Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

Szünetel!

2012. december 31., hétfő

Boldog új évet!



Sziasztok Kedveseim

Szeretnék mindenkinek boldog új évet kívánni, és remélem hogy 2013 gyönyörű és boldogságban gazdag perceket tartogat számunkra!


Jövőre találkozunk! :)

Üdv: P. Sawyer

2012. december 24., hétfő

Karácsonyi köszöntő!


Szép estét mindenkinek!

Szeretnék Boldogságban és ajándékokban gazdag Karácsonyt kívánni nektek kedves Olvasóim.

Köszönöm, hogy ennyi idő után is itt vagytok velem!

Üdv: P. Sawyer

2012. december 2., vasárnap

7. fejezet - Egy mámoros pillanat

Sziasztok!

Igen nem csalás nem ámítás itt vagyok, de ami még fontosabb, hogy a hetedik fejezetet is magammal hoztam!
Reményeim szerint tetszeni fog nektek és még egyszer elnézést kérek, amiért ennyi ideig tartott elkészülni vele. A fejezet végén találtok egy linket mely a galériába vezet titeket s ott megnézhetitek az ide kapcsolódó képeket is.
A fejezet második feléhez pedig ajánlanék egy dalt amit lentebb találtok majd.
Jó szórakozást!
Üdv: P. Sawyer

Egy mámoros pillanat

 
Átlagos termetű öltönyös fickó volt világos hajjal és zöld szemmel.
– Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte rögvest amint meglátott. A tekintetéből valamint magából abból, ahogyan beszélt rögtön tudtam, hogy még sosem találkoztunk. Csalódottan a hátam mögé pillantottam Pault keresve. Kicsit távolabb húzódott, de rajtam tartotta a szemét.
– Jó napot, a nevem Amira Matthews. Nem szeretnék zavarni, de igazán hálás lennék, ha segítene nekem valamiben. – Kicsit félve kezdtem hozzá, tartottam a reakciójától.
– Mégis miben lehetnék én a maga segítségére? – kérdezte felvont szemöldökkel, mely alatt kíváncsi tekintete már sokadjára járt végig rajtam.
– Mint mondtam Amira Matthews vagyok, fél évvel ezelőtt volt egy igen súlyos szívinfarktusom. Három hónapon keresztül kómában feküdtem, és mikor végre sikerült magamhoz térnem kiderült, hogy amnéziában szenvedek. – Belekezdtem hát a már oly sokszor elismételt történetbe, ami minden alkalommal ugyan olyan reakciót váltott ki az emberekben, mint amilyet ennek a férfinek az esetében is. Sajnálat csillant égszínkék szemeiben s rögvest kedvesebben viszonyult hozzám.
– Talán jobb lenne, ha bent folytatná, ott azért mégiscsak kényelmesebb – mondta majd kitárta előttem az ajtót. Egy futó pillantást vetetten csak a kísérőmre, Paulra, aki látszólag nem értette mi történik majd beléptem a lakásba.
– Ez igazán kedves öntől! – hálálkodtam a szívélyessége miatt.
– Ugyan! – legyintett majd beljebb invitált. – Még be sem mutatkoztam, Brian Atkinson – mondta majd kezet nyújtott, én pedig rögvest el is fogadtam azt. Az ajtón túl egy hosszabb folyosó fogadott. Tojáshéj színű falakkal, barna fapadlóval. A folyosó végén egy igazán elegáns berendezésű nappaliba jutottunk. A barna és mályvaszínek dominanciájával találtam szembe magam. A falak itt is világosak voltak ezzel gyönyörű kontrasztot tárva elém. Képek a falakon, egy nagy kerek tükör az elektromos kandalló felett. A szoba közepén, a kanapé és a fotelek között egy masszív dohányzóasztal állt, mely leginkább a fal színéhez alkalmazkodott az alatt pedig egy vastag szövetekből álló szintén világos tónusú szőnyeg hevert. Határozottan tetszett. – Foglaljon helyet – kérte s a kanapéra mutatott.
– Köszönöm, de ha lehet, inkább tegeződjünk – mondtam felvéve a legnyugodtabb mosolyomat, amire csak képes voltam.
– Rendben, nos, akkor miben segíthetek, Amira? – tért vissza az ittlétem okára.
– A kórházban ahol kezeltek ez a cím volt megadva, mint bejelentett lakcím. Szeretném megtudni, ki vagyok, és hát eddig nem haladok valami jól. Arra gondoltam talán felismersz majd engem és akkor…
– Sajnálom, de még sosem láttalak ezelőtt. Arra biztosan emlékeznék – jegyezte meg fél mosollyal az arcán. Velem szemben foglalt helyet, engem nézett miközben megigazította sötétkék nyakkendőjét mely tökéletesen passzolt fehér, élére vasalt ingéhez.
– Igen, sajnos erre már én is rájöttem, de talán ha megmondanád, mióta laksz itt és, hogy kitől vetted a lakást akkor azon a nyomon elindulhatnék. – Úgy éreztem minden reményem ebben a férfiben van, abban, amit mond majd. Nem akartam még csak belegondolni se mi lesz akkor, ha vele sem járok sikerrel.
– Négy hónapja lakom itt. Nagyon jó áron jutottam hozzá a lakáshoz, legalábbis ahhoz képest milyen jó a fekvése illetve a belső tere is megfelelt az elvárásaimnak. Szinte semmiben sem változtattam rajta, szóval nagyjából minden, amit itt látsz már ilyen volt a beköltözésem előtt is – mesélte miközben hevesen gesztikulált a kezeivel. Tekintve milyen jó megfigyelőnek számítottam nem kerülte el a figyelmemet a gyűrűs ujja körüli halvány színeltérés, ami minden bizonnyal a még nem régiben hordott karikagyűrűjének helyét bizonyította. – Talán ha körülnézel eszedbe juthat valami, hallottam, hogy néha a régi környezetbe való visszatérés előhozhatja az emlékeket – osztotta meg velem az elméletét melynek talán lehetett némi értelme.
– Köszönöm, szívesen körülnéznék, de csak ha tényleg nem jelent gondot! – fogadtam el az ajánlatát. Felállt majd mutatta az utat. Elsőként a konyhába mentünk, amihez a nappaliból nyíló első ajtó vezetett. Laminált fapadló, krómozott mosogató kagyló és tűzhely. A hűtő is szintén ilyen színben virított beépítve a tágas, sok tárolós ében konyhabútorba. A pult szürkés mályvás színnel volt bevonva. Egyszerűen odáig meg vissza voltam érte. Egyszerűen tökéletes volt az egész. El tudtam képzelni, hogy minden egyes bútort én magam választottam ki, hogy minden egyes darabnak én döntöttem el hol lesz a helye. Megérintettem a burkolatokat, a székek támláját.
– Nagyon tetszettek a székek és a szekrény is, úgyhogy itt úgy, ahogy van mindent megtartottam – mesélte miközben tovább kalauzolt a lakásban. A konyhából nyílt egy boltív melyen át visszajuthattunk a bejáratnál lévő folyosóra, onnan pedig a fürdőbe. Teljesen beleillett az eddig látottakba. Bézs, barna és a szürke szín különböző árnyalatai. Egy méretes kád, ami még pezsgőfürdőzésre is alkalmas. Nem találtam benne semmi kivetnivalót tetszett, ahogyan a lakás összes eddig látott része.
– Szóval négy hónapja lakik itt. Tudom nagy kérés, de esetleg meg tudná mondani az előző tulajdonos nevét? – Visszatértem az eredeti célhoz mégpedig, hogy megtudjam kié volt ez a lakás. Ki az, aki megtudja mondani, ki vagyok.
– Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. Az egész lakásvásárlás ingatlanközvetítőn keresztül zajlott. A tulajdonos és én egyszer sem találkoztunk. Megnéztem a lakást, megtetszett aztán megvettem, ennyi. – Úgy éreztem minden eddigi reményem szertefoszlott. Ezek után hova menjek? Kit keressek? Ki tudna végre olyan információval szolgálni, ami igazán segít? Nem kellett feltennem hangosan a kérdést, mert már magamban meg is válaszoltam azokat. Senki. Nincs más nyomom.
– Hát mindenesetre köszönöm, hogy megmutatta a lakást – mondtam, s bár még a hálót nem láttam ezek után már nem is volt kedvem hozzá. Ha az eddig látottak alapján nem jött felszínre semmi emlékem, akkor annak az ostoba szobának a látványa sem lenne képes erre.
– Ugyan Amira ne legyél így letörve! – Kezével megérintette a vállamat amolyan vigasztalásképpen. Kicsit meglepett a dolog, ami egészen biztosan kiült az arcomra is mivel rögvest vissza is rántotta a mancsát. – Ne haragudj! – kért elnézést. – Látom nem voltam valami nagy segítség… De várj csak! Megadom az ingatlanos cég nevét és telefonszámát és talán majd ott tudnak mondani valamit. – Igazán értékeltem a lelkes segíteni akarását, főleg, hogy nem is ismerjük egymást, de ekkor már annyira közel álltam a feladáshoz, hogy nem tudott felvillanyozni az ötlet. Ennek ellenére elfogadtam az elém nyújtott névjegykártyát melyen ez a felirat állt: Colliers International Ingatlanközvetítés és tanácsadás. A jobb alsó sarokban pedig apró betűkkel egy telefonszám.
– Igazán köszönöm a segítséget nem is tartanálak fel tovább, különben is a barátom már biztosan türelmetlenül vár. – Elindultam a kijárat felé ő pedig készségesen kikísért. – Hát minden jót Brian, további szép napot – mondtam és kiléptem az ajtón.
– Viszlát, Amira, remélem sikerrel jár – kívánta majd eltűnt az ajtó mögött. Megfordultam, hogy visszamehessek az autóhoz azonban egy hatalmas nekem ütköző test utamat állta.
– Jézusom Paul, megijesztettél! – sivítottam ijedtemben.
– Neked elment az eszed? – szűrte a fogai közt miközben a szemei villámokat szórtak.
– Te jöttél nekem, mégis mi a fene ütött beléd? – vontam kérdőre viselkedése miatt.
– Hogy én belém mi ütött? Tudod, fogalmam sincs… – fújtatott tovább miközben háta fordítva nekem elindult a kocsi felé. –, de te mégis mit gondoltál, amikor csak úgy bementél annak az idegen férfinek a lakásába teljesen egyedül? – Időközben visszaértünk az autójához, ismét felém fordult miközben kinyitotta nekem az ajtót. Meglepett a hirtelen jött udvariassága melyet a még mindig fenntartott dühével vegyített. Beültem és minden erőmet összeszedve visszafogtam a kitörni vágyó szavaimat. Nem tetszett a számonkérése, de nem volt sem kedvem sem hangulatom egy újabb vitához így inkább elengedtem a fülem mellett.
– Látod nem lett semmi baj belőle, jól vagyok a pasi nem egy elmebeteg őrült – válaszoltam nyugtatóul, de nem értem el kellő hatást.
– De lehetett volna! – fújtatott. Mély sóhaj követte szavait majd rám emelte a tekintetét.
– Jó igazad van! – adtam meg magam csakhogy végét vegyem ennek a kis konfliktusnak. – Lehettem volna körültekintőbb és megfontoltabb – sóhajtottam fel.
– Na és mit mondott? – Pillantása sokkal gyengédebbé, hangja lágyabbá vált mikor ismét hozzám szólt.
– Egyre biztosabb, hogy tök feleslegesen rángattalak el ide – mondtam lehangoltan. Elmeséltem neki szóról-szóra, ami odabent elhangzott ő pedig figyelmesen, néha meg-megvillanó tekintettel végig hallgatott. Miután befejeztem csendben maradt. Hogy azért-e mert nem tudta mivel nyújthatna vigaszt vagy csak szimplán valami megoldáson törte a fejét, fogalmam sincs.
– És az mi? – érdeklődött az ujjaim közt gyűrögetett papír felé biccentve.
– Annak az ingatlanközvetítős cégnek a névjegye, aki lebonyolította az adás-vételt. Brian adta ide azt mondta hívjam fel, talán ők mondhatnak valamit.
– Hát akkor meg mire vársz? Gyerünk, hívd fel őket! – buzdított azonnal majd mikor látta, hogy továbbra sem cselekszem kivette a kezemből, előkapta a mobilját és már tárcsázott is. Én pedig hüledezve kísértem végig az egészet. Néhány perc múlva befejezte a hívást, az időközben felgyülemlett izgatottságtól alig vártam, hogy mondjon végre valamit.
– Szóval? Mit mondtak? – türelmetlenkedtem, ami úgy tűnt szórakoztatja őt.
– Azt, hogy telefonon nem oszthatnak meg semmiféle információt – vágta rá a cseppet sem örömteli hírt s ismét elkámpicsorodtam. – Viszont, ha bemegyünk hozzájuk többre juthatunk – folytatta és már el is fordította az indítókulcsot.
– El, de mégis hova? – faggattam tovább és a sebváltót markoló kezére tettem a kezem, ami megállásra késztette. Azonnal el is rántottam az ujjaim és visszaejtettem őket az ölembe.
– Seattle-be. – Jött a válasz.
– Seattle-be? – kerekedtek el a szemeim döbbenetemben. – Na de az vagy négyórányi út innen Port Angelesből, Forksból meg még több! Nem várhatom el, hogy ennyit utazgass! Haza, aztán vissza egészen Seattle-ig…
– Ha most elindulunk öt körül biztosan ott leszünk, a nő pedig azt mondta nekem a telefonban, hogy hatig bent vannak. Olyan tizenegy, éjfél fele pedig már otthon is lehetünk Forksban.
– Biztos vagy benne, hogy időben oda tudunk érni? – adtam hangot a bizonytalanságomnak.
– Szerintem igen, már ha tényleg még most elindulunk – biztosított határozott hangon.
– Akkor mire várunk még? – Persze csak költői kérdésnek szántam és Paul jól tudta ezt. Ismét beindította a motort majd miután kellőképpen szét nézett kifordult az útra. A megengedettnél gyorsabban hajtott ebben biztos voltam ám ténylegesen megbizonyosodni róla, nem mertem. Kezdett visszatérni belém a remény miközben egyre nagyobb utat hagytunk magunk mögött.

