2. fejezet - Újrakezdés

Sziasztok!

Végre elkészültem a 2. fejezettel! Nem titok, hogy elég nehézkesen ment a megírása, de igyekeztem nem túl unalmassá tenni, de persze az igazi izgalmak még hátra vannak! Köszönet jár Klaunak, amiért volt olyan kedves és kijavította nekem, szóóval tényleg ezer köszi csajszi! Öhm nem is ragozom tovább a dolgokat, jó olvasást mindenkinek!

Üdv. P. Sawyer

Újrakezdés

Hosszú perceken át ott zsongtak Jacob szavai a fejemben. Az elsőként érzett rémületet hamar felváltotta a kíváncsiság. Vajon miért éreztem olyan különösnek azt, ahogyan figyelmeztetett?

Nem tudom. Mindenesetre hallgatok rá és amennyire csak lehetséges, kerülöm az erdőt. Miután úgy döntöttem hanyagolom a témát, újra átjártam a házat. Furcsamód rögtön otthon éreztem magam. Egyetlen szobát kerültem csupán, méghozzá Paulét. Valamiért úgy éreztem azzal, ha bemerészkedem a szobájába visszaélnék a vendégszeretetével, megsérteném a magánszféráját és ezt semmiképpen sem szeretném.

Miután lassacskán megjegyeztem melyik ajtó hova is vezet elbotorkáltam a konyháig. A hűtőt kinyitva persze telis-tele volt mindenfélével. Ahogy megláttam automatikusan mosolyra húzódtak az ajkaim. Háromhónapnyi folyékony táplálékbevitel után nem meglepő, hogy csak alig néhány falatnyi ételt tudtam legyűrni s miután elpakoltam magam után, bementem az új szobámba. A táska még mindig az ágyon hevert. Mikor kinyitottam szinte kifolyt belőle az a temérdeknyi ruha- és cipőmennyiség, amit Alice belegyömöszölt egy-két cucc gyanánt. Minden darab roppant drágának tűnt és az összesen rajta volt még a címke. Miután sikerült találnom megfelelő fehérneműt és alvásra alkalmas göncöt, bevetettem magam a fürdőszobába és egy forrófürdő közepette sikerült végre lazítanom kicsit, ugyanis az elmúlt hét elég megterhelő volt számomra. Hamar ágyba bújtam és meglepő módon gyorsan elnyomott az álom. Már most otthon éreztem magam.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Néhány percnyi lustálkodás után kimásztam az ágyból, és a konyhába igyekeztem. Egy-két percnyi kutakodás után megtaláltam a kávét is, így miután elkészítettem egy pohárral, a kandalló elé kecmeregve megittam azt. A koffein hatására felélénkültem s mivel rám tört az unalom, úgy döntöttem egy kis takarításba nem fogok belehalni. Körülbelül két óra múlva csillogott-villogott az egész ház és ismét teendő nélkül maradtam.

Az ablakon kikukucskálva örömmel láttam, hogy a hirtelen felmelegedő levegőnek és a bőszen erőlködő napocskának köszönhetően jócskán elolvadt a hó s bár nem teljesen, de éppen eléggé ahhoz, hogy kimehessek egy kicsit. Visszamentem hát a szobámba és felöltöztem, kabátot és egy vékonyka sálat is magamra aggattam a biztonság kedvéért. Kint egész elviselhető idő volt: már közel sem olyan csípősen hideg, mint tegnap. Megdöbbentő, hogy mennyit változott csupán egyetlen éjszaka alatt. Nem igazán tudtam merre menjek, hiszen nem volt ismerős semmi sem.

Pillantásom az erdő első fáira tévedt s azonnal megszólalt a fejemben Jacob hangja, amin figyelmeztet, hogy még véletlenül se menjek az erdő közelébe. De vajon miért? – Mert veszélyes állatok lakják talán?! – Válaszoltam meg saját kérdésemet, némi iróniával vegyítve. Hallgatva Jake kérésére az erdővel ellentétes irányban indultam el. A sok kisebb házikó mellett azért el-elszórtan voltak Pauléhoz hasonló nagysággal rendelkezőek is, de nem ez volt a legjellemzőbb. Nem igazán voltak kint mások rajtam kívül, ha voltak is, akkor javarészt gyerekek, akik a megmaradt hóban fetrengtek és nevetgéltek. Elég abszurd, de szinte hiányzott a kórház. Na, persze nem a vizsgálatok és a folytonos ágyban fekvés, hanem a társaság. A nővérkék és persze Mr. Cullen. Nélkülük rendkívül magányosnak éreztem magam. Nem volt kivel beszélgetnem, nem ismertem még senkit.

Onnan ahol álltam már lehetett látni a tengert. Messziről, de láthattam. Percekig gyönyörködtem távoli szépségében, mígnem váratlanul nekem nem ütközött valaki. Az ütés elég erős volt ahhoz, hogy szerencsésen a saras pocsolyában végezzem.

– Ne haragudj! – szólalt meg egy férfias hang. Orgánumát hallván azonnal ránéztem. Segítő kezet nyújtott felém, amit rövid mérlegelés után el is fogadtam. A ruhámra pillantva elborzadtam a látványtól. – Jól vagy? Remélem nem okoztam nagy fájdalmat! – rémüldözött.

– Semmi bajom. Ezt már a ruhámmal kapcsolatban nem merném ilyen biztosan állítani, de nyugi, jól vagyok! – Az arcát megfigyelve észrevettem rajta mennyire bántja a dolog, s hogy kicsit oldjam a feszültséget kedvesen rámosolyogtam.

– Bizonyára te vagy Amira! – Nem kérdésnek szánta, amolyan ténymegállapításnak hangzott.

– Igen én lennék és te pedig…

– David. – Fülig érő mosolya szinte levakarhatatlanná vált. Külsőségekben nagyon hasonlított Jacobra. Sötét haj és szem, magas és izmos testfelépítés. – Hallottam, hogy valaki beköltözött Paul házába, de azt senki sem említette, hogy ilyen szép vagy! – Kellemes érzés járt át bókja hallatán s talán még bele is pirultam szavaiba.

– Ne túlozz! – mondtam halk kacajt hallatva. – Akkor gondolom te ismerted Pault – szólaltam meg kis idő múltán. Legutóbb nem igazán jártam szerencsével, amikor vendéglátómról kérdezősködtem. Tekintettel voltam Bella érzéseire, de úgy gondoltam most nagyobb sikerrel járhatok.

