Díj!

Kedves Olvasóim!

A blog hála Jessnek, egy újabb díjjal büszkélkedhet, amit nagyon szépen köszönök neki!

1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Küld tovább 7 embernek!
5. Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

Nos újabb hét dolog rólam:

- Imádom Adam Sandlert.

- Szeretek civil emberek által énekelt dalokat és videókat nézegetni a youtube-on.

- Nagyon irtózom a pókoktól és a többi undi bogártól!

- Szívesen laknék Londonban vagy New Yorkban.

- Még sosem cigiztem annak ellenére, hogy a családomban mindenki ezt teszi.

- Glee legszexibb pasijai szerintem: Will Schuster és Puck ♥

- Szomorú vagyok a látogatók és komik hiánya miatt… L

Akiknek tovább küldöm:

- Krisz

- Zoe

- Sunny

- GG

- Myka

- Kriszti

17. fejezet - Hangjegyek szárnyán

Hangjegyek a szívemböl

Az a valaki nem más volt, mint újdonsült farkasbarátom, Paul.

– Hát te meg hogy-hogy itt? – kérdeztem leplezetlen örömmel az arcomon.

– Gondoltam örülnél, ha a vártnál hamarabb láthatsz engem – mondta, miközben karba tett kézzel, háttal a kocsimnak dőlve végigmustrált.

– Még, hogy én örülnék jobban? Nem inkább a saját kielégítetlen vágyaid szeretted volna valóra váltani? – Belementem a játékba, s én is incselkedni kezdtem vele. Most, hogy már én is szint vallottam, olyan volt, mintha megállt volna az idő, és csak mi ketten élnénk tovább az életet. Mintha csak mi ketten léteznénk s meg is feledkezve arról, hogy hol is vagyok éppen, és kik szeme láttára teszem, amit teszek, átszeltem a még kettőnk között lévő távolságot s kielégítésre vágyó mohósággal vetettem magam Paul ajkaira. Egy röpke pillanatra még ő is meglepődött hirtelen támadó hevességemen, ám gyorsan túllépett ezen és viszonozta ajkaim táncát.

– Szóval ki is örül jobban a másiknak? – kérdezte isteni csókunk végeztével, mire én a már lassan tizenkét órája tartó boldogságomnak jelt adván önfeledt nevetésbe kezdtem.

– Fogd be! – Ám még mielőtt mélyebben belemerülhettünk volna a továbbiakba, Bella megjelent mellettünk, Edward kíséretében.

– Szóval ezért volt ma ilyen furcsamód jókedved Jamie! – jegyezte meg Bella, s bár ezzel a mondatával csak még jobban megerősítette Paul már amúgy is szárnyaló önbizalmát, örültem neki, mert láttam rajta, hogy tetszik neki, amit lát.

– Nos volt némi köze hozzá, de csak alig-alig. – Paul persze jól hallhatóan horkantott ennek hallatán, én pedig élveztem ezt a helyzetet bármennyire is furcsa volt még nekem is. A nagy öröm miatt, melyet Paul jelenléte okozott majdnem meg is feledkeztem valami igazán fontos dologról, amiről feltétlen beszélni akartam Edwarddal

– Ő a te bátyád? – kérdezte, hát persze olvas a gondolataimban.

– Igen, és nem vagyok benne biztos, hogy ő lenne a megfelelő nő a bátyám számára. – Paul és Bella persze értetlenül figyelték a beszélgetésünket, de amint szóba került a bátyám, Paul már tudta miről is van szó.

– Szerintem ezt nem itt kéne megbeszélnünk, úgyhogy mi lenne, ha úgy két óra múlva találkoznánk valahol? – vetette fel az ötletet Edward és valóban jobban belegondolva nem éppen az iskola parkolója volt a legmegfelelőbb egy ilyen téma kivesézésére egy farkas és egy vámpír társaságában.

– Igazad van, akkor legyen nálam két óra múlva, a bátyáim csak késő este jönnek haza, úgyhogy nem fog zavarni minket senki. – Persze, mint azt rögtön sejteni mertem Paulnak nem tetszett az ötlet, tudván, hogy Edward egy vámpír, de mivel Paul szintén ott lesz és én egyáltalán nem félek Edwardtól így senkinek nem volt további fenntartása ezzel kapcsolatban.

– Rendben akkor, sziasztok nem sokára találkozunk. – Bella és Edward beültek a Volvóba s pillanatokon belül már a parkolón kívül rótták a Forks-i utakat.

