27. fejezet - 2006. augusztus 13.

Szép napot mindenkinek!

Elkészült a 27. fejezet, ami remélem sokatok tetszését elnyeri majd. Köszönöm az előző fejezethez kapott véleményeiket mindre válaszoltam.

Most pedig nem is rizsázok tovább jó olvasást és kérlek, titeket osszátok meg a gondolataitokat velem is!

Üdv!

P. Sawyer

2006. augusztus 13.

Felfoghatatlan, hogy ilyen rövid idő alatt is képesek vagyunk ilyesfajta köteléket és kötödést viszontérezni a másik felé. Az a két nap, míg nem láthattam Pault gyengébbé és betegebbé tett. Most viszont, hogy ismét itt van velem a legboldogabb és legegészségesebb embernek éreztem magam. A bátyáim is megkönnyebbültek Paul láttán, hisz tudták így véget ér a szomorúságom, a lehangoltságom. Nathannek nem említettem az Alexszel történteket, mert úgy éreztem nincs jelentősége az egésznek és feleslegesen pedig nem szerettem volna feszültséget kelteni közöttük. Persze Paullal szemben ezt már nem tehettem meg ugyanis ő igenis tudni szerette volna mi történt és ki ez a pasi, aki ennyire rámenősen megpróbálta felszedni a barátnőjét. A különtöltött napok után nem volt meglepő, hogy egyetlen pillanatra sem akartunk elválni egymástól, így az éjszakát nálam töltötte ám reggel fájdalmasan, de elbúcsúztunk egymástól ugyanis ideje volt farkas bőrbe bújnia.

Így hát egyedül maradtam a szobámban és csak hallgattam a házra telepedett nyomasztó csendet. A nap hátralevő részét takarításra és a zenélésre fordítottam.

Mióta Paul visszajött az eddigieknél is odaadóbban viselkedik velem, már ha ez lehetséges egyáltalán. Ahogy telnek a napok, egyre inkább rájövök miért is akartam minél messzebbre tolni az igazság felfedésének napját. Paul próbálja titkolni, mégis minden egyes pillantásában ott csillog a félelem. Minden egyes nap megkérdezi jól érzem-e magam s bár én minden egyes alkalommal azt felelem remekül, látom rajta, hogy nem nyugszik meg tőle. Pont ez az, amit nem akartam. Hogy folyton aggódnia kelljen és attól rettegnie mikor fordul rosszabbra az állapotom. Már egy apró tüsszentésre vagy egy ártalmatlan köhintésre is felkapja a fejét. A jó időnek köszönhetően egyre inkább felülkerekedik rajtam a bosszantó allergiám. Tegnap előtt éjjel a pollenek annyira piszkálták az orrom, hogy folyton prüszkölnöm kellett. Minden egyes tüsszentésre felriadt álmából és féltő pillantásokkal meredt rám.

Nem tudom, hogyan segíthetném át ezen.

Muszáj megnyugodnia és úgy élnie, mint eddig.

A múltkori vizsgálaton javult az állapotom, és talán a holnapin még jobb eredményeket kapunk majd és akkor ő is megnyugodhat végre. Másnapra hivatalosak vagyunk Bella és Edward esküvőjére. S bár Pault is meghívták ő úgy döntött inkább kimaradna ebből s különben is figyelniük kell arra az esetre ha Jacob felbukkanna. Két hónap telt el azóta, hogy elment. Mindenki aggódik érte, de én tudom, hogy nem tenne semmi butaságot. El kellett mennie Bella közeléből, hogy túltehesse magát rajta. Bármennyi idő is kell ehhez, a többieknek hagyniuk kéne felejteni.

Ami engem illett, amikor csak tehettem a bátyáimmal töltöttem az időmet. Múlt héten rávettem őket, hogy álljanak modellt nekem. Az egész napunk ráment, de a végén egy újabb, a szívemnek kedves rajz készült el. Paul és a fiúk unszolására beadtam a jelentkezésem egy neves képzőművészeti főiskolára. Csatolnom kellett néhány eddigi munkámat és természetesen volt egy felvételi is. Az, hogy bekerülök-e még a jövő zenéje, de én minden tőlem telhetőt megtettem.

Ma éjszaka kivételesen itthon maradok, de kora reggel Paul eljön értem, hogy a megbeszélt időpontban ott lehessünk a kórházban. Nem mondanám, hogy a srácok örömmel fogadták a hírt, miszerint ez alakalommal nélkülük megyek el a vizsgálatokra, de elmagyaráztam nekik miért történik így és megértették, elfogadták a döntésemet. Alexről azóta, hogy itt járt nem hallottam, s bár Nate haverjai többször is megfordultak a házban, ő távol maradt. A jelek szerint Paul szavai és megjelenése komoly hatással lett rá.

Bellával is sikerült beszélnem párszor a napokban, azonban a rohamosan közeledő nagy nap miatt igencsak elfoglalt és frusztrált állapotban volt. Meg tudom érteni, hiszen az ember lánya jobb esetben csak egyszer megy férjhez s az, hogy a vőlegény a tökéletesség mintaképe mellett egy természetfeletti lény nem éppen könnyíti meg a dolgát.

