Epilógus

Szép estét mindenkinek!

Hát eljött ez a pillanat is. Részben örömmel, részben pedig bánattal tölt el a tudat, hogy vége ennek a történetnek vagy mégsem?

Mint mondottam ez a Harc a végzet ellen utolsó fejezete, epilógusa. DE! Azt is említettem, hogy tartogatok számotokra valami meglepetést.

Jövő hét hétvégén se felejtsetek el felpillantani ide, mert új történet indul. Vagy mégsem? *ördögikacaj*

Ami ezt a kis szösszenetet illeti, remélem méltó befejezésként könyvelhetem majd el magamban és abban is bízom, hogy ti is így tesztek majd. Ne utáljatok túlságosan, csak éppen annyira amennyire szükséges és amennyi utálat még megengedi, hogy továbbra is kitartsatok mellettem!

Mindenkinek hálásan köszönöm, hogy mellettem voltatok még akkor is, ha voltak időszakok, amikor nem ügyeskedtem valami nagyon.

Puszilok mindenkit és szép álmokat kívánok nektek!

Ne feledjétek, hétvégén jövök!

Üdv: P. Sawyer

Epilógus

Mikor láttam, hogy Lucas hív már éreztem, hogy valami baj történt. Liftező nyomorral nyomtam meg a kis zöld gombot.

– Igen? – szóltam bele. Az igazat megvallva nem is én vagyok ez a rettegésben élő valaki, aki az utóbbi időben bűntudatot és iszonyat fájdalmat érez, ha egy kis időre is magára hagyja Jamie-t. Ha megcsörren a telefonom összeszorult mellkassal, ijedten kapok a zsebemhez. Úgy ahogyan most is.

– Jamie rosszul lett, már úton vagyunk a kórházba! – Nem tudtam megszólalni, így csak kinyomtam a telefont, és miután szinte leszaggattam magamról a ruhát szélsebesen bevágtattam az erdőbe és meg sem álltam, míg elég közel nem kerültem a kórházhoz, ott aztán visszavettem a gönceimet és észvesztve rohantam tovább, hogy minél hamarabb odaérhessek. Berontva a kórház ajtaján egyenest a recepcióra siettem.

– Jó napot! Jamie Scottot keresem, már itt kell lennie, megtudná mondani merre találom? – Alig kaptam levegőt olyan gyorsan rohantam.

– Jó napot! – köszönt majd pötyögtetni kezdett a számítógépén. Próbáltam én türelmes maradni, de hát az isten szerelmére nem lehetne kicsit gyorsabban? – Bevitték a kettes vizsgálóba – felelte végül s miután elmondta merre kell mennem egy gyors köszönöm után újból rohanni kezdtem.

És akkor végre megláttam őt. Éppen áttolták egy másik szobába.

– Jamie! – kiáltottam fel automatikusan. Mikor végre igazán a közelébe férkőzhettem elborzadtam a látványtól. Annyira sápadtnak tűnt. Verejtékcseppek tarkították a bőrét miközben egész testében reszketett. Fájt ilyennek látnom őt, de ennek ellenére tartottam magam, erősnek kellett látnia, pont úgy, mint az elmúlt időszakban. – Szerelmem, minden rendben lesz! Itt vagyok melletted és minden rendben lesz! – bizonygattam hevesen ám még magamnak is alig mertem beismerni, nekem sokkalta inkább szükségem van arra, hogy hinni tudjak, hinni abban, hogy tényleg minden rendbe jöhet még.

– Szeretlek, Paul… Mindig szeretni foglak! – hallottam meg gyenge hangját. Szavaitól méreg és düh gyülemlett bennem!

– Nehogy elkezdj búcsúzkodni itt nekem! – pirítottam rá, amiért máris belekezdett a búcsúzkodásba. Még nem jött el az idő még rengeteg napunk volt hátra!

