15. fejezet - Az erkély jelenet

Sokáig tartott, de hoztam nektek egy kis olvasni valót… remélem olvasható!

Puszilok mindenkit

P. Sawyer

Dönteni kell…

Nem csak én, de a szobában lévő összes személy ledöbbent ábrázattal nézett a másikra. Luke és Nate egyértelműen a még mindig a combom belső felén nyugvó kézre meredtek, amik nem éppen az én testemhez tartoztak, míg Paul és én az imént belibbenő aranyszempárral néztünk farkas szemet. Nagyon mertem remélni, hogy nem az történt, amire gondolok, ugyanis ha mégis akkor az azt jelentené, hogy az a titokzatos és gyönyörű nő, aki elcsavarta a bátyám fejét nem más, mint Tanya. S a félreértések elkerülése miatt, tényleg nincs semmi bajom Edwardékkal, teljesen megbízom bennük, mert őket ismerem, na de Tanya? Egyszer találkoztunk, na és az sem éppen a legjobb módon sült el. Most meg rá kell jönnöm, hogy a bátyám ebbe a nőbe, vámpírba szerelmesedett bele és fogalmam sincs arról vajon ő mennyit is tud erről az egész vámpír-vérfarkas mizériáról, amiről én is csupán alig pár órával ezelőtt szereztem tudomást. A hangulat mely beállt a társaságunkban nagy jóindulattal sem nevezhető zavartalannak. Nate és Luke le sem vették a szemüket Paulról, egyfolytában méregették, de Pault ez egyáltalán nem zavarta, sőt bátran és rezzenéstelen tekintettel állta a szemkontaktust akárhányszor csak sor került rá. Ám ami az ő figyelmét illeti, leginkább köztem és a tőlem alig pár méterre ülő Tanya között osztotta meg.

– Nos, azt hittem én leszek az, aki meglepetést okoz neked Jam, de úgy tűnik ezzel megelőztél egy kicsit. – Na, jó először fogalmam sem volt róla miről beszél, mert minden bizonnyal még mindig a Tanya-Luke páros kötötte le a figyelmemet. Aztán amikor néhány centivel magam mellé pillantottam, rádöbbentem, hogy nem rólam van szó, hanem a mellettem helyet foglaló férfiról, aki egyre ádázabb pillantásokkal jutalmazta vendégünket. Rájöttem, hogy annyira meglepő és letaglózó volt számomra az elmúlt alig öt perc, hogy még azt is elfelejtettem, hogy Pault és a fiúkat bemutassam egymásnak.

– Jajj, ne haragudjatok! Luke, Nathan ő itt Paul, Paul ők pedig a bátyáim Lucas és Nathan. – Mindketten kezet fogtak vele, láttam rajtuk, hogy próbálják a kemény pasit játszani mintha ezzel azt szeretnék üzenni Paulnak, hogy „Figyelünk, vigyázz magadra”. Ám ők nem számítottak arra, hogy ezzel egyetlen pillanatra sem ijesztették meg Pault, hogyan is sikerülhetett volna, hiszen ő egy emberbőrbe bújt hatalmas farkas, aki bárki baját elláthatná egyetlen mozdulatból, mégis higgadt maradt és kedves. Paul bemutatása után következett bátyám rabul ejtőjének megismertetése. Bár úgy tűnhetett, hogy Tanya a nyugodtság mintaképe én és Paul észrevettük milyen éberen figyel minden mozdulatunkra, legfőképpen persze Paul rezdüléseit tartotta szem előtt.

A kezdeti feszültség hosszú percek elteltével sem szivárgott el, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy néha-néha sokat mondó vágyakkal teli pillantásokat váltsunk Paullal, ami két okból is furcsa volt. Az első ok az az, hogy a bátyáim is jelen voltak és valószínűleg néha-néha ők is elkapták ezeket a pillanatokat, a másik pedig, hogy egyelőre felfoghatatlan és abszurd volt a tudat, hogy egy vámpír és egy vérfarkas társaságában üldögélek, akik mellesleg ősi ellenségek és az egyikükkel ráadásul elég intim kapcsolatba keveredtem. S hogy még feljebb fokozzam a dolgokat a másik pedig a bátyám fejét csavarta el és éppen ez volt az, ami a leginkább aggaszott…

Pár órával később

Miután Tanya és Paul is távozott, persze az utóbbi csakis azután, hogy Luke újdonsült barátnője elhagyta a színhelyet. A búcsú eléggé furcsa volt, egyikünk sem tudta igazán, hogy mi lenne a helyes így egy sokat mondó és merőben összezavaró pillantással hátátfordított majd eltűnt az erdőben. Elmondhatatlan az a jelenet, ami a vendégek távozása után köztem és a bátyáim között történt. Az elején mindhárman szótlanul néztük egymást, szinte láttam a szemükben, ahogy a megannyi gondolat cikázik a fejükben, majd végül Nathan szólalt meg legelőször.

