem, hogy gyilkos pillantásokat lövelljek életem megrontói felé.

– És ti miért nem táncoltok? Azt hittem Leah, hogy te imádsz táncolni. – Embry és az a hatalmas üres feje! Igazán kezdett viszketni a tenyerem és szívesen enyhítettem volna a kínjaimon egy jókora taslival Embry barátom arcán, de nem tehettem. Szándékosan akart kellemetlen helyzetbe hozni, nem értettem mivel érdemeltem ki, hogy mindig így viselkedjen velem szemben.

– Éppen arra akartam kérni mikor idejöttetek. – Valahogy az az érzésem támadt, hogy Derek csak a védelmemre akart kelni. Neki is feltűnt a szavak mögött megbújt szándék. És ez tetszett nekem. Ő tetszett nekem. Persze ez mellett érdekelt az is, hogy vajon tényleg ezt szerette volna tenni? Vagy csak azért mondta, hogy legyen mivel felvennie Embryvel szemben a kesztyűt? Talán igen, talán nem, ami biztos volt az az önelégült vigyor Embry arcán. Még mielőtt bármit mondhattam volna, illetve szívem szerint tettem volna Derek felállt majd kezét újra felém nyújtotta. Először nem értettem miért teszi, aztán leesett… Mosollyal ajkaimon helyeztem bele férfias tenyerébe az enyémet és hagytam ott Embryt és a többieket főni a saját kezűleg kotyvasztott levükben. Jó érzés volt ismét érezni bőrét a bőrömön, és még azt sem kérdőjelezte meg miért érzi azt a forróságot az érintésem nyomán.

– Ez igazán kedves volt tőled! – jegyeztem meg mikor már a táncoló forgatag közé keveredtünk. Éppen egy lassú dal szólt, egyik kezét a derekamra csúsztatta, míg a másikkal balomat fogta markába.

– Nem igazán tudom, mire gondolsz… – somolygott. Csillogó pillantása pedig az arcomat fürkészte.

– Arra, hogy kimentettél közülük – biccentetem abba az irányba ahol az imént ültünk. – Igazán nem kellett volna csak azért elhívnod táncolni, mert az a… mert Embry ezzel piszkálódott – fejtettem ki bővebben mire is gondolok.

– Azért táncolok veled, mert táncolni akarok, neki ehhez semmi köze! – Őszintének éreztem a szavait, kétségem sem volt afelől, hogy igazat mond. – Persze az is igaz, hogy nem szabadna hagynod, hogy így viselkedjenek veled – mondta komolyan, összeszűkült szemekkel meredve rájuk.

– Tudom és általában nem is szoktam, de ez most egy kicsit más helyzet. Megígértem Jake-nek, hogy jól viselkedem, és most éppen azon vagyok, hogy be is tartsam! – Igazi kacaj hagyta el a számat, amit már igazán hosszú ideje nem volt alkalmam átélni.

– Valahogy nem tudom elképzelni azt a szituációt, amint éppen jól ellátod a bajukat. – Férfiasan zengő nevetése melengette a lelkem. Őrültem, ha jókedvűnek láthattam és az, hogy a boldogsága, még ha kicsiny részben is, de miattam volt csak még inkább lelkesítően hatott rám.

– Oh, talán jobb is! – replikáztam rögvest. A dalnak hamarosan vége szakadt és ezzel együtt a táncunknak is. Azt gondoltam most majd aztán magamra hagy és megy ki-ki a maga útján, de nem. A lakodalom további óráiban végig velem volt és mindamellett, hogy rengeteget nevettünk és táncolunk sok mindent megtudtunk egymásról. Elmondta, hogy fél évvel ezelőtt költözött a városba és most Charlie régi házában lakik, előtte pedig hosszú éveken át élt New Yorkban. Elmondása szerint imádta azt a helyet, de változtatnia kellett az életén, környezetváltozásra volt szüksége. Ennek miértjére inkább nem kérdeztem rá, nem akartam elrontani azt a kellemes hangulatot, ami kialakult kettőnk között. Persze én sem maradhattam ki a mesélésből, arra azonban gondosan odafigyeltem, hogy a farkas létemről ne tudhasson meg semmit. Fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán van-e szemernyi sejtelme afelől mi vagyok, abban viszont tökéletesen biztos voltam, hogy arra a beszélgetésre sem a hely sem az idő nem megfelelő. Csak épphogy barátkozni kezdtünk!