– Na és mi a helyzet veled és Daviddel? – kérdezett rá, amin nem mondom igazán meglepődtem. Először nem is tudtam miként válaszolhatnék csak beszéltem össze-vissza, talán még olyasmit is elkotyogtam, amit egyáltalán nem kellett volna.
– Öhm hát… jól meg vagyunk, azt hiszem… vagyis tudom, igen remekül megvagyunk. Igaz David kissé kiakadt rám a minap, de talán igaza van, nem tudom – hadartam zavaromban ő pedig alig bírt követni. Hirtelen felém kapta a pillantását, amitől olyan érzésem támadt mintha valami rosszat tettem volna. Olyan vesébe látó pillantással nézett rám, hogy még levegőt is elfelejtettem venni.
– Hogy érted, hogy kiakadt? – villant egyet sötét írisze, hangja ismét érdessé vált.
– Jaj, hát igazán semmiség volt csak kiborult egy icipicit. – Nagyon reméltem, hogy itt le is zárjuk a témát, de persze mindhiába.
– De ugye nem bántott? – villant ismét a szeme.
– Mi? Dehogy! Nem. Hogyan is jut ilyesmi az eszedbe? – rivalltam rá, amitől azonnal ellágyult a tekintete.
– Most mi van? Nem titok, hogy kicsit forrófejű a srác! – védekezett rögvest s közben rutinosan megelőzte az előttünk masírozó Ford Mondeót. Fújtató hangot hallatok, ami miatt ismét rám néz. Zavart a tekintete.
– Oh, csakugyan? Szerintem a forrófejűség egy másik ismerősömről is elmondható… gondolkozz, talán beugrik, ki lehet az, és nem emlékszem, hogy bármikor is bántalmazott volna! – Csak mondtam és mondtam és végül úgy tűnt nem tud vitába szállni az érveimmel.
– Jó igazad van, bocs – mondta. Ezután ismét egy kis csend következett belefeledkeztem a gondolataimba melyek a múlt szombat este körül jártak.
David egész nap „dolgokat” intézett el melyekbe nem igazán engedett betekintést. Igazság szerint nem is akartam rá erőltetni a dolgot. Biztos csak uncsi papírok meg számok tömkelegéről van szó, amihez semmi szükség rám. Mikor elment azt mondta érezzem magam otthon nála, úgyhogy én így is tettem. Összepakoltam kicsit az elmúlt hetekben felhalmozott kupit. Elmosogattam, port töröltem és felporszívóztam. Kis kutakodás után találtam friss ágyneműhuzatot így azt is lecseréltem. Frissen illatozva és szépen megágyazva várta Davidet és engem. Örültem egy kis pakolászásnak, mert így lekötöttem a figyelmem és semmiképp sem járattam olyan dolgokon az eszem, amiken nem lett volna szabad. Szóval a nap nagy részét pakolászással ütöttem el. Hirtelen jött ötlettől vezérelve arra jutottam elég volt a házhoz rendelt kész kajákból így a hűtőhöz léptem és kiszedtem belőlem mindent, ami csak egy finom steak vacsihoz szükséges. David olyan nyolc körül ért haza én akkor még javában munkálkodtam, a húshoz szánt krumplival bíbelődtem, amit vajjal és oregánóval ízesítettem majd gondos fóliázás után betettem az előmelegített sütőbe. Finom illat lengte be az egész konyhát, és ahogy láttam kedvére volt a látvány, amit a tűzhely és én nyújtottunk. Körbepillantott majd ismét rám nézett. Csillogott a szeme és ez az egyetlen apró dolog bűntudatot ébresztett bennem.
– Meg tudnám szokni ezt az életet – mondta majd oda hajolt egy csókra. Egy hosszú csókra.
– Na, hát ebben egy percig sem kételkedem – reagáltam mosolyogva mire magához rántott és ismét megcsókolt. Vadul talán kicsit erőszakosan, de nem tettem szóvá.
– Menj, zuhanyozz le, addig elkészülök – szóltam neki mikor elengedte a derekam. Bólintott és már el is tűnt. Nem sokkal később megjelent ám ekkor már frissen illatozva, csak egy bokszert viselve. A vacsora tálalva volt így le is ültünk egymással szemben. Kajálás közben nem sokat beszélt, és ha meg is szólalt csak annyit volt képes kinyögni két falat között hogy „Ez isteni!”, valamint „Nagyon, de nagyon isteni!”. Miután felfalt mindent bevállalta a mosogatást így én el is mehettem zuhanyozni. Nem vacakoltam sokáig, gyorsan elintéztem mindent majd belebújtam a sort és trikó együttesembe. David iszonyat gyors munkát végzett az edényekkel, mert mire visszaértem a konyhában neki már nyoma sem volt. A hálóból kiszűrődő hangból tudtam, hogy ott megtalálom.
Már az ágyban feküdt és unottan váltogatta a csatornákat. Egyik sem kötötte le túl sokáig, jöttömre pedig rögvest félre is tette a kis készüléket. Bebújtam a helyemre ő pedig nem titkolva terveit azonnal ott is termett rajtam. De úgy mindenhol, csókokkal halmozott el a számon, az államon, a nyakamon, a vállamon és a bőröm még sok-sok egyéb részén. Már a sokadik éjszaka volt, amit nála töltöttem, David pedig egyre szenvedélyesebb és szenvedélyesebb lett ellenben velem, aki valamilyen oknál fogva minél többet akartak tőle annál tartózkodóbb lett. Több alkalommal visszautasító voltam vele szemben, amit mindig vagy legalábbis legtöbbször készségesen el is fogadott mindenféle harag nélkül, ám legutóbb kicsit másképpen alakultak a dolgok.
– Annyira kívánlak – nyögte a fülembe miközben kezével fel s le járt a testemen. Kényelmetlenül fészkelődtem alatta, próbáltam… igazából nem is tudom mit próbáltam.
– David… most valahogy nincs ehhez hangulatom, húzós napom volt a kórházban és nagyon elfáradtam – Bocsánatkérő pillantásokat vetettem felé azonban dühtől izzó tekintete azonnal megrémisztett. Lemászott rólam, majd felállt és magára rángatta a szürke pamut nadrágját. A mellkasán és a karján feszülő izmok vonaglottak a bőre alatt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire felmérgelte magát ezen a semmiségen.
– Nem tudom feltűnt-e, de ez már a huszonegyedik század. Több mint egy hónapja, hogy együtt vagyunk, meg sem tudom számolni hány éjszakát töltöttünk már együtt… Megértő voltam, hogy nem akarsz gyorsan haladni, hogy az amnéziád miatt nehezebb neked, de most kezdek kicsit frusztrált lenni! – Teljesen kikelt magából mégis valamiért úgy éreztem képes lenne rosszabbra is. Megbántódtam a szavai hallatán és köpni-nyelni nem tudtam. Egyetlen szót tudtam kinyögni, de ez neki ezúttal nem volt elég.
– Sajnálom – suttogtam megilletődve. Felém kapta villámló kék szemeit, dacosan végig mért majd kiviharzott. Hallottam, ahogy bevágódik utána a bejárati ajtó. Összerándultam ijedtemben. Néhány percig még ültem ott, lejátszottam magamban újra és újra David szavait majd felöltöztem és lévén, hogy nem kocsival érkeztem hazasétáltam a hűvös La Push-i éjszakában.
– Már csak ez hiányzott! – Paul mérgelődő hangja rántott vissza a jelenbe. Azonnal felé kaptam a tekintetem, kutatva mi baja lehet, de nem láttam rajta semmit. Indulatosan a kormány közepére nyomta a tenyerét mire a duda élesen felvisított. A miénket további harsonák követték. Amerre csak néztem autók hada állt. Dugóba kerültünk… Szuper! Idegesen pillantottam az órára, ami már fél négyet mutatott. Ideges lettem tekintve, hogy még komppal is utaznunk kell legalább egy órát, félő volt, hogy nem hogy ötre, de még hatra sem sikerül majd odaérni. Paul sűrűn pillantgatott felém, amitől csak még idegesebb lettem. Hogy valamivel eltereljem a figyelmem inkább bekapcsoltam a rádiót és ráhangolódtam a zenére.