Mivel már elmúlt hat óra jobbnak láttam nekiállni a vacsorának, már ha készen akartam lenni mire Nathan és Lucas megérkeznek. A nagy sütés-főzés közepette kész káosz lett a konyha ráadásul mivel az ablakot is elfelejtettem kinyitni hatalmas gőzfelhő borította el az egész főzőhelységet. A fűszeres sült mellé Nathan kedvenc steak burgonyáját készítettem. A sütő hangos sípolással jelezte, hogy az elkészítésre szánt idő lejárt s ideje volna kivennem a kész burgonyákat. Sütőkesztyűt húztam a kezemre majd kikaptam az edényt. A fülledt levegőtől hirtelen megszédültem s a krumpli edényestül a földön landolt. Amilyen gyorsan csak tudtam utána kaptam, azonban a mellkasomat nyomó, fojtogató érzés megtántorított. A hirtelen rám törő rosszullét megrémített. Az ablakhoz botorkáltam s szélesre tárva azt mélyeket szippantottam a friss levegőből. Az egész tüdőmet megtelítő oxigén, szorongató érzést hagyott maga után. Miután minden kellemetlenség elmúlt és a fejem is kitisztult úgy döntöttem mindezt csak a páradús levegőnek köszönhettem. Mivel a földön heverő krumpli ehetetlenné vált elkészítettem egy újabb adagot. Az utolsó villát helyeztem az asztalra, amikor Nathan és Lucas beléptek az ajtón. Rögtön a finom illatokat követve megjelentek a konyhában. Fülig érő mosolyuk láttán jól eső érzelemhullám csapott át rajtam. Hamar kezet mostak aztán nekiestek a vacsinak. Az illatoktól eltelve nem fogyasztottam túl sokat. A vacsora közben elmesélték a mai napjukat majd felajánlották, hogy közösen elmosogatnak. Míg ők a piszkos edények tisztításával foglalatoskodtak ott maradtam velük és beszélgettünk, nevetgéltünk kicsit. A poénok és mosolyok mögött azonban nem kerülte el a figyelmemet a holnapi nap miatt érzett feszültségük. Rossz érzéssel töltött el, hogy ennyi aggodalmat és fejtörést okozok azoknak, akiket szeretek. Tenni mégsem tudtam ellene. A konyha rendbetétele után Lucas elköszönt és elment aludni. Nathan még poénkodott egy sort aztán ő is lepihent. Mivel nem volt semmi tennivalóm én is felmentem a szobámba, megfürödtem, s mint minden vizsgálat előtt most is mindössze a plafon mustrálására futotta. A gyomrom kavargott akárcsak a gondolataim. A reggelt akartam már s azt, hogy azt mondják minden rendben.

A vekker pontban hét órakor szólalt meg azonban én már jóval előtte ébren voltam, vagy talán el sem aludtam. Liftező gyomorral és hatalmasra nőtt gombóccal a torkomban keltem ki az ágyból s mentem a mosdóba, hogy felfrissíthessem magam. A tükörbe nézve egy fáradt és nyúzott arcot láttam viszont. Sápadt és erőtlen voltam. – Szedd össze magad Jamie, Paul mindjárt itt lesz. Nem láthat ilyen állapotban! – figyelmeztettem magam. A fogkefémért nyúltam majd egy alapos fogmosás után hideg vízzel locsoltam meg bágyadt arcomat. A sminkes táskám tartalmának segítségével megpróbáltam emberi kinézetet varázsolni magamra, egy egészséges pirospozsgás emberét. Farmert húztam, egy szatén fényességű, pezsgőszínű blúzt és egy színben passzoló magassarkút. Hét óra harmincöt perckor már a földszinten voltam. Mint mondottam hét óra harmincöt perc és a bátyáim már fent voltak. Mély levegőt vettem majd egyetlen szó nélkül a konyhába mentem. Nem voltam éhes, sőt még mindig kavargott a gyomrom, de jól tudtam, hogy Paul első kérdése után, miszerint hogy érezem magam, a reggeliztem-e már lesz a második. Így elővettem egy müzlis tálkát és megtöltöttem némi csokis cornflakesszel és tejjel.

– Jó reggelt Hercegnőm! – jelent meg Nathan.

– Jó reggelt bátyus! – Mosolyogj, mondogattam magamban. – Kérsz? – mutattam a kis tálkám felé, mire ő nemlegesen megrázta a fejét.

– Valami másra vágyom, hm azt hiszem összeütök magamnak egy villásreggelit. – Nathan sok mindenben tehetséges, de a konyhaművészet valahogy nem az ő asztala volt. Ezért is nyeltem majdnem félre a számban lévő falatot. – Hogyan is kell azt megcsinálni? – Nézett rám megrökönyödve. Nehezen bírtam visszatartani a nevetést és imádtam, amiért még egy ilyen napon is képes megnevettetni. – Na, jó azt hiszem, maradok a croissantnál – mondta végül majd leült velem szemben.

– Jó reggelt Szépségem! – jelent meg a semmiből Luke s köszöntött a megszokott reggeli puszimmal.