– Persze! La Pushban mindenki ismer mindenkit – somolygott miközben egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. Időközben elindultunk vissza a ház felé, mivel a nedves ruháknak köszönhetően kezdtem fázni. Úgy véltem jobb lesz, ha megszárítkozom, David pedig tartotta velem az iramot.

– Te esetleg tudod, miért ment el? – Bár láthatóan őt nem érintette olyan érzékenyen ez a kérdés, mint Bellát, azért észrevettem, hogy még számára is kissé kínos a téma. Ettől pedig csak még inkább érdekelt a dolog.

– Talán nem kéne elmondanom… nem tudom, de mivel te szimpatikusnak tűnsz, azt hiszem, mégis kivételt tehetek veled. – Incselkedő stílusa kedvemre való volt. Folytonos félmosolya az én arcomra is jókedvet csalt.

– Ez igazán… öhm megtisztelő, azt hiszem – mondtam miközben haladtunk tovább.

– Paulnak volt egy barátnője, Jamie. Remekül megvoltak, mindenki azt mondja odáig meg vissza voltak egymásért.

– Ezek szerint akkor ketten mentek el? – Logikus legalábbis ez lett volna.

– Jamie beteg volt és nem sokkal ezelőtt meghalt. – Még csak a közelében sem jártam az igazságnak. Letaglózott a hír, pedig nem ismertem sem Pault sem Jamie-t. Még így ismeretlenül is sajnáltam a férfit, mert bár nem emlékszem milyen az, amikor valaki szerelmes, biztosan fájdalmas elveszítenünk szívünk választottját. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ismertem-e valaha az érzést… – Jól vagy? – kérdezte meg miután hosszú percek teltek el némaságban.

– Jól persze, csak… Szegény Paul! Biztosan szörnyű lehet neki! – Nem reagált erre semmit. Időközben visszaértünk a házhoz. Kissé zavarba ejtő volt a szitu. Kedves srácnak tűnt, ugyanakkor nem ismertem, így nem állt szándékomban beinvitálni, tekintve, hogy én is csak vendégeskedem a házban.

– Remélem, hamarosan találkozunk. – Ívelt ajkai most is felfelé görbültek. Egy röpke pillanattal talán hosszabb ideig bámultam az említett testrészét, de mentségemre szóljon ezt a mosolyt képtelenség volt nem csodálni. Még mielőtt azonban teljesen leégettem volna magam, udvariasan viszonoztam a gesztust s még mielőtt beléptem volna a házba, biztosítottam az egyetértésemről.

– Én szintén, most viszont tényleg bemegyek, még mielőtt megfázom – mondtam enyhén vacogó fogakkal. – Mellesleg szerintem neked sem ártana melegebben öltöznöd – jegyeztem meg célozva lenge öltözetére.

– Ha eltakarom mindezt – mutatott végig felsőtestén –, akkor mégis mivel vennélek le a lábadról? – Először meglepődtem, végül pedig azon kaptam magam, hogy megint fülig érő mosollyal fordulok feléje és nézek azokba a szép zöldeskék szemeibe.

– A szép test nem elég! – Természetesen komolyan gondoltam más szándékom azonban még sem volt ezzel csak, hogy játékos csipkelődésbe bonyolódjam vele. Nem akartam, hogy legyen alkalma reagálni, így nem is vártam tovább, megfordultam és beléptem a házba. Csakhogy még mielőtt bezárult volna mögöttem az ajtó, hallhattam jókedvű megjegyzését melyet hozzám intézett.

– Nekem úgy tűnik kezdésnek bevált! – Felkacagtam, persze próbáltam nem túl hangosan nehogy eljusson az ő füléig is, de amikor kipillantottam az ablakon és megláttam a rendíthetetlen vigyorát tudtam, már késő. Nem zavartattam magam tovább, gyorsan átöltöztem és bevackoltam magam a kandalló elé. Miután sikerült kellően felmelegednem és a Daviddel töltött pár percnyi jókedv is elpárolgott, újra rám tört a magány. Kezdenem kellett magammal valamit. Nem igazán tudtam mit keresek, de úgy gondoltam csak találok valamit, amivel lefoglalhatom magam. Furcsa, de hirtelenjében rajzolni támadt kedvem. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mit vagy egyáltalán miért, de reménykedtem, hogy találhatok valahol egy papírt meg egy ceruzát vagy bármit, amivel lehetséges pár skicc felfirkantása. Skicc? Egyáltalán honnan ismerek ilyen szakszavakat? Néhány percnyi kutakodás és némi rendetlenség után rábukkantam egy rajzfüzetre és egy egész ceruzakészletre. Úgy tűnik egy újabb dolgot tudtam meg Paulról. A vázlatfüzetet kinyitva nem egy és nem két gyönyörű rajzzal találtam szembe magam. Gyengéden végig simítottam a grafit lepte papíron. A határozott körvonalakon, a lágyan elsatírozott részeken. Nem is gondolkodtam. Kinyitottam egy üres lapnál, majd megragadtam az egyik jónak vélt grafitot és anélkül, hogy elterveztem volna mit is szeretnék szinte szárnyra kelt a kezemben. Egyszeriben minden gondolatom elszállt és csak arra a halk hangra koncentráltam, amit a papír és a ceruza hegye hallatott. Nem figyeltem az időt, fogalmam sem volt arról mennyi telhetett el, csak a házra telepedő félhomályból következtettem. Mikor hozzákezdtem - a mondjuk úgy firkálásnak - nem gondoltam volna, hogy néhány óra elteltével egy teljesen kész rajzzal a kezemben fogok kuporogni ezen a kényelmes kanapén. Most mégis így történt és meglepően jól sült el, annak ellenére, mennyire bizonytalanul álltam hozzá a dologhoz.

Egy kései vacsora után, megfürödtem és ágyba bújtam. Éppen a televíziót kapcsolgattam ide-oda, amikor megcsörrent a nappaliban lévő telefon. Gyorsan kipattantam az ágyból és amilyen gyorsan csak tudtam lerobogtam a földszintre. Mikor végre elértem a telefonig megtorpantam egy pillanatra. Mi van, ha Pault keresik? – Amira ébresztő! Még szép, hogy őt keresik mikor ez az ő háza! Utánad meg egy árva lélek sem érdeklődött az elmúlt hónapokban! – Miután rájöttem, hogy a magammal való beszélgetés nem éppen az épelméjűség jele, felkaptam a kagylót.

– Halló? – A legértelmesebb módja annak, ahogyan fel lehet venni egy telefont. Talán rossz ötlet volt.

– Elnézést a kései zavarásért Amira, Carlisle vagyok! – Mikor meghallottam a hangját azonnal megkönnyebbültem, mindemellett persze kíváncsi voltam a hívás okára is. – Először is szeretném megkérdezni, hogyan érezni magát?

