Szép jó estét mindenkinek!
Szorgosan írtam az elmúlt két napban, hogy elkészüljek, és ma feltehessem nektek. Remélem már mind nagyon vártátok, mert én bizony nagyon izgatott voltam ennek a fejezetnek a megírásakor, hogy miért mondom ezt? Ha tovább olvassátok, meglátjátok!
Az előző fejezethez írt komikra pedig válaszoltam és még egyszer köszönöm szépen!
A fejezet végén lévő kis magyarázatot se felejtsétek elolvasni, de KIZÁRÓLAG csak miután végeztetek!
Puszillak titeket!
P. Sawyer
CSAK MÉG EGY DOLOG!
Nem szoktam ilyesmit csinálni azonban, most ajánlanék nektek egy dalt, ami hangzásilag roppantul passzol ehhez a fejezethez. Nekem legalábbis rengeteget segített írás közben.
Not afraid – Piano version - KATT
Sose add fel!
2006. szeptember 7.
Három hét telt el a végső diagnózis óta. Bella és Edward még mindig a nászútjukon vannak és minden bizonnyal boldog perceket töltenek el együtt.
Három hét telt el azóta, hogy elmondtam Paulnak, már csak néhány hónapunk van hátra együtt.
Az esküvőről fáradtan tértem haza és még ahhoz sem volt kellő energiám, hogy lezuhanyozzam vagy átöltözzem. Húsz perccel az után, hogy hazaérkeztünk halk kopogtatást észleltem az erkélyajtó felől. Az üvegből álló falrészen át jól látható volt látogatóm külalakja. A széles vállak és az izmos test sziluettje biztosította a feltételezésemet miszerint az én Farkasom áll odakint, így félig meddig a szerelemtől ittasa, félig meddig a rossz híreim miatt görcsbe ránduló gyomorral vártam, hogy belépjen a házba. Arcán kedves mosoly játszott, mikor találkozott pillantásunk. Nagy nehezen feltápászkodtam fekvő pozíciómból tekintete pedig rögtön végigpásztázta puccba vágott testem. Szinte itta a látványt, szeme meg-megcsillant.
– Gyönyörű vagy! – súgta halkan miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Köszönöm – Hangom fáradtan csengett, pulzusom pedig az egekbe szökött. Féltem. Nem akartam, hogy szenvednie kelljen, nem akartam mégis megtörténik.
– Hogy vagy? – kérdezte. Az ágy szélén ültem hanyag testtartásban és a megfelelő szavak után kutattam. Paul letérdelt velem szemben, kezemet sajátjába vette, ujjával apró köröket írva tenyerembe.
– Fáradtan – feleltem. – Paul, beszélnünk kéne – kezdtem bele ám még mindig nem tudtam miként mondjam el. Legutóbb sem sült el valami jól, így most sem számítottam semmi jóra.
– Valami baj van? Fáj valamid? – kérdezte rögtön aggódó arccal.
– Reggel elmentem az eredményekért. – Figyelem nélkül hagyva iménti kérdését inkább a lényegre tértem.
– Tudom – mondta s nyelt egy nagyot.
– Carlisle behívatott az irodájába, hogy elmondhassa… – Felült mellém az ágyra a kezemet azonban továbbra sem eresztette. – A leleteim rosszak Paul! – Szinte egész testében megremegett szavaim hallatán. Szemei mintha még sötétebbé váltak volna.
– Akkor gondolom, sűrűbben kell majd menned kemoterápiára. Esetleg nagyobb dózisokban kapod majd a gyógyszereket?
– Nem Paul, nincs több kemo. – Szemöldökét összehúzva, homlokát ráncolva kapta el rólam a tekintetét. Csak néztem őt és szinte láttam amint forognak a fogaskerekek az agyában. Megpróbálta összetenni szavaim jelentését.
– Akkor sugárkezelés? Vagy a doktor talált valami más megoldást? – kérdezősködött tovább. Annyira, de annyira szerettem volna azt mondani, hogy igen van más megoldás valami, ami segíthet rajtam, de nem tehettem, nem hazudhattam neki. – Utána néztem a betegségednek és van pár módszer, amit még nem próbáltál.
– Paul figyelj rám! Tudom, hogy nem lesz könnyű elfogadni, amit most mondani fogok, de hidd el képes vagy rá!
– Mi, miről beszélsz? Mit kéne elfogadnom? – Kezdett ideges lenni, a keze remegett, az izmai meg-megrándultak.
– Carlisle azért hívatott az irodájába, hogy elmondhassa a kezelések nem váltak be, és hogy nagyon sajnálja, de nem tud segíteni rajtam. – Olyan szorosan fogtam Paul kezét, hogy már szinte belesajdult a sajátom is. Nem akartam, hogy megint elmenjen, hogy ismét itt hagyjon.
– Mi az, hogy nem tud segíteni? Tudtommal ő a legjobb orvos akkor, hogy mondhat olyat, hogy nem tud segíteni? – Kezét szinte kitépte a szorításomból majd fel s alá mászkált dühében.