– Egy egész röpke pillanatig már azt hittem, hogy kettesben tervezted ezt a beszélgetést vega vámpírunkkal. – Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ebbe a mondatba a vámpír utálat mellé valóban keveredett-e némi féltékenység is vagy csak nekem hangzott úgy.

– Dehogy! Na, nem mintha félnék tőle, mert szó sincs róla, csak mivel ő Bella barátja és valamilyen szinten már a családjukba tartozik, így úgy gondolom, hogy rá is tartozik ez a dolog. – Miközben az utat figyeltem vezetés közben, azért lopva rá sandítottam s láttam, hogy ez a válasz nem igazán elégítette ki.

Időközben megérkeztünk hozzánk, s mint azt jól tudtam a ház üres volt, Nath és Luke csak késő este fognak haza jönni. Nagyon reméltem, hogy Luke ezúttal is a munkája miatt marad el olyan sokáig és nem éppen egy nő miatt, egy Tanya nevezetű vámpír miatt.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Paul, mikor már a nappaliban ültünk. Úgy látszik, jobban feldúl ez a dolog, mint gondoltam, teljesen belemerültem az aggodalomba.

– Ne haragudj, csak azon gondolkodtam, hogy vajon ma Luke azért jön olyan későn haza, mert dolgozik vagy, mert Tanyával lesz. – Paul kedvesen átölelt, majd a fülemhez hajolva suttogni kezdett.

– Hidd el nem lesz semmi baja, a falka és én gondoskodunk róla. – Bár jól esett a törődése, nem akartam Cullenéknek rosszat, mert tudtam, hogy nekik Tanya olyan mintha a családtagjuk lenne, s tisztában vagyok milyen egy családtag elvesztése és nem voltam hajlandó többet átélni.

– Köszönöm. – Elég volt ennyit mondanom. Lágyan egymás szemébe nézve bújtam még közelebb hozzá s a közelsége, a finom illata segített lenyugodnom kicsit. – Mit szólnál, ha most megnéznéd a szobámat? – Paul szeme rögtön felcsillant, ám még mielőtt bárki is a kellemes rosszra gondolna eszemben sem volt semmi olyasmi, hiszen még egy napja sem vagyunk együtt, csupán szerettem volna, ha látja a szobámat az én saját szentélyemet.

– Hát azt hiszem ideje, volna most már belülről is látnom, nem csak az erkélyről – mondta miközben kezünket összefonva indultunk fel az emeletre.

Mikor beléptünk az ajtón s a szeme elé tárult mindaz, ami én vagyok, a rengetek rajz és festmény, ami a falakon lógott, a sok-sok cd, ami szinte egy egész szekrényt kitöltött s végül pedig a hatalmas szoba egyik sarkában helyet foglaló, hófehér zongorám. Láttam, hogy rögtön megakadt rajta a szeme.

– Tudsz rajta játszani? – kérdezte rögtön. Láttam a szemében, hogy teljesen meglepte őt ez az egész, és hogy teljesen elvarázsolta őt a szobám hangulata.

– Igen tudok, még a szüleimtől kaptam tíz éves koromban. Bár már régóta nem játszottam, még biztosan menne. Gondolom ez is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. – Imádtam zongorázni. Rengetegszer előfordult, hogy csak úgy otthon magamnak illetve a családom szórakoztatására játszottam és énekeltem is hozzá. Volt is egy-két verseny, amit megnyertem, de miután a szüleim életüket vesztették ez is abba maradt, mint sok más dolog az életemben. Utána már csak nagyon ritkán ültem a zongorához s bár kezdett egyre sűrűbbé válni ez a ténykedésem miután kiderült a betegségem ismét hanyagolni kezdtem. Most, hogy jobban szemügyre vettem, szinte vonzott magához, a kezeimnek szüksége volt arra, hogy érezzék a billentyűk selymes tapintását.

