10. fejezet - Az első

Az elsö

Bár már megszoktam az effajta viselkedést, fogalmam sem volt arról, hogy mit ártottam neki, hisz még sosem váltottunk egymással egy szónál többet.

– Sziasztok! – köszöntünk nekik, mire Jake és Paul is visszaköszöntek kisebb nagyobb fáziskéséssel.

– Ha már mindenki méltóztatott ideérni, akkor bemehetnénk végre? – kérdezte Leah és nem kellett hatalmas IQ-val rendelkeznie senkinek sem ahhoz, hogy tudja kinek is szánta ezt a kisebb megjegyzést. Senki sem méltatta válaszra a kérdését, mindenki szó nélkül indult meg a bejárat felé. Még mielőtt beléptünk volna a villódzó fények és hangosan dübörgő zenével felpezsdített terembe, egy jól irányzott pillantással jeleztem Leah felé, miszerint vettem a célzást.

Mikor beléptünk a helyre azonnal elragadta minden porcikámat a vérlázítóan fantasztikus zene. Bella egyfolytában szorosan mellettem haladt, de azért láttam, hogy őt is elkápráztatta ez a hely és a zene.

– Az, az asztal jó lesz? – kérdezte Jake, mire mindenki helyeslően bólintott egyet és helyet foglaltunk.

– Ki mit kér? – kérdezte Paul.

– Bellának és nekem jöhet egy-egy Mojito – feleltem. Amint mindenki elmondta mit kér, a többi fiú kíséretében elment a bárpulthoz.

– Na, mit gondolsz? – kérdeztem Bellát, aki kezdte egyre felszabadultabban érezni magát.

– Egész jó, bár még sosem voltam ilyen helyen, de eddig tetszik – felelte nagy örömömre. Nagyjából tíz perc telhetett el a fiúk távozása után amikor odajött hozzánk pár ismeretlen srác. Egész helyesek voltak, de számomra ez nem sokat jelentett.

– Sziasztok, nem lenne kedvetek táncolni egyet? – kérdezték. Természetesen Bella és Kim visszautasította őket, de Leah és én örömmel fogadtuk el a kérésüket. Akivel elmentem táncolni elég magas és sportos testalkatú, nagyjából a húszas éveiben járó, barna hajú, barna szemű srác volt, aki nem utolsó sorban elég jól táncolt. Már nagyjából a második számnál tartottunk, amikor a srác a hátam mögé került én pedig mit sem sejtve ringattam tovább a csípőm úgy, ahogy a ritmus diktálta. Amikor aztán éreztem, hogy Ashton, mert időközben kiderült a neve is, mindkét kezét a csípőmre simítja és egyre lejjebb és lejjebb csúztatja azt. Egyetlen szó nélkül megragadtam a kezeit és feljebb helyeztem oda ahol azoknak lenniük kell, de persze hamar megkezdték útjukat ismét lefelé. Bár élveztem azt, hogy önfeledten táncolhatok, mégis kezdett kicsit az agyamra menni, ugyanis ha egyszer azt mondom, hogy nem akkor az azt is jelenti, hogy nem. Már ott tartottam, hogy pofon verem, ha még egyszer elkezd tapizni, de még mielőtt észrevehettem volna, mi történik körülöttem, megéreztem a két perzselően meleg érintést azon a helyen ahol nem rég még Ashton mancsai tapadtak. Valahogy megsúgta a testem, hogy ő nem lehet más csak is Paul. Tudtam, hogy nem engedhetem azt, amit akar, de önző módon egy röpke pillanatig ki akartam élvezni minden másodpercét annak, míg a testünk összesimul, amíg érzem a testéből áramló melegséget. Nagy erőt vettem magamon, majd egy határozott mozdulattal szembe fordultam vele, de ez volt a legrosszabb, amit tehettem. A szeme, ami minden pillantással perzselőbben hatott rám temérdeknyi vággyal telten mustrálta végig minden porcikámat, míg végül meg nem állapodott az ajkaimon. Hirtelen olyan sebességgel kezdett el dobogni a szívem, hogy félő volt mindjárt átszakítja a bordáimat, a pulzusom a plafont verte miközben Paul egyre közelebb és közelebb került, hozzám.