További háromnegyed óra múlva végül sikerült kikecmeregni a dugóból s a hatalmas mákunknak köszönhetően épphogy sikerült elcsípnünk a kompot is. Eközben kifaggattam Paul az életéről, persze gondosan mellőzve a volt barátnőjét. Elmondása szerint mindig is egy léhűtő és csapodár pasi volt. Mosolyogva mesélte a jobbnál jobb húzásait, amit elkövetett a haverjai ellen illetve azokat a számomra vicces – az érdekeltek számára már kevésbé –, lekoptatási műveleteit melyekkel szegény lányokat hülyítette. Mesélt egy egészen kicsit a családjáról is, ami miatt egyszeriben jóérzés töltött el. Jó volt, hogy ennyire megnyílt nekem és kibujt a szótlanságból.
A komp zsúfolásig megvolt telve, és rettentő lassan haladt. Kezdtem azt hinni, hogy valami összeesküvés áldozatává váltam és valaki nagyon nem szeretné, ha időben megérkeznék Seattle-be. Paul egy ideje csendbe burkolózott, de valahogy nem zavart. Meglepően jóleső szótlanság volt ez köztünk, ami még messziről sem hatott kellemetlenül. Az előttünk elterülő temérdeknyi víz miatt erős szél fújt, ami ellen kissé kevésnek bizonyult az a bőrdzseki, amit reggel felvettem. Kezdett igazán vacogni a fogam és tudtam még az út felén sem vagyunk túl.
– Tessék, vedd ezt fel – szólalt meg mellőlem kísérőm. Rám terítette a kabátját és teljesen elárasztott Paul illattal.
– Köszönöm – fordultam felé hálás mosollyal az ajkamon. Visszamosolygott, megjelent az a két kis mélyedés az arca két oldalán.
– Nincs mit – motyogta ismét komoly ábrázattal. Újból a hullámokat figyelte én pedig titkon beleszippantottam a kabátba. Furcsán bódító hatással volt rám az illata, olyan, amit sosem képes megszokni az orrod. Mindig felismered, mindig érezni akarod.
Egészen közel egy szerelmespár álldogált. A férfi szorosan a karjába zárta, a testével óvta a csípős széltől. Hirtelen én is vágyni kezdtem az érintés után. Az után a bizsergető érzés után, amit csak bőr a bőrön okoz.
A szemem sarkából Paulra sandítottam. Elcsíptem a pillanatot amint elkapja a tekintetét arról a párosról. Vajon még mindig szerelmes Jamie-be? Ennyi idő után is képtelen volt elengedni őt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben. Akaratlanul is megjelent a fejemben egy kép. Erős, izmos mellkas felszül a hátamnak és tartja távol tőlem a szelet. A meglepetés csak akkor ért, amikor megfordulva Paullal találtam szembe magam. Ragyogó szemmel néz le rám és mosolyog, igazán mosolyog.
– Azt mondják még húsz perc és végre odaérünk. – Ismét az ő hangja rántott vissza a valóságba. Kitisztult, de még mindig az előbbi dolog hatása alatt lévő gondolatokkal fordítottam felé az arcom s amint megláttam nyomban elöntött a bűntudat. Fülsértő módon sipított a fejemben egy név: David!
Több mint egy hónapnyi együttlét és egyszerűen képtelen vagyok közel engedni őt magamhoz. Éjszakánként fent maradok, és csak nézem, ahogy alszik. Megfigyelem a vonásait és fogalmam sincs mit és miért, de folyton keresek rajta valamit. Néha végig simítok az arcán és úgy érzem az ismerős arc, idegen számomra. Olyankor azon töprengek vajon helyes döntést hoztam azon az estén, amikor nála húztam meg magam? Majd rögtön rá is vágom, hogy hát persze, hisz David jó barátom, kedves velem és nem utolsó sorban jó pasi… Majd végül a kérdés mely nem hagy nyugodni: Mi baj lehet velem?
Az órámra pillantottam, azon a napon úgy századik alkalommal. Mintha valaki direkt felgyorsította volna az idő kerekét egyetlen okból mégpedig, hogy mindenképp elkéssek. Miután értesítettek minket, utasokat, hogy hamarosan megérkezünk Seattle-be, beszálltunk az autóba. A műszerfalon villogó óra is a képembe ordította, hogy alig fél órám van hatig, amikor is az ingatlanközvetítő bezárja kapuit. A Seattle-i kikötőnél már gyorsan mentek a dolgok mindenki sorjában legurult a kompról, hogy aztán kicsit beletaposhassunk a gázba. Láttam Paulon, hogy igazán igyekszik, de amikor leparkoltunk a Colliers International előtt és láttuk az épület kihaltságát tudtuk, hogy elkéstünk. Több mint négyórányi utazás, tömörülés a dugóban és a kompon és mégsem sikerült időben megérkeznünk. Csalódott voltam, ha akartam volna sem lettem volna képes leplezni.

Egy lepukkant bár, három pohár olcsó vörösbor, és hangosan üvöltő zene. Pontosan erre volt szükségem ez után a nap után. A magasba emeltem a kezem, mire azonnal megjelent mellettem az egyik pincér.
– Még egy ilyet kérnék – mutattam a már majdnem üres poharam felé –, köszönöm. – Bólintott és eltűnt.
– Nem lesz egy kicsit sok? – zsörtölődött Mr. Morcos, miközben ő még mindig az első pohár sörét szorongatta az ujjai közt.
– Nem – feleltem majd lehúztam az utolsó kortyot is. A pincér megérkezett egy újabb teli pohárral, letette elém és távozott. A kezembe vettem és figyeltem a vörösen hömpölygő italt. A pohár egyik végéből a másikba csapott át, hullámokat kavart, megrekedt. Úgy éreztem én is épp ilyen vagyok. Leragadtam a jelenben és fogalmam sincs, miként tekinthetnék vissza a múltamba. Múlt nélkül pedig hogyan tekinthetnék boldogan a jövőbe? Egy idegen férfi házában lakom, kedvességből, talán szánalomból tűr meg maga mellett, ami ha lehet még rosszabb.
Hűs, tömör üveg érintette az ajkam, mikor újabb kortyot döntöttem magamba. Éreztem, ahogyan a selymes folyadék végigcsurog a torkomon, és azt kívántam bárcsak eszembe jutna valami, bármi. Éreztem, hogy Paul engem figyel, de jelen pillanatban senki és semmi nem érdekelt. Nem érdekeltek azok a sűrű pillák alól vizslató mélybarna szemek, vagy a vonallá préselődött ajkak, a széles állkapocs, a domborodó mellkas, a feszes karizmok. Semmi. Egy kis nyugtot akartam, hogy néhány órácskára elengedhessem magam és szarjak a világra. Az alkohol lassan megtette a hatását, éreztem, hogy bizsereg az arcom, hogy kezd forrni a vérem, és a rossz kedvem szép lassan elpárolog. A dübörgő zene is lassan élvezhetővé vált, mi több úgy éreztem képtelen vagyok megmaradni a fenekemen.
– Menjünk táncolni! – harsogtam Paulnak. Felpattantam a székről, kicsit még meg is inogtam, de gyorsan egyensúlyra találtam Paul karjába kapaszkodva.
– Szerintem mennünk kéne – javasolta zavarodottan, de nekem eszem ágában sem volt egyetérteni vele. Maradni akartam, azt akartam, hogy táncoljon velem.
– Szerintem pedig táncolni – erősködtem, de miután többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült felrángatnom a székről feladtam. – Jó hát akkor táncolok egyedül! – Nem is pazaroltam tovább az időt az összetapadó tömegbe vetettem magam. Csukott szemmel ringattam magam, tekertem a csípőm pont úgy, ahogy a ritmus megkívánta. Nem gondolkodtam, csak elengedtem magam és hagytam, hogy a zene magával vigyen. Összesimuló párok vettek körbe, olyan kibogozhatatlan módon egymásba csavarodva, hogy nem tudtam volna megmondani, melyik kéz kihez tartozik. A zene megállás nélkül dübögött körülöttem, idegenek teste tapadt hozzám, de nem törődtem velük. Nem, egészen addig, amíg meg nem éreztem egy merész tenyeret a csípőmre csusszanni. Megfordultam, hogy lássam ki az, hogy megmondhassam neki, nem jó helyen kopogtat, de akkor találkozott a tekintetem az ismerős mélybarna írisszel és hirtelen megnyugodtam. Megmagyarázhatatlan biztonság érzése telepedett rám, eleredt a könnyem. Utáltam ilyennek mutatkozni előtte, sőt bárki előtt, de a mai szerencsétlenkedéseim után, és a tőlem szokatlan alkoholmennyiség után nem bírtam tovább.
– Hé, hé azért ennyire nem rossz a helyzet! – vigasztalt, bár hangja épp hogy csak eljutott hozzám.
– Sajnálom – suttogtam így biztosan meg sem hallotta karjai mégis erősebben fonódtak körém. Mintha megérezte volna, mennyire szétesőben vagyok. Úgy éreztem pillanatokon belül darabokra hullok, szükségem volt a közelségére, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Gyors ütemű dallam szólt a hangszórókból mégis lágyan ringtam az ölelésében. Fogalmam sincs hány percig tartott, én már csak a kimerültség egyre nehezedő súlyát éreztem magamon.

Lágy szatén ölelését éreztem a testemen, finom liliom illatot az orromban. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem hol vagyok. Egy hatalmas ágy terült el alattam, a szobában, amiben ébredtem csak a fürdőből kiszűrődő kevéske fény biztosított némi látóteret. Víz csobogása furakodott a tudatomba s elgémberedett tagjaim önálló életet élve azonnal a hang irányába vittek. Elképzelésem sem volt arról ki lehet odabent, de valami megmagyarázhatatlan erő vonzott felé. Az ujjaim lágyan a kilincsre fonódtak, s jóleső meleg levegő csapott meg, amikor kijjebb tártam az ajtót. Gőz lepte el az egész helyiséget, de még az üvegajtókra lecsapódott pára ellenére is meg tudtam állapítani, hogy egy férfi áll a vízsugár alatt. Csak nem David az? Hogyan került ide? És egyáltalán hol van az az itt? Nem az ő házában voltunk és nem is az „enyémben”. Megbabonázva figyeltem az izomtól duzzadó karok homályos sziluettjét. A széles vállakat és…
Még mielőtt tovább gondolhattam volna kinyílt a tolóajtó. Határozottan nem David volt az, a látványtól mégis kiszáradt a szám és hevesen vert rozoga szívem. Mire feleszméltem már ott álltam, vészesen közel hozzá. Képtelen voltam betelni a képpel, ami elém tárult. Nem szólaltam meg, de ő sem tette. Helyette inkább kinyúlt a kezem után és még közelebb vont magához. Alig egy lélegzetvételnyi hely maradt már csak közöttünk. A forró víz teljesen eláztatva fekete selyem hálóruhámat, csordogált végig a testemen, szította a már így is fortyogó vágyat a zsigereimben. Fogva tartotta a tekintetem, lágy mégis szenvedélyes érintése a csípőmön pedig megszaporázta a légzésem. Mikor végre összeértek az ajkaink úgy éreztem menten szétrobbanok. Olyan érzéseket hozott elő belőlem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. A bódultság teljesen körbefont, magába szívott. A következő, amire felfigyeltem forró tenyere a fenekemen, a kabin üvege a hátam mögött. A lábaim szorosan ölelték körül férfias csípőjét s mikor megéreztem vágyának nyilvánvaló jelét a combomnak nyomódni akaratlanul is belenyögtem a szájába. Ujjai magabiztosan siklottak le az oldalamon majd fel a karomon végig cirógatva a nyakam vonalát, hogy aztán ismét délnek induljon s tenyerével a melleimet ostromolja. Ajkai hol az enyémet falták, hol a nyakam vékony bőrét hintették fenséges csókokkal.
Ezek után már képtelen voltam nem zihálni vagy nyögni a karjai közt. Minden újabb érintéssel egyre közelebb kerültem az extázishoz. Olyan volt mintha a testem minden idegvégződése egyetlen pontban futna össze. Kínzó gyönyörben estem darabjaimra s szinte már fájdalmasan vágytam arra, hogy magamban érezhessem. Ajkai újfent lecsaptak az enyémekre, hevesen falva őket majd férfiasságát testem legsajgóbb pontjához érintette…