– Ami az egészségi állapotomat illeti remekül. De ha a többit nézzük… – feleltem őszintén. Valamilyen oknál fogva az első pillanattól kezdve, amikor megláttam a doktort egy erős bizalmat éreztem szemben, így nem lepett meg, amiért ezalkalommal is ennyire nyitott voltam feléje.

– Gondoltam, hogy máris unatkozol, és mivel szerencsére egészségileg remekelsz arra gondoltam örülnél, ha valamivel lefoglalhatnád magadat. – Annyira megörültem a hírnek, hogy minden álmosság, ami rám telepedett a mai nap folyamán, hipp-hopp, eltűnt és helyette egészen izgatottá lettem. – Mindemellett persze némi pénzhez is hozzájuthatnál. Amikor megtudtam, hogy a kórház új recepcióst keres azonnal te jutottál eszembe. Ami azt illeti bátorkodtalak beajánlani az illetékeseknek, szóval már csak rajtad múlik, hogy elvállalod-e a munkát vagy sem.

– Mi az, hogy! Hát persze, hogy elvállalom! Igazán kedves öntől, amiért rögtön rám gondolt. – Képtelen voltam letagadni mennyire felvillanyozott ez a hír. Ezek után még megbeszéltük, hogy a holnapi nap folyamán bemegyek a kórházba és mindent elintézünk. Mondanom sem kell, hogy nagyon izgatott lettem. Bár jobban belegondolva kicsit vicces, amiért képes voltam ennyire örülni egy recepciós állásnak. Mégis, az, hogy nem kell minden percemet a ház falai között töltenem, ráadásul egyedül, sokat jelentett számomra.

Reggel miután sikeresen elintéztem minden dolgomat, felöltöztem és vártam, hogy Jacob kopogtasson az ajtón. Nem is kellett sokáig várakoznom, ugyanis pontban tíz órakor jelent meg a házban. Nem is húztuk tovább az időt, azonnal útnak indultunk.

– Ne haragudj, hogy megint rám kell vesztegetned az időd! – Tényleg szégyelltem magam, amiért ennyi ember terhére vagyok, hiába állítják, hogy szívesen teszik, amit tesznek.

– Ugyan már! Örülök, hogy egy kicsit elszabadulhatok a srácoktól! Néha úgy érzem magam, mint valami bolondokházában. – Őszinte mosolya láttán elhittem neki, amit mondott és nem is firtattam tovább a dolgot. – Na, és akkor ezek szerint teljesen jól érzed magad. – Nem kérdésnek szánta, így nem is éreztem úgy, mint akinek válaszolnia kéne rá.

– Tudod, volt időm arra, hogy rendbe jöjjek. Most már szeretném, ha tehetnék valami hasznosat is a folytonos pihengetés helyett.

– Megértelek, én sem vagyok az az otthon punnyadós típus.

– Azt mindjárt gondoltam! – Egy olyan pasi, aki ilyen külsővel rendelkezik, mint Jake nem is lehet lustálkodós. A folytonos fetrengéstől senkinek sem lesznek ilyen izmai, mint neki. – Te, figyelj Jake, mit gondolsz David Youngról? – Nem szerettem volna, ha túl érdeklődőnek tűnök, de azért mégis szerettem volna hallani mi a véleménye róla.

– Nem ismerem túlságosan. Csak nemrégiben költözött ide. Még kölyök korunkban sokat lógtunk együtt, de hát az óta már eltelt pár év – felelte. Úgy láttam mintha kicsit zavarba hoztam volna. A megérzéseim szerint titkolt előlem valamit Daviddel kapcsolatban, én pedig szerettem volna minél előbb rájönni mi is az.

– Értem. Nekem kedves és jópofa srácnak tűnik. – Félszemmel azon voltam, hogy észrevegyem az esetleges reakciókat, de Jacob arca rezzenéstelen maradt.

– Mikor találkoztál vele? – kérdezte. Tekintetével az enyémet kereste, én pedig készségesen álltam a pillantását.

– Tegnap. Egy kis levegőre volt szükségem, hát kimentem és éppen a part felé tartottam, amikor valaki feldöntött. Nem nehéz kitalálni ki volt az – nevettem fel jókedvűen, ahogy lejátszottam magamban a jelenetet –, és hát beszélgetni kezdtünk, visszakísért a házig… – Vártam, hogy esetleg reagál valamit, de semmi. Egyenest az útra figyelt, az arca pedig feltűnően merev volt. Ezzel persze csak méginkább felkeltette a kíváncsiságomat.

– Megérkeztünk! – szólalt meg végül, de továbbra sem nézett rám. Annyira lekötött az arcának tanulmányozása, hogy fel sem tűnt, amikor leállította a motort.

– Öhm, köszönöm a fuvart. – Hálásan mosolyogtam, belül azonban továbbá is azon agyaltam mitől változott meg így a viselkedése.

– Itt megvárlak az autóban, rendben? – Végre rám nézett. Mélyen ülő, éjsötét tekintete szinte perzselte az arcom. A hangja kedves volt, de az ajkán játszó mosoly már nem olyan szabad és felhőtlen, mint az eddig látottak.

– Rendben, köszönöm! – A pillantásomat még akkor is fogva tartotta, amikor beléptem a hatalmas üvegajtón.

– Segíthetek valamiben? – Egy kedvesen csengő, idős néni hangja húzott vissza a Földre és vonta immáron magára a figyelmemet.

– Amira Matthews vagyok, Dr. Cullen már vár engem. – A hölgy pötyögtetett párat a billentyűzetén, majd vékony, vörösre mázolt ajkaival rám villantotta mosolyát.

– A doktor irodáját a harmadikon, a liftet pedig arra találja. – Ráncokkal tarkított kezével a tőlünk jobb oldalra eső folyosóra mutatott.

– Köszönöm! – Na, nem mintha az eligazítása nélkül ne tudtam volna, merre menjek, sajnos az elmúlt időszakban volt időm kiismerni ezt az épületet. Ahogy azt a recepción is javasolták, a lift felé lépkedtem, majd harmadmagammal be is szálltam és ki sem léptem onnan, míg el nem értünk a harmadik emeletig. Ahogy azt Mr. Cullen kérte egyenest az ajtajához léptem majd határozott mozdulatokkal bekopogtattam. Nem is kellett várnom, szinte rögvest kinyílt az ajtó és újfent láthattam kedvenc dokim őszintén ragyogó szemeit.

– Amira! Örülök, hogy láthatlak és annak csak méginkább, hogy egy teljesen más ügyből kifolyólag.