Karjaival gyengéden átölelte a derekam miközben ujjaival finoman cirógatni kezdte azt, és amikor hozzá ért a bőrömhöz libabőrös lettem, bizseregni kezdett az egész testem. Egy egész röpke pillanatra a tekintetem rátévedt a szájára. Nyeltem egy nagyot, amit biztosra vettem, hogy ő is észrevett s mikor újra találkozott a tekintetünk tudtam, ott abban a pillanatban, hogy elvesztem, innen már nincs vissza út. Minden lélegzetemmel egyre jobban vágytam arra, hogy megízlelhessem ajkainak ízét, hogy sajátommal érinthessem az övéit. Az ő szemeiben ugyanezt láttam, a végtelennek tűnő kínzó sóvárgást, amit már az óta éreztünk mióta először meg pillantottuk egymást.

Mint valami robbanás, olyan erővel csapott le rám az a leírhatatlan, definiálhatatlan érzés, amikor Paul és köztem elcsattant az első és mindent elsöprő csók. Még soha életemben nem éreztem ilyesmit. Olyan volt mintha teljesen elszakadtam volna a világtól és valami különös térben lebegtem volna. A szívem olyan erősen pumpálta a vért, mint még soha, teljes extázisba estem és azt sem tudtam hol vagyok. Csak az számított, hogy Paul a karjaiban tart, ajkai ajkaimon, és hogy még sosem éreztem magam ilyen biztonságban, mint akkor, hogy még sosem járt át efféle boldogság ezelőtt. Fogalmam sincs mióta állhattunk ott egymást ölelve, amikor csókunk véget ért. Lassan nyitottam ki a szemem és az első, amit megpillantottam az világ legszebb írisze volt. Boldogságtól csillogott akár éjjel a csillagok, nyoma sem volt az elmúlt alkalmakkal látott keservnek. Úgy tűnt ő is valami hasonlót láthatott az enyémben, mert hirtelen mosolyogni kezdett, amitől csak még ellenállhatatlanabb lett.

– Paul… – Csak ennyit voltam képes mondani, miközben mutatóujját gyengéden a számra téve elcsitított, másik karjával pedig továbbra is szorosan magához ölelt. Persze, mint minden egyszer ez a pillanat is tovaszállt mégpedig, amikor a kedves Leah „véletlenül” nekünk jött. Mint a kis madarak úgy rebbentünk szét abban a minutumban. Nekem sem kellett több, azonnal észhez kaptam és áttörve a táncoló tömeg közt az asztalhoz lépve megragadtam a Bella előtt heverő táskámat és kirohantam a helyről. Épp, hogy kiértem, Bella rögtön utánam sietett. Egyetlen szót sem kellett neki mondanom beült mellém az autóba és már indítottam is a motort. Még láttam, amikor Paul kirohant a kapun és fürkésző tekintetével engem keresett, de már késő volt, nem érhetett utol. Jó pár percig csak csendben ültünk egymás mellett Bellával, örültem, hogy nem kell magyarázkodnom, mert nem ment volna… S bár nagyon meg kellett küzdenem a feltörekvő könnyekkel, sikerült megállnom és mindvégig fapofával meredtem magam elé. Mikor megérkeztünk beálltam a garázsba és egyből a szobám felé vettük az irányt. Még mielőtt elmentünk volna megbeszéltük Bella apjával, hogy itt alszik nálunk. Bella még mindig nem szólt semmit, csak jött mögöttem, majd a szobámba beérve becsukta maga után az ajtót és leült mellém az ágyra.

– Jamie… mondj, már valamit kérlek! – Kezét bátortalanul a vállamra téve próbált vigasztalni. Úgy éreztem, hogy tönkre tettem mindent. Az én hibám volt az egész! Épp mikor ki akartam nyitni a szám, hogy mondjak neki végre valamit, ránéztem és amint találkozott a tekintetünk kigördültek azok az átkozott könnycseppek. – Ssss Jamie, mond el mi történt. – Mondtam volna én, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a zokogást. Ő csak nyugtatgatott és nyugtatgatott, mikor is végre sikerült kicsit higgadtabb állapotba kerülnöm úgy döntöttem elmondok neki mindent, mindent, ami eddig titok volt mások előtt.

– Én tehetek az egészről, pedig megfogadtam, nem teszem, hogy nem engedem, hogy ez megtörténjen…

– Mégis miről beszélsz Jamie? Valaki bántott? Baj van? – kérdezgette, de a közelében sem járt az igazságnak, illetve egy valamiben nem tévedett, még pedig abban, hogy baj van, de még mekkora!