– Na, jó én azt hittem „utáljuk” ezt a srácot! – Az utáljuk szó kiejtése közben egy ironikus idézőjelet biggyesztett a levegőbe, miközben a tekintetében látszott, hogy tényleg nem érti, mi is történik. S persze most is, mint általában mindig előtört belőle a nagy és erős báty, aki megvédi az icike-picike húgocskáját a csúnya hímneműektől, akik rámásznak az ártatlan lánykára. A gond csak ott volt, hogy az ő hugicája már cseppet sem volt olyan kicsi, mint azt ő és Luke gondolták, illetve az ártatlansága is régen eltűnt a messzeségben. Már régen kinőttem az ártatlanság láthatatlan burkából még akkor mikor a szüleink meghaltak, és ha az még nem lett volna elég, akkor a betegségem felismerése annak bizonyult. Azon viszont, hogy miért is volt ez ennyire meglepő számukra, nem csodálkoztam el, hiszen amikor a Cullen házban voltam s ő jólelkűen meglátogatott engem elzavartam és megaláztam mindenki előtt. Most pedig a házamba invitáltam és félreérthetetlen helyzetbe hoztam magam előttük. Viszont van, amit ők nem tudnak, mégpedig arról a varázslatos és furcsa érzésről, ami magával ragad, ha csak meglátom, vagy ha csak rá gondolok. Tudtam, hogy valamiféle magyarázattal tartozom nekik csak még abban nem voltam biztos, hogy melyik változattal kéne előjönnöm, mert nyilván való volt, hogy a teljes igazságot nem mondhatom el miszerint Luke új barátnője vámpír és valószínűleg dupla annyi idős, mint ő, ha nem több és hogy minden bizonnyal egy alakváltó férfiba zavarodtam bele, aki ha úgy tartja kedve farkas alakban, szeli az erdőt.

– Rosszul hitted, nem utáljuk őt. Én legalábbis nem, úgyhogy szeretném, ha ti is rendesen bánnátok vele és nem olyan ügyefogyottan és bunkón, mint az imént. – Kissé megleptem őket ezzel az enyhe védőbeszéddel, de nem akartam, hogy a legközelebbi alkalommal is ilyen kellemetlen legyen a szituáció.

– Örülök Jam, hogy barátkozol, de ő nem idős hozzád egy kicsit? – A következő kérdés Luke szájából hangzott el és nem lepett meg a tény, miszerint kissé idősebbnek hitték Pault mint valójában.

Először is Paul nem túl idős hozzám, csak alig egy évvel több mint én, s hogy mi is igazából az, ami Paul és köztem van vagy lesz még nekem sem világos. Tudjátok jól, hogy nem akartam semmilyen kapcsolatot kialakítani az emberekkel miután megtudtam, hogy beteg vagyok, de… akár mennyire is próbálom elzárni magam mellől az embereket, annál inkább bevonzom az olyanokat, akik úgy érzem, hogy megérdemlik a szeretetemet és én is az övékét. Arra gondoltam talán, hogy ha pozitívan állok hozzá a dologhoz akkor nagyobb esélyem van a gyógyulásra, hiszen az utóbbi vizsgálataim javulást mutattak… és én csak… – Nem tudtam folytatni a mondatot, hirtelen azon kaptam magam, hogy a könnyek végig csordulnak az arcomon. Nate és Luke azonnal ott teremtek mellettem és óvó karjukba zártak. Nem értettem mégis hogy történhetett ez meg, nem akartam több könnyet ejteni főleg nem előttük és mégis megtörtént.

Miután sikerült némiképp megnyugodnom Luke és Nathan biztosítottak arról, hogy mellettem állnak bármit is szeretnék, és hogy minden vágyuk, az hogy meggyógyuljak, és ha ennek az az ára, hogy Paul belépjen az életünkbe akkor tárt karokkal, fogadják majd.

Kicsit higgadtabban álltam elébe a nap hátralevő részének, ami nem állt másból, mint némi rajzolásból és sok-sok gondolkodásból. Töprengeni sokkal megerőltetőbb dolog, mint azt az emberek gondolnák. Olyan nyolc óra lehetett, amikor úgy döntöttem ideje fürdeni s miután azzal is megvoltam hamar ágyba bújtam, azonban az álommanó nem érkezett meg akármennyire is szerettem volna.