– Én is örvendek, doktorúr!

– Azt hiszem maradjunk a kölcsönös tegeződésnél, hiszen már elég régóta ismerjük egymást! – ajánlotta fel már sokadszorra.

– Jó, rendben! – egyeztem bele végül, hiszen most már, ha minden igaz amolyan munkatárs félék leszünk. Még, ha csak távoli szemléletből is. – Szóval akkor mi is lesz a feladatom… Carlisle? – Na, jó elég nehéz volt a váltás, de próbálkoztam.

– A recepción kell majd dolgoznod. Mrs. Stokes nyugdíjba vonul, ezért is kellett találnunk a helyére valakit. – Azonnal bevillant az idős nénike arca, akivel pár perccel ezelőtt volt alkalmam találkozni.

– És mikor kell kezdenem? – tettem fel az egyik legfontosabb kérdést.

– Már holnap, amennyiben tényleg jól érzed magad és nincs szükséged több pihenésre! – Persze nem maradhatott el az aggódó orvos szerepe sem. Én pedig továbbra sem láttam semmi akadályát annak, hogy akár már holnap munkához lássak.

– A lehető legegészségesebbnek érzem magam, leszámítva persze, hogy nem emlékszem arra kivagyok, honnan jöttem és ehhez hasonló apróságok, de ez a jelentéktelen dolog nem állhat annak útjába, hogy dolgozzam! – Bár próbáltam poénosra venni a figurát, mélyen belül tudtam, hogy cseppet sem érint olyan könnyedén ez az amnézia dolog, mint azt próbálom tettetni.

– Rendben! Mivel bíztam a túlbuzgóságodban bátorkodtam előkészíteni a szükséges papírokat, amik kellhetnek és akkor, ha nincs több kérdésed alá is írhatod őket. – Néha megfordul a fejemben, hogy a doktor valami természetfeletti lény. Az, ahogyan ennyi mindenre odafigyel és mégis bármibe is fog bele, száz százalékot tud nyújtani csodálandó dolog. Mindig és mindenkivel kedves, sosem látni neheztelést az arcán, sosem láttam fáradtnak vagy akár egy kicsit is megtörtnek. Többnek kell lennie, mint puszta ember, mert egy ember képtelen ennyire önzetlen és odaadó maradni. Egy angyal… lenne, persze, ha léteznének ilyesmik! Magamban jót mosolyogtam azon, hogy milyen bugyutaságokon járatom az eszem és persze közben Carlisle szavaira is odafigyeltem. – Minden információt megtalálsz a papírokon, ha esetlegesen valami fenntartásod lenne bármelyikkel kapcsolatban, nyugodtan szólj! – Gyorsan átfutottam a szerződés minden sorát és pontját, de mivel egyetlen momentumával sem volt gondom, aláírtam őket. Ennek köszönhetően már én is a kórház egyik dolgozójának mondhattam magamat.

– Még valami? – kérdeztem, miután az utolsó példányt is aláfirkantottam.

– Nem, semmi, ezzel meg is volnánk! Holnap reggel nyolc órakor kezdesz, úgyhogy ajánlatos, ha kicsit korábban beérsz a kórházba. Madeline meg fog mutatni mindent és a segítségedre lesz még a holnapi nap folyamán, szóval, ha bármi van, hozzá kell fordulnod. Amennyiben persze szükséged lenne rám, nekem is nyugodt szívvel szólhatsz, nem fogok megharagudni érte.

– Köszönök még egyszer mindent és akkor én most mennék is, nem szeretném tovább várakoztatni Jacobot. Holnap találkozunk, további szép napot! – Elkísért az ajtóig, majd miután kölcsönösen elköszöntünk a másiktól kiléptem az irodából. Pont elcsíptem a liftet, így pillanatokon belül a földszinten találtam magam és meg sem álltam a kijáratig. Az autó pont ott állt, ahol hagytam. Jacob továbbra is a vezetői oldalon ült, kezében tartva a telefonját. Erős gesztikulációjából és nem túl derűs mimikájából arra következtettem, hogy nem éppen baráti csevejről van szó. Nem szerettem volna kihallgatni a beszélgetést, így gondoltam megvárom, hogy befejezze, és csak utána ülök be mellé, de amint észrevett, kinyomta a készüléket majd megpróbált nyugodtságot erőltetni magára.

– Ne haragudj, ha sokáig várattalak! – Inkább úgy tettem mintha fel sem tűnt volna számomra ez az egész. Mikor újra ránéztem nyoma sem volt az iménti dühödt pillantásnak vagy bőszült viselkedésének, mi több tekintete lággyá és fürkészővé lett.

– Ugyan, nem is voltál bent sokáig. Sikerült mindent megbeszélnetek? – kérdezte miközben beindította a motort.

– Igen, mindent megbeszéltünk és már holnap kezdhetek! – Lelkesedésem mintha kicsit őrá is átragadt volna és ennek nagyon örültem. Kedveltem Jacobot és sokkal szimpatikusabb volt számomra, amikor mosolyogni láthattam, amikor csillogott a szeme.

– Látom már nagyon bezsongtál! – nevetett fel jókedvűen.

– Igen, azt hiszem. – Hirtelen rám törő lehangoltságom még engem is meglepett. Jacob figyelmét sem kerülte el. Lehúzódott az út szélére és leállította a motort.

– Jól vagy Amira? – kérdezte aggodalmasan.

– Igen, persze csak…

– Nézd, tudom, hogy nem igazán ismerjük még egymást, de ha szeretnél beszélgetni, akkor itt vagyok. – Nem szólaltam meg. Lesütött pilláim alól azonban árulkodó módon kibuggyant egy-két könnycsepp. – Azt mondják hallgatásban is jó vagyok. – Egyik ujjával gyengéden letörölte az arcomat fedő nedvességet, én pedig akaratlanul is megmosolyogtam pimasz megjegyzését.

– Miért miben vagy még jó? – Sikerült ismét a szemébe néznem anélkül, hogy bármiféle szégyenérzetet keltett volna bennem.

– Oh, hát azt nem köthetem az orrodra sajnos, ugyanis akkor azonnal belém szeretnél, az pedig nem lenne túl jó, tekintve, hogy még nem ismerlek túlságosan. – Azt kedveltem Jake-ben a leginkább, hogy képes ekkora baromságokat összehordani, és ami esetleg mástól sértően hangzana, az ő esetében csak nevetni tudok rajta.

– Jogos, hiszen akár egy megszállott rajongó is válhatna belőlem.

– Na, látod még te is egyetértesz velem! Komolyra fordítva a dolgot, mond el ha van valami gond.