Enyhe kábulat uralkodott rajtam. Borsmenta és dohány illategyveleg terjengett a levegőben.
– Csak egy álom volt – suttogtam bele az éjszakába. Egy nagyon valóságos álom melynek túlontúl élénk képei még mindig ott lebegtek lelki szemeim előtt.
– Amira minden rendben? – Paul hangjára azonnal kipattant a szemem. Hát ő is itt van?
Nagy nehezen ülőhelyzetbe tornásztam magam, tekintetemmel pedig azonnal Pault kerestem. A Hold volt az egyetlen fényforrása a szobának, de még így is láttam, a hely közel sincs olyan szép, mint az álombéli. Paul a helyiség egyetlen ágyával szembeni fotelben ült. A kékes fény lágyan megvilágította az arcát. Aggódó, zavarodott arckifejezése semmi jót nem ígért. Talán beszéltem álmomban?
Emlékeim szerint temérdeknyi alkoholt döntöttem magamba, a hatását még mindig éreztem. A szemem elé táruló emlékképek és a bor jótékony hatásának köszönhetően kezdtem egészen furcsán érezni magam. Kellemesen, de valahogy másként.
– Amira hallasz engem? – szólalt meg újra az ágy végéhez térdelve. Őszintén nem is igazán figyeltem arra mit mond. Sokkal inkább az kötött le, amivel tette azt. Ajkainak formája, az ahogyan megugrik az ádámcsutkája miközben nyel. Szinte éreztem, ahogy megcsókol és ettől megugrott a pulzusom. Közelebb férkőztem hozzá, de még így is legalább egy méternyi távolság választott el tőle. Teljesen magamnál voltam és mégsem. Tudtam mire készülök mégsem bírtam nem megtenni. Annyira vágytam rá. Minden porcikám akarta azokat az érintéseket, melyeket néhány perce megálmodtam. Kétségbeesetten akartam, hogy beteljesüljön, hogy úgy szeressen, mint akkor.
Nem gondolkodtam tovább, a felsőm alját megragadva szép lassan felgörgettem azt, majd eldobtam valahova az ágy lábához. A torkomban dobogó szívvel vártam miként reagál Paul, és mint az várható volt jól megleptem. Felnézett rám azokkal a csillogó sötét íriszekkel melyekben ijedtség, zavarodottság tükröződött. Feltápászkodott majd tett egy apró lépést hátra, de mindeközben egy másodpercre sem vette le rólam a szemét. Egy nagyon rövid pillantást vetettem magamra. Igaz nem fekete selymet viseltem, de ez is éppen eléggé figyelemfelkeltő darab volt. Sötétkék csipkében és szaténban feszítettem a hajam pedig – már amennyire képes voltam megítélni – rakoncátlanul omlott a hátamra.
– Amira légy szíves vedd vissza a pólód. – A hangja magabiztos volt, de abból, ahogy nézett, tudtam csak színjáték az egész. Ahelyett, hogy tettem volna, amire kért még közelebb férkőztem, ki egészen az ágy végébe. A térdemre ereszkedve végig simítottam fehérneműbe bújtatott melleimen s magamban azt képzeltem ő teszi ezt velem, az ő keze érinti a testem. A halántékához szorított ujjakkal fordított hátat nekem s szinte éreztem a belőle áradó vibrálást.
– Paul, kérlek – búgtam kéjesen. Visszaült a fotelbe majd a tenyerébe temette az arcát. Fogalmam sincs honnan jött az a fene nagy bátorságom, de lekászálódtam az ágyról, hogy aztán letérdepeljek elé. Nem nézett rám, nem szólt hozzám. A felkarjára simuló ujjaimtól megfeszültek az izmai mintha ezernyi kis elektróda húzná görcsbe őket. – Nézz rám – kértem lágy hangon mire izmai ismét elernyedtek, és kezeit is szép lassan elvette csábító arca elől. Tekintetével azonban kitartóan valahová mögém meredt még véletlenül sem pillantva rám vagy hiányos öltözékemre. – Nem tetszem neked? – kérdeztem továbbra is a lehető legnyugodtabb hangon, de belül megfeszült minden idegszálam. Váratlanul rám kapta a tekintetét, pillantása tépelődő és aggodalmas volt.
– Nem erről van szó – sóhajtotta. Újabb adag adrenalin áradt szét a testemben ennek hallatán, és tőlem szokatlan merészséggel felé hajoltam. Meg akartam végre csókolni, úgy igazán, de még mielőtt megtehettem volna felemelkedett, magával citálva engem is és visszatessékelt az ágyhoz. Már azt hittem végre megadta magát, de aztán lehajolt a pólómért és a kezembe nyomta. – Vedd fel. Légy szíves. – Ekkor már közel sem állt olyan szilárd lábakon, mint percekkel előtte.
Két választási lehetőségem támadt. Vagy teszem, amit mond, mit sem törődve azzal mit követel a testem, vagy nem adom fel és megszerzem, amit akarok.
– Paul… kérlek! – Nem tudtam mást kituszkolni a számon mégis úgy éreztem ez a két kicsiny szó mindent elmond, amit kell. – Szükségem van rád. – Kimondott szavaim csak lebegtek a levegőben, válaszra várva.
– Te ezt nem érheted – nyögte. – Egyszerűen nem tehetem – mondta, de ennek ellenére tett egy lépést felém. – Nem megy – súgta meggyötörten. Ekkor már ott állt egészen a közelemben. Engem nézett miközben jobb keze lágyan szőke fürtjeim közé simult. Beleborzongtam az érintésébe. Tenyerébe simítottam arcomat még mielőtt elhúzhatta volna azt, és csak élveztem. Halk nyögést hallatott, amibe ismételten beleremegett a gyomrom.
– Bármiről is van szó feledkezz meg róla. Ne gondolkodj, csak add át magad a vágyaidnak. – Csendben maradt s felbátorodva szótlanságán lágyan végig simítottam felsőtestén. Még így pólón át is éreztem milyen szorosan feszülnek bőrének az izmok.
– Ezt akkor sem szabad – motyogta szerintem inkább csak magának. Két keze közé fogta az arcomat, játszadozva a kusza hajtincsekkel, megsimítva az állam vonalát majd hirtelen mohón és elsöprő vehemensséggel az ajkaim után kapott. Fel sem fogtam az első pár pillanatban, hogy tényleg megtörténik s, hogy az igazi csókja klasszisokkal finomabb az álombélinél.
Pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy a hátamon fekszem, Paul pedig ott van mindenhol. A számon, a nyakamon, a kulcscsontomon. Mindkét kezemet a fejem fölé emelve tartott egy helyben miközben ajkaival felfedezett. A dekoltázsom kényeztetése után a hasam következett, egészen le a köldökömön át, vészesen közeledve a nadrágom szegélyéhez. Hangosan zihálva követtem figyelemmel minden észveszejtő mozdulatát melyekkel megszabadított a nadrágomtól is.
Mikor ismét szabaddá váltak a kezeim végre én is megfoszthattam a pólójától, felfedve hőn áhított testét. Lehunyt szemekkel élvezte az érintéseimet. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét átvehettem az irányítást és a csípőjére ültem. Hátranyúltam, hogy kikapcsolhassam a melltartómat s lassan megváltam attól is. Ha lehet csak még jobban felizgatott az a mohó csillogás, amit a szemeiben láttam. Szinte felfalt a pillantásával és ettől gyönyörűnek, igazán kívánatosnak éreztem magam.
Simogatást simogatás, csókot pedig csók követett melyeket egymás után ismétlődő nyögésekkel és sóhajokkal fogadtunk. Álmomban szenvedélyes szerető volt s azt hinné az ember, hogy azt a valóságban már nem lehetséges felülmúlni, Paulnak mégis sikerült.
Mintha már hosszú ideje ismernénk a másikat, tudva mivel okozhatunk földöntúli gyönyört neki.
Az éjszaka hosszúra nyúlt s mikor végre ténylegesen elmerültünk egymásban úgy éreztem végre otthonra leltem.
Hosszú percekkel a beteljesülés után is pihegve feküdtünk egymás mellett. Szótlan volt, de én sem voltam képes egyetlen értelmes gondolatra sem. Nem sokkal később viszont felpattant, magára rángatta a nadrágját, áthúzta fején a pólóját s belebújt a cipőjébe.
– Ho-hova mész? – kérdeztem zavartan. Rám nézett, de már nyomát sem láttam annak a rajongásnak, mint alig néhány perce.
– Most el kell mennem egy kicsit. Öhm… majd jövök – felelte majd kiviharzott az ajtón.
Odakint még sötét volt és borús. Ahogy visszaidéztem azt a zavart pillantást tudtam, ismét hontalanná váltam.


2012. november 30., péntek

Hetedik fejezet? Kész!


Hello, hello hello!

Good News!


El sem hiszem, de elkészült a hetedik fejezet már csak a bétázás van és ti is olvashatjátok! Hajnal fél négyig pötyögtem, de meg van végre! Remélem, örültök, mert én nagyon!
Készüljetek, hamarosan újra jelentkezem!

Üdv. P. Sawyer

2012. november 17., szombat

Sajnálom...


Sziasztok!


Elérkezett az ideje, hogy mondjak valamit… valamit, ami megnyugtató vagy ilyesmi, de sajnos semmi ilyesmivel nem tudok szolgálni. Nem tudok kifogásokat felhozni és őszintén nem is akarok!  Magyarázat arra, hogy mi van velem, miért nem megy az írás mostanában egyszerűen nincs vagy legalábbis én még nem akadtam rá. Jó pár dolgot kipróbáltam, amivel segíthetnék magamon. Próbáltam nem foglalkozni a dologgal, félre tenni, hogy majd aztán varázsütésre nekiállok, és hipp-hopp, kész leszek, de nem jött össze. Új és régebbi könyvek olvasásába fogtam bele, reménykedve abban, hogy az majd segít, visszahozni a kedvemet, és bár a könyvekért rajongok mindért egytől egyig az íráshoz nem volt elég. Erőszakosan leültem a gép elé, megnyitottam a Wordot, de csak bámultam és bámultam anélkül, hogy akár egyetlen szóval is bővítettem volna az eddig megírtakat. Szóval most már több mint két hónapja tartok ott, hogy nyolc oldal meg van a hetedik fejezetből. És a fenébe is tudjátok mi a legrosszabb és a legidegesítőbb az egészben? Tudom mit kellene megírnom ebben a fejezetben, mi több már majdhogynem az egész történet lefolyásával tisztában vagyok mégis ha írásra kerül a sor egyszerűen leblokkolok, nem jönnek a szavak.

Úgy érzem ezzel nem csak magamat, de elsősorban titeket, Amirát, Pault és mindenkit cserben hagyok. Nem tagadom attól tartok, ha ez így megy tovább a végén egy olvasóm sem marad és ez az egyik legrosszabb dolog  ami megtörténhet velem.

Az ok, amiért ezt most elmondom nektek részben a saját lelkiismeretem könnyítésére részben a ti megnyugtatásotokra szolgál. Még akkor is, ha valójában semmi megnyugtatóval nem szolgálok. Nem tudok megnevezni egy napot, hogy majd akkorra kész leszek, nem tudok ígérni semmit… csak azt, hogy próbálkozom addig, amíg el nem készülök, amíg helyre nem jövök.

Higgyétek el nekem fáj a legjobban ez az egész. Utálok félbe hagyni dolgokat… éppen ezért ezúttal sem fogok így tenni.

Remélem nem utáltok nagyon, ha mégis így lenne akkor azt nagyon sajnálom!

Egy kis engesztelésképpen mutatok egy kis ízelítőt, és döntsétek el ti, vártok-e addig, míg a butuska fejemben helyre rázódnak a dolgok!

Részlet a hetedik fejezetből:

„– Neked elment az eszed? – szűrte a fogai közt miközben a szemei villámokat szórtak.
– Te jöttél nekem, mégis mi a fene ütött beléd? – vontam kérdőre viselkedése miatt.
– Hogy én belém mi ütött? Tudod, fogalmam sincs… – fújtatott tovább miközben hátat fordítva nekem elindult a kocsi felé –, de te mégis mit gondoltál amikor csak úgy bementél annak az idegen férfinek a lakásába teljesen egyedül? – Időközben visszaértünk az autójához, ismét felém fordult miközben kinyitotta nekem az ajtót. Meglepett a hirtelen jött udvariassága melyet a még mindig fenntartott dühével vegyített. Beültem és minden erőmet összeszedve visszafogtam a kitörni vágyó szavaimat. Nem tetszett a számonkérése, de nem volt sem kedvem sem hangulatom egy újabb vitához így inkább elengedtem a fülem mellett.”


