11. fejezet - Matt

Itt van a következő fejezet. Remélem azért lesz egy két ember, aki megosztja velem gondolatait! Valamint még annyit, hogy a következő fejezetben egy új, ám nem ismeretlen szereplő fog feltűnni a színen.

Matt

Olyan volt mintha valami rettenetes rémálmom lenne, amiből bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok felébredni. A vérszomjas nő még mindig velem szemben, de már korántsem olyan magabiztossággal, mint néhány másodperccel ezelőtt. Fogalmam sem volt arról mi lehet az, aminek sikerült megrémítenie őt, mert ha más nem is a rémület tagadhatatlanul megcsillant vérvörös szemeiben. Ide-oda kapkodta a fejét köztem és a tőlünk nem messze lévő bokor között. Az imént onnan hallottam azokat a rettenetes hangokat, de elképzelni sem tudtam mi lehetett az… talán egy erdei kóbor farkas? Na de miért ijedne meg egy egyszerű farkastól?

A kérdésemre hamarabb megkaptam a választ, mint azt gondoltam volna…

Másodpercek töretrésze alatt az imént említett helyről egy hatalmas fekete farkas emelkedett ki. A nagysága megdöbbentő volt. Vetekedett egy ló magasságával. A rémület abban a pillanatban teljesen eluralkodott az elmémen, amikor láttam, hogy egyre többen és többen vannak. A morgásuk közepette semmit sem hallottam, csak az állkapcsok hangos csattogását. A titokzatos nő olyan gyorsan mozgott, hogy eddig egyiküknek sem sikerült elkapnia, aztán rést találva a farkasok közt felugrott az egyik fa tetejére és elmenekült. A farkasok velem nem törődve utána eredtek… kivéve egyet. A bundája szürke színben pompázott, néhol ahol a nap sugarai rá villantak, meg - meg csillantak rajta enyhe ezüstös árnyalatok. Tekintetét az enyémbe fúrta és olyan furcsa érzés kerített hatalmába, annyira különös volt és magamnak is nehezen tudnám megmagyarázni, de a szemeiben olyan értelmet láttam, ami ledöbbentett. Az érzések, amik kifejeződtek benne, a féltés, riadtság, düh… szerelem…? Észre sem vettem, hogy mikor indultam el felé, már csak azt éreztem amint ujjaim lágyan beletúrnak meglepően bársonyos bundájába. Felemelő érzés volt, mégis a legfurcsább dolog, amit életemben átéltem.

Hirtelen, fülsüketítő halálsikoly szelte át a Forks-i erdőt, mire a farkas hirtelen megmozdult és belém újra visszatért a félelem. Hátrálni kezdtem, miközben ő ide-oda kapkodva fejét hol engem nézett, hol pedig arra ahol az imént eltűntek a többiek.

Még egy utolsó pillantás felém és hátat fordítva nekem, loholni kezdett. Olyan gyorsan elszaladt, hogy felfogni sem volt időm, amit utoljára felfedeztem a szemeiben.

Sajnálat, szomorúság…

Annyira ismerős volt az a tekintet, valahol látnom kellett már életemben, de hol? Hisz sosem találkoztam még ezelőtt affajta csodalényekkel.

Nem is volt időm tovább merengeni ezen, azon nyomban futásnak eredtem és meg sem álltam az autómig. Miután nagy nehezen beletaláltam a kulccsal és sikerült beindítanom, tövig taposva a gázt hajtottam ki az erdőből. Még mindig kapkodtam a levegő után, képtelen voltam megnyugodni. Ez hihetetlen, ilyen nem létezik… csak álmodom az egészet. Mindjárt felkelek, és egy jót röhögök az egészen.

Bár mennyire is szerettem volna, ez nem egy álom volt, ez maga a valóság, amit még mindig képtelen voltam elfogadni. De hogy is tehetnék mást, hiszen szinte még mindig éreztem a farkas bársonyos szőrének tapintását…

Amint megérkeztem a házhoz, kiugrottam az autóból és valamilyen furcsa oknál fogva nem haza rohantam, hanem az utca másik oldalán lévő ház felé… Bellához. Mikor láttam, hogy az apja autója nem áll a felhajtón, azonnal dörömbölni kezdtem az ajtón, mint akinek elment az esze… de hisz könnyen meglehetett, hogy így volt. Mikor Bella kinyitotta az ajtót ledöbbenve, figyelte amint még mindig idegesen járkálok fel alá a nappalijukban.