Az esküvő végeztével elbúcsúzott tőlem és csak annyit mondott „Szép álmokat, Leah!” Nem kérte el a telefonszámomat, nem kérdezte meg lenne-e kedvem még találkozni vele… Semmi! Így hát nem ringattam magam hiú ábrándokba.

Több nap telt el a találkozásunk óta és egyetlen szót sem hallottam felőle. Úgy terveztem, ha nem is nyomban az esküvő után, de visszautazom a nagynénémhez és ott folytatom tovább az életem. Most viszont úgy érzem képtelenség, hogy még ennél is messzebbre kerüljek Tőle, mint amilyen távolságot kénytelen vagyok tartani jelenleg. Nem hiszem, hogy túl jó benyomást keltenék azzal, ha látványosan körülötte sürögnék-forognék egész nap, nem szeretnék a terhére lenni… Túl sokáig éreztem magamat annak eddigi életem során és elég volt belőle! Kicsit szégyellem is, hogy annyiszor lestem meg titkon munka közben vagy ebédjei alatt. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy képes lennék egy egész éjszakát tölteni az ablaka alatt, hallgatni, ahogy tevénykedik a házban, vagy azt, ahogyan alszik. Lassú ritmusú légzését… De megtettem, mert valami mélyről jövő hang, egy érzés azt sugallta, hogy látnom kell, tudnom, hogy jól van.

Öt teljes nap telt el a megismerkedésünk óta. A régi szobámban voltam, a régi ágyamban feküdtem, minden a régi volt kivéve én. Jacob és Nessie a nászútjukat töltötték és előreláthatóan még sokáig ott is maradnak. Tudom, hogy titkon idetelefonált és kifaggatta az öcsémet rólam és a „fejleményekről”. Nincs semmi fejlemény. Nem találkoztunk és nem is beszéltünk az óta, nekem pedig ötletem sincs, hogyan változtathatnék ezen. Megtehetném, hogy csak úgy felbukkanok a munkahelyén vagy az otthonában, de belegondolni sem merek, hogyan reagálna. Talán jól el kéne látnom Embry baját és egyenes út vezetne az őrsre. Még csak le sem csukhatna hisz ő volt, aki bátorított, igazán nem vethetné a szememre mert hallgattam rá… Jó igaz butaság hisz előbb vágnám le tőből a karomat minthogy őt bántsam vagy bajba keverjem!

Valóban megtenném?

Igen, valóban!

Még mindig megdöbbent és lenyűgöz, de persze egyben meg is rémiszt, mikre lennék képes érte.

Mivel már képtelen voltam akár egyetlen perccel is tovább maradni a négy fal között a rövidebb utat választva kiugrottam az ablakon és meg sem álltam a sűrű, bozótos erdőig. Nem tagadom, ha egyszer végleg felhagyok az átváltozással a gyorsaság és az emberfeletti erőm hiányozni fog. Mégis vannak dolgok, amikre sokkalta jobban vágyom. Dolgok, amiket meg szeretnék tapasztalni, amik nélkül az életem sosem lenne igazán teljes.

Még kislány koromban találtam egy helyet, bent egészen az erdő közepén. Teljesen eltakarják a sáfránylevelek, a sűrűn nőtt bozót, de azon túl érintetlen vadvirágok burjánzanak és kristálytiszta patak vize csordogál. A legmegnyugtatóbb hely, amit ismerek. Akárhányszor rossz kedvem volt vagy csak egy kis magányra vágytam felkerestem. Apám halála után egy teljes éjszakán át üldögéltem itt és sírtam. Ezúttal Derek miatt kellett eljönnöm ide… Bátorságot kellett gyűjtenem ahhoz, hogy cselekedhessek. Egy idő után persze ezt is meguntam tekintve, hogy semmire sem jutottam így átvágva az erdőn egyenesen a partra futottam. Annak is a magas sziklákkal tarkított részére, mert oda már nem merészkednek az emberek.