Nem sok, tudom, de remélem felkeltette a kíváncsiságotokat.

Köszönöm a figyelmeteket, további szép hétvégét kívánok nektek!

P. Sawyer

2012. október 19., péntek

Új blog!


Szép estét!

Csak annyit szerettem volna mondani, hogy megnyitottam a blogot, amit említettem, holnap pedig felkerül az első könyv kritikám. Remélem, tetszik majd ez is nektek és nagyon örülnék, ha terjesztenétek a hírt, miszerint megnyílt az új kritika blog! *tündéripillantásokkalnéz*
Pusszantás nektek!

Üdv: P. Sawyer
Katt a képre

2012. október 18., csütörtök

Helyzetjelentés!


Sziasztok!

Gondoltam eljött az ideje egy kis helyzetjelentésnek. Nos, jelenleg nyolc oldalam van a következő fejezetből és már mindent elterveztem vele kapcsolatosan. Mi történik majd, merre és kivel mit csinálnak drága szereplőim, szóval egyet biztosan megígérhetek izgi fejezet lesz ez! Amit nem tudok pontosan megmondani az az, hogy mikorra lesz készen. Hosszú fejezet lesz az biztos viszont drága szerelmemnek és a bacijainak köszönhetően most ágyban fetrengek éjjel-nappal. Minden meg van ami ezzel együtt jár, de ami a legrosszabb az orrdugulás és kevés alvás szóval kicsit szét vagyok esve.

No, de ennek ellenére igyekszem és a jövő hét hétvégéig előreláthatóan talán, ismétlem talán sikerül elkészülnöm.

Előre is köszönöm a türelmeteket és szép hétvégét kívánok nektek!

Egy kérdés! Már nagyon régóta gondolkodom azon, hogy indítanék egy könyvajánló illetve véleményező blogot amin változó időközönként frisselnék. Az első könyv Maggie Stiefvater Shiverje lenne amennyiben érdekel titeket... Nos? 

Üdv: P. Sawyer

2012. szeptember 26., szerda

6. fejezet - Felderítésen


Hellóbelló!
Ahogy ígértem most már tényleg a frissel érkeztem! Tudom, hogy nem voltam túl jó mostanában hozzátok, *nagyonsajnálja* de ennek a fejezetnek ismét kész szenvedés volt a megírása. Remélem ez azért az olvasás közben nem fog feltűnni senkinek és elnyeri majd a tetszéseteket! Elérkeztünk az izgi részekhez, amikor fény derül Amira múltjára… na persze csak apró lépésekben!
Jó olvasást nektek és kérlek titeket jelezzétek a gondolataitokat felém, komi, pipa vagy akár e-mail formájában!
Üdv. P. Sawyer