– Játszanál nekem valamit? – kérte én pedig képtelen lettem volna nemet mondani azoknak a szemeknek, így hát hosszúidő után, újra leültem a zongora elé. Paul közelebb jött, majd a zongora előtt lévő széken helyet foglalt s így egymással szemben ülhettünk. Még régebben írtam egy dalt, nem éppen vidám, de nagyon szerettem és még tisztán emlékeztem rá, így nem volt szükségem kottára hozzá. Így hát hozzá kezdtem…

Megszólaltak ez első akkordok s minden akkori érzés átjárt ismételten. A sok szenvedés, amit eddig átéltem s az előttem lévő nehézségek. Majd végül, úgy döntöttem nem csak a zongora gyönyörű hangjait szólaltatom meg ismét, hanem a sajátomat is, így Paul nagy döbbenetére énekelni kezdtem…

Hallgassátok meg, én így képzelem el a hangját: http://www.youtube.com/watch?v=0Wcg4AVU-Ok

Teljesen elvesztem a dalban, mintha nem is ott lettem volna… Lehunytam a szemem s láttam a szüleimet, a régmúlt boldog családomat, sok-sok apró emlékképet. Mikor felcsendült az utolsó hang is, kinyitottam a szemem s egy elképedt férfival találtam szembe magam.

– Elég hallgatható voltam? – kérdeztem nevetve, de igazából nekem ez az egész sokkalta többet jelentett.

– Viccelsz velem? Csodás vagy és a hangod… Szinte úgy éreztem, mintha valamit távoli világba kerültem volna, ahol bármit kérhettél volna tőlem én megtettem, volna.

– Köszönöm, igazából nem állt szándékomban énekelni, de annyira magával ragadott ez az egész… már régen nem játszottam.

– Ami nagyon nagy hiba volt. Jobb, ha tudod, hogy ezentúl igényt tartok az előadásodra – mondta, majd hirtelen a karjaiba kapott s meg sem állt velem az ágyamig, ahol aztán lágyan lefektetett s megállás nélkül csókolt és csókolt… mindaddig, míg meg nem szólalt a csengő.

– Ezek Edwardék lesznek. – Már fel is pattantunk majd el indultunk lefelé, amikor hirtelen megállítottam Pault, megcsókoltam, a füléhez hajolva ennyit mondtam:

– Légy jó fiú és ígérem, nem leszek hálátlan. – Persze gondolom rögtön beindultak a furmányos agytekervényei és vagy ezerféleképpen elképzelte miként is lehetek nagylelkű. Pillanatokon belül leértünk, ajtót nyitottam s mögötte, ahogyan sejtettem ott állt Bella és Edward. Az utóbbi arcán egy mindentudó vigyor ült. Na, igen biztosan hallotta, amit az imént Paulnak mondtam. – Sziasztok! Gyertek be. – Mindannyian bementünk a nappaliba s bár eleinte kissé feszült volt a légkör, Paul ahogyan azt kértem jófiúként viselkedett, sőt még egy kézfogásra is futotta tőle. – Ugye nem szóltál egyetlen szót sem Tanyának az aggályaimról? – kérdésemet egyenesen Edward felé intéztem.

– Nem, de, még ha akartam volna sem tudtam volna, mert nem volt otthon. – Amint kimondta rögtön tudtam, hogy a feltételezésem miszerint Luke most is éppen vele van igaznak bizonyult, s ennek cseppet sem örültem. – Nézd, Jamie nem hiszem, hogy különösebben tartanod kéne Tanyától. A napokban figyeltem a gondolatait és semmi olyasmi nem volt köztük, ami ártalmas lenne a bátyádra. Sőt bár nem tudtam, hogy ő a te bátyád, de azt igen, hogy eléggé komolyak az érzései és ezt Jasper is alátámaszthatja. – Annak ellenre, amit Edward mondott nem tudtam teljes mértékben megnyugodni. – Nézd, ha ez segít szemmel, fogom tartani én is, és az egész családom. S azt hiszem nem ártana, ha beszélnénk is vele, hogy hogyan is gondolja az elkövetkezendőket.

– Hogy érted hogy hogyan gondolja? – kérdeztem ijedten.

– Nos, a tény, az hogy Tanya egy lassan 150 éves vámpír, míg bátyád épphogy 25. Tanya már nem öregszik, de a bátyád igen és…

– Egyszer meghal… – Bár tisztában voltam vele, hogy ez az idő egyszer eljön, hisz minden ember életében eljön idővel, de belegondolni, hogy egyszer már ő sem lesz… borzasztó volt.

– Edward arra akar kilyukadni, hogy ha Luke és Tanya együtt akarnak maradni, két lehetőségük van. – Két lehetőség mégis mire? – Együtt maradnak s a bátyád szép lassan megöregszik, majd elmegy, Tanya pedig…

– Gondoljátok, hogy Tanya kitartana egy hetven éves öreg bácsika mellett? – kérdeztem némi cinizmussal a hangomban.

