17. fejezet - Hangjegyek szárnyán

Hangjegyek a szívemböl

Az a valaki nem más volt, mint újdonsült farkasbarátom, Paul.

– Hát te meg hogy-hogy itt? – kérdeztem leplezetlen örömmel az arcomon.

– Gondoltam örülnél, ha a vártnál hamarabb láthatsz engem – mondta, miközben karba tett kézzel, háttal a kocsimnak dőlve végigmustrált.

– Még, hogy én örülnék jobban? Nem inkább a saját kielégítetlen vágyaid szeretted volna valóra váltani? – Belementem a játékba, s én is incselkedni kezdtem vele. Most, hogy már én is szint vallottam, olyan volt, mintha megállt volna az idő, és csak mi ketten élnénk tovább az életet. Mintha csak mi ketten léteznénk s meg is feledkezve arról, hogy hol is vagyok éppen, és kik szeme láttára teszem, amit teszek, átszeltem a még kettőnk között lévő távolságot s kielégítésre vágyó mohósággal vetettem magam Paul ajkaira. Egy röpke pillanatra még ő is meglepődött hirtelen támadó hevességemen, ám gyorsan túllépett ezen és viszonozta ajkaim táncát.

– Szóval ki is örül jobban a másiknak? – kérdezte isteni csókunk végeztével, mire én a már lassan tizenkét órája tartó boldogságomnak jelt adván önfeledt nevetésbe kezdtem.

– Fogd be! – Ám még mielőtt mélyebben belemerülhettünk volna a továbbiakba, Bella megjelent mellettünk, Edward kíséretében.

– Szóval ezért volt ma ilyen furcsamód jókedved Jamie! – jegyezte meg Bella, s bár ezzel a mondatával csak még jobban megerősítette Paul már amúgy is szárnyaló önbizalmát, örültem neki, mert láttam rajta, hogy tetszik neki, amit lát.

– Nos volt némi köze hozzá, de csak alig-alig. – Paul persze jól hallhatóan horkantott ennek hallatán, én pedig élveztem ezt a helyzetet bármennyire is furcsa volt még nekem is. A nagy öröm miatt, melyet Paul jelenléte okozott majdnem meg is feledkeztem valami igazán fontos dologról, amiről feltétlen beszélni akartam Edwarddal

– Ő a te bátyád? – kérdezte, hát persze olvas a gondolataimban.

– Igen, és nem vagyok benne biztos, hogy ő lenne a megfelelő nő a bátyám számára. – Paul és Bella persze értetlenül figyelték a beszélgetésünket, de amint szóba került a bátyám, Paul már tudta miről is van szó.

– Szerintem ezt nem itt kéne megbeszélnünk, úgyhogy mi lenne, ha úgy két óra múlva találkoznánk valahol? – vetette fel az ötletet Edward és valóban jobban belegondolva nem éppen az iskola parkolója volt a legmegfelelőbb egy ilyen téma kivesézésére egy farkas és egy vámpír társaságában.

– Igazad van, akkor legyen nálam két óra múlva, a bátyáim csak késő este jönnek haza, úgyhogy nem fog zavarni minket senki. – Persze, mint azt rögtön sejteni mertem Paulnak nem tetszett az ötlet, tudván, hogy Edward egy vámpír, de mivel Paul szintén ott lesz és én egyáltalán nem félek Edwardtól így senkinek nem volt további fenntartása ezzel kapcsolatban.

– Rendben akkor, sziasztok nem sokára találkozunk. – Bella és Edward beültek a Volvóba s pillanatokon belül már a parkolón kívül rótták a Forks-i utakat.

– Egy egész röpke pillanatig már azt hittem, hogy kettesben tervezted ezt a beszélgetést vega vámpírunkkal. – Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ebbe a mondatba a vámpír utálat mellé valóban keveredett-e némi féltékenység is vagy csak nekem hangzott úgy.

– Dehogy! Na, nem mintha félnék tőle, mert szó sincs róla, csak mivel ő Bella barátja és valamilyen szinten már a családjukba tartozik, így úgy gondolom, hogy rá is tartozik ez a dolog. – Miközben az utat figyeltem vezetés közben, azért lopva rá sandítottam s láttam, hogy ez a válasz nem igazán elégítette ki.