Felderítésen


Kellett egy pár másodperc, míg egyáltalán felfogtam a nekem szegezett kérdését. Nem csak maga az, amit kérdezett, de az, ahogyan tette azt felháborítónak és teljes mértékben jogtalannak éreztem. Nem is kellett nekem sem több, rögvest felment bennem a pumpa és még mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek, kitéptem a kezem a markából és csak úgy özönlöttek belőlem a szavak.
– Te pedig elárulnád, mégis mi közöd van hozzá? Elismerem nagyon kedves és nagylelkű volt tőled mikor megengedted, hogy itt maradjak nálad, de ez nem jogosít fel arra, hogy számon kérj rajtam bármit is! – Az állkapcsa összeszorítva, a keze csípőre téve. Szinte remegtem a felgyülemlett dühtől s közben a sajgó csuklómat dörzsölgettem.
– Legalább ideszólhattál volna, hogy nem jössz haza! Egész éjjel… vagyis sokáig vártam hátha felbukkansz, de semmi – váltott kevésbé mogorvára. – Én csak bocsánatot akartam kérni Nathan miatt. Nem úgy gondolta ő, hidd el…
– Nem érdekel Paul! Oktalanul lettem megvádolva egy olyan dologgal… egy olyan nonszensz dologgal amit… ahh mindegy hagyjuk is rendben? – Nagyon dühös lettem. Nem is gondoltam volna, hogy tudok ilyen is lenni. – Különben is nem neked kell elnézést kérned, hanem neki! Ő volt az, aki igazi seggfejként viselkedett nem te!
– Mondom, hogy nem úgy gondolta! Ő csak…
– Ő csak ki van Jamie miatt értem én, de ez sem jogosítja fel arra, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozzon. Mivel nem akarok sem neked, sem magamnak további konfliktust jobb lesz, ha máris neki látok felkutatni a múltam. Megtudni ki vagyok és amilyen gyorsan csak lehetséges eltűnni az életedből. – Meg sem vártam mit reagál vagy, hogy egyáltalán mond-e bármit is. Felmentem az emeletre, be a már kifestett szobába. Fel s alá járkáltam egy ideig, próbáltam kitalálni, hogyan is kezdhetnék neki ennek a dolognak. Úgy találtam a leglogikusabb és legokosabb döntés, ha a kórházban kezdem. Kiderítem, milyen adataik vannak rólam, minden apró kis információra szükségem van, ha meg akarom tudni ki voltam, illetve ki vagyok most. Azonnal a telefonom után kaptam és amint kikerestem a megfelelő telefonszámot lenyomtam azt a kis zöld gombocskát és már csengett is.
– Dr. Carlisle Cullen, miben segíthetek? – A jól ismert hang még a telefonon keresztül is barátságosan, különlegesen csengett.
– Jó napot doktor úr, Amira vagyok, zavarhatnám pár perc erejéig? – kérdeztem udvariasan, mint ahogyan mindig, ha a doktorral beszélek.
– Hogyne Amira, miről van szó? – tért rögtön a tárgyra.
– Igazából jobb lenne személyesen beszélni, ha nem gond. Lenne néhány kérdésem, amire maga talán tudhatja a választ… – vezettem fel a tervemet. Teljesen felpörögtem és már alig vártam, hogy hozzá láthassak a kutatásnak.
– Dehogy gond! – biztosított rögvest. – Úgy két óra múlva otthon leszek, ha gondolod gyere át, ott nyugodtan beszélhetünk amiről csak szeretnél – ajánlotta fel készségesen, ami roppant jól esett. Nem mondtam még semmi konkrétat, mégis zokszó nélkül a segítségemre van.
– Köszönöm, az remek lenne! – lelkesedtem azonnal. – Mindenképp ott leszek. Fontos lenne, hogy megszerezze a kórházi aktáimat, minden információt, amit csak tárolnak rólam. Megoldható? – kérdeztem reménnyel telten.
– Igen meg. Ne haragudj, de most mennem kell, hív a kötelesség. Délután találkozunk, minden jót Amira!
– Rendben, köszönöm, és viszlát! – Bontottam a vonalat és a párnák közé dobtam a telefont. Meglepő milyen gyorsan kifestette a szobát, visszapakolt ráadásképpen mindet oda ahol volt. Még érezni lehetett a festék illatát, de cseppet sem bántam valószínűleg azon kevesek egyike vagyok, akik szeretik a frissen festett falak illatát. Összeszedtem némi tiszta ruhát, törölközőt és a fürdőbe baktattam. Mivel még volt időm a találkozóig annyira nem siettem el a lubickolást, kellőképpen kiáztattam magam. Valahogy nem tudtam hova tenni Paul viselkedését. Nagyon furcsa és logikátlan volt ez a jelenet, ami nem rég zajlott le közöttünk. Lassan elkészültem mindennel, bepattantam a kocsiba és elindultam a Cullen birtok felé. Tekintve, hogy összvissz egyszer jártam ott és akkor sem én vezettem nagyon oda kellett figyelnem merre is járok éppen. Némi keresgélés után aztán sikerült megtalálnom a hatalmas és minden szempontból fényűző villát. Amint leállítottam a motort kipattantam a kocsiból és a verandához léptem. A csengő lágy szólama után néhány másodperccel már ki is nyílt az ajtó. Rég látott ismerős fogadott, a mindig túlbuzgó Alice.
– Szia, Amira! Jó újra látni, gyere be! – csilingelte különleges hangján.
– Szia, Alice téged is jó látni – mondtam jókedvűen. – Dr. Cullen már hazaérkezett? – érdeklődtem rögtön a doktor felől.
– Még nincs, de az imént telefonált, néhány perc és megérkezik – hadarta el gyorsan miközben beterelt a tágas nappaliba.
– Jó napot Mrs. Cullen – köszöntem a fotelban szorgoskodó hölgynek, Esmének –, sziasztok! – majd a másik két Cullen felé fordultam. Emmett fülig érő vigyorral az arcán üdvözölt Jasper azonban kissé távolságtartó volt. Udvarias, de mértékletes.
– Ugyan drágám, hívj csak nyugodtan Esmének, már mondtam a múltkor is – kérte kedvesen.
– Bocsánat, meg is feledkeztem róla – szabadkoztam. Igazából nagyon is fiatalnak tűnt, nem gondolná az ember, hogy huszonéves gyerekei vannak, még akkor sem, ha mind egytől-egyik adoptált. Szív alakú arcát hullámos, karamellfényű haja keretezte. Tökéletesen illett a dokihoz, mi több az egész család tökéletes hatást keltett.
– Majd legközelebb – zárta le a témát. – Hozhatok neked valamit? Alig néhány perce készült el a fahéjas vaníliás muffin. – Bár fogalmam sincs milyen lehetett az anyám, biztosra veszem, hogy Esme a tökéletes édesanya mintaképe. Mindig tündököl, mindig mosolygós és odaadó. Az, ahogyan a gyerekeire néz és gondoskodik róluk becsülendő és csodálatra méltó.
– Köszönöm, az nagyon jól esne. – Amint kimondtam már meg is jelent kezében egy tálca frissen sült süteménnyel. Miután megkóstoltam cseppet sem csalódtam az izében. Egyszerűen isteni finomra sikeredett. Néhány perccel később ajtónyitódásra kaptam fel a fejem majd további másodpercek elteltével már hallhattam Dr. Cullen üdvözlő hangját is.
– Jó újra látni Amira – örvendezett amint meglátott.
– Ezzel én sem vagyok másként – biztosítottam mosollyal az arcomon.
– Mindent elhoztam, amit kértél, ami esetleg a segítségedre lehet. Ha gondolod, felmehetünk az irodába és beszélhetünk ott – ajánlotta fel nagylelkűen.
– Nem szükséges, ha magának megfelel, akkor felőlem maradhatunk itt is, nem akarom sokáig rabolni az idejét – vetettem fel, amit ő készségesen el is fogadott így helyet foglaltunk a kanapén ő pedig elővette a táskájában lévő papírokat.
– Mint mondtam mindent elhoztam, amit csak találtam rólad. Az első találkozásunk alkalmával ezeket az adatokat adtad meg nekünk. – A kezében lévő papírra mutatott rajta pedig egy Port Angelesi cím szerepelt.
– Maga szerint hol kéne kezdenem a nyomozást? – kérdeztem remélve, hogy talán mutathat valami nyomot, amin elindulhatok.
– Szerintem vissza kéne menned oda ahol rád találtak. Hátha valaki emlékszik rád. Lehet sokat jártál oda vagy ilyesmi – szólalt meg Emmett. Kedvesen elmosolyodtam, amiért így beleélte magát a dologba.
– Igazad van, tehát vissza kell mennem oda. De hol is van az pontosan? Azt tudom, hogy Port Angeles és hogy valamelyik bolt előtt, de hogy pontosan melyikről is van szó azt már nem – tértem rá a következő bukkanóra.
– Beszéltem a mentőssel, aki behozott téged és mivel elég részletesen elmondtam kiről van szó emlékezett rád, ahogyan arra is, hogy hol is találtak meg. A címet felírtam erre – előhúzott egy sárga postai papírt majd azt is a kezembe tette – nem lesz nehéz megtalálnod – folytatta.
– Köszönöm – mosolyogtam hálásan. Most, hogy már tudtam hova kell mennem egy gondot nyugodtan kipipálhattam a sok közül. Már csak azt kellett megszerveznem mikor és kivel menjek, mert abban biztos voltam, hogy nem szeretnék egyedül belevágni. Talán David vagy Jake szívesen segítene, ha megkérem…
– Remélem sikerül találnod további nyomokat s meg tudhatod végre ki is vagy valójában. – Carlisle hangja hangzott fel kis idő után.
– El sem tudom mondani menyire hálás vagyok a segítségéért. – Valóban sok mindent köszönhettem a doktornak, amiért sosem lehetek elég hálás neki.
Még beszélgettünk egy kicsit mialatt Mr. Cullen, Emmett és Jasper hasznos tanácsokkal láttak el. Ami végképp meglepett az volt, amikor a bohókás, medvetermetű fickó, Em felajánlotta mellszélességgel vállalja a testőri szerepet. Meglepően kedves és önzetlen volt ez a család, amitől csak még elviselhetetlenebbnek éreztem magam a sajátom nélkül. Mivel alig két órán belül a munkahelyemen kellett lennem elköszöntem tőlük és bepattantam az autóba. Egyenest Paul házához vezettem és közben abban reménykedtem, hogy őt magát nem találom majd otthon. Mikor belépve a házba rájöttem, hogy tényleg nincs jelen megkönnyebbültem, felcaflattam a szobámba, átöltöztem, bekaptam néhány falatot a tegnapi maradékból majd fél órával a munkaidő kezdete előtt ismét útnak eredtem.
Három hét múlva
A kórház elég nyüzsis volt, de szerencsére csak kisebb balesetek és ártalmatlan megfázások miatt leptek meg minket ilyen sokan. Már este nyolc is elmúlt, amikor megcsörrent a telefonom. David hívott. Jól esett a tudat, hogy eszébe jutottam, hogy érdeklődik miként telik a napom. Csak néhány röpke percet beszéltünk mivel még tartott a munkaidőm és neki is mennie kellett. Megbeszéltük, hogy holnap munka után felvesz a kórháznál és egyenest hozzá megyünk. Egy újabb estét töltünk majd együtt, amitől kelletlen idegesség gyötört.
Mikor végre az óra ütötte a kilencet összepakoltam a cuccaimat és elindultam haza. Melodynak említettem, hogy holnapután fontos elintézni valóm lenne ő pedig készségesen felajánlotta, hogy bevállalja az én műszakomat is. Örömmel fogadtam a kedvességét és megígértem, hogy amikor csak szeretné, viszonzom a szívességét. Így hát sokkal hamarabb, mint azt én gondoltam megoldódott ez a kis gondom. Már csak meg kellett kérnem valakit, hogy kísérjen el…
Mikor megérkeztem a házhoz égtek a villanyok a nappaliban és a konyhában is, ami csak azt jelenthette, hogy Paul hazaért. Nem tudtam mire számíthatok, ha belépek az ajtón. Annak ellenére, amik nem régiben elhangzottak közöttünk nem haragudtam rá, nem nehezteltem pedig lehet kellett volna. Nem tudom, mindenesetre kerültem ahogy csak tudtam.
– Te vagy az Amira? – Oda szerettem volna vágni neki, hogy mégis ki más lehetne, de inkább nem tettem.
– Talált, süllyedt! – Igaz ez sem volt túlságosan kedves, na de mégsem tehettem úgy mintha nem történt volna semmi. A konyhába lépve ott találtam Pault, a pultnál ült néhány paksaméta felett. – Szia – köszöntem halkan.
– Szia – tett így ő is majd tovább rendezgette az előtte heverő papírokat. Én eközben a hűtőbe temetkezve kerestem valami ehetőt. Mély sóhajtás tört elő a hátam mögött üldögélő férfiból. Valami éles hangon csattant a pult márvány borításán. Nem néztem a hang irányába tovább kutakodtam a sajtok és felvágottak tömkelege között. – Amira, nézd én… – A nevem hallatán azonban nem volt mit tenni megfordultam, becsuktam a fridzsider ajtaját és vártam, hogy Paul folytatja-e a megkezdett… akármit.
– Hallgatlak – biztosítottam miután már hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy megszólalt volna.
– Nem igazán vagyok a szavak embere… nem igazán tudom mit kéne mondanom vagy, hogy egyáltalán hogyan kéne viszonyulnom hozzád és ehhez az egész együttlakásos dologhoz.
– Te mondtad, hogy maradhatok. Csak meg kellett volna mondanod, hogy ez neked így nem oké és elmentem volna.
– Én tudom és nem is erről van szó! Nem baj, hogy itt vagy, mondtam, maradj, amíg szeretnél, én csak… akkor is nehéz hozzászoknom ehhez. – Végig mutatott a konyhán. Az asztalon gondosan elhelyezett vázára, a benne pompázó virágokra. Ahogy a szekrényben minden pohár sorban állt szín és méret szerint. – Nem akartam és továbbra sem akarok beleavatkozni az életedbe, mert semmi közöm hozzá. Magamnak való vagyok, és nehéz elviselni tudom, de megpróbálok kevésbé bunkó lenni a jövőben. – Néhány percig emésztettem a szavait és mérlegeltem mit is jelent ez az elkövetkezendőkben. Aztán úgy döntöttem értékelem az őszinteségét és megpróbálom az ő nézőpontjából látni a dolgokat.