– Oh, Édesem szerinted tényleg szép vagyok? – szólalt meg Nathan miközben a szája telis-tele volt péksüteménnyel.

– Öhm… szép a lelked – felelte Luke nyomban, mire az eddig elfojtott kacaj kitört belőlem. Majd leestem a székről s hosszú percekig képtelen voltam abba hagyni a nevetést.

– Kegyetlen testvér vagy tudsz róla? – Nathan úgy tett mintha most igazán megbántották volna a lelkivilágát, de persze ő sem tudta sokáig tartani a sértődöttség maszkját.

– Csak őszinte öcskös, csak őszinte – jegyezte meg Lucas majd ő is leült hozzánk az asztalhoz.

– Látom jó kedvedben vagy ma reggel! – Észre sem vettem, hogy mikor érkezett meg Paul, de azonnal teljesebbnek éreztem magam így, hogy a közelemben tudhatom. Mindkét fiúval kezet fogott majd egy mézédes csókot lehelt tikkadt ajkaimra.

– Hogyan is lehetnék letört két ekkora tökfej társaságában? – Mikor Paulra néztem láttam a bátyáim felé érzett háláját, a hálát, melyet a miatt érzett, ahogyan mindig is bántak velem, ahogyan egy ilyen napon bánnak velem.

– Mehetünk? – kérdezte az órájára pillantva. Bekaptam az utolsó falatot, a tálkát a csapba tettem majd egy gyors köszönéssel kiléptünk az ajtón. Az autóban ülve már közel sem voltam olyan önfeledt, mint pillanatokkal előtte és ez Paul figyelmét sem kerülte el. Miközben az előttünk elterülő utat figyelte, kezét a hozzá közelebbi lábamra tette s gyengéden végig simított a combomon. Kellemes bizsergető érzés járta át a testem s pár pillanatig a gondolataim is elkalandoztak, de aztán az autó leállt pontosan a kórház előtt. Megérkeztünk. Paul udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd a lifthez léptünk s megnyomtuk a hívógombot. Dr. Cullen rendelője a harmadik emeleten volt, így ott ki is szálltunk a felvonóból. A váró telis-tele volt betegekkel, nagy volt a nyüzsgés, a sürgés-forgás. Nem messze a doktor rendelőjétől volt még két szabad hely így helyet is foglaltunk. Bár Paul próbált nyugodtságot erőltetni magára én már elég jól ismertem ahhoz, hogy észrevegyem az árulkodó jeleket. Kéztördelés, meg-megugró ádámcsutka, az ajtó folytonos figyelése.

– Paul, ha megkérlek, hoznál nekem inni valamit? – Kedvesen rám mosolygott majd egy puszi után elindult a földszintre. Addig én ott maradtam és tovább figyeltem, ahogyan a várakozók száma egyre csak csökken és csökken.

– Odaadó srácnak tűnik – szólalt meg a mellettem ülő ismeretlen lány. Azonnal felé fordultam, hogy láthassam, ki beszél hozzám. Egy még női szemmel is dekoratív lány foglalt helyet mellettem. Haja szőke, a válla alá hulló lágy hullámokban keretezte arcát. Szemei barnák és szomorúsággal telítettek.

– Igen az, nagyon odaadó – mondtam mire ajkai szelíd mosolyra húzódtak. S bár szája széle felfelé görbült a szemébe nézve egy megtört nőt láttam magam előtt. Egy gyönyörű, de annál boldogtalanabb nőt.

– Becsüld meg, hidd el, nem mindenkinek van ekkora szerencséje mint neked. – Nem egészen értettem miért is mondja ezt, de még mielőtt bármit is mondhattam volna a rendelő ajtaja kinyílt s a nővérke kilépett rajta.

– Amira Matthews! – szólította a következőt.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta majd felállt és bement a vizsgálóba. Ahogy a lány eltűnt a zárt ajtó mögött Paul is megérkezett kezében egy üveg gyümölcslével.

– Tessék, sajnos narancsos nem volt, de gondoltam a barackos is jó lesz – nyújtotta felém a palackot.

– Tökéletes – mondtam s köszönetképpen – na meg persze mert már hiányoltam –, megcsókoltam. Az agyam azonban még mindig annak a lánynak a szavain járt. Nem maga az, amit mondott, mert számomra természetes, hogy megbecsülöm, amim van, hanem az, ahogyan mondta. Vajon mi történhetett vele, ami miatt ennyire boldogtalanná lett?

– Jamie Scott! – hallottam meg a nevem s tekintetem azonnal a hang irányába emeltem. A lány addigra már eltűnt s nekem ideje volt találkoznom Carlisle-lal. Paul megfogta a kezem majd együtt beléptünk az ajtón.

– Jó reggelt Dr. Cullen! – köszöntöttem az asztalnál szorgosan jegyzetelő Carlisle Cullent.

– Jó reggelt Jamie! – mutatott az íróasztallal szemben lévő két székre – Paul!

– Jó reggelt, doktor! – szólalt meg fojtott hangon a szorosan mellettem lévő Kedvesem.

– Hogy érzed magad Jamie? – tette fel a már oly megszokott első kérdését.