– Nem az ő hibája Paul! Ő mindent megtett, amit csak lehetett. Egyszerűen csak… nincs mit tenni… ennyi volt. – Isten a tanúm rá, nem akartam sírni előtte, de most, hogy újra lejátszottam magamban a dolgokat rám törtek az érzések. Nézni a feldúlt férfit és tudni, hogy elveszítem, gyötrő fájdalmat okozott. Hirtelen ismét odalépett hozzám, arcomat két keze közé vette kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
– Nem fogsz meghalni! Hallod Jamie? Nem halhatsz meg! Nem engedem! Találok valami kiutat ebből! Keresünk egy másik orvost és kikérjük az ő véleményét is, addig megyünk, míg meg nem gyógyít valaki! – Teljesen kikelt önmagából és egyfolytában azt bizonygatta igenis ő találni fog valakit, aki képes megmenteni engem. Képtelen volt elfogadni a tényeket, azonban akartam, hogy tudja mire is számíthat a közeljövőben.
– Azt mondta néhány hónapom van hátra.
– Nem Jamie, hallgass! Nem akarom hallani! – Fülét befogva ugrott fel ismét mellőlem és az üvegfalhoz lépett. A sötét és komor erdőt pásztázta. Attól féltem még mielőtt elmondhatnám, neki az egészet kiugrik az erkélyről és ismét eltűnik.
– Azt akarom, hogy tudd! Tudnod kell, hogy már csak három, jobb esetben négy hónapom van.
– Jamie kérlek, hagyd abba! – Mikor ismét felém fordult szemében könny csillogott azonban még mielőtt végig folyhatott volna az arcán hátat fordított s kezével felitatta őket. Nem akarta, hogy lássam a könnyeit, nem akart gyengének tűnni előttem.
– Azt mondta a sugárkezelést megpróbálhatjuk, de kilencvenöt százalék rá az esély, hogy hasztalan volna, és csak megnehezítené az utolsó hónapjaimat. Az eddigieknél is erősebb fájdalmaim lennének, és én nem akarom ezt Paul. Tudom, hogy azt ígértem mindent megteszek a gyógyulásom érdekében, de nem akarom ágyban fekve és csövekre kötve tölteni azt a kis időt, amit veled és a bátyáimmal lehetek.
– Nem akarom, hogy fájjon – nézett ismét a szemembe. – De akkor sem tudok beletörődni, hogy ennyi idő jutott csak nekünk. Ez nem igazságos! A lenyomatom vagy és veled kéne megöregednem. Ez nem fair. – Utolsó szavainál már alig hallottam a hangját. Felálltam majd óvatos léptekkel közelebb mentem hozzá. Azonnal karjaiba zárt és hosszú percekig csak öleltük egymást, szavak nélkül mondtuk el a másiknak „Szeretlek”. Az éjjelt együtt töltöttük Paul pedig egy pillanatra sem engedett öleléséből.
Azóta minden estét nálam tölt, mi több farkas teendőit is felfüggesztette egy ideje. Kértem, hogy ne bolygassa fel az egész életét, tegye, amit tennie kell, úgy ahogyan ezelőtt is, de erre csak azt mondta: „Éppen azt teszem.” Így hát nem tehettem mást.
Ami a bátyáimat illeti érezhetően megváltozott a légkör. Nathan már nem poénkodik annyit, Lucas pedig jóval többet van otthon, mint eddig. Csak a legszükségesebb dolgok miatt megy be az üzletbe, és akkor is amilyen gyorsan csak lehet elintézi azt, majd egyenest haza jön. Örülök, mert így többet lehetek velük, de bánt, amiért szenvedni látom őket. Próbálják titkolni, de amikor rám néznek, minden érzelmük ott van a szemükben.
Az elmúlt időben egyre sűrűbben van hányingerem s vannak alkalmak, amikor ki is kívánkozik a gyomrom tartalma még akkor is, ha teljesen üres. A srácok természetesen nagyon odafigyelnek arra, hogy minden nap rendesen vagy legalábbis táplálkozzam, de mint mondottam nem sokszor marad meg bennem. Az elmúlt két hétben úgy két-három kilót biztosan fogytam, ami még egyelőre nem nagyon látszik meg, Paul mégis észrevette.
Jacobbal is találkoztam és hála a farkas kommunikációnak már ő is és a falka többi tagja is tudja, mi történik velem. Nem mondanám, hogy örömmel fogadtam ezt a dolgot, de hát nem tudtam mit tenni ellene. Meglepően jól kijövök a Black fiúval és a jelek szerint ő is kedvel engem, elég sokat beszélgetünk erről-arról, de persze leginkább Belláról, a rákról és arról mennyire vágyik már a felszabadultságra. Én pedig továbbra is úgy hiszem, sőt érzem, hogy hamarosan találkozni fog valakivel, aki teljesen és visszavonhatatlanul megváltoztatja majd az életét.