Egy ideig csak néztem a hullámzó vizet, azt ahogyan a napsugarak hatására megtörik rajta a fény. A sziklafalakat nyaldosó hullámokat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobtam magamról a ruháimat csak fehérnemű maradt rajtam majd gondolkodás nélkül belevetettem magam a tengerbe. Nyárhoz híven egész kellemes volt a víz. Nyugtató, de Dereket még ez sem volt képes kiverni a fejemből… Még egyetlen rohadt percre sem! Én akartam ezt, mármint magát a bevésődést, a szabadságot, amit ez nyújthat, de most… Aggódhatom vajon sikerül-e a közelében maradnom.

– Milyen a víz? – Ez az egész Derek dolog annyira lefoglalta a gondolataimat, hogy észre sem vettem, hogy azoknak tárgya teljes valójában itt áll tőlem alig pár méterre. Az első gondolatom az volt, hogy mi a fenét keres ő itt? Nem veszélyes ez a számára? Oké, hogy férfi meg minden, de akkor is… A következő pedig maga a tény miszerint a ruháim még mindig a parton én pedig nem viselek mást csak két apró csipkecsodát. Ergo szinte pucér vagyok már rögvest a második találkozásunk alkalmával. – Ne haragudj, hogy megint csak így, ilyen váratlanul bukkantam fel. Zajt hallottam és gondoltam megnézem mi okozta…

– Mi lett volna, ha valami veszedelmes vadállat vagyok?

– Ez a látvány mindenképp megérné a kockázatot – felelte én pedig újfent elpirultam. Az azért elég idegesítő, hogy csak az ő társaságában történik ez meg velem.

– Egyébként a víz isteni, most a legjobb. – Nem tagadom kacérkodni szerettem volna vele, és az arckifejezéséből ítélve nagyon úgy tűnt sikerült.

– Akkor azt hiszem, nekem sem szabadna kihagynom…

– Támogatom az ötletet! – Én magam lepődtem meg leginkább a viselkedésemen. Sosem voltam ilyen… merész a pasikkal szemben.

Hirtelen lekapta magáról a pólóját, cipőjét lerúgta a lábáról és már ott is volt mellettem. Kidolgozott felsőteste vízcseppektől gyöngyözött, éjfekete haja pedig még sötétebbnek hatott így csurom vizesen. A lélegzetem elakadt a látványtól, a szívem pedig még sosem tapasztalt iramot diktált.

– Igazad volt… a víz tényleg kellemes. – Mosolyra fakaszt akárcsak azon az estén mikor megismertem. Szinte megbabonázott. Tekintetével fogva tartotta a pillantásomat és hosszú másodpercekig talán percekig nem is engedte szabadon. Könyvekben, filmekben rengetegszer halhatunk erről, de én mindig is csak egy eltúlzott dolognak tartottam az egészet. Most mégis itt állok vele szemben és képtelen vagyok levenni róla a szemem.

Lassú mozdulatokkal közeledett felém majd bal kezét felemelte s ujjaival lágyan megérintette a hajamat. Nedves tincseimet fülem mögé rejtette aztán tett még egy lépést. Lélegzetvisszafojtva vártam mi történik. Határozott mozdulattal a tarkómhoz nyúlt, hogy még gördülékenyebben vonhasson egészen közel magához, s aztán még mielőtt felkészülhettem volna rá ajkaink csókban forrtak össze. Először gyengéd, lágy majd egyre vadabb és követelőzőbb lett. Ahogy csókunk egyre hevesebbé és hevesebbé vált, bennem eddig sosem tapasztalt vágy gerjedt. Úgy éreztem mentem elégek annak ellenére, hogy közel s távol víz vett körül minket. Az agyam kiürült, elszálltak belőle a gondolatok, az aggályok csakis én voltam és Derek, mi és a csókunk.

Levegő után kapkodva váltak el ajkaink egymástól, keze pedig még mindig tarkómon pihent. Mellkasa pedig fel s le emelkedett.

– Miért érzem ilyen elvarázsoltnak magam, amint a közelembe kerülsz? – Nem jutottam szóhoz még mindig az előbbi csókja járt az eszemben, az érzés, amit ajka ajkamon váltott ki belőlem. Jobbra, balra ingatva fejemet próbáltam megadni a választ, amire várt bár azt hiszem nemleges feleletem nem igazán elégítette ki kíváncsiságát. Annyira abszurd volt a helyzet. A férfi, akit életemben most láttam másodszor, és aki egyben a lenyomatom is itt áll előttem félmeztelenül. Mit sem takaró melltartóm pedig szinte mindent elé tárt, ami csak lehetséges. Kezem, ami szinte önálló életet élve még mindig ott nyugodott csupasz mellkasán. Éreztem sűrű szívdobbanásait. – Annyira gyönyörű vagy… – mondta miután pillantása lágyan végigpásztázta fedetlen testemet. Fülig pirultam zavaromban miközben úgy érzem egész lényem örömtáncot jár. Erős és elgyengült vagyok egyszerre. Képtelen vagyok felfogni hogyan lehetséges ez, hogy két ennyire ellentétes érzés járjon át, de mégis megtörténik.