– Saj… sajnálom. Ne… ne haragudj, kérlek! – Kicsordultak a könnyei miközben egyre nehézkesebben beszélt. Simogattam, puszilgattam arcát, nem akartam elveszíteni még nem készültem fel arra, hogy nélküle éljek. – Mondd, hogy te is sze… szeretsz, csak még egyszer utoljára halla… hallanom kell. – kérlelt fájdalmasan én pedig legszívesebben azonnal vakká és süketté váltam volna kínomban csak, hogy ne lássam, és ne halljam a szenvedését.

– Szerelmem, ne csináld ez velem! – Kezdett meginogni a külvilág felé mutatott álcám. Mindig is elrejtettem mások elől az érzéseimet, így nekem is könnyebb volt elviselnem az életem.

– Csak mondd, hallanom ke… kell – kérte én pedig képtelen voltam nem megadni neki azt mire vágyik.

– Szeretlek! Annyira szeretlek! – Arcán egy alig észrevehető mosoly húzódott. Pedig, ha tudta volna ez még közel sem fedte a valóságot. A valóságot, melyet képtelen lettem volna szavakba önteni.

A doktor azonban éppen ebben a pillanatban érkezett meg és azonnal munkához látott. Lélegeztető gépre kötötték Jamie-t, majd betoltak egy monitort. Pillanatok alatt rákötötték az összes műszert. Pár másodperc múltán pityegő hangok sokasága követte egymást. Jamie szíve eszeveszett tempóban verdesett, és ez cseppet sem tetszett nekem. Annyira nehéz volt tartanom tőle még ezt a méternyi távolságot is, hogy szinte belesajdult a bensőm. Mintha egyre inkább átéreztem volna Jamie fájdalmait. Lassan elviselhetetlenné vált ez az érzés mégsem tudtam távolodni. Ott akartam maradni vele. Maradnom kellett, mert szüksége volt rám! Pont úgy, ahogyan nekem őrá.

Látni amint ott fekszik és szenved nem csak számomra, de a testvérei számára is elviselhetetlen volt. Dr. Cullen folyamatosan Jamie körül sündörgött s közben más orvosok, nővérek is csatlakoztak hozzá. Türelmetlenül járkáltam fel s alá, mígnem a doktor úgy nem döntött, hogy ideje elhagynunk a szobát. Bevallom fortyogott bennem a düh, de tudtam, hogy jobb, ha nem lábatlankodom. Így hát mindhárman kimentünk a folyosóra. Kint annyival nyugodtabbnak tűnt minden. Az emberek lassan sétálgattak vagy ültek a váróban miközben a szemben lévő ajtó mögött a bevésődésem életéért küzdöttek. Idegességemben hol a széken ülve, ujjaimat tördelve, hol pedig fel-alá járkálva vártam, hogy kijöjjön valaki és mondjon végre valamit. Innen is jól hallható volt Jamie küzdelme, a még mindig gyorsan verdeső szíve, akadozó lélegzete.

Sosem voltam vallásos, sosem hittem Isten létezésében, most mégis azért fohászkodtam, hogy ha valóban létezik, segítsen Jamie-n, mentse meg!

A folyosó hirtelen felélénkült. A teherlift ajtaja kinyílt és néhány fehérköpenyes alak rontott ki belőle magukkal vonszolva egy hordágyon fekvő nőt. Nem láttam az arcát, semmi mást csak a föld felé lógó szőke haját. Közvetlenül Jamie szobája mellé vitték be. Hallottam amint a bent lévők egymás utasításait követve próbálják rendbe hozni a dolgokat. Nem foglalkoztam tovább azzal mi történhet odabent. Engem csak egyetlen személy hogyléte érdekelt!

Ismét leültem, a térdem fel-le járattam, kezemmel bele-beletúrtam a hajamba. Hallgattam a bentről kiszűrődő hangokat. Az egyre lassuló pityegést, a doktor hangját, majd azt az utolsó nagyon gyenge dobbanást.