– Ha igazán szerelmes, márpedig a mi fajtánk létezése alatt csak egyszer képes igazán szeretni, akkor igen – felelte Edward, mire Bella arca alig láthatóan fintorba húzódott.

– Na és mi a második eshetőség? – kérdeztem, mire mindhárman rezzenéstelen arccal néztek vissza rám.

– Ő is azzá válik ami… ami… – Paul képtelen volt befejezni a mondatot, kisebb-nagyobb remegés hullámok rázták a testét.

– Olyan lesz, mint én – fejezte be végül Edward. A mondat szinte harsogva játszódott le a fejembe újra és újra…

Olyan lesz, mint én

Díj!

A blog újfent kapott egy díjat amit ezúttal HelloKitty-nek köszönhetek.

A díj szabályai:

1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
3. Írj ki 7 dolgot magadról!
4. Küld tovább 7 írónak!
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

Hát akkor jöjjön az a hét dolog rólam:

- Mostanság belekezdtem egy saját történetbe, amit nagyon szeretnék könyv formájában, a boltokban látni egyszer! J

- Szeptembertől főiskolára fogok járni, és izgatottan várom.

- Jövő hét kedden ( aug. 30.) töltöm a 20. életévemet! :D

- Kedvenc sorozataim, amiket nyomon követek: Vampire diaries, 90210, Gossip Girl, Glee, One tree Hill, Szívek szállodája, Szex és New York…

- Már alig várom a BD és az Abduction premierét.

- Már olvastam a Bel Ami című könyvet amit Robert Pattinson itt forgatott Magyarországon és nagyon jó volt J

- Tartok attól, hogy az olvasóim már nem tartják érdekesnek azt amit csinálok…

És akkor akiknek tovább küldeném:

- GG

- Myka

- Krisz

- Pharm

Nem 7 de most ennyi futotta tőlem!

16. fejezet - Új kezdet

Új kezdet

Ott állt előttem s várta a válaszom. A tekintete fürkésző volt és nagyon, de nagyon vágyakozó.

A szavak sehogy sem akartak utat törni maguknak, így úgy döntöttem jobb lesz, ha helyettük inkább a tettek beszélnek.

S bár rettentően féltem felfedni a valódi érzéseimet, összeszedtem magam és a legkisebb gondolkodás nélkül hajoltam közelebb Paul ajkaihoz, hogy aztán néhány századmásodperc elteltével megízlelhessem azokat.

Nem ez volt az első csókunk, mégis elsöprőbb volt, mint azt hittem volna. Szinte láttam a tűzijáték fényeit felrobbanni a fejünk felett, annyira magával sodró volt az érzés. Persze ettől a tűzijátékos gondolatra enyhén mosolyra húzódott az ajkam, ám ezt szerintem Paul észre sem vette, mintha ő is valami különleges varázs burokba került volna, ahol nem létezik semmi más csak ő és én s a csókunk.

Ám mivel már hosszú percek óta csak csókoltuk és csókoltuk egymást szükségünk volt némi levegővételre így ajkaink, ha nagy nehezen is, de elszakadtak végül egymástól, a tekintetünk viszont továbbra is fogva tartotta egymást.

– Mond, hogy nem megint a képzeletem játszik velem és ez most valóban megtörtént… – Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megnyugtassam ez most valójában megtörtént, még ha belül mélyen elég viccesnek tartottam a tényt hogy már jó párszor saját maga fantáziájának csapdájába esett, ám azonban hirtelen mutató ujját ajkaimra téve csendre intett, ami először teljesen értelmetlen és meglepő tett volt tőle… – Tudod mit? Inkább ne mondj semmit, mert a legutóbbi csókot sem éppen kedves szavak követték úgyhogy… – Most én voltam az, aki nem engedte, hogy tovább fecsegjen s inkább egy újabb csókkal, elhallgattattam. A csók végeztével nem igazán jutott szóhoz így ezt a helyzetet kihasználva elmondtam neki, amit az imént nem tudtam.

– Először is tudom, hogy miként végződött a legutóbbi csókunk és szeretnék bocsánatot kérni, amiért annyiszor megbántottalak. – Miközben mindvégig a szemembe nézett ebben a pillanatban olyasfajta szégyenérzet kerített hatalmába, ami miatt nem bírtam állni a pillantását. Fejem lehajtva s igazán bánva a dolgokat, a kimondott szavaimat, próbáltam elnyerni bocsánatát. Aztán mikor megéreztem kezének gyengéd érintését az arcomon, tekintetem újra felé fordítottam s ő így szólt:

– És mi a helyzet a másodikkal? – Miközben ajkaival a különböző szavakat formálta, kedves és csábos mosoly tűnt fel annak szegletében, mellyel mintha simogatta volna fájó lelkemet.