- Jamie… mi a baj? Történt valami? Jól érzed magad? – a kérdés áradat csak úgy ömlőt belőle, de nem csodálkoztam rajta.

- Hatalmasak voltak és a nő a nő olyan gyors volt, hogy szinte látni sem lehetett, ahogy mozog…meg megakart ölni… - össze-vissza beszéltem, nem csodálom, hogy egy kukkot sem értett belőle.

- Nem tudom mi volt… gyönyörű volt és… és félelmetes. Aztán megjelentek azok a hatalmas farkasok… - Bella szemei egy röpke pillanatra kidülledtek a meglepettségtől.

- Biztos vagy ebben? Nem csak álmodtad, vagy lehet, hogy csak beképzelted…

- Nem Bella, igaz volt… megérintettem… - újra felidéztem magamban, amikor kezeimet belemélyesztettem a puha bundába…

- Mit érintettél meg?

- Az egyik farkast. Gyönyörű ezüstös bundája volt és akkora akár egy ló. Mégsem bántott, oda jött hozzám és hagyta, hogy hozzá nyúljak.

- És a nő, hogy nézett ki? – kérdezte.

- Gyönyörű, mint egy porcelán baba, a bőre akárcsak Cullenéknek, a haja pedig vörös volt, mint a lobogó tűz. – amikor kimondtam az utolsó szót is, Bella arcán átfutott a rémület, és egy egész kicsit talán bele is remegett. Egyből tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki találkozott már vele…

- Bella, te is, ugye te is láttad már azt a valamit…

- Mi? Nem dehogyis… csak egyszerűen hihetetlenül hangzik mindaz, amit mondtál. – láttam rajta, hogy eltitkol előlem valamit, és ez nagyon nem tetszett nekem. Úgy döntöttem inkább egyedül jutok dűlőre ebben a dologban.

- Jó mindegy, tudod, mit én most inkább haza megyek és lepihenek kicsit. – mondtam, majd meg sem várva a reakcióját már el is indultam.

Azonnal a szobámba vettem az irányt. Fel s alá járkálva próbáltam rájönni mi is történhetett ma velem, de semmi ésszerű magyarázatot nem találtam. Egyfolytában járt az agyam, mindaddig, amíg el nem nyomott az álom.

Ám álmomban sem nyughattam… az erdőben sétáltam, mígnem újra oda nem találtam arra helyre ahol ma voltam. Lassan sétáltam be a tisztásra. Akkor egyszer csak megláttam amint Edward és a családja ott áll a tisztás közepén. Ők nem láttak engem, mert háttal álltak, mígnem mind ahányan voltak egyszerre felém fordultak. Először nem vettem észre semmi különöset. Most, is mint mindig mindannyian tökéletesek és gyönyörűek voltak. A nap sugarai egyre beljebb értek, mígnem fényük el nem érte Cullenéket. Abban a pillanatban valami fényes csillogás vakító fénye villant bele a szemembe. Kinyitottam a szemem és megláttam őket… Edward és többiek ezernyi gyémántként ragyogták be a helyet. A bőrük a nap hatására ragyogni kezdett, hihetetlenül gyönyörű volt, lélegzetelállító. Teljesen ámulatba estem, de aztán az álom hirtelen megváltozott és a másik oldalról előbukkantak a tegnap látott farkasok. Most sem viselkedtek másképpen, mint tegnap, de ami a legfurcsább volt, hogy a mostani ellenségük nem más volt, mint Cullenék. Először arra gondoltam, talán engem észre sem vettek, de amikor a tegnapi farkas ismét bele nézett a szemembe tudtam, hogy ők is épp oly jól látnak engem akárcsak én őket. Mégis velem cseppet sem foglalkoztak, vicsorgásuk megállíthatatlanul zengte be az erdőt és lenem vették tekintetüket az imént még fényben ragyogó Cullen családról.