Egy a tüdőben rekedt lélegzetvétel s végül a hangos, mindennek véget vető sípolás. Egy röpke pillanatig fel sem fogtam mi történt. Gondolkodás nélkül rontottam be az ajtón. A monitor csak sípolt és sípolt én pedig ledermedten figyeltem amint a doktor vett még egy utolsó pillantást a monitorra. Megnyomott egy gombot s az eddig mutatott adatok helyét átvette az üres, sötét képernyő. Az órára pillantott majd megszólalt.

– A halál beálltának időpontja, tizenöt óra huszonhárom perc.

– Neeem! – kiáltott fel Nathan kikelve magából. Ez volt az utolsó momentum, amit még észleltem, ez után viszont mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Semminek sem volt értelme. Elveszettnek éreztem magam. Olyan volt mintha Jamie-vel együtt bennem is meghalt volna valami.

Fogalmam sem volt mennyi ideje állhattam még mindig ugyanott, mozdulatlanul, magam elé meredve, de mikor legközelebb körülnéztem rajtunk kívül senki sem volt a szobában. Senki csak Jamie és én. Ott feküdt mozdulatlanul én pedig megállás nélkül csak néztem őt. Egyetlen gondolat harsogott csupán a fejemben. Itt hagyott!

Helyet foglaltam az ágya melletti széken, majd reszkető kezekkel megsimogattam szépséges arcát. Olyan volt mintha aludna, és a legrosszabb az volt az egészben, hogy még mindig azt vártam, hogy érintésem hatására kinyitja gyönyörű szemeit és rám mosolyog. Akármennyire vártam vagy szerettem volna többé nem nyitotta ki a szemét, és nem is mosolygott rám. A mindezidáig visszatartott fájdalom és könnyek elviselhetetlenül mardostak belülről. Fogtam a kezét, játszottam a hajával, képtelen voltam búcsút mondani neki.

Az ajtó kinyitódott, Dr. Cullen lépett be rajta.

– Paul, fogadd őszinte részvétem. Bárcsak tehettem volna érte valamit – mondta én azonban egy pillanatra sem vettem le Jamie-ről a tekintetem. – Jacob és Sam kint várnak téged.

– Nem akarom magára hagyni – szólaltam meg. Én magam sem ismertem rá a saját hangomra.

– Megértem… – kezdte.

– De?

– Ideje Jamie-t átvinnünk… – Szándékosan nem fejezte be a mondatot, nem is volt rá szükség. Jól tudtam mire gondolt, és emiatt újabb fájdalom hurrikán söpört át rajtam.

– Csak még egy percet adjon – kértem ő pedig elhagyta a szobát. Mély levegőt vettem majd felálltam. Még mindig fogtam a kezét, éreztem selymes bőrét az enyémen. – Örökké szeretni foglak! – súgtam a fülébe majd egy utolsó csókot leheltem ajkaira.

Az ajtón kilépve úgy éreztem mintha ismét két lábbal a földön járnék nem úgy, mint az elmúlt hónapokban, amikor minden Jamie-vel töltött pillanatban méterekkel a föld felett lebegtem a boldogságtól. Nincs többé Jamie, nincs többé lebegés, de legfőképpen nincs többé boldogság.

– Részvétem tesó! – Jacob lépett oda elsőként. Mindkettőjüknek megköszöntem, hogy eljöttek majd miután elhagytuk a kórházat egyenesen haza mentem. Jól tudtam, hogy néhányuk kint ólálkodik farkas alakban a ház körül. Talán azt várták mikor zuhanok össze, mikor jön el a pillanat, amikor törni-zúzni támad kedvem. Én is pont ezt a pillanatot vártam. Azonban semmi mást nem éreztem csak zsibbadást. Hosszú órákon át ültem a nappaliban, a kandalló tüze égett. Melegem volt, de még milyen melegem! Mégsem voltam képes eloltani a tüzet. A lángokat figyelve előtörtek a két nappal ezelőtti emlékek. Jamie kedvéért gyújtottam akkor be, szegény még az én ölelő karjaimban is didergett. Együtt figyeltük, ahogy egyre magasabb és erősebb csóvák nyaldossák a fákat. A forró levegő a kettőnk közti hangulatot is felforrósította. Lágy szerelmes csókok követték egymást. A testünk teljes szinkronban mozgott együtt, ezzel is mutatva, hogy nem csak a lelkünk, de a testünk is egymásnak teremtődött. Ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk.