Most is, mint általában mindig, itthon vagyok és a szobámban ülve elmélkedem, nosztalgiázom és megpróbálom felidézni az első pillanatokat, az érzéseket, amiket az ideköltözésünkkor átéltem. Reménnyel telve és határozott elképzelésekkel felszerelkezve érkeztem meg Forksba. Megesküdtem, hogy meg fogok gyógyulni a két bátyámért, hogy ne kelljen elhagynom őket. Megfogadtam, hogy amíg ki nem lábalok ebből az egészből, nem bonyolódom senkivel sem szorosabb kapcsolatba, ennek ellenére jó barátokra tettem szert, olyan emberekre, akikre számíthatok. Gyenge voltam és engedtem, hogy a szívem megdobbanjon valakiért. Átadtam magam a legcsodásabb és egyben legőrültebb érzésnek, ami csak létezhet. De a legnagyobb bűnöm az az, hogy hagytam, hogy viszont szeressenek, és most mindenben elbukok.
A hófehér zongorám előtt ülök, és lágyan végig húzom az ujjam minden billentyűn. Megszólal egy-két lágy hang, és a szívem nagyot dobban. Észre sem vettem és már megállíthatatlanul jártak az ujjaim lágy dallamot ütve a zongorán. Becsuktam a szemem, nem gondolkodtam, átadtam magam a zenének. Egy régi kedvencemet játszottam, kívülről tudtam minden egyes akkordját. Amint leütöttem az utolsó hangot is lassan kinyitottam a szemem Paul pedig ott állt velem szemben.
– Bocsi, nem vettem észre, hogy bejöttél – szabadkoztam.
– Feltűnt – mondta mosolyogva. Bármennyire is próbálok nem tudomást venni a körülöttem történő dolgokról mindig befurakszanak a gondolataim közé, pont úgy, ahogyan most is. – Nagyon szép volt – jegyezte meg miközben letelepedett mellém a székre. – Játszanál nekem valamit? – kérte. Új hangok csendültek fel miközben ott ült mellettem. Éreztem minden pillantását magamon. Hol a kezemet, hol az arcomat figyelte s majd az utolsó dallam is elhalt és újra csend honolt a házban. Lágyan becézgetni kezdte ajkaimat azonban még mielőtt bármibe is belemerülhettünk volna halk kopogtatás törte meg a pillanatot.
– Gyere! – szóltam fújtatva egy sort.
– Szia… sztok! – Nathan volt a zaklató. Karba font kézzel megállt az ajtóban és csak bámulta kettősünket. – Áhh szóval ő magánkoncertet kap mi meg csak a földszintről hallgathatjuk az épphogy leszűrődő kis hangfoszlányokat. Mondhatom szép. Azt hiszem inkább el sem mondom miért jöttem. Csak koncertezzetek nyugodtan, Lucas és én pedig felfaljuk azokat a finooom… – Hát nem aljas? Hozzá vágtam az elsőként kezemhez akadó párnát, majd még egyet és még egyet, míg végül meg nem elégelte a dolgot és pillanatok alatt mellettem nem termett. Felkapott ültő helyemből és átdobva a vállán végig cipelt a folyosón, le a lépcsőn egyenest a konyhába.
– Letennél végre tökfej? – kérdeztem nevetve miközben semmit sem láttam csak Nate hátát.
– Ha így beszélsz velem, sosem teszlek le, kérd szépen! – Azt nem tudtam merre lehet Paul és Lucas, de a nevetésüket elég közelről hallottam. – Bivaly erős vagyok, ne feledd, a te kis súlyod meg sem kottyan a hatalmas izmaimnak – szólalt meg ismét. Nem csak én, de Lucasék is öblös nevetésben törtek ki. Még hogy hatalmas izmok! Hihetetlen!
– Ó felséges Nathan Scott, te bivaly erős, hatalmas izmokkal megáldott csoda férfi lennél olyan kedves és letennéd a te szintén gyönyörű, okos és tehetséges húgodat a földre? – Néhány másodpercig meg sem szólalt majd végre ismét két lábbal a földön állhattam. – Úgy sem tudtál volna az örökkévalóságig tartani, arra még gyúrnod kell. – Nem bírtam megállni, hogy egy utolsó szurkálódást meg ne ejtsek, de ő csak mosolygott rajta akárcsak Luke vagy Paul. Az utóbbi arcán azonban valami más érzelmet is láttam. Furcsa volt. Mindenesetre a konyhapulton a kedvenc ételeim sokasága állt, készen arra, hogy mindet magamba pakoljam azonban akármennyire is imádtam őket, szemernyi éhséget sem éreztem. Nathan és Luke viszont akkora örömmel hozták mindezt össze nekem, hogy nem volt szívem elárulni az igazságot. Így hát leültem hozzájuk az asztalhoz és mindenből, amit csak elém tettek ettem pár falatot. Paul nem igazán volt beszédes kedvében szinte részt sem vett a beszélgetésekben, éreztem, hogy valami nincs rendben és alig vártam, hogy megkérdezhessem tőle. A vacsi jó hangulatban telt, de a vége felé már éreztem, hogy valami nincs rendjén. A gyomrom kavargott, a fejem sajgott miközben úgy éreztem a húsom és a csontom külön utat kezdenek járni. A többiek is észrevehették a hangulatváltozásomat, mert azonnal aggódó pillantásokkal méregettek.