– Én csak… Elképzelni sem tudod, milyen lehet az, amikor az ember nem emlékszik semmire az életéből. Hogy háromhónapnyi kórházban fekvés alatt senkinek sem jutottam eszébe. Persze az is lehet, hogy egymagam voltam már akkor is, de nem tudni hol éltem ezelőtt vagy, hogy mit csináltam elég lehangoló.

– Megértelek. Viszont az lesz a legjobb, ha megpróbálod a dolog jó oldalát nézni. Lehetőséged van egy más élet kialakítására. S talán nem emlékszel arra kik voltak a barátaid, de gondolj bele, ha ennyi idő után sem kerestek téged, akkor talán meg sem érdemlik, hogy emlékezz rájuk.

– Igazad van.

– Mit szólnál hozzá, ha most nem haza vinnélek, hanem bemutatnálak néhány hozzám hasonlóan jó fej embernek?

– Benne vagyok! – Nem gondolkodtam azonnal rávágtam a beleegyezésemet, hiszen miért ülnék a házban egyedül, ha akár jól is érezhetem magam… Jacobbal.

– Előbb persze be kell ugranom Charlie-hoz, Bella apjához, de nem tart soká, ígérem! – mondta, majd újra felmordult az autó motorja alattunk. A Bella édesapjához vezető út nem tartott sokáig. Mivel semmibe sem szerettem volna beleütni az orrom, úgy döntöttem nem megyek be vele a házba, hanem inkább kint megvárom.

Úgy tíz perc telhetett el, amikor meguntam az üldögélést és kiszálltam az autóból. Már nem volt olyan csípő hideg, így egészen elviselhető volt az idő. Mr. Swanéval szemben volt egy gyönyörű ház. Nagyobb volt, mint a Swan rezidencia, de nem annyira, hogy rideggé és barátságtalanná váljon. Olyan otthon volt, amiben én is szívesen laktam volna. Nem sokkal később kinyílt az ajtó és egy magas, sötétbarna hajú fiú lépett ki rajta. Nagyjából velem egyidős lehetett. Hosszú melegítő nadrágot és színben passzoló kapucnis felsőt viselt. Egy fülhallgatót húzott elő a zsebéből majd a fülébe dugta. Felém nézett én pedig kedvesen rámosolyogtam és számomra értelmetlen okokból kifolyólag integetni kezdtem. Ő azonban ahelyett, hogy viszonozta volna a gesztust, érzelemmentes arccal épphogy csak rám pillantott majd kapucniját a fejére húzva futásnak eredt.

– Ne vedd magadra! – szólalt meg váratlanul Jacob. – Nem régen vesztette el a húgát, Jamie-t.

– Jamie? Paul barátnője? – Le sem tagadhatta volna meglepettségét, amit minden bizonnyal a kérdésem miatt érzett.

– Te meg honnan…?

– David mesélte – feleltem, mintha mi sem lenne egyértelműbb. Erre aztán megint haragosan reagált, persze nem velem szemben, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. – Ne haragudj rá, én voltam az, aki kiszedte belőle! – Nem akartam, hogy az én kíváncsiságom miatt David kerüljön bajba, így próbáltam menteni a menthetőt. – Csak szerettem volna tudni miért ment el Paul a városból és mivel láttam, hogy Bellát rosszul érinti ez a téma, megkérdeztem őt. – Őszintén szólva, nem értettem miért olyan nagy baj az, ha elmondta mi történt Jamie-vel. Az is lehet, hogy csak magával Daviddel nincs kibékülve, na de akkor meg miért mondta azt, hogy jó srác, amikor róla kérdeztem?

– Mindegy, nem lényeg! Én mindent elintéztem, amit kellett szóval akár indulhatunk is. – Immáron az autóban ülve haladtunk az úti célunk felé, ami ekkor még ismeretlen volt előttem.

– Hova megyünk egyébként?

– Igazából La Pushba, de mint mondtam nem haza viszlek hanem Emilyékhez. Hidd el biztosan kedvelni fogod őket! – bíztatott most már felszabadultabban. A Uley ház nem volt olyan messze Paulétól tekintve, hogy La Push sem egy hatalmas terület. Miután Jacob leparkolt a házzal szemben, hirtelen rám tört valami furcsa érzés, amolyan szorongás féle vagy nem is tudom. – Gyere, nem esznek meg! – Jake unszolására végül kiszálltam a kocsiból és őt követve beléptünk az ajtón.

– Oh, szia Jake! – Kellemes női hang szólalt fel a házban. A hozzá tartozó arcot azonban nem állt módomban látni, mivel Jacob eltakarta előlem azzal a hatalmas izmaival.

– Szia, Emily! Hoztam valakit! – mondta majd elállt az utamból. Az iménti hang tulajdonosa egy roppant szép nő volt. Hosszú egyenesen hordott fekete haja és gyönyörű rézszínű bőre volt. Egyetlen dolog árnyékolta be szépségét, mégpedig az arca jobb oldalát torzító hatalmas karmolás nyom. Úgy tettem, mint akinek fel sem tűnt ez a tragikus sebhely, mert még véletlenül sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni őt.

– Szia, Amira vagyok! – Kinyújtottam felé a kezem ő pedig készségesen el is fogadta azt.

– Szia, én pedig Emily, mint azt már sejtheted – bazsalygott.

– Remélem nem gond, hogy csak így bejelentés nélkül betoppantam hozzátok.

– Ugyan, ne beszélj már badarságokat! – nyugtatgatott. – Most viszont még egy kicsit Jake gondjaira bízlak, mert ha nem rohanok vissza a konyhába, még odakozmál az étel és akkor a fiúk kiakadnak! – Ahogy azt mondta visszasietett a kis főzőfülkéjébe, én pedig ismét Jacob társaságát élvezhettem, aki bemutatott a srácoknak. Név szerint Sam, Jared, Quil, Embry, Colin, Brady és a kicsi Claire. A pöttömmel persze rögtön egy hullámhosszra kerültem és nagyon jól elszórakoztunk. A többiek is kedvesek voltak velem, bár bevallom kissé furcsán éreztem magam, amiért csak így befurakodtam a megszokott társaságukba.

– Srácok, kész az ebéd! – Emily mindenkit oda invitált az ebédlőasztalhoz, ami éppen akkora volt, hogy elfértünk nála. Már mind az asztalnál voltunk, azonban még volt egy teríték, aminek nem volt gazdája. Már éppen megkérdeztem volna kit várunk még, amikor az a bizonyos személy belépett az ajtón. Felragyogó mosolya és meg-megcsillanó tekintete pedig azonnal odavonzotta a tekintetemet.