– Engedtem neki… engedtem pedig annyira ellenakartam állni, annyira erősen akartam, de elgyengültem – folytattam. Számára még mindig nem volt egészen világos miről is beszélek.

– De mégis kinek engedtél és mit nem szabadott volna? Beszélj világosan Jamie!

– Paul! Meg… megcsókolt és én engedtem, sőt akartam, annyira hogy azt el sem tudod képzelni. – Nem igazán tudtam eldönteni milyen érzéseket váltottak ki belőle a szavaim.

– De hisz ez jó, már az első pillanattól kezdve láttam, hogy mennyire oda van érted és te is érte. Nem értem miért, ekkora baj az, ha megcsókoltátok egymást.

– Mert, nem lehet…

– Már miért ne lehetne, hisz tetszik neked, te is tetszel neki, minden adott.

– Mert nekem nem szabad senkit sem felesleges ábrándokba kergetnem, főleg nem őt. Hidd el az a legjobb neki, ha minél nagyobb távolságban elkerül engem. Csak fájdalmat okoznék neki, így is elég azt elviselnem, hogy a bátyáim szenvedni fognak, ha majd én… ha én…

– Ha te mi? Jamie megrémítesz!

– Ha majd meghalok.

– Ugyan az még nagyon messze van, fiatal életerős gyönyörű lány vagy előtted az élet. – Miközben beszélt azt kívántam bárcsak igaza lehetne, bárcsak igazán életerős és egészséges lehetnék újra.

– Bella beteg vagyok – kezdtem bele.

– Hívjak egy orvost? Vagy kérsz egy gyógyszert?

– Ezen nem segíthetnek a gyógyszerek és valószínűleg az orvosok sem. – Kezdtem látni rajta, hogy eljutott a tudatáig mit is próbálok elmondani neki, de még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy minden rendben.

– Carlisle biztosan tud, ő a legjobb orvos, aki csak létezik.

– Igen ezzel én is tisztában vagyok, de még ő is úgy látja, hogy kevés esélyem van arra, hogy megélem a huszadik életévemet.

– De mégis mi… mi a bajod?

– Leukémiám van. – Percek elteltével is ott lebegett a levegőben ez szó: leukémia.

Úgy két óra elteltével elaludhattam, mert már reggel volt, amikor ismét magamhoz tértem. Természetesen az éjjel megígértettem Bellával, hogy nem mondja el senkinek azt, amit az éjjel elmeséltem neki. Reggel nehezen, de sikerült rá beszélnem, hogy nyugodtan hazamehet, már jól vagyok. Ami persze nem volt igaz, hisz teljesen kétségbe voltam esve, nem tudtam mit kéne tennem. Mint reggel kiderült, Paul felhívta Bellát az este és felőlem érdeklődött. Azt mondta nagyon szomorú volt a hangja, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Épp ezt akartam elkerülni, hogy bármelyikünk is megsérüljön, ezért tartottam távol magamtól, mert így, hogy már tudjuk milyen lenne egymást ölelni és csókolni sokkal, de sokkal erősebb a kísértés és a vágy, hogy újra és újra megtehessük. Azon napon egy tapodtat sem mozdultam a szobámból, ami persze Nathanéknek is feltűnt. Mivel látták rajtam, hogy nem szeretnék róla beszélni nem faggattak. Bella a délután folyamán átjött megnézni mi van velem, de nem voltam valami jó társaság, így nem sokkal később haza is ment. Az egyik ok, amiért nem akartam elmondani senkinek sem a betegségem az az volt, hogy nem akartam látni azt, ahogyan sajnálkoznak rajtam. Most, hogy már Bella is tudta, éppen ezt láttam minden pillantásában és ezt nehéz volt elviselnem. A nap csigalassúsággal telt el, és este nyolc körül, miután lefürödtem ismét álomba zuhantam. Szerencsére.