– Jelen pillanatban kissé idegesen. De ami az elmúlt időszakot illeti voltak jobb és rosszabb napjaim is, na de ezt még az elején letisztáztuk. Tudtam, hogy lesznek ilyenek szóval továbbra is bizakodom – feleltem. Bőbeszédűségemen úgy tűnt még ő is meglepődött, de mióta Paullal ismét együtt vagyunk, megfogadtam nem titkolok el semmit sem előle sem a doktor elől, hiszen akkor hogyan segíthetne rajtam?

– Persze erre fel voltunk készülve. Mindig is tudtuk, hogy a gyógyuláshoz vezető út nem lesz könnyű. – Miközben a doktorral beszélgettem végig éreztem a Paulból áradó feszültséget, a testéből áradó vibrálást. Nem lehetett neki könnyű meglenni egy ekkora helységben összezárva egy vámpírral. – Akkor azt hiszem el is kezdhetnénk. Menjünk át a vizsgálóba – kérte én pedig elengedtem Paul kezét és követtem a már oly jól ismert vizsgálóba. Először, mint minden alkalommal leültetett az asztalra megfogta a bal karomat s mérnöki pontossággal a vénámba szúrta a tűt. Már olyan sokszor vettek vért, hogy fel sem vettem a vele járó kellemetlenségeket. Az a néhány ampulla pikk-pakk megtelt, azonban még hátra volt a neheze. Végig feküdtem az asztalon és vártam, hogy Dr. Cullen visszaérjen. Pillatokon belül meg is jelent a már sokszor látott méretes fecskendővel a kezében. Ezekben a fecskendőkben van minden reményem. A doktor leült mellém, az injekciós tű a magasba emelkedett majd utat talált magának a bőröm alá egyenest az izomba. Hogy ez fáj-e? Mondjuk úgy megéreztem. Megéri-e a fájdalom? Majd meglátjuk.

Néhány pillanattal később a gyógyszerkoktél már az ereimben csörgedezett. Lassú és mély lélegzetvételeket véve feküdtem továbbra is, lehunyt szemekkel, teljes némaságban. Éreztem magamon Carlisle pillantását. Tudtam, hogy mondani esetlegesen kérdezni szeretne valamit.

– Dr. Cullen, bármit is szeretne kérdezni vagy mondani ne tartsa magában – mondtam végül. Halk somolygás követte szavaimat, majd végül belekezdett mondandójába.

– Nem tudtam nem észrevenni, hogy kivel érkeztél ma ide. Ebből logikusan következik, hogy elmondtad neki azt, hogy beteg vagy. – Bólintottam, de továbbra sem nyitottam ki a szemem. – Én csak azt szeretném tudni mennyi az amit az ő jelenlétében elmondhatok, nem szeretném beleártani magam a magánügyeidbe, viszont pontosan tájékoztatni szeretnélek arról, hol is tartunk most. – Lassan kinyitottam a szemem s a doktoréba néztem.

– Mindent elmondtam neki, amit csak lehetett. Többé nincsenek titkaim előtte, szóval akármilyen hírrel is szolgál majd számomra, nyugodtan mondhatja előtte is – nyugtattam meg. Ezután ismét odalépett mellém és megnézte a pulzusom. Elővette a sztetoszkópot s a hideg lemezt a mellkasomhoz érintette, amitől rögtön libabőrös lettem. Néhány mély lélegzet s egy-két észrevett homlokráncolás következett. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni ezt a reakciót. – Valami gond van? – kérdeztem azonnal.

– Egy kis tüdőzörejt hallok, talán egy kezdetleges megfázásról van szó. De mint azt, ahogyan a legeslegelején is mondtam nem lenne hasznunkra egy kisebb megfázás sem szóval most fel is írok egy gyógyszert, amit ma el is kell kezdened szedni, hogy még csírájában elfojthassuk a dolgot – felelte.

– Persze, még ma elkezdem. – Ezután még elvégzett egy-két vizsgálatot majd felöltöztem és visszamentünk a másik helységbe, oda ahol Paul várt ránk. Amikor meglátott azonnal felpattant a székről és mellém lépett.

– Az eredmények még holnap kora reggelre meglesznek. Az esküvő előtt még lesz időd bejönni érte – mondta. – Mint azt tudod, ma előfordulhatnak rosszullétek hányinger, szédülés, fejfájás ezért ma inkább pihenj, ágyban fekvés és semmiképpen se ülj volánhoz. Ezt pedig – lépett az asztalához, elővett egy receptes papírt majd felfirkantott rá néhány számomra értelmetlen szót aztán felém nyújtotta –, most a gyógyszertárban ki is válthatod. Napi kétszer kell bevenned majd egyet és az sem árt, ha forró teát és sok mézet fogyasztasz. Jobb, ha még most nyakon csípjük azt a megfázást még mielőtt valami nagyobb lenne belőle. – Paul alig érezhetően megremegett Carlisle szavainak hallatán. Biztatón megszorítottam a kezét s ő még jobban magához húzott.

– Rendben és köszönöm, akkor holnap találkozunk. Viszlát, Dr. Cullen!