– Bocs a késésért! – Férfias orgánuma túlharsogta a többiek beszélgetésének zaját. A srácok tovább ettek, nekem azonban nem kerülte el a figyelmemet a Jake és David között lejátszódó, szavak nélküli kommunikáció.

Hírek!

Szép napot mindenkinek!

Kedves olvasóim!

Nagyon úgy tűnik a hétvégén nem lesz kész a következő fejezet. Valahogy nem sikerült még befejeznem. Bár ahogy a prológus és az első fejezet iránt mutatott érdeklődést nézzük talán ez nem is lesz akkora tragédia számotokra. Igen, igen nem tagadom kissé csalódott vagyok, de hát nincs mit tenni!

Akkor, amint tudom hozom a 2. fejezetet, addig is szép hétvégét mindenkinek, az érettségizőknek pedig jó kis gőzkiengedős ünneplést kívánok!

Üdv: P. Sawyer

1. fejezet - Emlékek nélkül

Sziasztok!

Ahogyan azt ígértem elkészült az első fejezet és csak arra vár, hogy elolvassátok, és persze véleményezzek!

Nem is szándékozom tovább fecsegni, jó olvasást mindenkinek!

Üdv: P. Sawyer

Emlékek nélkül

Szárazság mardosta a torkom és úgy éreztem mintha ólomsúlyú nehezékek nyomnák a szemhéjam. Az izmaim elgémberedtek pont úgy, mintha már hetek óta egyhelyben feküdtem volna. Ki akartam nyitni a szemem, hogy láthassam hol is vagyok valójában. Nem volt könnyű, de végül csak sikerült. A sötétség után vakítóan hatott az ablakból bevetülő fény. A szoba, amiben feküdtem rideg és barátságtalan volt. Szúrós szagú fertőtlenítő csapta meg az orromat. Nem kellett megerőltetnem az agytekervényeimet ahhoz, hogy tudjam, csakis kórházban lehetek.

A felismerés után persze rögtön felvetődött bennem a kérdés: Hogy kerültem ide? S talán ami még fontosabb; Mért vagyok itt?

Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és egy roppant sármos, ám számomra teljesen ismeretlen férfi lépett be rajta. Mikor először meglátott meglepettség suhant át az arcán ez azonban hamar tovaszállt, s helyét kedves mosolya váltotta fel.

– Jó reggelt Csipkerózsika! – köszöntött lelkesen.

– J… jó re… reggelt – próbálkoztam én is, de nekem vele ellentétben nem ment valami könnyedén.

– Ne nagyon erőltesd még a beszédet – mondta, majd egyenest mellém lépett, s gyakorlott mozdulatokkal vizsgálgatni kezdett.

– Ka… kaphatnék egy kis… kis vizet? – kérdeztem nyökögve.

– Persze – mondta azonnal majd töltött egy pohárral. Segített meginni aztán az üres poharat visszatette a szekrényre. Jó érzéssel töltött el amikor a hűs víz végigcsurgott a nyelőcsövemen. Miután megszűnt a szomjam ismét nekilátott a vizsgálgatáshoz. Mivel már egész megszoktam az új fényviszonylatokat jobban megfigyelhettem a doktort.

Egészen világos haja remekül passzolt hófehér bőréhez. Fess öltözéke pedig, mely kikandikált az orvosi köpenye alól kellő eleganciával ruházta fel őt. Azonban sem az elegáns öltözet sem a makulátlan bőre nem tudta úgy felkelteni a figyelmemet, mint a két borostyánként ragyogó szeme. Még sosem találkoztam hasonlóval szerintem… legalábbis azt hiszem.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött.– Öhm, jól – feleltem röviden. – Miért kerültem ide? – tettem fel a leginkább foglalkoztató kérdést. Kicsit talán meglepte a kérdésem, de persze rögtön belekezdett a megválaszolásába.

– Nem messze találtak rád az egyik Port Angeles-i üzlet előtt. Mivel mi voltunk a legközelebbi kórház rögtön minket értesítettek.

– Na, de mi történt? – Úgy éreztem mintha vonakodna kissé.

– Szívrohamot kaptál – felelte végül. Bevallom letaglózott a hír, de ami még inkább az az, hogy egyáltalán nem rémlett a dolog, márpedig az ember lánya csak emlékszik a saját szívrohamára. Kezdtem összezavarodni.

– Lehetséges ez ilyen fiatalon? – Jobban belegondolva az sem rémlett mennyi lehetek.

– Nem túl gyakori, de sajnos lehetséges. – Hirtelen tört rám a pánik. Nem értettem mi történik körülöttem, miért nem emlékszem a dolgokra. – Tudom, hogy nem lehet most könnyű neked, de kötelességem tájékoztatni téged mindenről. – Mély levegőt vett majd folytatta. – A kollégáim mindent megtettek/elkövettek, de sajnos vannak olyan esetek, amikor még ez sem elég. Későn hoztak be a szíved pedig megállt. – Ha eddig pánikoltam akkor az ez után következő érzést meg sem tudnám nevezni. – Kereken egy percig halott voltál, aztán valami csoda folytán ismét dobogni kezdett a szíved. Te vagy a kórház csodája! – mondta a végén szelíd mosolyra húzva ajkát.

– Halott? – súgtam halkan, talán csak magamnak. Azt akartam, hogy a doktor azt mondja félreértettem valamit, de nem javított ki. Féltő és aggodalmas pillantásokat lövellt felém, amitől csak még inkább úgy éreztem valami nagyon nem stimmel velem. Velem, bár azt sem tudtam ki is vagyok igazán.

– Miután visszatértél szinte azonnal kómába zuhantál – folytatta, én pedig képtelen voltam megszólalni. – Azóta kilencvenhat nap telt el. – Azóta… Fogalmam sem volt arról milyen évet, hónapot írunk. Kinéztem az ablakon. A párkányon vastag hótakaró pihent. Hatalmas hópelyhekben hullott még mindig, gyönyörű fehérségbe borítva mindent. Nagyon úgy tűnt, hogy a hallgatásom aggasztja kicsit. Képtelen voltam felfogni miért történik mindez. – Fel kell tennem néhány kérdést és szeretném, ha felelnél rájuk. Rendben? – Beleegyezésemet adván rábólintottam a kérésére. – Amira, meg tudod mondani nekem milyen évet írunk? – Amira? Tehát így hívnak.

– Nem tudom – válaszoltam.

– 2007. január 18.-a van ma. Esetleg arra emlékszel hol vagy most? – tette fel a következő kérdését.