Időközben megérkeztünk hozzánk, s mint azt jól tudtam a ház üres volt, Nath és Luke csak késő este fognak haza jönni. Nagyon reméltem, hogy Luke ezúttal is a munkája miatt marad el olyan sokáig és nem éppen egy nő miatt, egy Tanya nevezetű vámpír miatt.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Paul, mikor már a nappaliban ültünk. Úgy látszik, jobban feldúl ez a dolog, mint gondoltam, teljesen belemerültem az aggodalomba.

– Ne haragudj, csak azon gondolkodtam, hogy vajon ma Luke azért jön olyan későn haza, mert dolgozik vagy, mert Tanyával lesz. – Paul kedvesen átölelt, majd a fülemhez hajolva suttogni kezdett.

– Hidd el nem lesz semmi baja, a falka és én gondoskodunk róla. – Bár jól esett a törődése, nem akartam Cullenéknek rosszat, mert tudtam, hogy nekik Tanya olyan mintha a családtagjuk lenne, s tisztában vagyok milyen egy családtag elvesztése és nem voltam hajlandó többet átélni.

– Köszönöm. – Elég volt ennyit mondanom. Lágyan egymás szemébe nézve bújtam még közelebb hozzá s a közelsége, a finom illata segített lenyugodnom kicsit. – Mit szólnál, ha most megnéznéd a szobámat? – Paul szeme rögtön felcsillant, ám még mielőtt bárki is a kellemes rosszra gondolna eszemben sem volt semmi olyasmi, hiszen még egy napja sem vagyunk együtt, csupán szerettem volna, ha látja a szobámat az én saját szentélyemet.

– Hát azt hiszem ideje, volna most már belülről is látnom, nem csak az erkélyről – mondta miközben kezünket összefonva indultunk fel az emeletre.

Mikor beléptünk az ajtón s a szeme elé tárult mindaz, ami én vagyok, a rengetek rajz és festmény, ami a falakon lógott, a sok-sok cd, ami szinte egy egész szekrényt kitöltött s végül pedig a hatalmas szoba egyik sarkában helyet foglaló, hófehér zongorám. Láttam, hogy rögtön megakadt rajta a szeme.

– Tudsz rajta játszani? – kérdezte rögtön. Láttam a szemében, hogy teljesen meglepte őt ez az egész, és hogy teljesen elvarázsolta őt a szobám hangulata.

– Igen tudok, még a szüleimtől kaptam tíz éves koromban. Bár már régóta nem játszottam, még biztosan menne. Gondolom ez is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. – Imádtam zongorázni. Rengetegszer előfordult, hogy csak úgy otthon magamnak illetve a családom szórakoztatására játszottam és énekeltem is hozzá. Volt is egy-két verseny, amit megnyertem, de miután a szüleim életüket vesztették ez is abba maradt, mint sok más dolog az életemben. Utána már csak nagyon ritkán ültem a zongorához s bár kezdett egyre sűrűbbé válni ez a ténykedésem miután kiderült a betegségem ismét hanyagolni kezdtem. Most, hogy jobban szemügyre vettem, szinte vonzott magához, a kezeimnek szüksége volt arra, hogy érezzék a billentyűk selymes tapintását.

– Játszanál nekem valamit? – kérte én pedig képtelen lettem volna nemet mondani azoknak a szemeknek, így hát hosszúidő után, újra leültem a zongora elé. Paul közelebb jött, majd a zongora előtt lévő széken helyet foglalt s így egymással szemben ülhettünk. Még régebben írtam egy dalt, nem éppen vidám, de nagyon szerettem és még tisztán emlékeztem rá, így nem volt szükségem kottára hozzá. Így hát hozzá kezdtem…

Megszólaltak ez első akkordok s minden akkori érzés átjárt ismételten. A sok szenvedés, amit eddig átéltem s az előttem lévő nehézségek. Majd végül, úgy döntöttem nem csak a zongora gyönyörű hangjait szólaltatom meg ismét, hanem a sajátomat is, így Paul nagy döbbenetére énekelni kezdtem…

Hallgassátok meg, én így képzelem el a hangját: http://www.youtube.com/watch?v=0Wcg4AVU-Ok

Teljesen elvesztem a dalban, mintha nem is ott lettem volna… Lehunytam a szemem s láttam a szüleimet, a régmúlt boldog családomat, sok-sok apró emlékképet. Mikor felcsendült az utolsó hang is, kinyitottam a szemem s egy elképedt férfival találtam szembe magam.