– Másodszor pedig, megnyugtatlak, hogy ez nem egy újabb képzelgés ez a valóság. Tényleg csókolóztunk és nagyon finom volt. – Az utolsó szavaim végeztével alsó ajkamat kissé megharapva érzékeltettem tetszésemnek mértékét s mivel nagyon úgy tűnt Paul és én jobban megértjük egymást, mint azt eddig hittük nem kellett egyetlen szóval sem többet mondanom, ahhoz hogy tudja, mit szeretnék s mi más lehetett volna az, mint egy újabb mézédes csók.

– Haragszol rám? – kérdeztem félve, mert most hogy megvallottuk egymás iránt érzett vonzalmunkat s már lepergett a magam köré emelt fal nehezen viseltem volna, ha fájdalmat okozok neki, vagy ha ő nekem.

– Haragudni? Rád? Jamie nem is tudom, hogy egyáltalán képes lennék-e ilyesmire veled szemben. Annyira újszerű és váratlan számomra ez az érzés, ami körüljár mióta először megláttalak, néha annyira nehezemre esik elbírni ezt a fajta szenvedést, amit a hiányod okoz számomra. Nézd, nem akarlak megijeszteni a túlzott kötödésemmel, és ha úgy érzed, hogy túl magas hőfokon égek akkor nyugodtan szólj és én megpróbálok visszavenni magamból és…

– Shhhhh. Nem akarom, hogy visszavegyél magadból, sőt szeretném, ha a lehető legmagasabb hőfokon égnél, égnénk, együtt. Tudom, hogy furcsa neked ez a 180°-os váltás, ami a viselkedésemet illeti, de hidd el megvolt rá az okom, amit veled is meg fogok osztani, ha itt van az ideje, ígérem, de azt szeretném, ha tudnád, hogy akarom ezt az egészet. Akarom, hogy együtt legyünk, hogy a csókjaiddal bombázz, és hogy az előzőekhez hasonló cikis és csöpögős dolgokat mondj nekem. – Paul ezúttal nem mondott semmit csak ismét tette, amit kértem. Izzó hőfokra kapcsolt, újfent ajkaim birtoklójává vált, azonban most a kezei sem maradtak tétlenek. Míg egyik keze érzékien a hajamba túrt másik a derekam mezítelen bőrét kényeztette. Érintése helyén a bőröm libabőrös lett annak ellenére milyen perzselő Paul keze. S ez volt az, ami emlékeztetett arra, hogy este van, ami hűvös idővel jár, s ami miatt megfázhatok tekintve, hogy nincs rajtam sok ruha s most még egy igazán fontos okom volt arra, hogy ne betegedjem le és ne rontsam a már javuló állapotomat. – Azt hiszem jobb lesz, ha bemegyek, mert még a végén megfázom – mondtam, majd ennek hallatán Paul végig futatta rajtam tekintetét, mintha mióta itt van most tette, volna meg először. Miközben szemei testem minden látható porcikáját végig pásztázta, úgy éreztem, mintha minden egyes másodperccel egyre forróbbá válna a testem, mintha a pillantásának hatására tűzbe borulna a bőröm s csak egyetlen dolog, tudná csillapítani ennek a fájdalmát, ha megérintene, ha végig járná az érintésével…

– Öhm… igen jobb lesz, ha bemész. Holnap délután találkozunk? – kérdezte reménnyel teli szemekkel, s mivel minden vágyam volt vele lenni még több időt, amennyit csak lehet, s mivel tudom, hogy ő is így akarja, nem mondhattam mást, minthogy igen. A búcsúcsók ismét kicsit hosszúra sikeredett és hát több is volt belőle egynél, de végül tényleg visszamentem a szobámba és befeküdtem az ágyamba.

Az alvást most sem vittem túlzásba, az ok most is ugyan az volt Paul, ám most teljesen más szemszögből. Hihetetlen, hogy mennyi minden meg tud változni egy óra alatt. Nemrégiben még kétségekkel és félelmekkel teli gondolatokkal feküdtem ugyanitt s most, pedig szinte szárnyalok… még sosem éreztem ilyesmit s mégis olyan, mintha haza érkeztem volna. Ezzel a gondolattal sikerült végre elaludnom és rám is fért ugyanis reggel ismét iskolába kellett mennem.