– Viszlát, doktor és… köszönöm! – szólalt meg Paul majd nagy megdöbbenésemre kezét a doktor felé nyújtotta.

– Nem szükséges megköszönnöd, ez a munkám – szabadkozott majd kedves mosolyra húzta ajkait. Paul vetett rá még egy utolsó pillantást aztán kiléptünk az ajtón.

Nem szóltunk egyetlen szót sem, még akkor sem, amikor már az autóban ültünk.

– Hogy érzed magad? – törte meg hirtelen a csendet.

– Egész jól, legalábbis most még – feleltem. Hamar megérkeztünk a házhoz. Paul természetesen bejött velem, s míg én felmentem a szobámba és felvettem valami kényelmesebbet ő bement a konyhába. Mire leértem már éreztem a fortyogó tea gyümölcsös, fűszeres illatát kavarogni a levegőben. A konyhába lépve már ki volt készítve a gyógyszerek azon hada, amiket be kellett vennem. Néhány a most felírtak közül néhány pedig a kemo fájdalmas mellékhatásainak enyhítésére. Paul töltött nekem egy csésze, forró teát és egy pohár vizet a könnyebb gyógyszeradagolás érdekében. Ahogy azt Carlisle mondta minden ott volt. A gőzölgő teafüvek, a gyógyszerek és a méz. Kedvem lett volna addig csókolni az előttem álló pasit, amíg csak bírom szusszal azonban abban az állapotban egy gyengéd, de annál érzelmesebb csókra futotta csak. Miután mindent beszedtem, amit csak kellett befészkeltük magunkat a nappaliba. Paul melengető karajiba bújva próbáltam nem tudomást venni az egyre kellemetlenebbé váló émelygésről és a fejembe nyilalló fájdalomról. Mindig így történik. Szép lassan, alattomosan kúszik a tudatomba és keseríti meg az életemet.

Paul kellemesen cirógatta a karomat, a hajamat s figyelte, ahogy egyre mélyebbre kerülök az álmok tengerében.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem már Nate és Luke is itthon voltak és úgy tűnt egészen idáig figyelték, ahogyan alszom.

– Szia, Hercegnőm! – jött oda Nathan s leheletnyi csókot nyomott a homlokomra majd őt követte Lucas.

A testemet apró verejtékcseppek tarkították, a torkom kiszáradt az izmaim pedig elgémberedtek. Lassan kibontakoztam Kedvesem karjaiból majd a konyhába mentem és töltöttem magamnak egy újabb csésze teát. A fiúk éppen beszélgettek valamiről mikor újfent csatlakoztam hozzájuk.

– Te is jössz a holnapi esküvőre? – kérdezte Nathan Paultól.

– Ööö, nem – felelte tömören.

– Gondolom, Tanyával ott találkozunk – szólaltam meg.

– Igen. Úgyhogy két kísérőd is lesz holnap – mondta bazsalyogva Luke ezzel persze az én arcomra is mosolyt csalva.

– Ajánlom, hogy szívdöglesztőek legyetek, hiszen nem jelenhetek meg akárkikkel az oldalamon.

– Attól ne félj! A végén még nehogy jobban nézzünk ki nálad, húgi! – Nathan persze azonnal reagált a kisebb szurkálódásomra. Még senki sem látta a holnapra szánt ruhámat, de határozottan állíthatom jó vásár volt.

– Majd akkor beszélj, ha láttad a ruhám – incselkedtem tovább.

– Előfordult már, hogy normálisan viselkedtek? – kérdezte Paul Lucastól mire az jókedvűen felnevetett és nemlegesen megrázta a fejét.

– Nathant sajnos még kiskorában fejre ejtették, Jamie hát ő meg azt hiszem már születésekor ilyen volt – felelte.

– Hééé! – felkaptam az egyik díszpárnát és hozzávágtam. Persze még röptében elkapta így nem sikerült jól fejbe kólintanom vele. – Na, jól van srácok nekem ideje elmennem, fürdeni, hogy holnapra elfogadható állapotba kerüljek. – Egy gyors csók Paul ajkaira aztán felálltam.

– Csak nehogy szebb legyél a menyasszonynál! – szólt utánam Nathan.

– Nehéz lenne túlszárnyalni, van egy olyan érzésem holnap mindenki álla koppanni fog, amikor meglátja Bellát. – Nem vártam meg a reakciójukat egyenest a szobámba mentem, majd miután lerángattam magamról a gönceimet bemásztam a teleengedett kádba és ellazítottam megfeszült izmaimat. Míg én fürödtem Paul hazaugrott néhány cuccáért, hogy ahogyan megbeszéltük, a ma éjszakát nálam töltse. A legjobbakat remélem a holnaptól és bízom abban, hogy néhány óra múlva nem csak Bella boldogságának örülhetek majd.

Néhány percig még áztattam magam majd gyorsan megmostam a hajam és kikecmeregtem az időközben lehűlt vízből. Csak a fehérneműmet kaptam magamra és egy fekete selyem köntöst. Megszárítottam a hajam, a pipereszekrényemből kivettem kedvenc testápolómat majd immáron tisztán és felfrissült állapotban léptem ki a fürdőszobámból. A szobába lépve láttam, hogy Paul még nem ért vissza így ledobtam magamról a köpenyt, feltettem a lábam az ágy szélére és gondos mozdulatokkal kenegetni kezdtem.