– Mi lenne, ha lepihennél most egy kicsit, addig mi elpakolunk, aztán később megnézünk egy filmet, ha szeretnéd – ajánlotta fel Lucas és már hozzá is kezdett a pakolászáshoz. Nathan és Paul rögvest a segítségére siettek.
– Rendben – egyeztem bele. – Paul! – Azonnal felém kapta a tekintetét. – Felkísérnél a szobámba? – kértem. Na, nem mintha nem tudtam volna magamtól is felmenni, egyszerűen beszélni szerettem volna vele, megtudni mi nyomja a lelkét.
Amint bezárult mögöttünk az ajtó rátértem a lényegre.
– Paul, Szívem minden rendben?
– Miért kérded? – Úgy tűnt mintha bánkódna valami miatt. Éreztem, hogy most nem a betegségemről van szó, ez valami más miatt volt.
– Látom rajtad, hogy bánt valami. Ugye tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz? – kérdeztem. Továbbra sem mozdult az ajtótól csak állt ott és úgy tűnt ő sem tudta eldönteni mit tegyen.
– Tudom. Én csak nem akarlak felizgatni. Így sem érzed valami jól magad, majd ha kicsit jobban leszel beszélünk, rendben? Addig is most feküdj le és aludj egy kicsit, oké?
– Paul kérlek! Úgysem tudnék aludni tudva, hogy valami nyomja a lelked. Segíteni fog, ha beszélsz róla, hidd el! – Tétovázott, én pedig kezdtem egyre feszültebb lenni. Vajon mi történhetett, amit ennyire fél elmondani nekem?
– Rendben, de kérlek ígérd meg, hogy nyugton maradsz és utána lefekszel! Megígéred? – Egyenest a szemembe nézett én pedig nem tehettem mást, mint megígértem neki, bár egyre inkább rettegtem az ismeretlentől.
– Ígérem!
– Bella nincs semmilyen szanatóriumban, sőt még csak nem is beteg. – Nem egészen értettem mi történt. Miért mondták akkor mindenkinek azt, hogy megbetegedett? Csak nem?
– Átváltoztatták? – kérdeztem. Nem mondanám, hogy meglepett, hiszen jól tudtam, hogy így lesz. Akkor viszont miből gondolta, hogy ettől kiborulok?
– Nem! – felelte tömören. A következő gondolat, ami átfutott az agyamon, hogy talán félre siklottak a dolgok és valami baj történt.
– Mi történt? – kérdeztem türelmetlenül.
– Már egy hete itthon vannak, a Cullen villában. Az a vérszí… akarom mondani Edward teherbe ejtette Bellát. – Na, ez volt az a pillanat, amikor leesett az állam. Azt hittem az elmúlt fél év után engem már semmi sem lephet meg, hát tévedtem.
– Na, de nem úgy volt, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük? – Tisztán emlékeztem arra, amikor erről beszéltünk Bellával. Akkor mégis hogyan történhetett ez meg?
– Úgy tűnik abban az esetben mégis, ha a nő ember. Most pedig minden a feje tetejére állt. Abból amit Jake gondolatain keresztül láttam elég ramaty állapotban van, és már most úgy néz ki, mint aki a kilencedik hónapot nyomja. Edward és a többiek megpróbálták rávenni az abortuszra, de megmakacsolta magát és mindenképpen meg akarja szülni azt a valamit.
– Valamit? – Igencsak meglepő megnevezése egy gyermeknek.
– Ne kezd már te is!
– Mit? Nem is értem hogyan gondoljátok, hogy képes lenne megölni a saját gyerekét. Még ha sosem tervezte, hogy anya lesz az a baba akkor is belőle és Edwardból van. Ha én teherbe estem volna te is azt akartad volna, hogy vetessem el?
– Az teljesen más! A mi gyerekünk nem ölne meg téged!
– Azt sosem tudhatod előre, milyen komplikációk léphetnek fel. Mindesetre én nem hibáztatom, amiért kiáll a gyereke mellett. Szeretem Bellát és hiszem, hogy tudja, mit tesz. Bele sem tudom képzelni magam a helyzetébe! Jacob tudja már?
– Mi az hogy! Felcsapott önkéntes nővérkévé és felvigyázóvá! Még mindig képtelen lemondani Belláról. Ott van abban a házban minden nap amióta csak megtudta mi a helyzet. – Az, hogy nem hagyja magára Bellát nem lepett meg, ezzel is csak azt bizonyította mennyire helyén van a szíve.
– A falka mit szól hozzá?
– Van itt még valami, amit nem tudsz. Mikor Sam megtudta, hogy Bella terhes azonnal meg akarta támadni őket.
– Hogy mi? – fakadtam ki rögvest.