Másnap reggel

Reggel, nehezen, de kikeltem az ágyból és az átlagosnál jóval lassabban sikerült felöltöznöm. Már majdnem háromnegyed nyolc volt, amikor elindultam otthonról, szóval késtem pár percet az első órámról. Az első két órámon egyedül voltam, de a harmadik közös volt Bellával és Edwarddal. Edward folyamatosan engem nézett, ami kicsit furcsa volt számomra és nem igazán tudtam hova tenni. Arra gondoltam talán Bella elmesélte neki a buli estéjén történteket és most ő is csak sajnálatot érez irántam. Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon, legszívesebben elástam volna magam jó mélyre, ahonnan nem tudok előjönni, hogy ne tehessek többet ilyen meggondolatlanságokat. Az ebédlőben ismét Belláékhoz ültem és szerencsére ott volt Emmett is, aki most, is mint mindig kicsit feldobta a hangulatomat a szokásos hülyeségeivel. Örültem annak, hogy annak ellenére, hogy Rosalie a barátnője, aki ki nem állhat, kedvel engem és jókat hülyülünk, legalább ennyi móka jut nekem is. Ebéd után volt még egy órám. Erre is Edwarddal és Bellával jártam közösen. Miután kicsengettek kisétáltam a kapun, és mint egy szellem úgy suhantam el az emberek mellett. Mikor megálltam az autóm mellett, hogy kivegyem a kulcsomat, tőlem öt méterre észrevettem amint Jake és Paul a parkolóban épp Bellával beszélgetnek.

Abban a pillanatban, ha lehet még sápadtabbá váltam, mint azt egész nap mutattam. Próbáltam gyorsabban kotorászni a táskámban, de mint általában most is szerencsétlenkedtem egy sort és csak nem sikerült előkerítenem őket. Hirtelen valaki a nevemen szólított, amitől ijedten felé kaptam a fejem. Szerencsére nem Paul volt az így kicsit megnyugodtam.

– Szia Jamie! – Láttam már korábban is ezt a srácot, de még sosem beszéltem vele. Úgy hírlett ő a suli egyik legmenőbbike, a focicsapat tagja és a többi.

– Szia…

– Matt – mondta mire mi mást tehettem volna rá mosolyogtam. Azért félszemmel figyeltem itt van-e még Paul. Még mindig ott állt Belláék mellett. Le sem tagadhatta volna, hogy minket bámul, úgy tűnt nem igazán tetszik neki, hogy egy másik pasival beszélgetek. Mivel nem ejtettek a fejemre, volt egy olyan sanda érzésem, hogy nem csupán jó pofizni jött ide hozzám, így beugrott egy ötlet, amivel talán elvehetem Paul kedvét attól, hogy bármi folytatásra gondoljon velünk kapcsolatban.

– Arra gondoltam, hogy valamelyik este esetleg elmehetnénk moziba, utána esetleg, ha szeretnél kajálni vagy sétálni… – Nem is tévedtem. Pont az történt, amire számítottam így bár tisztában voltam vele, hogy nem szép dolog, de kapva kaptam az alkalom után.

– Rendben – feleltem, mire ő persze rögtön somolyogni kezdett.

– Akkor mit szólnál, ha holnap érted mennék olyan hét körül? – Magabiztosan állt előttem, hisz úgy gondolta innentől már nyert ügye van velem szemben, de fogalma sem volt arról, hogy a válaszom mögött hátsószándék ál, mégpedig, hogy magam ellen fordítsak egy olyan embert, akit már most jobban szeretek, mint azt kéne.

– Nekem megfelel. – Mindvégig próbáltam a legkedvesebb mosolyomat magamra ölteni, hogy semelyikük se vegye észre a valódi érzéseimet. Meglepődtem, amikor köszönésképpen hirtelen odahajolt hozzám és egy eléggé érzékire sikeredett puszit adott az arcomra, vészesen közel a számhoz. Azonnal megpróbáltam elhessegetni a meglepettségemet. Azt akartam, hogy ha Paul látta ezt, aminek nagy esélye volt akkor úgy higgye, hogy én is benne voltam.

Matt hátat fordított és határozott lépésekkel távolodott. Végre megtaláltam a kulcsom, kinyitottam a zárat, beszálltam és útnak indultam. Még mielőtt teljesen eltűntem volna, észrevétlenül Paul felé sandítottam, és amit akkor láttam rajta, megmutatta a tervem hatásosnak bizonyul.

Hamar hazaértem, köszönve annak, hogy tövig tapostam a gázt. Biztos voltam benne, hogy ha ma Bella átjön és márpedig átfog, akkor meg fogja kérdezni mit akart ma tőlem Matt és én pedig elmondom neki. Megbízom benne és kell valaki, akinek kibeszélhetem magam, s még ha tudom is, hogy nem szép dolog, később mindenki belátja majd én cselekedtem helyesen.