Miután kimásztunk a vízből és felöltöztünk még ott maradtunk a parton és beszélgettünk… csókolóztunk majd megint beszélgettünk és ez így ment kitudja meddig.

– Annyira hihetetlen ez az egész! Tudom, hogy még sosem láttalak azelőtt és mégis úgy érzem mintha mindig is ismertelek volna.

– Ne mondj ilyeneket, kérlek! – Szinte könyörgővé vált a hangom miközben beszéltem ő pedig láthatóan meglepődött a kérésemen.

– Miért ne mondhatnék? – kérdezte, ujjai pedig az arcomat cirógatták.

– Mert félek nem gondolod igazán komolyan – feleltem elhaló hangon.

– Mit ne gondolnék komolyan? Azt, hogy látom milyen gyönyörű vagy? Hisz nézz már magadra! – Néhány másodpercnyi szünetet tartott majd folytatta. – Vagy azt, hogy még sosem találkoztam hozzád hasonló nővel? – Fejemet lebiggyesztve hallgattam őt és próbáltam elhinni azt, amit a fülemmel hallok. Még mielőtt azonban bármit is mondhattam volna neki fájdalmas farkasüvöltés süvített át a fák között. S bár minden porcikám maradt volna, mennem kellett. Egy másik oly erős kötelék szólított s nem állhattam ellen. Nem is akartam. Még így emberalakban is tisztán felismertem a hang tulajdonosát, tudtam, hogy az öcsém került bajba és más sem járt a fejemben csak, hogy mihamarabb megtudhassam mi történt.

– Ne haragudj Derek, de most mennem kell! Öhm, teljesen megfeledkeztem valamimről… de ígérem onnan folytatjuk ahol abbahagytuk. – Nem vártam tovább, nem tehettem. Seth-nek szüksége volt rám és nekem mellette volt a helyem. Amint kellő takarásba kerültem kirobbant belőlem másik énem és azonnyomban információk hada özönlötte el az elmémet. Seth fejében láttam merre kell menjek s tudtam a többiek is úton vannak már. Szerencsére nem esett komolyabb baja és azt a szemetet is elkaptuk, aki bántotta. Mivel csakis Seth járt akkor a fejemben nem tudtak meg semmit sem arról, ami alig pár perccel azelőtt történt és ennek roppantul örültem. Semmi szükségem nem volt az újabb bugyuta megjegyzéseikre és legfőképpen nem akartam látni magamat a fejükben… sosem szerettem, most meg végképp nem.

Anyám jócskán kikészült, amikor meglátta Embry és Quil karjában Seth-et. S az sem segített túlságosan amikor Camil berontott a házba szerelmét keresve. Persze megértettem hisz én magam is nagyon megijedtem, még ha nem is mutattam túlzottan. Két nappal rá már persze semmi baja sem volt, megint a régi és bosszantó Seth lehetett.

Meglepő módon Derek nem kérdezősködött a váratlan lelépésemről, sőt fel sem hozta a témát. A napok teltek aztán már csak azt vettem észre, hogy elröppent két hónap. Derek és én remekül megvoltunk. Először csak együtt lógtunk és úgymond barátkoztunk. Persze a parton törtét csók után nehezen ment csak „barátkozni”, de meg akartuk ismerni egymást. Kellemes, mi több remek napokat töltöttünk együtt és úgy éreztem méterekkel a felhők felett lebegek. Derek rendkívül figyelmes, kedves és szórakoztató pasi, aki a legmerészebb álmaimat is felülmúlta. S persze mindemellett akárhányszor meglátom, elragad az különös érzés, amitől úgy hiszem ő a legsármosabb, legszexibb pasi, akit csak ismerek.