– Köszi, hogy ezt elmondtad. Ahhoz képest, hogy nem vagy a szavak embere elég jól ment – jegyeztem meg nemes egyszerűséggel. Halvány mosoly jelent meg a szája szélén, amitől furcsán éreztem magam. – És ígérem, amíg itt vagyok, megpróbálom kevésbé hangoztatni, hogy nő is lakik a házban. – Egy újabb mosoly, amitől megint olyan furcsán megcsavarodott a bensőm. Aztán anélkül, hogy gondolkodtam volna ismét rá néztem és a szavak csak úgy előtörtek belőlem. – Nincs kedved eljönni velem holnapután Port Angelesbe? – Kint voltak és csak lebegtek a térben. Már nem szívhattam vissza őket pedig megtettem volna, istenem, ha tehettem volna meg tettem volna.
– Öhm… persze elkísérlek – felelte némi fáziskéséssel.
– Köszi – nyögtem zavaromban. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, hogy mitől tehetném kevésbé kínossá a helyzetet, úgyhogy hallgattam.
– És egyébként miért megyünk oda? – kérdezte mikor visszamentem a hűtőhöz. Ez alkalommal ki is vettem valami könnyed harapnivalót. Kivételesen az asztalhoz ültem le és nem a pulthoz mivel nem akartam megzavarni bármit is csinált ott éppen.
– Dr. Cullen megszerzett nekem néhány információt a kórháztól, ami talán segíthet további nyomokat találni. Megadta annak az üzletnek a címét és nevét ahová kihívták a mentősöket. Valamint megvan az a cím is, amit anno elvileg megadtam nekik – válaszoltam meg a kérdését.
– Értem. És hány órakor szeretnél indulni? – tett fel egy újabb kérdést. Nem nézett rám, továbbra is beletemetkezett az előtte heverő papírokba. Egy világosszürke pólót viselt, ami egészen ráfeszült a karján, megmutatta mellizmát mégis olyan volt mintha ráöntötték volna egyszerre lezser és pontosan ráillő. Lehetséges ez egyáltalán? Ennek ellensúlyozásaként egy sötét, majdhogynem fekete farmer volt rajta, amelyből kikandikált mezítelen lába. Lábfejét a szék alsó karimáján pihentette. Bal kezével gondterhelten beletúrt a hajába, amitől ismét rám tört a kényszer, hogy leutánozzam a mozdulatát. Már el is képzeltem amint végigszántok a sötét fürtök között, hogy aztán végig húzom az ujjaimat a tarkóján, megsimítom a hátát, érzem a feszes izmokat a póló alatt.
– Hahóó Amira, jól vagy? – Megijedtem, amikor a Paul buborék kipukkadt és ott találtam magam vele szemtől szemben. Jobb keze gyengéden a vállamhoz ért arca pedig alig tíz centire volt az enyémtől. Nem emlékeztem mit kérdezett, vagy, hogy kérdezett-e egyáltalán bármit is. De azt határozottan tudtam, hogy valami nem stimmel velem, méghozzá nagyon nem.
– Öhm… igen ne haragudj csak elbambultam kicsit. Ma elég zűrös nap volt bent a kórházban. – Sikerül megtalálnom a leginkább igaz hazugságot. Na, nem mintha ennek lenne értelme. Úgy látszik tényleg annyira elfáradtam, hogy képtelen vagyok az ésszerű és értelmes gondolatokra. – Kérdeztél valamit? – felálltam a székről és a mosogatóba tettem az alig érintett ételt.
– Csak azt, hogy mikor szeretnél majd indulni. – Visszaült az eddig birtokolt helyére, de a szeme fürkészőn ott függött rajtam.
– Ohh igen. Hát szeretnék minél előbb, ha nem gond. Az Alley Cat honlapján azt olvastam, hogy tíz órakor nyitnak.
– Értem. Véleményem szerint kilenc fele el kéne indulnunk akkor még nincs nagy dugó meg aztán meg is kell találnunk a címet. Jól ismerem Port Angelest, de azért inkább induljunk kicsit korábban. – Tetszett a gyakorlatiassága, hogy már el is tervezte a dolgokat és persze az is tetszett, hogy ilyen könnyedén belement ebbe az egészbe.
– Hát… öhm akkor ezt megbeszéltük. Most azt hiszem magadra hagylak, látom nagy munkában vagy meg aztán hosszú volt ez a nap rám fér egy kis pihenés. – Megállás nélkül ömlöttek belőlem a szavak, ami csak egyet jelentett méghozzá azt, hogy iszonyat zavarban voltam. Hogy pontosan mi miatt magam sem tudom, egy biztos Paulnak köze van hozzá.
– Rendben – mondta, de még csak rám sem nézett közben. Megint távolságtartóvá vált. A falra tudtam volna mászni a hirtelen hangulatingadozásaitól. Egyszer kedves és barátságos aztán egy szempillantás alatt tartózkodóvá és hideggé válik. Egyetlen szó nélkül magára hagytam és felmentem a szobámba. Egy gyors zuhany után rögtön lefeküdtem és alig pár perc alatt el is nyomott az álom.
A másnap zökkenőmentesen a megszokott ritmusban telt. A munkahelyen töltött idő idegfeszítő volt semmi más nem járt a fejemben csak a másnap reggel. Annyira akartam, hogy találjak valamit, de egyben féltem is attól, amit megtudhatok.
Daviddel úgy beszéltük meg kilencre jön értem a kórházhoz és onnan rögtön hozzá megyünk majd. Ekkor még nem említettem neki a másnapi terveimet, azt meg aztán végképp nem, hogy Pault hívtam el. Volt egy sejtésem, hogy nem fog örülni neki, részben mert egyébként sem kedveli őt, részben pedig mert nem őt kérdeztem meg elsőként. Hogy őszinte legyek nem értettem miért érzek emiatt ekkora feszültséget magamban hisz David és én csak épphogy összejöttünk, ami nem kötelez arra, hogy mindenről beszámoljak neki… vagy igen? Meg aztán Paul meg én amolyan barát félék vagyunk, amiből automatikusan következik, hogy töltünk némi időt együtt nem? David pedig nem szabhatja meg kikkel barátkozom vagy éppen kikkel nem. Igen pontosan így van!
Még mielőtt még jobban rástresszelhettem volna magam erre a témára megérkezett David. Hatalmas mosollyal az arcán lépett be az épületbe majd hajolt hozzám egy üdvözlő csókért.
– Kész vagy? – kérdezte lelkesen. Tényleg jókedvében volt és szerettem volna tudni mi okozta.
– Igen – feleltem majd magamra kaptam a blézeremet, felkaptam a táskám és már mentünk is. Az autóba beülve már nem bírtam visszafogni a kíváncsiságomat így rákérdeztem. – Elárulhatnád, mitől van ilyen fene nagy jó kedved! – Rám nézett, csillogott a szeme. Azonnal kellemetlenül kezdtem érezni magam. Amit ha belegebedek sem tudok megmagyarázni sem megérteni.
– Nekem mindig jó kedvem van. – Jött az egyszerű és valóban igaz válasz. Valami mégis más volt. Éreztem.
– Igen ezzel én is tisztában vagyok, de ez most valahogy más – ütöttem továbbra is a vasat. Titkon talán azt szerettem volna, ha azt mondja a munkahelyen történt valami vagy bármi más csak ne azt, amit igazából mondott.
– Bébi nem tudom, egyszerűen csak boldog vagyok. Több mint félévig tepertem utánad és végre az enyém vagy! – Fel sem tűnt mikor állította le a motort már csak arra figyeltem fel, hogy egy helyben áll az autó. Áthajolt a sebváltó felett és még mielőtt bármiként is reagálhattam volna a számra vetette magát és csak csókolt és csókolt. Aztán egyszer csak vége lett, de továbbra sem engedte el a tarkómat, melyet egész idő alatt cirógatott. Egyenest a szemembe nézett, s ha azt hittem az imént, hogy csillogást láttam a szemeiben akkor hatalmasat tévedtem. Csillogás, ragyogás le sem tudnám írni milyen tekintettel fürkészte az arcom, az ajkam. Zavaromban kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott.
– Holnap Port Angelesbe kell mennem. – Láttam rajta, hogy nem igazán érti hogyan és miért is jött elő ez a téma. Visszaült a volánhoz, de a tekintete továbbra is rajtam függött.
– Bébi nem tudom ez most, hogy jutott eszedbe pont miközben csókoltalak, de ha már felhoztad, akkor el is mesélheted, mi miatt kell oda menned. – Újra a gázra taposott, folytattuk utunkat a háza felé.
– Ne haragudj, csak kicsit izgatott vagyok. Dr. Cullen megszerezte az összes információt, amit a kórháznak megadtam anno. Holnap pedig elmegyek ahhoz a bolthoz ahol összeszedett a mentő. Valami csoda folytán pont Port Angelesi címet adtam meg szóval azt a lakást is felkeresem, ahol a leleteim szerint éltem, hátha találok valamit. – Felvázoltam immáron neki is a terveket már csak azt kellett volna tudomására hoznom, hogy nem egyedül megyek illetve, hogy Paullal.
– Miért nem szóltál előbb? Elkísérhettelek volna, de sajnos most már nem mondhatom le a megbeszélést. A pasi, aki intézi a dolgaimat összekutyult valamit és most nekem kell helyrehoznom – szabadkozott. Láttam rajta, hogy tényleg szívesen elkísért volna, amitől csak még nehezebb volt kinyögnöm a Paul dolgot.
– Öhm semmi baj már megkértem egy barátomat, hogy kísérjen el. – Gondoltam, ha ténylegesen, mint barát vezetem fel, könnyebben elfogadja majd.
– Na, az jó! Leah vagy valaki a kórházból? – kérdezte tekintetét pedig egyenest az útra szegezte. Így, hogy nem kellett a szemébe néznem nekem is könnyebb volt kimondanom.
– Tegnap mikor hazaértem Paul otthon volt, beszélgettünk… aztán megkérdeztem nem lenne-e kedve elkísérni ő pedig igent mondott. – Nem szólt semmit. Továbbra is előre nézett az utat figyelte, de láttam amint az ujjai görcsösen a kormányra fonódnak. Nem tudtam mit mondhatnék még. Az autó ismét megállt, de ezúttal már David háza előtt. Nem szólt még mindig egy szót sem. Kiszálltunk az autóból majd bementünk a házba.
– Na, jó nem mondom, hogy örülök neki, de nem tudok mit tenni, szóval inkább beszéljünk arról mit együnk. Én farkaséhes vagyok, te nem? – Először furcsálltam aztán végül hagytam a dolgot hisz teljesen jól fogadta. Nem is tehetett volna nagyon másként hisz oka nem volt bármi mást feltételezni, mint a valóság.
– Én megelégszem valami könnyűvel, mondjuk egy szendvics vagy valami – feleltem könnyedén.
– Rendben részemről rendelek pizzát. – A konyhába ment, felkapta a telefont, beütötte a készülék mellé készített telefonszámok egyikét. Leadta a rendelést majd bontotta a vonalat. Én az asztal mellett álltam belefeledkezve a gondolataimba. Váratlanul két forró tenyér simult a derekamra. A nyakamba csókolt majd még közelebb húzott magához.
– Elmennék fürdeni, ha nem gond. – Az ölelése nem szűnt meg a karjai még mindig a testem körül pihentek.
– Mit szólnál egy közös fürdőzéshez? – vettette fel az ötletet nekem azonban bármennyire is szerettem volna nem volt sem energiám sem hangulatom az ilyesmihez. Semmi másra nem tudtam gondolni csakis a holnapra.
– Nem akarok hangulatromboló lenni, de iszonyat fáradt vagyok és ideges is. Lehet, hogy holnap sikerül közelebb kerülnöm a múltamhoz és ez megrémiszt. – Végre kimondhattam hangosan is. A bennem lévő feszültséget nem enyhítette viszont Davidnek elfogadható magyarázatot adtam a lelombozó viselkedésemre. Nem erőltette tovább, úgyhogy el is mehettem fürdeni. Nem tököltem túl sokáig. Ez alakalommal készültem, úgyhogy a saját ruhámban aludhattam, és ami még fontosabb, olyan ruhát viseltem, ami az én méretemben készült.
Mikor kijöttem a gőzfelhő sújtotta fürdőszobából David már jóízűen falatozott a pizzájából. A kanapén terpeszkedett el és valami bugyuta műsort bámult a tévében. Lecsíptem egy kisebb darabot a még gőzölgő extra sajtos pizzából és vártam, hogy David sorra befalja a szeleteket. El nem tudtam képzelni hogyan képesek ezek a pasik ennyit enni és mégis így kinézni. Volt alkalmam látni Jake mit művel kajálásképpen, na meg most már Paul étkezési szokásaival is nagyjából tisztában voltam. Miután végzett odakucorogtam mellé ő pedig kérés nélkül magához vont. Együtt néztük a tévét, hallgattam, ahogy jókat nevet, amikor valami mókás hangzik el a műsorban és csak hagytam, hogy elterelődjenek a gondolataim. Egy idő után már én is Daviddel kacagtam s közben elcsattant egy-egy csók, kedves simogatás.
Reggel az ágyban találtam magam, de nem igazán emlékeztem hogyan kerültem oda. David jóízűen aludt mellettem, keze a hasamon pihent. Nem éppen éber pillanatomban a falon lógó órára lestem és azt hittem menten felsikítok. Már fél kilenc volt Paullal pedig úgy beszéltem meg, hogy kilenckor felvesz Davidnél. Gyorsan kipattantam az ágyból figyelve arra, hogy a mellettem elterülő férfit még véletlenül se keltsem fel. Rohantam a mosdóba és amilyen gyorsan csak tudtam elfogadható állapotba hoztam magam. A hajamat lófarokba fogtam aztán jöhetett egy szolid smink majd a tegnap kikészített nadrág, felső és cipő. Egyszerűre vettem a figurát, úgyhogy sötét farmert, fekete pántos, de lenge felsőt és az enyhe szél ellen egy fekete bőrdzsekit választottam s persze az elengedhetetlen magas sarkú cipőim egyikét. Mikor kiléptem a mosdóból David még mindig húzta a lóbőrt. Láttam amint tegnap beállította az ébresztőóráját, szóval nem aggódtam, hogy esetleg elalszik, úgyhogy amint mindennel összekészülődtem elhagytam a hálót. A konyhában készítettem magamnak egy kávét, amit hiper-szuper gyorsasággal borítottam magamba. A duda pontban kilenckor harsant fel, tehát felpattantam székről és már kint is voltam. Paul a sötét fényezésű autójában ült a gyenge napsugarak fényárban úsztatták.
– Jó reggelt! – köszöntöttem amint beültem a kocsiba.
– Neked is! – tett ő is ekképpen. Fáradtnak láttam, de a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák ellenére is jól nézett ki. A szomorú tekintetét már megszoktam amióta csak ismerem mindig ez a tekintet ült az arcán. Fekete pólót és egy sötétkék farmert viselt. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy akaratlanul is egymáshoz öltöztünk. – Min mosolyogsz? – kérdezte miközben kihajtott a főútra.