– Úgy gondolta, illetve gondoltuk, hogy az a „gyerek” nem csak magára Bellára, de a Forksban lévő emberekre is ártalmas lehet! Senki sem tudja milyen lesz, ha megszületik. Még senki sem találkozott hozzá hasonló lénnyel, kitudja mire lesz képes. – Kétes érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. A gondolat, hogy bántsák Bellát elborzaszt, főként, hogyha Paul is részt venne a dologban, márpedig ha Sam úgy parancsolja megteszi. Abban viszont, hogy új és ismeretlen dologgal állunk szemben nem ellenkezhettem. Azonban az új és ismeretlen nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz, csak ezt nehéz elfogadni. – Amikor Sam felvázolta a tervet Jacob nem értett egyet vele. Abban igen, hogy azt az izét el kell pusztítanunk, azonban majd csak miután megszületett, így Bella életben maradna. – Csak bólogatni tudtam, kíváncsi voltam mi van még a dolgok mögött. – Jacob úgy döntött, hogy kiválik a falkából, szóval most már nem tartozik hozzánk. Nem halljuk őt és Seth meg Leah is vele ment. Sam eléggé feldúlt és az sem tetszik neki, hogy én sem vagyok jelen olyan sűrűn. – Jacobnak saját falkája van. Őszintén szólva sosem tűnt olyannak, aki mások utasításainak végrehajtására született volna.
– Mondtam, hogy baj lesz ebből! – utaltam a Sammel való összetűzésére.
– Én meg megmondtam, hogy nem érdekel, mit mondanak. Ha Emily lenne bajban ő is azon lenne, hogy minél többet segíthessen neki, szóval ő csak ne magyarázzon nekem. – Pár percnyi csend telepedett körénk, egyikünk sem szólalt meg. – Most pedig, hogy mindent kiszedtél belőlem ideje pihenni! Megígérted, szóval lefekvés! – Meg is igazította az ágyneműt, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek. Még mielőtt kiment volna a szobából mondanom kellett valamit.
– Paul!
– Igen? – fordult vissza.
– Tudom, hogy nem kérhetek tőled ilyesmit, de bármi történjen is ezzel a dologgal kapcsolatban örülnék, ha nem te lennél az aki… – Miközben kerestem a legmegfelelőbb szót, már megértette mire is gondolok és egy mosollyal párosult bólintással le is zárta a dolgot majd kiment. Ismét annyi minden kavargott a fejemben, hogy képtelenségnek tűnt az alvásnak még csak a gondolata is. Az éjjeli szekrényembe benyúlva előkotortam egy fájdalomcsillapítót aztán vártam a jótékony hatását. A kezdetleges megfázásomra kapott gyógyszerek sehogy sem akartak beválni így ahelyett, hogy elmúlt volna kezdtem egyre inkább megérezni a tüneteit. A napokban szándékozom elmenni a dokihoz, hogy felírhasson egy másikat, ami segít majd. Egyfolytában Bellára gondoltam és arra, vajon mit érezhet most. Mit érezhet Jacob? Vajon megismerem majd azt a gyereket?
Hosszú időbe telt míg végül elnyomott az álom, de arra a néhány órára legalább sikerült kilépnem a valóság kegyetlen világából.
2006. október 14.
Újabb egy hónap telt el. Azóta rengeteg dolog történt. Csak hogy néhányat említsek: Bella világra hozta a kislányát, és valami mások számára érthetetlen okból Renesmee-nek nevezte el őt. Edwardnak szerencsére sikerült időben befecskendezni Bellába a mérget, így ő is „túlélte” a szülést. A kislányra sok mindent lehet mondani, de hogy hétköznapi kisbaba lenne azt semmiképpen. Kicsivel több, mint egy hónapos, de már most sokkal idősebbnek tűnik. Volt szerencsém találkozni vele, igaz, hogy csak egyetlen alkalommal ugyanis Bella miatt nem ajánlatos sűrűn megjelenni a villában, már persze ha az illető történetesen ember és vér csörgedezik az ereiben. Renesmee gyönyörű akárcsak szülei. Haja vörös fürtökben keretezi porcelánhatású arcocskáját, míg szeme az egykori Belláéra hasonlít. Mostanra megnyugodtak a kedélyek is, már ami a falkát és Cullenéket illeti. Nem is tehettek volna mást… A falka mára már többes számban említendő ugyanis Jacob Nessie születése után sem ment vissza Sam falkájába. Mi több, Jacobé is gyarapodott egy-két taggal. Seth-hez és Leah-hoz csatlakozott még Quil és Embry is.
Amire azonban senki sem számított, és mindenkit mélységesen ledöbbentett az az, hogy Jacob bevésődött! Igazából nem is az volt a letaglózó, hogy megtalálta a lenyomatát, a lelki társát, hanem az, hogy kinek a személyében. A kicsi lányt minden bizonnyal az az egy dolog mentette meg a haláltól, hogy amikor Jacob meglátta őt azonnal bevésődött neki. A farkasoknál pedig az elsődleges és egyik legfontosabb a falkatársak lenyomatának biztonságban tartása, megvédése.
Bár eszembe sem jutott volna, hogy éppen egy kislánnyal esik meg a dolog, de éreztem, hogy hamarosan eljön ez a pillanat Jacob életében. Végre sikerült elszakadnia Bellától. Ma már csakis a legjobb barátjaként gondol rá, és ez így a legjobb mindenki számára. Most még nem szerelmes, de ki tudja mit hoz még neki a jövő, mindenesetre remélem, megtalálja amit keres.