Az egész szobám sötétségbe burkolózott akárcsak a Forks-i éjszaka. Egyetlen apró kis neszezést sem lehetett hallani kintről, minden annyira nyugodt és csendes volt. Aztán furcsa pattogó hang törte meg az eddig uralkodó némaságot. Először azt hittem az eső kopogtatja az ablakokat, ám amikor tekintetem áthatolt a fekete éjszakán rákellett jönnöm, hogy egyetlen esőcsepp sem hullik s a zaj is eltűnt már, ám csak néhány másodperc erejéig, ugyanis újabb és újabb koppanások következtek. Így nem volt más választásom, minthogy kikeljek az ágyamból és utána járjak mi is történik odakint. Mikor kinyitottam az erkélyem ajtaját a hirtelen megcsapó levegőtől kirázott a hideg és egész libabőrös lettem. Igaz, hogy a pizsamám nem éppen a melegebb fajtából való volt egy apró sort és egy sportmelltartó, ami a mellem alatt végződött.

Karba tett kézzel próbáltam ellenállni a hidegnek. Amikor kiértem a teraszra nem láttam senkit… senkit csupán két szempárt megvillanni a sötétségben. Rögtön tudtam kihez, tartoznak, valami a lelkem mélyén megsúgta, hogy ő az, hogy itt van. Majd pillanatokon belül előlépett a fák takarásából.

Ott állt, mint mindig most is félmeztelen volt, de semmi jelét nem láttam annak, hogy cseppet is zavarná a lehűlt hőmérséklet. Tekintetét le sem vette rólam, úgy nézett, mint egy megbűvölt kígyó s a legjobb dolog az volt, hogy mind ez miattam történt.

– Paul, te mégis mit keresel itt ilyenkor? – Kétségtelenül örültem a jelenlétének, már nem tagadtam le, sem magam előtt, sem előtte, mégis nem volt mindennapi dolog, hogy pasik látogassanak meg éjnek éjjelén főleg nem olyanok, mint ő.

– Nem tudtam aludni. Képtelen vagyok mindaddig, míg meg nem tudom, hogy most akkor hányadán állunk valójában. Jamie én elmondtam mit érzek, beavattalak a legféltettebben őrzött titkaimba… kérlek, mondd, hogy te is érzed, amit én, hogy ha csak egy parányi részét is, de érzed ezt. – Hirtelen egyetlen olyan szó sem jutott eszembe, ami megfelelő lett volna és nem is nagyon tudtam, hogy ha megtalálnám kimerném-e egyáltalán mondani. Már hosszú és kínzó másodpercek teltek el, de én még mindig hallgattam. Paul szinte másodpercek töredéke alatt felpattant az erkélyre s immáron ismét egymással szemben álltunk, közel… nagyon közel. Hirtelen a hideggel sem tudtam már foglalkozni, mintha az el is múlt volna s a helyét átvette a forróság. – Nézd – Mutatóujját az állam alá tette s így kénytelen voltam a szemébe nézni. – Megmondom az igazat, két hónappal ezelőtt valószínűleg kinevettem volna a srácokat, ha ilyeneket mondanak egy lánynak, sőt tudod mit meg is tettem megannyiszor s most mégis itt vagyok és kész lennék lehozni neked a csillagokat ha az téged boldoggá tesz. S bár lehet, hogy még rajtuk is túlteszek a gáz viselkedésemmel, de nem érdekel, boldogan állok elébe a bosszújuknak, ha tudom, hogy az enyém vagy… ha együtt vagyunk. – Még soha egyetlen pasi sem mondott nekem ilyesmiket. S valószínűleg ha meg is tette volna bárki is a régi életemből kinevettem volna őket és túl nyálasnak tituláltam volna mindezt, de most… Most hogy ő áll itt előttem, hogy ő mondja mindezt, egészen más meglátásba helyez mindent, mégis hezitálok… Egyetlen dolog visszahúz egyetlen mégis hatalmas tényező. Beteg vagyok. Nem influenza nem is bárányhimlő, amit biztosra vehetsz, hogy néhány nap és túl vagy rajta, nem ez egy egészen más betegség. Haldoklom. S vajon ezt a hatalmas terhet szabad-e rá tennem egy ilyen tiszta és csodás emberre, mint Paul?

Megtehetem anélkül, hogy a bűntudat felemésztené a lelkem, ha esetleg rosszul alakulnának a dolgok?

S ha megtagadom Pault, vajon önmagam egy részét tagadom meg?

Boldogság némi búval keverve vagy bú némi önmarcangolással az elvesztegetett boldog teli pillanatokért?

Választanom kellett s bár a döntés nehéz volt én mégis meghoztam…