– Csak egy fél órára teszem ki a lábam és te máris ilyen dolgokat művelsz? – hallottam meg Paul hangját. Nem fordultam meg, csak átnéztem a vállam felett. Ott állt az ajtófélfának támaszkodva, karja összefonva mellkasa előtt, ajkain pedig hamiskás mosoly játszott.

– Nem értem miről beszélsz! – mondtam ártatlanságot színlelve majd a kezem újra felcsúsztattam a combomon egészen a fenekemig.

– Oh de kegyetlen egy nőszemély vagy te Jamie Scott! – Pillanatok alatt átszelte a köztünk lévő távolságot s bár a szemében egészen másfajta érzelmeket láttam gyengéden ölelte át a derekamat. Kezét a hasamra simította, lassan végig húzta ujját a fedetlen combomon. Éreztem emelkedő pulzusát, szaporább lélegzetét mely meg-megcsiklandozta a nyakam.

– Mire készül Mr. Lahote? – kérdeztem fátyolos hangon. Nem szólt egy szót sem. Mézédes ajkaival mennyei csókokat lehelt felhevült bőrömre és abba sem hagyta mindaddig, míg meg nem hallotta a torkomból kiszűrődő kéjes sóhajtásaimat. Ekkor maga felé fordított, arcomat két keze közé fogta majd a szám kínzó kényeztetésébe kezdett. Csókok, ajak harapdálások sokasága közepette kezét csupasz fenekemre simította néha-néha gyengéden bele-belemarkolt ezzel is felkorbácsolva a bennem tomboló vágyat.

– Pihenned kéne – szólalt meg fojtott hangján, de csókjait, simogatásait továbbra sem hagyta abba.

– Azt mondta feküdjek az ágyamban és én csak követem az utasításokat. – Elengedtem őt s finom mozdulatokkal hanyatt feküdtem az ágyon. Egyik lábam felhúzva, könyökömmel kitámasztottam a testem.

– Rossz vagy ugye tudod? – Persze, hogy tudtam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam, hogy ő gondolkodjon s ezzel ellentétben akartam, hogy érezzen, akartam, hogy érezzem.

– De te szereted, amikor rossz vagyok nemde? – kérdeztem vissza pajkosan.

– Oh, de még mennyire! – mondta majd vágytól csillogó szemekkel elindult felém. Térdét a két lábam közé helyezte, testével pedig fölém emelkedett. Két kezével megtámaszkodott mellettem és egy hosszú percig tartó szerelmes pillantást követve újfent csókra éhesen tapadt ajkaimra.

El sem engedtük egymást egész éjjel. Gyengéd, szenvedélyes, szerelmes éjszaka volt ez, gondolkodás és gondok nélküli röpke néhány óra.

Másnap reggel hét órakor csilingelt ismételten a vekker és kényszerített arra, hogy akaratom ellenére is, de felkeljek. Néhány percnyi fetrengés után sikerült kimásznom Paul mellől a pihe-puha ágyból és egyenest a fürdőbe igyekeztem. Megpróbáltam rendbe tenni a fejem tetején kialakult madárfészket majd fogat mostam és pikk pakk magamra kapkodtam valami ruhát. Paul már készen volt mire kijöttem a mosdóból. A földszintre leérve találkoztunk Nathannel és Lucasszal. Mindketten fel voltak már öltözve és indulásra készen vártak minket.

– Indulhatunk? – kérdezte Luke miközben magához vette a kocsi kulcsát.

– Ti is jöttök? – kérdeztem meglepetten.

– El kell mennünk az öltönyeinkért, úgyhogy igen, megyünk – felelte Lucas majd mindannyian kimentünk házból és beszálltunk Lucas Range Roverébe kivéve persze Pault, hiszen neki Samhez kellett mennie így vele majd csak az esküvő után találkozunk.

Egészen addig a pillanatig, míg meg nem láttam a kórházat nyugodt voltam. A rideg, fehér falak azonban rám hozták a frászt.

Kiszálltunk s rögtön a recepcióra mentünk ahova általában a labor leadja az elkészült leleteket.

– Jó reggel kívánok, a nevem Jamie Scott. A leleteimért jöttem. – A pult mögött ülő őszes, alacsony nénike benyúlt az egyik fiókjába és kikereste a nevemre szóló borítékot. Amint megtalálta ismét felém fordult ám még mielőtt átadta volna, kedvesen rám nézett majd így szólt:

– Dr. Cullen úgy rendelkezett, hogy ha ideér, keresse fel őt a rendelőjében. – A kezembe adta a vizsgálatok eredményeit én pedig elindultam a lift felé. Nem egészen értettem mi ez az egész hiszen, eddig egy alkalommal sem kellet külön felmennem. A doktor mindig átnézte, és amikor találkoztunk megbeszéltük a dolgokat. Az, hogy ilyen gyorsan látni akart jelenthette volna azt is, hogy remek hírei vannak számomra, olyan hírek, amikkel nem akar várni, de én mélyen belül éreztem, valami egészen másról van szó valamiről, ami nem fog tetszeni. Két halk kopp-kopp után benyitottam. Nathan és Luke persze végig ott voltak a sarkamban.