A sok jó mellett azonban voltak a leginkább számomra kellemetlen és fájdalmas napok is. Sajnos akármennyire is szerettük volna nem tudtuk megelőzni a megfázás kialakulását és az én esetemben ez semmi jót nem jelentett. Újabb gyógyszerek szedése volt soron és már őszintén szólva tele volt a hócipőm az egésszel. A szokásos hányás és szédelgések mellé párosult még a köhögés, orrfújás és láz. A biztonság kedvéért minden héten megjelenik nálam a doktor és megvizsgál újra és újra. Paul rettentő odaadóan és gondoskodóan viselkedik velem. Folyton azt lesi mivel tehet a kedvemre, és látom rajta, hogy minden pillanatban azon agyal mivel segíthetne, mivel tehetné jobbá a napjainkat. Jobb pillanataimban kellemes helyekre visz, olykor-olykor az ő házában éjszakázunk, romantikus estéket töltünk együtt. Minden ilyen nap képes elfeledtetni velem azt, mennyire közel már a vég. Minden nappal egyre közelebb és közelebb, s érzem az a bizonyos kaszás a nyomomban van, hogy csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson.
A tükör előtt állva már nem azt a lányt látom, mint fél évvel ezelőtt. Már sehol sincs az a csillogó szemű, egészségesnek látszódó, pirospozsgás lány, aki annak idején voltam. Az utóbbi időben rengeteget fogytam mindössze negyvenhárom-negyvenöt kiló lehetek, ami több mint tíz kiló mínuszt jelent. A kulcscsontom erősen kiemelkedik, a vállamnál pedig csúnyán kiáll a csont. Már nem látom magam szépnek, vonzónak pedig végképp. Eltűntek a kerekded formák, amikre anno oly büszke voltam. Mindennek ellenére Paul minden egyes éjjel elmondja mennyire gyönyörűnek lát és mennyire kíván. Nem egyszer fordult elő, hogy könnyek csordultak ki a szememből, mert minden bókja ellenére kényelmetlenül érzem magam, ha lenge öltözetben lát engem. Ami a szexuális életünket illeti, már nem vagyok képes annyit és olyan minőségben megélni, mint néhány hónappal ezelőtt. Néha megmozdulni is alig van erőm, fáradékony és erőtlen vagyok. Ő ennek ellenére egyetlen alkalommal sem erőltette a dolgot és még csak a neheztelés apró szikráját sem láttam rajta soha! Ha látta rajtam, hogy nem megy akkor csak végig fektetett a hatalmas ágyon, hogy édes csókjaival végig hinthesse testem minden porcikáját. Bűntudatom volt, amiért képtelen voltam megadni neki, amire vágyik. Az Isten szerelmére Paul egy tesztoszterontól túltengő férfi, aki magas szexuális étvággyal rendelkezik meg kéne kapnia mindent, amire vágyik! Mégis kitart mellettem. Mindennek ellenére még mindig szeret. Még mindig a tükör előtt állva eszembe jutnak a néhány nappal ezelőtt történtek.
A nappaliban néztem a tv-t miközben Paul macskákat megszégyenítő nesztelenséggel belopózott a házba. Mikor megpillantottam rég nem látott fény ragyogott a szemében. Izgatott volt és furcsán feldobott. Örültem, hogy ilyennek láthatom csupán az okát nem tudtam. Csak nézett és nézett egyetlen szót sem szólt. Megállt velem szemben megköszörülte a torkát majd fél térdre ereszkedett. Kellett pár másodperc, míg felfogtam mit is akar ezzel. A zsebébe nyúlt s előhúzott egy apró, bársonyosan fénylő, fekete dobozkát. Meg sem tudtam szólalni a szavak a torkomon akadtak.
– Jamie, sokat gondolkodtam az elmúlt napokban kettőnkről. Végül minden alkalommal ugyan oda lyukadtam ki, mégpedig, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretlek a világon. Nem is értem miért nem jutott eddig eszembe, hiszen a napnál is világosabb, hogy téged nekem teremtettek. Tudom, mi jár most a fejedben, de kérlek hallgass végig! Nincs még egy olyan nő a világon, mint te. Mikor először megláttalak tudtam, hogy életem minden percét veled kell eltöltenem. Nálad makacsabb és önfejűbb nőszeméllyel még életemben nem találkoztam. A folytonos visszautasítások, az hogy bármilyen módon is közelítettem feléd te mindig elküldtél melegebb éghajlatra csak még vonzóbbá és szerethetőbbé tett téged a szememben. – Mindamellett, hogy a meghatottság könnyei már patakozottak az arcomon megmosolyogtattak szavai. Megmosolyogtattak, de leírhatatlanul elszomorítottak is egyben. – Tudom, mennyire nyálasan is hangzik ez az egész, hidd el, kimondva még inkább, mint a fejemben, de akkor is elakarom mindezt mondani neked. Te az enyém, én a tied! Jamie, hozzám jönnél feleségül? – Életem legszebb napjának kellett volna lennie! Minden kislány erről a napról álmodozik. Jön egy daliás herceg, aki a legtökéletesebben illik hozzá és egy napon megkéri a kezét majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Így kellene lennie, de nálam semmi sem úgy működik, ahogyan kéne.