– Port Angeles? – kérdeztem, mert rémlett, hogy ott találtak rám, legalábbis a doktor állítása szerint így volt.

– Jelenleg Forksban vagyunk. – Teljes zavar keletkezett a fejemben. Megrémített a benne tátongó üresség, az, hogy még a saját nevemre sem emlékeztem. – Nagyon úgy tűnik, hogy az agyad elrejt egyes információkat, emlékeket. Már csak arra kell rájönnünk milyen szintű amnéziáról van szó a te esetedben.

Nem tudtam mit mondhatnék. Kétségbeesetten kutattam valami emlék után, de akármennyire is erőlködtem semmi, az égvilágon semmi sem derengett az életemből.

– Ne erőlködj attól csak rosszabb lesz! – figyelmeztetett.

– Ennél rosszabb? Mégis hogyan lehetne még ennél is rosszabb, amikor még a saját nevemre sem emlékszem? – Kissé kikeltem önmagamból, bárki is legyen az az én.

– Nyugodj meg kérlek! – csitítgatott kedvesen. – Elvégzünk egy koponya CT-t. Akkor majd többet fogunk tudni – mondta. Eltűnt néhány percre, majd két ápolóval tért vissza. Segítetek átfeküdnöm egy másik ágyra és kitoltak a szobából.

A vizsgálatból kiderült, hogy az esés ellenére nem károsodott az agyam. Ez azonban mit sem változtatott a tényen, miszerint semmire sem emlékszem. Dr. Cullen elmesélt egy-két alap információt, mint például a nevemet, a koromat és azt, hogy egy árvaházban nevelkedtem fel. A szüleim már évekkel ezelőtt meghaltak, egyszerűen kifejezve az égvilágon senkim sincs.

Ezt az alig pár információt is nehezemre esett megemészteni, így a doki jobbnak látta, ha minden további emlék magától kerül felszínre.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy magamhoz tértem. Egyetlen emlékkel sem lettem gazdagabb ezt követően. Persze amolyan megérzések vannak, voltak, de ezek mégsem könnyítettek rajtam. A doktor minden nap megnézi, hogy vagyok. Most is két halk kopogtatás jelezte, hogy eljött a napi ellenőrzés ideje.

– Szép jó napot, Amira! – köszöntött megszokott kedvességgel a hangjában.

– Jó napot doktor!

– Hogy érzed magad? – tette fel mindennapi kérdését.

– Leszámítva a kongó ürességet a fejemben, remekül vagyok.

– Beszélnünk kéne, egy fontos dologról – váltott kissé aggodalmaskodóvá a hangja. – Most, hogy már szerencsére az állapotod gyönyörűen rendbe jött, itt az ideje, hogy elhagyd ezeket a barátságtalan falakat. – Sejtettem, hogy hamarosan eljön ez a pillanat, de nem gondoltam volna, hogy máris. Még nem volt időm kitalálni hova is mehetnék, ha elhagyom a kórházat. – Mivel anno, amikor nálunk jártál téves címet adtál meg fogalmunk sincs hol lakhattál. A kabátod zsebében összvissz száz dollárt találtunk, ami igencsak kevés lenne ahhoz, hogy új életet kezdj. – Újabb kétségbeesés hullám söpört végig rajtam. Hova mehetnék? – Csak azért hoztam fel ezt a dolgot, mert szeretném ha tudnád nem kell aggódnod emiatt. – Kezét biztatón az enyémre tette. Érintése fagyos volt. Hirtelen elrántotta markát az enyémtől majd mintha mi sem történt volna folytatta a megkezdett mondókáját. – Van egy nagyon kedves barátom, aki egy ideje utazgatással tölti az életét ezért a háza már hónapok óta üresen álldogál. Mint azt mondtam ő egy nagyon kedves barátom, aki beleegyezett, hogy amíg ki nem találod merre tovább, nyugodtan lakhatsz nála. – Egy röpke percig azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

– Ez roppant kedves dolog öntől és a barátjától, de ezt akkor sem fogadhatom el. Ez… hatalmas szívesség lenne, és így is olyan odaadóan viselkedett velem. Meg sem érdemlem ezt az egészet! Különben is, az mind szép és jó, hogy ott lakhatom, de miből tartanám fent magamat, a házat? Tényleg hatalmas köszönet, de…

– Már minden el van intézve Amira, neked csak el kell fogadnod.

– De…

– Nincs semmi de! Nem titok senki számára sem, hogy mennyire a szívemen viselem a pácienseim sorsát, főleg azokét, akik szülők nélkül nevelkedtek. – Sokat mesélt nekem a családjáról, így jól tudtam, hogy minden műszak leteltével egy gyönyörű feleség és öt örökbefogadott gyereke várja haza. Gyerekek, akik már felnőttek, szívének azonban mindig épp oly kedvesek maradnak.

– Tudom, de kitudja, mikor leszek képes visszafizetni a segítséget.

– Időnk, mint a tenger! – Eltántoríthatatlan volt, s mivel egyelőre tényleg nem volt más lehetőségem elfogadtam az ajánlatát. – Rendben, akkor még ma elkészítem a megfelelő papírokat. Ne aggódj semmiért, már beszéltem a lányommal és örömmel segít neked mindenben, amiben csak kell – mondta majd kiment a szobából.

Kétes érzelmekkel gondoltam a jövőmre. Vajon, hogyan fogok megbirkózni a gondjaimmal, a tehetetlenséggel? Az utolsó éjszakám izgatottsággal és félelemmel vegyítve telt.

Reggel pontban nyolc órakor megjelent nálam Dr. Cullen, elvégezte az utolsó vizsgálatokat majd kiállította a papírokat, amik a távozásomhoz kellettek.

– Nos, azt hiszem végeztünk. Mint azt már mondtam az emlékezeted szépen lassan visszatér majd. Akár azt is el tudom képzelni, hogy váratlanul törnek rád az emlékek, egyszerre minden világossá válik majd. Fontos, hogy ne ijedj meg. A következő ellenőrzés két hét múlva esedékes, de persze, ha bármi történne, csak szólj!

– Rendben, köszönök mindent! – mondtam hálásan. Két halk koppintás hallatszott az ajtó felől.

– Jó reggelt! Szia, a nevem Alice Cullen! – A doktor lánya. Ha nem mondja a vezetéknevét is tudtam volna, hogy csakis Mr. Cullen rokona lehet. Furcsa, hisz annak ellenére, hogy nincs vérrokonság kettejük között, sok a hasonlóság. Alice-nek is éppoly gyönyörű szeme volt, mint Dr. Cullennek. A bőre tökéletes. A doktorral ellentétben hollófekete haja és egészen apró termete volt. A hangja pedig, mint száz csengettyű trillázta be a helyet.