– Jó reggelt Dr. Cullen! – köszöntem amint megláttam az íróasztalának dőlve. Nem volt rajta köpeny. A világoskék inggallérja kilátszott a sötét pulóvere alól.

– Jó reggelt Jamie! Nate! Luke! – köszöntött minket.

– Bevallom kissé meglepődtem, amikor a recepciós közölte, hogy fel kell jönnöm ide – kezdtem. A hangom akaratlanul is meg-megremegett. Jobban féltem, mint hittem volna.

– Várni akartam holnapig, de amikor reggel megnéztem a laborból kapott papírokat jobbnak láttam, ha mégis ma beszélünk. – A bennem lappangó félelem egyre magasabbra szökött. Amikor Nathan és Lucas másodpercre pontosan egyszerre fogták meg a kezem az álca utolsó vékony leple is lehullott rólam s éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben. – A tegnapi vizsgálatok alapján nagyon úgy tűnik, hogy – mély levegőt vett majd folytatta. – Jamie az állapotod sokat romlott. Az eddigi kezelések látszólag nem segítenek. – Képtelen voltam megszólalni, csak álltam ott némán és összetörten.

– Ez mégis mit akar jelenteni doki? Azt mondta vannak a kemoterápián kívül más opciók is.

– Nathan természetesen vannak más lehetősége is. Sugárkezelés, transzplantáció.

– Akkor próbáljuk meg azokat! – mondta Luke a kelleténél talán kicsit hangosabban. A doktor azonban továbbra is nyugodt maradt.

– Jamie, kérlek, inkább ülj le – kérte s én megtettem. – A transzplantációra a testvéretek esetében nincs lehetőség mivel a leukémiás sejtek elsősorban a vérét támadták meg. – Carlisle egyenesen Lucashoz és Nathanhez beszélt.

– Akkor legyen a sugárterápia! – szólalt meg ismét Nathan.

– A sugárkezelést megpróbálhatjuk azonban…

– Azonban? – A hangom még számomra is idegennek tűnt. Ekkor Carlisle a szemembe nézett várt pár másodpercet aztán ismét beszélni kezdett.

– A sugárterápia nagyon megviselné a szervezeted. Legyengítene, erős fájdalmakat és hajhullást eredményezne.

– De segítene abban, hogy meggyógyuljon? – kérdezősködött tovább Lucas. Továbbra is a doktor szemét figyeltem. Tekintetében, aranyként örvénylő íriszében nem láttam mást csak mérhetetlen sajnálatot s ekkor már tudtam nincsen tovább.

– Nagyon sajnálom… de itt már ez sem segítene. Csak rontana az állapotodon, ahogy azt az imént is mondtam. Sokkal fájdalmasabbá tenné az utolsó időket. – Utolsó idők? Vajon az nálam mennyit is jelent pontosan? Hány hónapot, hetet, napot tölthetek még a szeretteimmel?

– Na de mitől romlott meg ennyire az állapota? – Lucas fel s alá járkált az irodában miközben újabb és újabb kérdéseket tett fel.

– A legkisebb stressz vagy egy egészséges ember számára ártalmatlan bacilus. Akármi kiválthatta.

– Mennyim van még hátra? – tettem fel az utolsó kérdést, ami csak érdekelhetett ezek után.

– Jamie, ne add fel, kérlek! Azt ígérted mindent kipróbálsz, hogy meggyógyulhass! – Figyelmen kívül hagyva Nathan szavait újra feltettem a kérdést s közben szándékosan kerültem bátyáim tekintetét.

– Mennyi időm van még hátra?

– Ezt nehéz pontosan megmondani. Úgy néhány hónap – felelte.

– Néhány? Mennyi az a néhány? – Kezdtem kissé hisztérikussá válni így egy röpke pillanatra lehunytam a szemem. Újult erővel néztem farkas szemet a vámpírral, aki az életemért küzdött.

– Három, talán négy hónap. – A levegő a tüdőmben rekedt, de nem csak én voltam ezzel így. A szobára síri csend telepedett, de mindannyiunk fejében ott visszhangzott az a négy szó: „Három, talán négy hónap.” Nem bírtam a testvéreim szemébe nézni. Képtelen lettem volna elviselni az arcukra kiülő érzelmeket, így hát felpattantam a székből, elköszöntem majd kiléptem a rendelőből.

Meg sem álltam az autóig, még arra sem reagáltam, amikor a recepciós hölgy utánam köszönt. Egy könnycseppet sem hullattam. Megmerevedett maszkot öltöttem magamra. Nathannek és Lucasnak nem szabad látnia mennyire összetörtem. Nem kellett sokáig várnom rájuk. Beszálltunk az autóba s a tisztító után rögtön haza mentünk. Figyelték minden mozdulatomat, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék. Megtörténhetett volna, de nem történt meg. Előttük nem.