Normális esetben azt hiszem, az embernek mindig az első közös randi marad a legemlékezetesebb, de nálam ez nem így történt. Éppen a parton voltunk, pont azon a helyen ahol először csókolóztunk, pezsgőt ittunk, csókolóztunk – oh, de még mennyit csókolóztunk. A csókja egyszerre volt édes, felemelő és lesújtó. Egyre többre és többre vágytam és tudtam, hogy ezzel ő is éppen így van. Lelkiismeret furdalás nyomasztott, amiért titkolóztam előtte. Ő mindent elmondott az életéről még a fájdalmas pillanatokat is megosztotta velem én meg képtelen vagyok kinyögni egyetlen dolgot. Tisztában voltam azzal, hogy tud a farkasok létezéséről hisz ezt már Jacob is említette nekem, de vajon hogyan viszonyulna ahhoz, ha kiderülne a barátnője is farkasbőrbe bújik néhanapján? Ez a kérdés aggasztott a leginkább, féltem megundorodik tőlem, hogy nem lesz képes velem lenni. Ezen az estén mégis elhatározásra jutottam és megfogadtam bármi is történjék, ez alkalommal megteszem.

Már vagy a harmadik pohár pezsgőmet ittam, próbáltam bátorságot gyűjteni, ő éppen a munkahelyén történteket mesélte és úgy találtam az lesz a legjobb, ha rögvest a közepébe vágok.

– Alakváltó vagyok… – Na, jó a hangom közel sem hangzott olyan magabiztosan, mint azt szerettem volna, mi több szinte alig volt több suttogásnál, de meghallotta. Azonnal rám kapta a tekintetét, abba hagyta a beszélést én pedig ittam még egy kortyot. – Már olyan régóta el akartam mondani… én csak… én csak attól féltem, hogy… Jajj istenem! Ne haragudj, kérlek! Tudom ez nem mentség hisz gondolom most minden megváltozott benned. Megértem, ha semmi kedved együtt lenni egy olyannal, mint én. Hidd el nem önszántamból lettem ilyen és gyűlölöm az egészet, de ez vagyok én. – Én csak beszéltem és beszéltem ő pedig egyetlen szót sem szólt csak hallgatott. Végig a szemembe nézett, már amikor én nem az ölemben lévő kezemet bámultam kínomban. – Annyira sajnálom! – mondtam. Még mindig nem mondott semmit, de különösebb reakciót sem láttam az arcán. Nyugodt és kiegyensúlyozott maradt, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni. – Mondj valamit, kérlek! – Kicsit hisztérikusabb volt a hangom, mint általában, de mentségemre szóljon kezdtem kiborulni a szótlansága miatt.

– Még valami? – kérdezte mintha mi sem lenne egyszerűbb majd bekapott egy falat gyümölcsöt.

– Hogy mi? – Az, hogy meglepődtem enyhe kifejezés arra, amit akkor éreztem. Összevont szemöldökkel, leesett állal ültem vele szemben ő meg csak annyit kérdez még valami? Mi a…

– Leah, azt hiszed nem tudtam az első pillanattól kezdve, ahogy megismertelek? – tette fel a legkevésbé várt kérdést.

– Na, de akkor… akkor mégis miért… hogyan? – Képtelen voltam az összefüggő értelmes beszédre. Iszonyatosan megkönnyebbültem, hogy végre kimondtam, de továbbra sem értettem semmit.

– Elég egyértelmű volt, de nem akartam én felhozni, megvártam, amíg magadtól akarod elmondani – vallotta be bennem pedig megint rossz érzések kavarogtak. Hisz már több mint két hónapja titkolózom és ezt ezek szerint nagyon is jól tudta.

– Akkor most mi lesz? – kérdeztem félve.

– Mivel mi lesz? – Egy újabb korty pezsgő, egy falat eper csúszott le a torkán.

– Hát velünk! Megértem, ha már nem vonzódsz úgy hozzám… – Minden szavam szitokszóként zengett a fejemben. Elfogadtam volna, ha úgy dönt, inkább maradjunk barátok, de nagyon is fájt volna a visszautasítás.