– Elég hallgatható voltam? – kérdeztem nevetve, de igazából nekem ez az egész sokkalta többet jelentett.

– Viccelsz velem? Csodás vagy és a hangod… Szinte úgy éreztem, mintha valamit távoli világba kerültem volna, ahol bármit kérhettél volna tőlem én megtettem, volna.

– Köszönöm, igazából nem állt szándékomban énekelni, de annyira magával ragadott ez az egész… már régen nem játszottam.

– Ami nagyon nagy hiba volt. Jobb, ha tudod, hogy ezentúl igényt tartok az előadásodra – mondta, majd hirtelen a karjaiba kapott s meg sem állt velem az ágyamig, ahol aztán lágyan lefektetett s megállás nélkül csókolt és csókolt… mindaddig, míg meg nem szólalt a csengő.

– Ezek Edwardék lesznek. – Már fel is pattantunk majd el indultunk lefelé, amikor hirtelen megállítottam Pault, megcsókoltam, a füléhez hajolva ennyit mondtam:

– Légy jó fiú és ígérem, nem leszek hálátlan. – Persze gondolom rögtön beindultak a furmányos agytekervényei és vagy ezerféleképpen elképzelte miként is lehetek nagylelkű. Pillanatokon belül leértünk, ajtót nyitottam s mögötte, ahogyan sejtettem ott állt Bella és Edward. Az utóbbi arcán egy mindentudó vigyor ült. Na, igen biztosan hallotta, amit az imént Paulnak mondtam. – Sziasztok! Gyertek be. – Mindannyian bementünk a nappaliba s bár eleinte kissé feszült volt a légkör, Paul ahogyan azt kértem jófiúként viselkedett, sőt még egy kézfogásra is futotta tőle. – Ugye nem szóltál egyetlen szót sem Tanyának az aggályaimról? – kérdésemet egyenesen Edward felé intéztem.

– Nem, de, még ha akartam volna sem tudtam volna, mert nem volt otthon. – Amint kimondta rögtön tudtam, hogy a feltételezésem miszerint Luke most is éppen vele van igaznak bizonyult, s ennek cseppet sem örültem. – Nézd, Jamie nem hiszem, hogy különösebben tartanod kéne Tanyától. A napokban figyeltem a gondolatait és semmi olyasmi nem volt köztük, ami ártalmas lenne a bátyádra. Sőt bár nem tudtam, hogy ő a te bátyád, de azt igen, hogy eléggé komolyak az érzései és ezt Jasper is alátámaszthatja. – Annak ellenre, amit Edward mondott nem tudtam teljes mértékben megnyugodni. – Nézd, ha ez segít szemmel, fogom tartani én is, és az egész családom. S azt hiszem nem ártana, ha beszélnénk is vele, hogy hogyan is gondolja az elkövetkezendőket.

– Hogy érted hogy hogyan gondolja? – kérdeztem ijedten.

– Nos, a tény, az hogy Tanya egy lassan 150 éves vámpír, míg bátyád épphogy 25. Tanya már nem öregszik, de a bátyád igen és…

– Egyszer meghal… – Bár tisztában voltam vele, hogy ez az idő egyszer eljön, hisz minden ember életében eljön idővel, de belegondolni, hogy egyszer már ő sem lesz… borzasztó volt.

– Edward arra akar kilyukadni, hogy ha Luke és Tanya együtt akarnak maradni, két lehetőségük van. – Két lehetőség mégis mire? – Együtt maradnak s a bátyád szép lassan megöregszik, majd elmegy, Tanya pedig…

– Gondoljátok, hogy Tanya kitartana egy hetven éves öreg bácsika mellett? – kérdeztem némi cinizmussal a hangomban.

– Ha igazán szerelmes, márpedig a mi fajtánk létezése alatt csak egyszer képes igazán szeretni, akkor igen – felelte Edward, mire Bella arca alig láthatóan fintorba húzódott.

– Na és mi a második eshetőség? – kérdeztem, mire mindhárman rezzenéstelen arccal néztek vissza rám.

– Ő is azzá válik ami… ami… – Paul képtelen volt befejezni a mondatot, kisebb-nagyobb remegés hullámok rázták a testét.

– Olyan lesz, mint én – fejezte be végül Edward. A mondat szinte harsogva játszódott le a fejembe újra és újra…

Olyan lesz, mint én