Magamra erőltettem egy mosolyt majd az esküvőre való készülődésre hivatkozva elvonultam a szobámba. Az ajtót kulcsra zártam, s amikor már teljesen egyedül voltam minden eddig visszatartott érzelem felszínre tört. A lábaim nem bírták tovább és ott helyben összecsuklottam. Háttal az ajtónak dőlve a földre zuhantam. A keserűség és bánat könnyei patakzottak végig meggyötört arcomon s áztatták el a ruhámat. Jól tudtam, hogy megvan ennek a lehetősége is, de biztosra tudni, hogy jobb esetben is négy hónap múlva halott leszek leírhatatlan. Még alig éltem, még csak most ismertem meg a szerelmet. Szerelem… Hogyan fogom ezt elmondani Paulnak? Mihez kezdek most? Úgy zokogtam akár egy kisgyerek akitől elvették a kedvenc játékát. A különbség, hogy tőlem az életemet veszik el, megfosztanak attól, amit még csak ki sem érvezhettem igazán.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor már nem jött több könny felálltam, a fürdőbe mentem és a csaphoz léptem. Lefolyt és elkenődött smink, kisírt szemek, kipirosodott ajkak. Még egy utolsó pillantást megengedtem magamnak aztán a hideg vízsugárba temettem az arcom. Gyors zuhany után megcsináltam a hajam, feltettem a sminkem s mikor már mindezzel elkészültem belebújtam a gyönyörű ruhámba. Fehér mini ruha, melyet gyönyörű csipke borított. A háta mélyen dekoltált, egyszerűen csodaszép mégis egyszerű. Hozzá egy bézs színű magassarkút választottam, amibe könnyen bele is bújhattam. Még mielőtt lementem volna a fiúkhoz vetettem magamra egy pillantást a tükörben. Nem látszott rajtam semmi. Sem a bú sem betegség csak egy erős nő voltam. Végig tipegtem a folyosón majd befordultam a lépcsőhöz. Lassú léptekkel haladtam egyre lejjebb s egyre közelebb a lépcsősor végén várakozó két, öltönyös férfihez. Amikor megláttak felcsillanó szemekkel és majdhogynem tátott szájjal bámulta vissza rám.

– A fene! Tényleg dögösebb vagy nálam! – Serényen felkacagtam megjegyzésére majd beléjük karolva kiléptem a házból.

– Gyönyörű vagy Hercegnőm! – suttogta Lucas még mielőtt kinyitotta volna nekem a kocsi ajtaját.

– Köszönöm. – Beültem s utánam ők is. – Egyébként ti is nagyon szívdöglesztőek vagytok, nem csalódtam bennetek – jegyeztem meg s láttam a visszapillantó tükörben a szájuk szegletében megbújó mosolyt.

A Cullen birtokhoz vezető út nem hosszú azonban nem olyan könnyű megtalálni. Legalábbis egy átlagos napon nem lenne az. A main viszont messziről látható volt az úgy két kilométernyi ösvény mely gyönyörű fehér virágokkal és fehéren fénylő égőkkel volt kidíszítve. Alice most sem aprózta el a dolgokat. Tökéletes és mesés munkát végzett. A ház előtt leparkolva jó pár jármű fogadott minket. A házba belépve elakadt a lélegzetem. Az egész belső tér át lett alakítva és itt is rengeteg virág díszítette a helyet. Emberek sokasága sündörgött már ott. A Denali klánnal találkoztunk először. Lucas köszönt Tanyának azonban egy percre sem tágított mellőlem. Tudta jól, szükségem van rá. Szükségem ahhoz, hogy erős maradhassak. Kedvesen mosolyogtam mindenkire, ismerősre, ismeretlenre. Váltottam néhány szót Jasperrel és Alice-szel. A doktor feleségével Esmével és persze a kihagyhatatlan Emmettel is aki most sem fogta vissza magát. Természetesen Charlie-val is beszélgettem, aki bemutatott Bella édesanyjának is.

Maga a szertartás megható és nagyon szép volt, Bella és Edward pedig gyönyörűek. Bella ruhája olyan volt akárcsak ő maga. Visszafogott, elegáns és káprázatosan szép.

A szertartást követő vacsorán meghallgattunk néhány beszédet és persze volt tánc és móka dögivel. Egy részem örült a sok boldog ember látványának a másik kevésbé nagylelkű részem pedig irigykedett és keserű gondolatokat ébresztett bennem. A nagy nap végén Bella és Edward elköszöntek a násznéptől majd beültek a csillogó-villogó Volvóba és boldogan, mosollyal arcukon elindultak a nászútjukra.

Míg ők életük legszebb élménye felé tartottak és boldogan tekintettek a jövő felé én elindultam Paulhoz, a férfihez, aki ellopta a szívem, hogy megmondjam neki az együtt tölthető perceink meg vannak számlálva.

El kellett mondanom neki, hogy bár a sorsunkban meg volt írva, hogy találkoznunk kell, az életünket nem élhetjük le együtt.

2006. augusztus 13. A nap, amikor megtudtam, hogy hamarosan meghalok.

Jamie Ruhája

Cipője