– Ugyan bébi, ne legyél már butus! Ha zavart volna a dolog, akkor gondolod, hogy itt lennék? Nem barátkozni akartam veled… sosem csak annyit akartam. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak az volt a célom, hogy a magaménak tudhassalak. – Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszerettem ebbe a férfibe. Épp el akartam mondani mit érzek, de ismét beszélni kezdett. – Tudom, furcsa meg minden, de éreztem már akkor, hogy veled boldog lehetek. Újra bennem volt a vágy arra, hogy szerethessek valakit, hogy idővel feleségül vehesselek, hogy családot alapítsak és jelenleg ezt csakis veled tudom elképzelni. Gondolj bele egy kis Leah és Derek… – Mintha valaki mellkason vágott volna. Néhány pillanattal ezelőtt még én is láttam magunkat együtt, szerelmesen, ahogyan azt ő mesélte, de amint elhangzott az utolsó mondat is minden reményem összeomlott. Gyerekekre vágyik, apa akar lenni, amit nincs jogom felróni neki, de erre nem én vagyok a megfelelő nő.

Még mielőtt megakadályozhattam volna hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcomon, kimutatva szomorúságomat. Nem bírtam tovább mellette maradni, fel kellett állnom, és rohannom amilyen gyorsan csak tudtam. Hallottam amint a nevemet kiáltva utánam ered, de esélye sem volt utolérni.

Ha lehetséges most még inkább gyűlöltem azt, ami vagyok, ami lettem évekkel ezelőtt. Azt hittem végre megkönyörülnek rajtam odafent és nem sújtanak rám újabb csapásokkal, de nagyon úgy tűnt sosem lehetek igazán boldog vagy legalábbis hosszútávon nem engedélyezett az én számomra. Órákon át bolyongtam az erdőben és rágtam magam, amiért csak úgy ott hagytam Dereket azok után, amiket mondott nekem. Biztosan megbántottam őt és ez nekem is fájt. Mégis féltem elé állni, ha megtudja miért rohantam el, már biztosan megváltozik a véleménye… hisz ha valóban gyerekekre vágyik, akkor ő is belátja majd, igazam van és keres majd valaki mást.

Már sötét volt amikor hazaértem, Derek pedig ott ült a verandán és az eget bámulta. Mikor meghallotta a lépteimet azonnal talpra ugrott és aggódó pillantásokkal méregetett. Mély sóhajt véve közeledtem felé, odabent már nem égett egy lámpa sem, de tudtam anyám ébren várja, hogy hazaérkezzem.

– Leah, úgy aggódtam mégis mi a fene ütött beléd? Már majdnem riasztottam a srácokat, hogy keressenek meg téged! – A srácok alatt tudtam, hogy a kollégáira gondol, bent a rendőrségen. Mind a mellett, hogy aggódott igazán dühös volt rám és ezt nem is próbálta véka alá rejteni. Még ez is iszonyat imponáló volt a szememben és dühített, hogy egyetlen okot sem tud felmutatni, ami miatt kevésbé lenne vonzó számomra.

– Ne haragudj! Sem azért mert ennyi ideig titkolóztam előtted, sem azért mert úgy ott hagytalak a parton. Sokat gondolkodtam és higgy nekem, nem én vagyok a megfelelő számodra.

– Miért mondod ezt? – kérdezte majd közelebb lépett.

– „Mert ötven árnyalatban is elcseszett vagyok”2, Derek – mondtam, arcán megannyi kérdés tükröződött. Én pedig rettegtem megválaszolni azokat.

– Nem értelek Leah! Néhány órával ezelőtt épp azt ecseteltem mennyire odáig vagyok érted, hogy az sem érdekel, ha hatalmas szőrös kutyává válsz, ha kedved tartja! Aztán meg sírva fakadsz és minden magyarázat nélkül lelépsz! Mégis mire véljem ezt a viselkedést? – Düh égett igéző szemeiben, ami akár rémisztő is lehetett volna, ha nem keletkeznek apró pillangók tőle a gyomromban.