Másnap reggel

Mondanom sem kell, hogy rettentőn fáradt és nyúzott voltam reggel, amikor az ébresztőm megszólalt. Mégsem tehettem mást, minthogy felkeltem felöltöztem és elindultam az iskolába. Reggel a parkolóban találkoztam Bellával és Edwarddal akik, mint eddig is minden nap ott vártak rám a Volvo mellett.

– Sziasztok! – Mindketten eléggé furcsán néztek rám, mintha valami űrlényt látnának.

– Minek köszönhetjük ezt a fene nagy jókedvet? – kérdezte Bella, persze Edward egyetlen szót sem kérdezett hisz minden bizonnyal mindent kiolvasott a fejemből, ami nem volt nehéz ugyanis semmi máson nem jár az agyam tegnap óta, mint az este történteken.

– Majd a barátod elmondja, mert nekem most sietnem kell, de az ebédnél találkozunk. Sziasztok! – És meg sem vártam mit reagál, mentem is az első órámra, ami földrajz volt, bár ebben az állapotban akár lehetett volna bármi más én képtelen voltam odafigyelni. A nap csigalassúsággal telt, s hogy miért biztosan, azért mert már alig vártam hogy találkozhassak Paullal. Tisztában voltam a veszélyekkel, hogy nem szabadna nagyon beleélnem magam ebbe a kapcsolatba, hiszen bármi megtörténhet, de annyira jó volt végre hosszú évek után igazán boldognak lenni és örülni valaminek. S különben is holnap lesz a következő felülvizsgálatom és mostanában teljesen jól éreztem magam, ami remélem azt jelenti, hogy az állapotom tovább javult.

Az ebédnél, mint azt már reggel megbeszéltem velük, Bellával és a többi Cullennel töltöttem. Bellát továbbra is furdalta a kíváncsiság, ezek szerint Edward nem mondott neki semmit, amit nem igazán értettem. Alice is tök furcsán nézett rám mintha ő már tudna valamit, amit én nem… bár hogyne tudhatna olyat, amit én nem hisz ő egy vámpír, aki mellesleg a jövőbe lát.

Miután Bella és én végeztünk az ebéddel elköszöntünk a többiektől, majd a következő óránkra siettünk, ami közös volt. Biztos voltam benne, hogy most meg fogja ragadni az alkalmat, hogy kifaggasson, de nagy megdöbbenésemre egyetlen árva szóval sem említette meg a reggelt. Ez volt az utolsó óránk szóval amint kicsengettek indultunk is a parkoló felé ahol, mint mindig Bellát már ott várta Edward, de ami meglepő volt, hogy most rám is várt valaki…

15. fejezet - Az erkély jelenet

Sokáig tartott, de hoztam nektek egy kis olvasni valót… remélem olvasható!

Puszilok mindenkit

P. Sawyer

Dönteni kell…

Nem csak én, de a szobában lévő összes személy ledöbbent ábrázattal nézett a másikra. Luke és Nate egyértelműen a még mindig a combom belső felén nyugvó kézre meredtek, amik nem éppen az én testemhez tartoztak, míg Paul és én az imént belibbenő aranyszempárral néztünk farkas szemet. Nagyon mertem remélni, hogy nem az történt, amire gondolok, ugyanis ha mégis akkor az azt jelentené, hogy az a titokzatos és gyönyörű nő, aki elcsavarta a bátyám fejét nem más, mint Tanya. S a félreértések elkerülése miatt, tényleg nincs semmi bajom Edwardékkal, teljesen megbízom bennük, mert őket ismerem, na de Tanya? Egyszer találkoztunk, na és az sem éppen a legjobb módon sült el. Most meg rá kell jönnöm, hogy a bátyám ebbe a nőbe, vámpírba szerelmesedett bele és fogalmam sincs arról vajon ő mennyit is tud erről az egész vámpír-vérfarkas mizériáról, amiről én is csupán alig pár órával ezelőtt szereztem tudomást. A hangulat mely beállt a társaságunkban nagy jóindulattal sem nevezhető zavartalannak. Nate és Luke le sem vették a szemüket Paulról, egyfolytában méregették, de Pault ez egyáltalán nem zavarta, sőt bátran és rezzenéstelen tekintettel állta a szemkontaktust akárhányszor csak sor került rá. Ám ami az ő figyelmét illeti, leginkább köztem és a tőlem alig pár méterre ülő Tanya között osztotta meg.