– Paul… ne csináld ezt, kérlek! – szólaltam meg sírástól fojtott hangon.
– Mit ne csináljak Jam? Tudom, hogy csak nem olyan régóta vagyunk együtt, de szeretjük egymást nemde? Akkor meg miért ne házasodhatnánk össze?– A szemébe néztem és láttam rajta mennyire komolyan gondolja ezt az egészet és nem értettem miért. Hát nem látja milyen körülmények vannak körülöttünk? Minden nap végén azzal a gondolattal fekszem, hogy egy újabb napon vagyok túl és még mindig élek.
– Te is tudod mi vár ránk. Miért akarod ennyire megnehezíteni a dolgot? – kérdeztem szipogva. – Nézz rám! – Lehajtott fejjel térdelt továbbra is előttem. – Nézz rám, Paul! – ismételtem meg mivel továbbra sem nézett rám. – Nem az a lány vagyok, aki a feleséged tudna lenni. Nem akarom, hogy két hónap múlva megözvegyülj Huszonéves özvegy férfi akarsz lenni? Mondd, az akarsz lenni? Nem tehetjük ezt Paul… egyszerűen nem lehet. – Becsuktam a kis dobozkát majd visszatettem a zsebébe.
– Találtam megoldást arra, hogy együtt maradhassunk. Hogy ne kelljen itt hagynod engem. Összeházasodhatunk, és örökké együtt lehetünk csak neked is akarnod kell Szerelmem!
– Miről beszélsz? Kicsim már nincs mit tenni ezt annyiszor átbeszéltük már. Hidd el, bármit megtennék, hogy itt maradhassak veled, a bátyáimmal, de rajtam már nem lehet segíteni.
– De igen is van! Carlisle tud segíteni!
– Azt mondta nincs gyógymód – győzködtem tovább.
– Szépségem, csak el kell mennünk a Cullen villába és a doktor segít rajtad. – Szép lassan összeállt a kép a fejemben. Nem akartam elhinni, hogy pont ő akar erre kérni.
– Most csak hülyéskedsz ugye? – kérdeztem megrökönyödve.
– Nem, teljesen komolyan gondolom! Már beszéltem Dr. Cullennel és meggyőztem, hogy segítsen.
– Na, de mit szólna hozzá a falka? A bátyáim? Hogyan is lehetnénk együtt, ha én vámpírrá válok?
– A falka áldását adta, hiszen nem is tehetnének mást! A testvéreid pedig szintén úgy gondolják ez az utolsó és egyetlen lehetőségünk. Képes vagyok mindent elviselni, csak maradj velem! Nekem csak ez az egy számít, és ha az az ára, hogy vámpír légy akkor hát legyen. Az irántad érzett szerelmemen ez mit sem változtat. – Annyira jó lett volna hinni mindabban, amit mondott, de mélyen a lelkemben tudtam nincs ez így jól.
– Ugyan már! Gondolod képes lennél továbbra is szeretni, ha vámpír lennék? Az ősi ellenséged? Hogy tudnál megmaradni a közelemben? Különben is egyszer azt nyilatkoztad a vámpírok lelketlen szörnyek csupán semmi több. Akkor pedig hol maradna a lelkeink közötti kapocs? A bevésődés? Ha a lelkem már tovaszáll és csak a testem marad itt… Egy megkövült, hideg test lennék nem más. – Annak ellenére, hogy én mindig jó véleménnyel voltam Edwardról és a többiekről nem feledhettem el Paul hogyan vélekedik róluk, ha én is azzá válnék, mint ők akkor rájönne, hogy én sem vagyok több, s jobb náluk. Ezt a tudatot pedig képtelen lennék elviselni, így hát bármily csábító is az ajánlat nem élhetek vele, és ezt neki el kell fogadnia.
– Jamie, kérlek, csak gondold át rendben? – kérlelt tovább.
– Már átgondoltam és nem változom át. Most pedig lepihennék egy picit, ha nem gond. – Felálltam és miután elköszöntem tőle a szobám magányába roskadtam.
Azóta nem hozta fel a témát, de jobb is, hiszen a véleményem továbbra sem változott.
– Hercegnőm! – hallottam meg Nathan hangját.
– Kész az ebéd, siess, mert mindent felfalok helyetted! – Jobbnak láttam indulni, na nem azért mert éhes voltam hanem mert tudtam addig úgysem hagynak békén amíg nem csipegetek néhány falatot.
Menni akartam, de a lábaim valahogy nem akartak engedelmeskedni nekem. Egyik pillanatról a másikra összecsuklottam. Próbáltam kiabálni, segítséget kérni, de alig jött ki hang a torkomon. Nem volt elég erőm. – Na, lássuk csak már el is pusztítottam azokat a finom avokádó krémes pirítósokat, hmm, nyami! – Fel akartam állni, hogy valahogyan szólhassak nekik, megpróbáltam elbotorkálni a telefonomig, de reménytelennek tűnt. – Jamie! A füleden ülsz? – Már közelebbről hallottam a hangját, sőt a lépcsőn trappoló léteit is. Még egyszer megpróbáltam felállni, nem akartam, hogy így találjon rám, de minden erőfeszítésem ellenére is ott maradtam a földre roskadva. A lábam mozgott, egyszerűen csak annyira legyengültem, hogy nem volt képes megtartani a súlyom. Néhány igazán közeli léptek után az ajtó kinyílt Nathan pedig megpillantva a padlón heverve azonnal oda sietett hozzám. – Jézusom, Jamie! Jól vagy? – kérdezte rögtön.