– Én csak…

– Most én beszélek! – Mutató ujját figyelmeztetőn ajkaimra tette, ezzel elhallgattatva az újabb magyarázatáradatot. Érintésével pedig apró áramütéseket okozva a testemben csak még inkább vágyakozóvá tett engem. Talán azért is hatott így rám az effajta viselkedése, mert nem sok, sőt talán egyetlen ember sem tudott olyan hatással lenni rám, mint ő. Parancsoló hanglejtése másokkal ellentétben nem gőgöt és felbőszültséget váltott ki belőlem, hanem épp ellenkezőleg lehengerelt, megemelte a pulzusomat és magamat is meglepő tettekre sarkall. Tetszett, hogy képes volt visszafogni engem, kontrolálni a nagy számat és a néha előbújó maró stílusomat. – Nem érdekelnek a kifogásaid, mert tudom, hogy te is azt érzed, amit én és tudom, hogy azok után, ami Sammel történt nehéz ez neked, de ne feledd én is elvesztettem valakit és most mégis itt vagyok. Készen arra, hogy veled legyek! Most pedig szeretném tudni min akadtál ki annyira, hogy elszaladj mellőlem és csak órákkal később kerülj elő! És mégis mit jelentsen ez a „Mert ötven árnyalatban is elcseszett vagyok” duma? – Ujját levette a számról, hogy beszélni tudjak, de még mindig az iménti monológja járt a fejemben.

– Azt azért mondtam, mert még nem tudsz rólam mindent – kezdtem. – Nem elég, hogy én vagyok az egyetlen szerencsétlen, aki nő létére képes volt átváltozni és ezzel folytonos megaláztatásnak kitenni magát, de azzal, hogy alakváltó vagyok más kellemetlen velejárók is megnehezítik az életemet. Először ott volt Sam és az, hogy nap, mint nap vele kellett lennem, mint fizikálisan, mint szellemileg majd az a sok kudarcba fulladt próbálkozás, hogy végre kilábaljak az egész Sam históriából. Több száz kilométerre kellett költöznöm, hogy ne kelljen néznem őt és Emilyt abban a hatalmas nagy boldogságban, amiben élnek. Visszajövök, és akkor találkozom veled és végre megtörtént, amiért annyit imádkoztam az elmúlt évek alatt.

– Miről beszélsz? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Hallottad már azt a szót, hogy bevésődés, lenyomat? – Nemlegesen megrázta a fejét aztán várta, hogy tovább mondjam. – Úgy tartják nekünk alakváltóknak létezik a világon valaki, akivel kiteljesedhet a lelkünk, az egész lényünk. Az a valaki tökéletesen nekünk rendeltetett és minden szempontból illik hozzánk. Egyesek szerint azért van ez, hogy még biztosabban tovább öröklődjön ez a csodálatos gén, ami lehetővé teszi, hogy az legyek ami. – Nem kerülte el a figyelmét az, ahogyan erről a bizonyos csodáról beszéltem. Merő undor és gúny rejlett a kimondott szó mögött. – Nem mindenki találja meg és úgy is teljes életet élhet, de ha egyszer meglátja azt a valakit többé nem lesz képes eltávolodni tőle. Persze ez nem feltétlen jelenti azt, hogy szerelemre lobbannak, lehet, hogy csak nagyon jó barátok lesznek, esetleg testvérként tekintenek egymásra. A két legfontosabb szó a biztonság és a boldogság. Ha ezt képes biztosítani a lenyomatának máris ő a legboldogabb ember a világon.

– Nem értem Leah ennek mégis mi köze van hozzánk?

– Amikor megláttalak Jacob esküvőjén azonnal bevéstelek és azóta is ez a leghihetetlenebb érzés, amit valaha átélhettem. – Boldog mosoly terült el arcán, ami annyira édessé tette az egyébként markáns férfias férfit, hogy mindenki szíve ellágyul, ha meglátja.

– Na, de ez csodálatos nem? Hisz attól féltél, hogy veled sosem történhet meg, erre vágytál és most itt vagyok, megkaphatnád, amire igazán vágytál mégis el akarod dobni magadtól a lehetőséget!

– Igen itt vagy megkaptam, amire vágytam, végre elfelejtettem Samet és feloldozódtam a sok bánat alól. De te családod szeretnél, gyerekeket és mindent, ami a normális életbe beletartozik. Én pedig nem biztos, hogy mindezt meg tudom adni neked. – Ismét könnyezni kezdtem bármennyire is vissza akartam tartani.

– Ne sírj, kérlek! – mondta majd letörölt egy könnycseppet az ujjával.

– Hát még mindig nem érted? Ha ennek az egésznek az lenne a lényege, hogy tovább vigyük az átváltozás képességét, akkor én miért nem vagyok képes rá? Megragadtam a tizenkilenc éves Leah testében pedig már harminc is elmúltam. Érted már? Az én testem nem változik, és amíg nem változik, nem tudok teherbe esni. Én pedig nem akarlak semmi jótól sem megfosztani azzal, hogy veled maradok. – Ekkor már szinte kiabáltam, de nem bírtam visszafogni a bennem burjánzó mérget.