– Csak azon, ahogy felöltöztél – mondtam még mindig mosolyogva. Végig nézett a ruháján keresve a hibát, de nem talált semmit, nem is találhatott hisz minden darab hibátlan volt.
– Nem tudom, mire gondolsz – mondta mikor már végképp nem értette mi van.
– Nyugi már! Nincs semmi baj a ruháddal csupán azon somolyogtam, hogy mennyire összeöltöztünk – árultam el neki is. Ekkor tüzetesebben végig nézett rajtam. Pillantása egy pillanatig ott függött a testemen, amitől zavarba jöttem.
– Tényleg – jegyezte meg kis idő múltán mikor tekintetét ismét az előttünk elterülő útra szegezte.
– Köszönöm – csúszott ki a számon.
– Mit köszönsz? – tudakolta rögvest.
– Hogy eljössz velem – válaszoltam kerülve a tekintetét.
– Ezen nincs mit köszönni. – Erre már nem reagáltam semmit. A mellettünk elsuhanó fákat figyeltem és próbáltam felkészülni arra, amit megtudhatok vagy éppen ellenkezőleg arra, ha nem tudok meg semmit. – David mit szólt ahhoz, hogy én viszlek el? – érdeklődött.
– Jól fogadta, nem volt belőle semmi gond – feleltem talán kicsit túl gyorsan.
– Akkor jó – mondta. Ezek után hosszú beszéd nélküli percek következtek. Nem tudtam mivel törjem meg a csendet így hát inkább nem is mondtam semmit.
Az emberek már most fel s alá járkáltak a városban. Kellemes idő lévén lengébben öltöztek. A motor hirtelen leállt. Kellett néhány pillanat, míg rájöttem megérkeztünk. Egy óra negyven percbe telt, de végül idetaláltunk. Ott állt hatalmas kanyargós betűkkel az Alley Cat logója.
– Megérkeztünk – tudatosította Paul.
– Igen tudom – reagáltam majd egy mély levegő után kiszálltam. Paul szintén így tett. Megálltam az üzlettel szemben és csak bámultam a kirakatot. Nem volt ismerős. Titkon abban reménykedtem, ha meglátom a helyet, beugrik valami, még ha csak egy apró emlékfoszlány is, de emlékszek majd, hát nem így történt.
– Gyere, menjünk be! – Paul hangja térített magamhoz. Keze lágyan megérintette a gerincemet majd udvariasan kinyitotta előttem az ajtót. Belépve az üzletbe új ruhák és drága cipők illata csapta meg az orrom. Egy-két nő válogatott a temérdeknyi finom anyag között. Mind egytől egyik jól öltözöttnek és jómódúnak hatott. Egyik próbababától a másikig tipegtek magas sarkúikban. Pault elnézve neki is feltűnt mennyire más kategória az, amit ott láttunk legalábbis a forksi butikokhoz képest. Kivártam a soromat ugyanis szándékomban állt beszélni a pult mögött serénykedő hölggyel. Már csak egy ember állt előttem s mikor ő is ott hagyott egy kisebb vagyont én következtem.
– Jó napot hölgyem miben segíthetek? – kérdezte széles mosollyal az arcán. Egyszerű fekete pólót és fekete nadrágot viselt természetesen a bolt nevével ellátva. A haja szinte mérnöki pontossággal a helyén volt. Nagyobb hullámokban keretezte hófehér arcát ezzel egyfajta angyali kisugárzást adva a minden bizonnyal semmi angyali mivolttal nem rendelkező nőnek.
– Jó napot! A nevem Amira Matthews és egy elég furcsa kérdéssel fordulnék önhöz – kezdtem mire a nő arca rögtön óvatossá vált. Félszemmel persze láttam, hogy a hátam mögé leseget s nem kellett sokat gondolkodnom azon vajon mi köti le ennyire a figyelmét. Mintha némi feszültség keletkezett volna bennem emiatt, de minden bizonnyal csak azért dühített a dolog, mert jelenesetben velem kellett volna foglalkoznia. Egy kicsi torokköszörülés után ismét rám emelete a tekintetét majd megkérdezte.
– Miről lenne szó? – Lopva hátra pillantottam, Paul alig pár lépésnyire állt tőlem néhány igencsak forró fehérnemű társaságában. Kicsit talán kényelmetlenül is érezte magát abban a közegben. Azonban nekem most nem volt időm ezen elmélkedni.
– Mint mondtam kicsit furcsa a kérdésem, de véletlenül nem vagyok önnek ismerős?
– Sajnálom, de nem értem pontosan mire is kíváncsi? – Gondoltam, hogy nem, lesz egy sétagalopp megértetnem magam vele.
– Néhány hónapja ennek a boltnak a kirakata elől vitt el a mentő. Sajnos az emlékeimet elvesztettem és gondoltam talán, ha itt felismer valamelyikük, az némileg a segítségemre lehet a továbbiakban. – Gondoltam talán az igazsággal jutok a legmesszebbre. Persze alig egy percen belül beigazolódott ennek az ellentéte.
– Sajnálom hölgyem, én csupán alig két hónapja dolgozom itt. – Az arcán valódi sajnálat csúfolkodott, amit nagyon nehezen viseltem el. Marlene – merthogy ez a név állt a pólóján függő kis táblácskán –, szavai hallatán felsikoltottam magamban és éreztem amint a kétségbeesés kezd beszivárogni a tudatomba Csalódottan léptem el a pulttól és engedtem magam elé a már kissé türelmetlenül topogó nőt.
– Na, mit mondott? – Paul azonnal lecsapott rám amint eléggé közel kerültem hozzá. S bár már láthatta az arcomon a választ elmeséltem neki a nagy semmit.
– Némi sajnálkozó pillantás és teljes nemtörődömség után kibökte, hogy még csak két hónapja dolgozik itt. – Mintha az ő arcán is némi csalódottságot véltem volna felfedezni, de csak egy röpke pillanat erejéig. Olyan arcot vágott, mint amikor úgy igazán töröd a fejed valamin, spekulálsz, próbálsz valami megoldást találni, de gyorsan.
– Rajta kívül nincs itt más alkalmazott? – Ahogyan ő is én is végig pásztáztam a körülöttünk lévőket, de a kedves Marlene-én kívül nem találtunk más eladót. Felsóhajtott, két kezét a nadrágja zsebébe dugta majd körbepillantott még egyszer. – Azt mondtad megvan annak a lakásnak a címe ugye? – bólintottam. – Akkor menjünk – mondta. – Viszontlátásra! – vetette oda futólag drága Marlene-nek, aki persze rögvest viszonozta a gesztust negédes hangján. Ami azonban végleg nevetségessé tette a dolgot az a további tíz női hang amint kórusban int búcsút a velem távozó férfinek. Ám még mielőtt ténylegesen elhagyhattuk volna a helyet egy hang mely az én nevemet csilingelte megállított.
– Amira kedvesem hát elmennél anélkül, hogy üdvözölnél? – A hang irányába fordultam és akkor megláttam az úgy négy láb kilencven hüvelyk magas, tíz centiméteres sarkakon tipegő hölgyet. Nagyjából a negyvenes éveiben járhatott, erős sminket viselt, de ennek ellenére nagyon bájos és szép volt.
– Öhm elnézést én csak… – Na, erre valahogy nem voltam felkészülve. Nem igazán tudtam hogyan reagáljak.
– Mi az már meg sem ismersz? Régen láttalak, már kezdtem azt hinni, hogy elpártoltál mellőlem – duruzsolta miközben megérintette a karomat.
– Én saj… sajnálom nem emlékszem – dadogtam. Az ismeretlen ismerős értetlenül állt előttem.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte kíváncsian.
– Elvesztettem az emlékeimet, csak annyit tudok, hogy innen a maga butikja elől vittek el a mentősök. Gondoltam eljövök, hátha felismer itt valaki és tudna nekem mondani valamit. Bármit, ami csak eszébe jut velem kapcsolatban. – Mikor kimondtam az első mondatomat automatikus reakciójaként a szája elé kapta gondosan manikűrözött kezét.
– Szentséges ég! – szörnyülködött. – Ne haragudj kedvesem, hogy így lerohantalak. Gyere, ülj csak le és meséld el, hogy érzed magad! – Az egyik fehér bőrülőhöz vezetett, amin végül helyet is foglaltunk. Megfogta a kezem, és ahogyan azt gondoltam az érintése bársonyosan sima és puha volt.
– Ugyan semmi baj, hisz honnan tudhatta volna! – nyugtattam. – Engedje meg, hogy bemutassam egy barátomat, ő itt Paul, aki volt olyan kedves és elkísért. – Kedvesen rámosolygott majd kezet nyújtott felé. Paul illedelmesen viszonozta gesztust aztán ismét rám terelődött a figyelmük.
– Hallottam, hogy néhány hónapja volt itt valami cécó, de azt egy szóval sem mondták, hogy veled történt valami baj! – Úgy tűnt tényleg felzaklatták a hallottak, ez akár azt is jelenthette, hogy közelebb álltunk egymáshoz, mint szimpla eladó és vevő. – Na, de mi történt veled? – faggatott mindenféle rosszindulattól mentesen.
– Szívrohamom volt. Az orvosoknak sikerült megmenteniük, de három hónapig kómában feküdtem. – Akarattal hagytam ki a meghaltam majd visszatértem részt nem kellett még ennél is drámaibbá tenni a helyzetet.
– Szegénykém! De most már jobban vagy ugye?
– Igen teljesen felépültem eltekintve attól, hogy még mindig nem emlékszem semmire az életemből. Éppen ezért örülök annak, hogy végül is találkoztunk Miss…
– A nevem Lauren McCall – segített ki rögvest.
– Miss. McCall reménykedem, hogy talán maga tudna nekem mondani valamit. Régóta ismerjük egymást? Sokat jártam ide, és ha igen akkor kivel vagy kikkel? – Rázúdítottam az összes kérdést, ami csak eszembe jutott akkor abban a pillanatban.
– Nos, ami azt illeti, úgy három éve ismerjük egymást. Havonta egyszer általában megjelentél nálunk és rengetek szép ruhával és cipővel távoztál. – Hófehér mosolya a füléig szaladt az emlékek felidézése alatt. – Ha jól emlékszem mindig egyedül jöttél illetve a sofőröd társaságában.
– Sofőr? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
– Igen aranyom. Egy fekete diplomata autóval érkeztél mindig, sötétített ablakokkal – folytatta.
– Esetleg valami más, amire emlékszik? – most szólalt meg először Paul mióta Miss. McCall felbukkant.
– Gondolkodom… gondolkodom. Egyszer egy barátnőddel jöttél. Sötét hajú, szemű, kedves teremtés volt. A neve már nem rémlik sajnos – szontyolodott el ismét.
– Esetleg nem meséltem a családomról, barátokról? – tettem fel a következő kérdést a fejemben lévő listáról.
– Nem igazán. Tudod, csak olyan pletyizés szintjén ment a dolog, de a családot sosem vontuk bele a dolgokba. Az viszont rémlik, hogy szinte minden alkalommal kaptál egy hívást. Biztosra veszem, hogy férfitől, mert egészen másként beszéltél vele. Megváltozott a hanglejtésed – osztott meg egy újabb rejtélyes információt. Nem mertem belegondolni, hogy van valahol egy férfi, aki azóta is várja, hogy hazatérjek.
Paul megköszörülte a torkát, ami miatt azt hittem talán mondana valamit, de amikor felé pillantottam valahova egészen másfele kalandozott a tekintete. Kutattam még valami kérdés után, amit feltehetnék neki, de hirtelen semmi sem jutott eszembe.
– Értem és nagyon köszönöm a segítségét! – hálálkodtam.
– Ugyan, semmiség örömmel segítettem, már ha azok az információk, amiket elmondtam nyújtanak bármiféle segítséget.
– Mindenképp – mondtam rögvest, hogy megnyugtassam, ám sajnálatos módon azok, amiket elmesélt nem sok hasznot jelentettek számomra. – Esetleg, ha magának sem okoz gondot cserélhetnénk telefonszámot és ha még eszembe jut valami kérdés vagy önnek ugrik be valami akkor elérhetjük egymást – vetettem fel az ötletet és csak reménykedhettem benne, hogy belemegy.
– Hát persze, drága Amirám! Tessék itt a névjegykártyám. – A kis retiküljébe nyúlt majd előhúzott egy elegáns, fehér alapon fekete gyöngybetűkkel írt kártyát, névvel, telefonszámmal ellátva. – Bármi kérdésed van hívj, és ha tudok válaszolok – ígérte én pedig elfogadtam. Természetesen én is megadtam neki az elérhetőségeimet, amit ő is őszinte örömmel fogadott.
– Mindent nagyon köszönök tényleg, mi akkor most mennénk is. – Felálltam majd ők is így tettek. Paul és én búcsút intettünk Miss. McCallnak s ezúttal tényleg elhagytuk a helyet. Az órámra pillantva, meglepve tapasztaltam, hogy elszaladt az idő. Már dél is elmúlt... Beültünk az autóba ám nem indultunk el rögtön.
– Szóval akkor most irány az a lakás? – kérdezte Paul miközben egész testével felém fordult.
– Igen, igen csak azon gondolkodom, amiket Miss. McCall mondott – vallottam be töprengve.
– Sok minden nem derült ki. Azt most már tudjuk, hogy elég jómódban kellett élned, ha havonta megtehetted, hogy itt vásárolj. Főleg, hogy a nő elmondása szerint saját sofőrrel jártál. – vázolta fel ő is azokat a gondolatokat melyek már az én fejemben is ott motoszkáltak. – Valamint ha a radarjai nem csalnak, akkor… vagyis akkor volt valakid – fejezte be a mondatát némileg döcögősen.
– Ahh ez nehezebb lesz, mint azt gondoltam! – sóhajtásom megtelítette a kocsit a kétségbeesés nyomasztó érzetével.
– Még csak most kezdtünk hozzá – vigasztalt. – Menjünk és nézzük meg azt a másik címet! – Kivette a kezemben szorongatott papírt majd elolvasta a következő úti célunk koordinátáit és anélkül, hogy bármi mást mondott volna a gázra taposott. Úgy fél óra múlva meg is találtuk a keresett címet. A környék telis-tele volt szebbnél szebb házakkal és egyéb más épületekkel. Nekünk az ötvenhatos számmal jelölt lakás kellett így nem messze tőle sikerült üres parkoló helyet találnunk. Kipattantunk a járműből majd egyenest megcéloztuk a velünk szemben tornyosuló épületet. Liftező, néha görcsbe ránduló gyomorral léptem az ajtóhoz majd nyomtam meg a falon függő csengőt. Lágy dallamot játszva jelezte a bent lévőknek a jöttünket, majd alig egy perc múlva a kilincs megmozdult s az ajtó kitárult előttünk. Egy férfi állt mögötte.
Légy olyan jó és mondd el mit gondolsz!