A bátyáim nem voltak még otthon, úgyhogy mi mást tehettem volna felmentem a szobámba. Gyorsan átöltöztem és kimentem a teraszra. Rám jött a rajzolás kényszer, így gondoltam talán segíthet elterelni a figyelmemet kicsit. Leültem a kényelmes nyugágyamra és azon gondolkodtam mit rajzolhatnék. És akkor beugrott az a hely, amit azon a napon láttam, amikor eltévedtem az erdőben. Igaz, hogy megígértem nem megyek többet az erdőbe egyedül, de látni akartam megint azt a helyet és le akartam rajzolni. Annyira csodálatos volt, a sok virág és a szín kavalkád, ami ott fogadott. Így hát gondolkodás nélkül felpattantam, felkaptam egy cipőt, a kulcsokat és egy tiszta vászonnal neki láttam az útnak. Nem volt messze, és az volt a szerencsém, hogy majdnem egészen odáig egy széles ösvény vezetett, tehát az út nagy részét megtehettem autóval így esélytelen volt eltévednem.

Nagyjából tíz percembe telt, míg oda értem a sétával együtt. Sűrű ágas bogas bokrok fedték el, de amint átkecmeregtem közöttük, megláttam azt a feledhetetlen tisztást, amit kerestem.

Azonnal lehuppantam a legtökéletesebb helyre ahonnan beláttam az egészet és éreztem, hogy máris jobban vagyok. A lelkem nyugodtabb volt és felszabadultabb. A grafitom csak suhant és suhant a lapon, egyre több minden rajzolódott ki a képből, a lelkem pedig a nap sugaraival egyenlően kezdett ragyogni.

Fura hangokra lettem figyelmes, de amikor szétnéztem nem láttam egy árva lelket sem, így azt feltételeztem csak egy nyulacska lehetett. Ám egyre többször fordult elő és nem hagyott nyugodni a dolog. Felálltam, a lapot a földre helyeztem, majd hangosan kiabálni kezdtem.

– Hahóó van itt valaki? – Senki sem szólalt meg. Valami azonban mégsem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy valaki figyel. – Ki az? Tudom, hogy van itt valaki! – Most már semmi mást nem lehetett hallani az én hangomon kívül. Mintha minden állat elbujdosott volna, mert érezte a veszélyt, amit most már az én érzékeim is minden erejükkel sugallták felém. – Gyere elő! – kiáltottam, bár nem voltam benne igazán biztos, hogy valóban azt akarom, hogy előjöjjön, hisz nem tudhattam mi vagy ki lehet az.

Hirtelen egy erősebb szellő csapta meg az arcom és fújta bele a hajam. Először azt hittem csak feltámadt a szél, de újra és újra megismétlődött, amikor viszont a fákra pillantottam azoknak egyetlen levelük sem lebbent. Most aztán tényleg kezdtem pánikba esni, a levegőt egyre gyorsabban kapkodtam és a tisztás minden négyzetméterén ötvenszer végig fürkésztem, de semmi.

És akkor szemmel alig láthatóan elsuhant előttem valami, újabb szelet hozva magával. Nem értettem mi mozoghat ilyen gyorsasággal, de a legfontosabb az volt, hogy mit akarhat tőlem.

– Hagyjál békén! Menj innen! – kiáltottam, de ő csak körözött és körözött, mígnem egyre beljebb nem terelt a tisztás közepe felé. Egy figyelmetlen pillanatomban megbotlottam valamiben és elestem. A rémület kezdett eluralkodni rajtam, gyorsan felkeltem a földről és akkor egy különösen fiatalos hang szelte ketté a csendet.

– Nocsak, nocsak… egy újabb ügyetlen semmirekellő. – Bár rettegtem, hogy mit fogok látni mégis megfordultam. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló macskaszerű nőt. A haja hosszú és élénkvörös csigákban keretezte az egyébként porcelán baba szépségű arcát. De nem ez volt a legszembetűnőbb, hanem azok a bíborban izzó szemek, amikkel rám meredt. – Nyamiiii – Ajkait megnyalva kezdett közeledni felém. Nem tehettem mást, hátráltam.

– Mi vagy te? – kérdeztem, de hangom el-elcsuklott.

– A legrosszabb rémálmod – felelte nemes egyszerűséggel. Épp amikor rám vetette volna magát, a hozzánk legközelebbi bokorból hangos vicsorgások és morgások félelmetes együttese remegtette meg az erdő fáit.

Én pedig zakatoló szívvel tettem fel a kérdést: Mi vár még rám?