Két nap múlva

Az elmúlt két nap teljes öntudatlanságban telt. Semmi eltérés nem volt az éjszakák és nappalok között. Teljes monotonitásban teltek a napjaim. A mai nappal azonban valóban lezáródik egy korszak az életemben. Életem azon korszaka, amikor igazán éltem, amikor igazán boldog voltam.

Nyakkendőt kötök, puccos öltönybe vágom magam. Felmarkolom a slusszkulcsot, majd elhagyom a házat.

Talpam alatt nyikorgó kövek, körülöttem ismerős és ismeretlen arcok egyaránt. Megannyi kíváncsi és kutakodó szempár szegeződött rám. Képtelen voltam elviselni a rám nehezedő súlyt, így még mielőtt Jacob és bárki más észrevett volna behúzódtam a temető mellett tornyosuló hatalmas fák közé. Közel voltam Jamie-hez mégis láthatatlan a sajnálkozó pillantások számára. A pap beszélni kezdett, mindenki elcsendesült. Néha-néha Jacobra és a többiekre tévedt a pillantásom. Tudtam, hogy engem keres a tekintetével én azonban továbbra is maradtam ahol voltam.

Felcsendült egy dal és ezzel egy időben megjelent két ismeretlen alak. A koporsó két oldalán álltak meg. Roppant lassú és óvatos mozdulatokkal kezdték egyre lejjebb és lejjebb engedni a hófehér koporsót melyben életem szerelme feküdt. Még mielőtt azonban teljesen eltűnhetett volna a szemünk elől, egy a semmiből felbukkanó madár röppent a koporsó tetejére sokunkat megdöbbentve ezzel. Összetéveszthetetlenül kéken rikító szárnyai a magasba emelték őt, hogy aztán örökre eltűnhessen a messzeségben.

Kicsordultak első könnycseppjeim s lefolytak az arcomon. Mindennek vége szakadt már, semminek sem láttam értelmét. Legszívesebben törni, zúzni, gyilkolni lett volna kedvem, de tudtam ezzel nem kapom vissza az életemet.

A temetést követő napok összefolytak és minden percük kínlódással telt. Átváltozás nélküli semmittevéssel töltött napok. Farkasként akaratom ellenére meg kellett volna osztanom a többiekkel azt, amin keresztülmentem. Sem magam miatt, sem miattuk nem akartam, hogy ez megtörténjen. Emberként viszont képtelen voltam elnyomni magamban a fájdalmat, nem volt egyetlen gomb sem, amivel kikapcsolhattam volna a dolgot. A ház minden szegletéről ő, és az együtt eltöltött pillanataink jutottak eszembe.

Nathannel és Lucasszal ugyanúgy tartom a kapcsolatot. Az elején úgy volt mindketten elkötöznek, visszamennek Los Angelesbe, végül mégis úgy döntöttek maradnak, részben Jamie, részben önmaguk miatt.

A falka továbbra is kitartóan próbálkozott, már ami a „Segítsünk Paul nyomorán” akciójukat illeti. Persze minden próbálkozásuk hasztalan és felesleges volt. Senki sem képes megszüntetni a kínjaimat, egyikőjük sem tudja milyen, ha elveszted a lenyomatod.

Megannyi álmatlan éjszaka után, az utolsó lélegzetvételétől zsibongó rémálmok hatására, és mert úgy éreztem nem bírom tovább, arra az elhatározásra jutottam ki kell szabadulnom ebből a közegből. A városból ahol minden rá és arra emlékeztet mi minden lehetett volna.

2006. október 24.

Elhagytam La Pusht, elhagytam a helyet, amit az otthonomnak tekintettem s talán vissza sem térek többé.

„Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.”

Becca Fitzpatrick

A dalt ne felejtsétek el meghallgatni!

Hogy tetszett? Kérlek írd meg nekem!