• Hagyjátok őket békén!! – kiáltottam, de ők mintha meg sem hallottak volna engem tovább közeledtek feléjük.
• Kérlek!!! – a hangom egyre halkabb volt, kezdett elhagyni minden erőm, leginkább lelkiekben éreztem, hogy nem bírom tovább, még láttam amint rájuk vetik magukat, aztán elájultam… Elsötétült minden az utolsó kép, amit magam előtt láttam a szürke farkas és egy ismerős férfi hangja, amint a nevemet kiáltja… Paul. – riadtan néztem körbe a szobámban miután sikerült kiszakadnom ebből a rémes álomból. Fogalmam sem volt, hogy mi köze lehet ennek az egészhez Edwardéknak… de, hogy kapcsolódnak valamiképpen az biztos. A másik meg hogyan került a képbe Paul? Nem értem… kezdett az őrületbe kergetni ez a sok eszement dolog, ami az elmúlt napokban történt.

Annyira elment az idő, hogy már alig volt pár percem arra, hogy elkészüljek és elinduljak az iskolába. Még mielőtt kiviharzottam volna az ajtón Lucas megállított.

- Jamie!!

- Igen?

- Ugye tudod, hogy ma el kell menned Dr. Cullenhez? – kérdezte. Én pedig rájöttem, hogy teljesen elfelejtettem. Ha nem szólt volna, biztos vagyok benne, hogy haza jöttem volna a nélkül, hogy egy ilyen fontos dolgot elintéztem.

- Köszönöm, hogy szóltál! – egy gyors puszi és már rohantam is. Teljesen szét voltam esve, azt sem tudtam, hogy mit gondoljak és legfőképpen azt nem, hogy mit tegyek… Mire beértem a suliba már minden autó a helyén állt, de szerencsémre az én helyem még mindig üres volt. Azonnal beálltam és amint kiszálltam az autóból rohantam is a terem felé, ahol is matek órám volt. Az egész napot úgy ültem végig mintha csak testileg lettem volna ott, lelkiekben egy egészen más helyen lebegtem… részben a tegnapi helyen a farkasokkal, részben az álmomban Cullenékkel és egy másik jelentős részben pedig Paul karjaiban miközben édes csókban forrunk össze. Az Ebédlőben bár ott ültem most is szokásos helyemen Edwardékkal, valahogy most mégsem tudtam belefolyni a beszélgetésekbe. Amit valószínűleg ők is észrevettek, mégsem szóltak egy szót sem, aminek személy szerint nagyon örültem, mert most képtelen lettem volna egy épkézláb mondatot elmondani annyira lekötötte minden figyelmemet a tegnap történtek.

Bár nem mutattam, mégis észrevettem, hogy Edward mindvégig engem figyelt, mintha olvasni próbálna a fejemben, ami természetesen lehetetlen, de én mégis így éreztem.

Miután vége lett az utolsó órámnak is, egyenesen a parkoló felé vettem az irányt, ugyanis még oda kellett érnem Dr. Cullenhez.

Azonban amire nem számítottam, egy nagyon is ismerős férfi, aki hanyagul nekidőlve az autómnak várt rám. Mivel nem volt, hova menekülnöm ezelől a beszélgetés elől, nagy levegőt véve tovább lépdeltem. Azonnal megérezte jöttemet, így felém fordult, de az arca ma furcsa volt… megmagyarázhatatlan. A tekintete pedig most, is mint mindig szomorú és csillogó.

- Szia… - köszönt, bár a hangja a megszokottól eltérően most félénknek volt inkább mondható.

- Paul… - kezdtem… de ő ujját ismét, mint akkor a klubban, ajkaimra téve megakadályozott a beszédben.

- Jamie… nézd, tudom, hogy mit akarsz most mondani, de már most szólok, hogy felesleges. Bármivel is próbálsz meggyőzni az ellenkezőjéről tudom, érzem, hogy te is akartad, úgy ahogyan én. – annyira igaza volt, de mégsem mondhattam ezt meg neki.

- Paul, figyelj, sajnálom, hogy hiú ábrándokba kergettelek azon az estén. Nem tudom mi okból tettem, amit tettem, de az érzéseim semmit sem változtak, esetleg barátok lehetünk de… semmi több. – nem is mertem rá nézni, annyit hazudtam már neki, és mindig megbántom, a lelkébe tiprok, de mi mást tehetnék?