– Nos, azt hittem én leszek az, aki meglepetést okoz neked Jam, de úgy tűnik ezzel megelőztél egy kicsit. – Na, jó először fogalmam sem volt róla miről beszél, mert minden bizonnyal még mindig a Tanya-Luke páros kötötte le a figyelmemet. Aztán amikor néhány centivel magam mellé pillantottam, rádöbbentem, hogy nem rólam van szó, hanem a mellettem helyet foglaló férfiról, aki egyre ádázabb pillantásokkal jutalmazta vendégünket. Rájöttem, hogy annyira meglepő és letaglózó volt számomra az elmúlt alig öt perc, hogy még azt is elfelejtettem, hogy Pault és a fiúkat bemutassam egymásnak.

– Jajj, ne haragudjatok! Luke, Nathan ő itt Paul, Paul ők pedig a bátyáim Lucas és Nathan. – Mindketten kezet fogtak vele, láttam rajtuk, hogy próbálják a kemény pasit játszani mintha ezzel azt szeretnék üzenni Paulnak, hogy „Figyelünk, vigyázz magadra”. Ám ők nem számítottak arra, hogy ezzel egyetlen pillanatra sem ijesztették meg Pault, hogyan is sikerülhetett volna, hiszen ő egy emberbőrbe bújt hatalmas farkas, aki bárki baját elláthatná egyetlen mozdulatból, mégis higgadt maradt és kedves. Paul bemutatása után következett bátyám rabul ejtőjének megismertetése. Bár úgy tűnhetett, hogy Tanya a nyugodtság mintaképe én és Paul észrevettük milyen éberen figyel minden mozdulatunkra, legfőképpen persze Paul rezdüléseit tartotta szem előtt.

A kezdeti feszültség hosszú percek elteltével sem szivárgott el, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy néha-néha sokat mondó vágyakkal teli pillantásokat váltsunk Paullal, ami két okból is furcsa volt. Az első ok az az, hogy a bátyáim is jelen voltak és valószínűleg néha-néha ők is elkapták ezeket a pillanatokat, a másik pedig, hogy egyelőre felfoghatatlan és abszurd volt a tudat, hogy egy vámpír és egy vérfarkas társaságában üldögélek, akik mellesleg ősi ellenségek és az egyikükkel ráadásul elég intim kapcsolatba keveredtem. S hogy még feljebb fokozzam a dolgokat a másik pedig a bátyám fejét csavarta el és éppen ez volt az, ami a leginkább aggaszott…

Pár órával később

Miután Tanya és Paul is távozott, persze az utóbbi csakis azután, hogy Luke újdonsült barátnője elhagyta a színhelyet. A búcsú eléggé furcsa volt, egyikünk sem tudta igazán, hogy mi lenne a helyes így egy sokat mondó és merőben összezavaró pillantással hátátfordított majd eltűnt az erdőben. Elmondhatatlan az a jelenet, ami a vendégek távozása után köztem és a bátyáim között történt. Az elején mindhárman szótlanul néztük egymást, szinte láttam a szemükben, ahogy a megannyi gondolat cikázik a fejükben, majd végül Nathan szólalt meg legelőször.

– Na, jó én azt hittem „utáljuk” ezt a srácot! – Az utáljuk szó kiejtése közben egy ironikus idézőjelet biggyesztett a levegőbe, miközben a tekintetében látszott, hogy tényleg nem érti, mi is történik. S persze most is, mint általában mindig előtört belőle a nagy és erős báty, aki megvédi az icike-picike húgocskáját a csúnya hímneműektől, akik rámásznak az ártatlan lánykára. A gond csak ott volt, hogy az ő hugicája már cseppet sem volt olyan kicsi, mint azt ő és Luke gondolták, illetve az ártatlansága is régen eltűnt a messzeségben. Már régen kinőttem az ártatlanság láthatatlan burkából még akkor mikor a szüleink meghaltak, és ha az még nem lett volna elég, akkor a betegségem felismerése annak bizonyult. Azon viszont, hogy miért is volt ez ennyire meglepő számukra, nem csodálkoztam el, hiszen amikor a Cullen házban voltam s ő jólelkűen meglátogatott engem elzavartam és megaláztam mindenki előtt. Most pedig a házamba invitáltam és félreérthetetlen helyzetbe hoztam magam előttük. Viszont van, amit ők nem tudnak, mégpedig arról a varázslatos és furcsa érzésről, ami magával ragad, ha csak meglátom, vagy ha csak rá gondolok. Tudtam, hogy valamiféle magyarázattal tartozom nekik csak még abban nem voltam biztos, hogy melyik változattal kéne előjönnöm, mert nyilván való volt, hogy a teljes igazságot nem mondhatom el miszerint Luke új barátnője vámpír és valószínűleg dupla annyi idős, mint ő, ha nem több és hogy minden bizonnyal egy alakváltó férfiba zavarodtam bele, aki ha úgy tartja kedve farkas alakban, szeli az erdőt.