– Szia, Amira Matthews! – mutatkoztam be én is. Amolyan déjà vu érzésem volt vele kapcsolatban, de persze biztosan csak azért, mert Dr. Cullen annyit mesélt már róla.

– Akkor most magatokra hagylak titeket – szólalt meg a doki és már ki is ment.

– Hoztam neked néhány csini rucit, gondoltam jól jönne most. – Felmutatta a kezében lévő sport táskát. Úgy tűnt egy-két rucinál azért több került bele.

– Igazán nem kellett volna! – Kezdtem kissé kínosan érezni magam, amiért ennyire kedvesen viselkednek velem, és nem tudtam mivel érdemeltem ezt ki.

– Semmiség! Bevallom, elég nagy figyelmet szentelek a divatnak és mindennek, ami vele kapcsolatos. – Most, hogy említette alaposabban megfigyeltem mit is viselt. Minden darab roppant drágának és finomnak látszott. – Így rengeteg olyan ruhám van, amit még csak nem is vettem fel. De ne aggódj, mind egytől egyig a te méreted!

– Hidd el, ezt én is tanúsíthatom! – Fel sem tűnt, hogy bejött valaki az ajtón. – Ne haragudj, hogy csak így rád törtem. Bella vagyok! – Barátságosan kinyújtotta felém a kezét miközben kedves mosolya ott játszott az arcán.

– Edward felesége, ha jól emlékszem. – Természetesen őt is megemlítette a doktor, amikor a családjáról mesélt.

– Igen! Látom Carlisle már alaposan bemutatta neked a Cullen családot – jegyezte meg mindenféle epés hangsúlyt mellőzve. – Ha kész vagy az öltözködéssel akár mehetünk is. Carlisle már minden iratodat odaadta és azt üzente, hogy azért ne terheld túl magad, és hogy ne haragudj, amiért nem köszönt el személyesen, de egy sürgős esethez kellett mennie.

– Köszönök mindent! – hálálkodtam ismét majd magamra vettem egy kényelmes nadrágot és csupa olyan cuccot, ami meggátolt abban, hogy megfagyjak odakint.

Hármasban szálltunk be egy gyönyörű autóba s indultunk el La Push felé.

– Na és van valami, amit esetleg nem árt, ha tudok az ott lakókról? – kérdeztem kissé felszabadultabban.

– A La Push-iak igazán kedves és barátságos emberek, szóval miattuk nem kell aggódnod – válaszolt Bella majd elhagyva a főutat a hatalmas „Üdvözlünk La Pushban” tábla melletti kis leágazás felé vette az irányt. – Azért azt figyelmedbe ajánlanám, hogy egy bizonyos Leah Clearwatert inkább kerülj el jó messziről! – figyelmeztetett kacagva.

– Megjegyeztem! – mondtam belemenve a játékba. – Egyébként mi a neve annak a kedves barátnak, aki megengedte, hogy meghúzzam magam nála?

– A neve Paul, Paul Lahote – felelte Bella rögvest. Paul… szép név.

– És szabad tudni mióta nem él a rezervátumban?

– Úgy körülbelül három hónapja. – Figyeltem miközben válaszolt. Szobor szépségű arcán megrándult egy izom. Olyan érzésem támadt mintha kellemetlenül érintené a téma, így nem is firtattam tovább a dolgot.

Néhány perccel később már láthattuk La Push első házikóit. Bizonyára nem a leggazdagabb vagy legelőkelőbb része volt ez a városnak mégis lenyűgözött a látvány, amit nyújtott. A lehúzott ablakon keresztül éreztem a tenger sós illatát. Az autó hirtelen megállt, Bella és Alice pedig azonnal ki is szálltak. Egy mély levegővétel után én is utánuk indultam. A hűvös levegő csípte az arcomat, a hirtelen hőmérsékletváltozás hatására pedig kirázott a hideg, libabőrbe borult az egész testem. Az autót megkerülve megláttam azt a bizonyos házat. Kitűnt az eddig látottak közül. A verandán már várt ránk egy férfi. Alice és Bella láthatóan nagyon jól ismerték őt. Azonnal felötlött bennem a gondolat, hogy talán ő Paul, és ha beigazolódik a gyanúm, akkor meglehet, máris távoznom kell.

– Szia! – köszönt amint a közelébe értem.

– Szia, Amira vagyok. Te, te vagy Paul? – kérdeztem a rám mosolygó indián férfitól. Fekete, az ég felé meredező haja és szintén sötét szeme volt. A hideg ellenére csak egy vékony dzsekit viselt, mely alól ki-kikandikált rézfényű bőre.

– Oh, nem! Az én nevem Jacob. Paul egyik jó barátja. – Egy időben kúszott végig rajtam a megkönnyebbülés és a csalódottság érzete. Az utóbbira azonban nem találtam ésszerű magyarázatot.

– Hát akkor örvendek, Jacob! – Kinyújtottam felé a kezemet ő pedig rögvest el is fogadta azt.

– Gyere, megmutatom a házat! – Pillanatokon belül a házban találtam magam. Belül is épp oly barátságos és melengető volt, mint kívülről. Jacob megmutatta mit merre találok, s az emeleten lévő egyik vendégszobában le is pakoltam azt a néhány holmit, amim volt. A ház maga úgy tetszett, ahogy volt. A nappaliban már ropogott a kandalló tüze, kellemes meleg levegőt árasztva szét az épületben. Időközben Bella és Alice elment, de biztosítottak arról, hogy hamarosan hallok majd felőlük.

– Azt hiszem mindent megmutattam, amire szükséged lehet, de persze ha bármi gond van, nyugodtan szólj. Abban a piros házban lakom az apámmal, ami az egyetlen a környéken, szóval nem kell aggódnod, hogy eltéveszted. Most hagylak pihenni, térképezd fel a helyet és… érezd otthon magad! – Igazán szimpatikus volt számomra Jake közvetlensége, az, hogy bár nem ismer figyelmes és segítőkész volt velem szemben.

– Nagyon szépen köszönök mindent, és megpróbálok nem a terhetekre lenni, ígérem! – Talán azért is érintett ennyire mélyen az önzetlen törődésük, mert ha valóban árvaként éltem az életem, nem lehetett túl szokványos az ilyesmi az évek során.

– Ugyan semmiség! – Elindult a kijárat felé még mielőtt azonban elhagyta volna a házat, arccal felém fordult s így szólt! – Amira, még egy utolsó dolog. Ne menj az erdő közelébe!