- Most azt akarod, hogy el is higgyem? Ugyan Jamie, még csak a szemembe sem tudsz nézni… - nem leszek rá képes… nem tudom ismét rezzenéstelen arccal bele mondani a szemébe, hogy nem akarom, ha egyszer mégis mindennél jobban. Bár kétségtelenül nem voltam abban biztos, hogy hihető leszek, de meg kellett próbálnom… Összeszedtem minden lelkierőmet és rá emeltem tekintetem.

- De Paul, a szemedbe tudok nézni, sőt bele is tudom mondani, hogy nem kellesz nekem, legalábbis úgy ahogyan azt te hiszed nem… Sajnálom. – már épp szálltam volna be az autómba, próbáltam minél előbb eltűnni onnan, hogy magamba roskadhassak, az újabb fájdalomtól, amit okoztam, de ő nem adta fel és most sokkalta mérgesebben és erélyesebben szólt hozzám.

- Szóval tényleg elmész azzal a kis focistával? – kissé meglepődtem azon, hogy honnan vett ő erről tudomást, de nem csak ez volt a meglepő, hanem hogy teljesen elfelejtettem, hogy ma találkozóm van Mattel. Mégis jól jött, hogy megemlítette.

- Igen, bár nem tudom, hogy honnan tudod. Ez is mutatja, hogy nem akartam és nem is akarok tőled többet. – egy újabb döfés a szívébe, amit nekem és csakis nekem köszönhet.

- Remélem, jól ellesztek majd. – azt hittem ezzel be is fejezte, de még mielőtt elment volna hirtelen nagyon, nagyon közel hajolt a fülemhez, szinte éreztem a leheletét miközben egészen halkan mégis határozottan ennyit mondott.

- De tudd, hogy soha senki nem lesz rád olyan hatással, mint én akkor éjjel… - előre meredve bámultam ki a szélvédőn, és csak ez az egy mondat harsogott a fejemben. Ami a legszörnyűbb volt az egészben, hogy biztosan tudtam, semmi kétség e felől.

Nem akartam most beszélni senkivel sem, még Bellával sem, így amint sikerült kicsit rendbe tennem a gondolataimat elindultam a doktorhoz. Nem telt bele sok időbe még megérkeztem, de ebben az esetbe tarthatott volna tovább. Féltem, hogy Dr. Cullen észrevesz rajtam valamit, mert már rá kellett jönnöm, hogy elég jó megfigyelő.

Mivel időpontra jöttem soron kívül behívtak. Most, is mint mindig kedves mosollyal az arcán üdvözölt, majd megkért, hogy foglaljak helyet.

- Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Mostanában jól, nem igazán volt gond. – azért egy valami mégis furdalta a kíváncsiságomat.

- Kérdezhetnék valamit?

- Persze, nyugodtan. – felelte.

- A gyógyszereknek, amiket szednem kell… lehetnek hallucinogén hatásai? Vagy esetleg okozhat furcsa álmokat?

- Még sosem panaszkodtak efféle problémákról… nem hiszem, sőt biztosan állíthatom, hogy nincsenek ilyen mellékhatásai.

- Értem, köszönöm. – nagyon reméltem, hogy nem fog rá kérdezni a miértekre, de mint általában most is pofára estem.

- De miért kérded?

- Semmi különösebb oka sincs, csak a minap volt egy egészen különleges álmom, és arra gondoltam talán lehetett valami köze hozzá a gyógyszereknek.

- Értem. Nos, akkor ezek szerint kiderült, hogy rendkívül élénk fantáziád és tudatalattid van. – mondta mosolygósan.

- Akkor most már hozzá is kezdhetünk a következő vérvételhez. – mondta, mire én automatikusan felhúztam a pólóm ujját, majd átmentem a vizsgálóba. A vérvétel gyorsan lement és már csak az egyeztetések voltak hátra.

- Nos, akkor, majd felhívlak titeket, ha megvannak az eredmények, rendben?

- Persze. – még mielőtt kimentem volna, volt egy kérdésem.

- Dr. Cullen… maga szerint javult a helyzet?

- Jamie… ezt így nem tudom megállapítani. Attól még, hogy kifelé úgy látszik minden rendben… közel sem jelenti azt, hogy így is van.