– Nem bírok felállni – nyögtem keservesen.
– Gyere, segítek! – A karjába kapott s gyengéden az ágyamra fektetett. – Jamie nagyon forró vagy! Biztosan felment a lázad! – Betakargatott, szegény azt sem tudta hova kapjon ijedtében. – Luke, gyere fel, Jamie rosszul van! – kiáltotta el magát. Lucas pillanatokon belül berontott az ajtón és ő is azonnal hozzám sietett. A homlokomra téve a kezét ő is megijedt. Észre sem vettem, hogy mennyire fázom csak az össze-összekoccanó fogaimra figyeltem fel. A homlokomon gyöngyöződött a veríték.
– Azonnal felhívom Dr. Cullent addig te pakold össze néhány holmiját! – utasította Lucas, Nathan pedig egyetlen szó nélkül tette a dolgát. – Halló, Dr. Cullen? Lucas vagyok, azonnal ide kell jönnie, Jamie rosszul van! – Néhány másodperc csend aztán ismét megszólalt. – Nagyon magas láza van, a szobája padlóján találtunk rá, nem tudom mi történhetett! – Még sosem láttam ilyen kétségbeesettnek őket. Újabb feszült csend következett. – Rendben, azonnal indulunk! – S már le is tette a telefont.
– Mit mondott? – kérdezte Nathan türelmetlenül.
– Be kell vinnünk a kórházba, most! Addigra ő is ott lesz.
– Hercegnőm, most beviszünk a kórházba, rendben? – Nathan ismét odalépett mellém, újfent a karjaiba kapott és meg sem állt velem, míg el nem értünk az autóhoz. Ott aztán beült velem a hátsó ülésre.
– Már felhívtam Pault, elindult ő is a kórházba – mondta Luke miközben beletaposott a gázba. Nem tudom mennyi időbe telhetett, míg beértünk, már alig észleltem a külvilágot. Éreztem amint egyik kézből átkerülök a másikba, aztán a hordágyra. Éreztem a bőrömet megcsapó szellőt amint végig toltak a kórház folyosóján.
– Jamie! – Paul hangja megváltásként ért el hozzám. Megnyugvást éreztem, hogy tudtam ő is ott van velem. – Szerelmem, minden rendben lesz! Itt vagyok melletted és minden rendben lesz! – bizonygatta miközben simogatta az arcom s apró csókokat adott a homlokomra.
– Szeretlek Paul… Mindig szeretni foglak!
– Nehogy elkezdj búcsúzkodni itt nekem! – rivallt rám azonnal.
– Saj… sajnálom. Ne… ne haragudj, kérlek! – Könnyek áztatták az arcom, nehezen kaptam levegőt s csak valami áttetsző fátyolon át láttam Szerelmem gyönyörű arcát. – Mondd, hogy te is sze… szeretsz, csak még egyszer utoljára halla… hallanom kell.
– Szerelmem, ne csináld ez velem!
– Csak mondd, hallanom ke… kell.
– Szeretlek! Annyira szeretlek! – Ekkor a doktor megérkezett, hallottam a nagy sürgés-forgást, a testvéreim kérlelő hangját, Pault amint arra kér, maradjak vele. Éreztem amint rám kapcsolják a lélegeztető gépet, de akkor már félúton voltam egy teljesen más világ felé.
Láttam a szüleimet, amint kézen fogva állnak a tenger csapzó hullámai közt és mosolyogva, szeretettel néznek rám. Felderengtek a Lucasszal és Nathannel töltött évek, a sok móka és kacagás. Aztán Paul és a pillanat, amikor először megláttam, az első csók az első együtt töltött szerelmes éjszakánk s végül, amikor azt mondta „Szeretlek! Annyira szeretlek!”
A szívem már nem zakatolt olyan hevesen, mi több, egyre lassabb és ritkább lett minden egyes másodperccel, mígnem elhangzott az utolsó, harmatgyenge dobbanás is, s minden eddigi fájdalmamnak és gyötrelmemnek vége szakadt. Elvesztettem a harcot, a végzet nyert. Én pedig magára hagytam mindenkit, aki számított valamit…
Nos, ez volt a Harc a végzet ellen utolsó fejezete, remélem, nem utáltok túlságosan! *.* Nem kell aggódni természetesen jövő héten érkezik az epilógus, amiben lesznek még érdekességek ígérem!
Van egy olyan érzésem hallotok még felőlem sokkal hamarabb, mint gondolnátok! ;)
U.i.: El tudom képzelni mi jár most a fejetekben, de örülnék ha írnátok nekem pár sort. Mit éreztek most? Kíváncsian várom a hozzászólásokat!
Még egyszer szerencsétlenség mentes szép estét!
Üdv.: P. Sawyer