– Leah, bébi! Még csak nem régiben jöttünk össze! A gyerekeket nem azért említettem, mert most rögtön azt szeretném, ha itt rohangálnának körülöttünk, csak álmodoztam. Nem is az volt benne a lényeg!

– Akkor mégis mi lenne a lényeg?

– Az, hogy veled látom a jövőmet. Ha gyerekeim lesznek, azt akarom, hogy tőled legyenek, ha pedig neked nem lehet, akkor nekem sem kellenek, ez ilyen egyszerű! Különben is rengetegen fogadnak örökbe mostanság, ha más nem jöhet szóba, akkor majd fontolóra vesszük ezt a lehetőséget is! Nekem csak az az egy a lényeg, hogy szeress és velem maradj, semmi más nem érdekel! – Civódtam magamban. Lényem egyike azt harsogta igaza van és minden rendben lesz csakis az a lényeg, hogy szeretjük egymást, még ha nyíltan egyikünk sem mondta még ki a másiknak. Az a bizonyos másik fél azonban még mindig sorolta az ellenérveket mi miatt nem vagyok elég jó Dereknek.

– Szóval azt akarod mondani, hogy nem számít mennyire selejtes vagyok, akkor is velem akarsz lenni?

– Rajtam kívül mégis ki mondhatja el magáról, hogy a barátnője farkassá tud változni? Szeretlek Leah, minden furcsasággal együtt, ami veled jár. – Úgy csókolt, mint még soha. Beleremegett a térdem és szinte kocsonyaként reszkettem a karjaiban.

– Én is szeretlek Derek! – Most én csókoltam meg őt. Belemosolygott ajkunk játékába miközben végig ölelésében tartott. Megbeszéltünk mindent és végre igazán boldognak éreztem magam. Nem gyötörtek titkok többé. Igaz a baba dolog még sokáig fájó pont volt számomra, de egy idő után már meg tanultam nem görcsölni a dolgon. Csak az volt a lényeg, hogy Derek és én kitartottunk egymás mellett, hogy semmi más nem volt olyan fontos, mint együtt lenni és szeretve lenni.

Napjainkban

Öt éve már, hogy Derek és én először találkoztunk és az óta is ő az egyik legfontosabb személy az életemben. Igen, csak az egyik, mivel időközben helyet kellett szorítanom a kis Cathaleának, aki beragyogta az egyébként is felhőtlen boldogságunkat. Most már három éves és tiszta apja leszámítva a bőrszínét, mert azt az egyet tőlem örökölte. A titkok felfedése után úgy egy évvel sikerült végleg felhagynom az átváltozással. Záporozó könnyek közepette mondtam el Dereknek, hogy apa lesz, hogy neki és nekem lesz egy közös kisbabánk. Hihetetlen csodaként éltük meg és azóta is, ha ránézek a lányunkra földöntúli boldogságot érzek.

Derek, a bébi és én La Pushban maradtunk és határozottan kijelenthetem azok a rezervátumi évek voltak a legszebbek, amiket eddig velük együtt élhettem meg.

– Ott is van, látjátok? – kérdezte Dr. Cullen a kis monitor felé bökve, mi pedig szinte egyszerre fordultunk annak irányába. – Az apró képernyő egy alig kivehető alakot tárt a szemünk elé, de számunkra sokkal többet jelentett annál.

– A kicsi Harry! – Csodálatos érzés, amikor belenézek Derek szemébe, a kemény és szigorú zsaru szemébe és látom, amint ellágyul a tekintete a kis pocaklakónk láttán. Mély sóhajomat egy egészen más jellegű, ritmusosan verdeső szívhang követte.

Ha visszatekintek a múltba rájövök, hogy egyetlen momentumot sem változtatnék meg az életemben, mert hiszem, hogy minden jó és rossz, amin keresztül kellett mennem szükséges volt ahhoz, hogy ma az lehessek aki.

S persze emlékeztet arra, hogy minden, amire anno vágytam már nem csak egy álom többé.

1. Stephenie Meyer – Eclipse (Napfogyatkozás)

2. Alfred Tennyson idézet

3. E L James – A szürke ötven árnyalata

U.i.: Az ötödik fejezet már készülőben!