- Értem, és köszönöm. Viszlát…

Miután haza értem volt még időm egy gyors zuhanyra és átöltözésre. Nem vittem túlzásba a készülődést, csak egy egyszerű nadrágot és egy v nyakú felsőt vettem fel, egy magas sarkúval. Ahogy azt a minap Matt mondta pontban hét órakor csengetett az ajtón.

- Szia – köszönt, majd nem túl feltűnően végig vizslatott a szemeivel.

- Mehetünk? – kérdezte, mire én egy bólintással jeleztem beleegyezésem.

Egy fekete Honda - Civic-kel jött, ami igazán illett hozzá. Természetesen fel volt tuningolva a legújabb cuccokkal.

Egész úton nem szóltunk semmit, majd miután megálltunk Port Angelesben a mozi előtt, udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd segített kiszállni. Egészen meglepő volt az effajta viselkedés, hiszen általában nem ilyen figyelmesek a velem egykorúak.

- Köszönöm. – mondtam, mire ő csak kedvesen rám mosolygott. Egyre inkább sajnáltam, amiért így kihasználom őt.

- Mit szeretnél megnézni? Játszanak egy jó vígjátékot, de ha te jobban szereted a horror filmeket, akkor abból is van egy két jó. – mondta, miközben beálltunk a sorba.

- Inkább maradjunk a vígjátékoknál. – feleltem.

- Ezt megdumáltuk. – mondta, majd pimaszul rám kacsintott. Akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim, amit ő is észrevett.

Nagyjából őt perc alatt sikerült megvennünk a kiválasztott filmre érvényes jegyeket, majd a büféhez érve vett kukoricát és némi innivalót és besétáltunk a vetítő terembe.

A film egészen tűrhető volt, bár nem voltam teljes mértékben ott agyilag. Elég sokszor elterelődtek a gondolataim, a furcsa álmom felé. Azon gondolkodtam, mi lehet az összeköttetés Cullenék és a farkasok közt illetve Cullenék és az idegen nő között.

Merengésemből a kigyulladó fények szakítottak ki, amik jelezték, hogy vége a filmnek. Matt és én kisétáltunk a teremből, majd miután olyan sokan voltak bent és engem majdnem elsodort a tömeg áradat, Matt gyengéden megfogta a kezem és mindvégig maga mellett tartott. Furcsán éreztem magam és meglepettnek, mindenestre ez is egy kedves gesztus volt tőle.

- Ugye éhes vagy? – kérdezte. Az igazat megvallva fel sem tűnt mennyire, csak akkor, amikor megemlítette.

- Méghozzá farkaséhes! – feleltem, mire egy jóízű mosoly terült el az arcán.

Beültünk az autóba és meg sem álltunk a legközelebbi étteremig. Most, is mint a mozinál kinyitotta az ajtót, majd bementünk az étterembe. Miután mindketten helyet foglaltunk és kikértük az ételeket, beszélgetésbe bonyolódtunk.

Bár nem gondoltam volna, de igazán jól éreztem magam vele, egy kis időre sikerült, elfeledkeznem a gondokról és felszabadultan nevettem a viccein. Már jócskán elmúlhatott éjfél is, amikor megérkeztünk a házunkhoz. Elkísért az ajtóig, majd következett a kínos csend. Sem ő sem én nem tudtam eldönteni, milyen is lenne a megfelelő búcsú, így végül ő egy határozott mozdulattal megpuszilt az arcomon. Kellemes érzés volt, és imponáló is, amiért nem próbált meg letámadni rögtön az első randi után.

- Jól éreztem magam, köszönöm a mai estét. – mondtam.

- Én köszönöm, és remélem lesz még alkalmunk megismételni. – felelte.

- Mindenképp. – ez volt a búcsú és már el is indult az autója felé. Beléptem a házba és csak a vakító sötétséggel találtam szembe magam. Mivel már későre járt halkan felsurrantam a szobámba, majd egy gyors zuhany után fáradtan bár, de kedves emlékekkel dőltem be az ágyba.

Álmomban viszont újra az erdőben voltam, de a szereplők változtak… a különös és rémítő nő, Cullenék majd középen Jake és Paul.