– Rosszul hitted, nem utáljuk őt. Én legalábbis nem, úgyhogy szeretném, ha ti is rendesen bánnátok vele és nem olyan ügyefogyottan és bunkón, mint az imént. – Kissé megleptem őket ezzel az enyhe védőbeszéddel, de nem akartam, hogy a legközelebbi alkalommal is ilyen kellemetlen legyen a szituáció.

– Örülök Jam, hogy barátkozol, de ő nem idős hozzád egy kicsit? – A következő kérdés Luke szájából hangzott el és nem lepett meg a tény, miszerint kissé idősebbnek hitték Pault mint valójában.

Először is Paul nem túl idős hozzám, csak alig egy évvel több mint én, s hogy mi is igazából az, ami Paul és köztem van vagy lesz még nekem sem világos. Tudjátok jól, hogy nem akartam semmilyen kapcsolatot kialakítani az emberekkel miután megtudtam, hogy beteg vagyok, de… akár mennyire is próbálom elzárni magam mellől az embereket, annál inkább bevonzom az olyanokat, akik úgy érzem, hogy megérdemlik a szeretetemet és én is az övékét. Arra gondoltam talán, hogy ha pozitívan állok hozzá a dologhoz akkor nagyobb esélyem van a gyógyulásra, hiszen az utóbbi vizsgálataim javulást mutattak… és én csak… – Nem tudtam folytatni a mondatot, hirtelen azon kaptam magam, hogy a könnyek végig csordulnak az arcomon. Nate és Luke azonnal ott teremtek mellettem és óvó karjukba zártak. Nem értettem mégis hogy történhetett ez meg, nem akartam több könnyet ejteni főleg nem előttük és mégis megtörtént.

Miután sikerült némiképp megnyugodnom Luke és Nathan biztosítottak arról, hogy mellettem állnak bármit is szeretnék, és hogy minden vágyuk, az hogy meggyógyuljak, és ha ennek az az ára, hogy Paul belépjen az életünkbe akkor tárt karokkal, fogadják majd.

Kicsit higgadtabban álltam elébe a nap hátralevő részének, ami nem állt másból, mint némi rajzolásból és sok-sok gondolkodásból. Töprengeni sokkal megerőltetőbb dolog, mint azt az emberek gondolnák. Olyan nyolc óra lehetett, amikor úgy döntöttem ideje fürdeni s miután azzal is megvoltam hamar ágyba bújtam, azonban az álommanó nem érkezett meg akármennyire is szerettem volna.

Az egész szobám sötétségbe burkolózott akárcsak a Forks-i éjszaka. Egyetlen apró kis neszezést sem lehetett hallani kintről, minden annyira nyugodt és csendes volt. Aztán furcsa pattogó hang törte meg az eddig uralkodó némaságot. Először azt hittem az eső kopogtatja az ablakokat, ám amikor tekintetem áthatolt a fekete éjszakán rákellett jönnöm, hogy egyetlen esőcsepp sem hullik s a zaj is eltűnt már, ám csak néhány másodperc erejéig, ugyanis újabb és újabb koppanások következtek. Így nem volt más választásom, minthogy kikeljek az ágyamból és utána járjak mi is történik odakint. Mikor kinyitottam az erkélyem ajtaját a hirtelen megcsapó levegőtől kirázott a hideg és egész libabőrös lettem. Igaz, hogy a pizsamám nem éppen a melegebb fajtából való volt egy apró sort és egy sportmelltartó, ami a mellem alatt végződött.

Karba tett kézzel próbáltam ellenállni a hidegnek. Amikor kiértem a teraszra nem láttam senkit… senkit csupán két szempárt megvillanni a sötétségben. Rögtön tudtam kihez, tartoznak, valami a lelkem mélyén megsúgta, hogy ő az, hogy itt van. Majd pillanatokon belül előlépett a fák takarásából.

Ott állt, mint mindig most is félmeztelen volt, de semmi jelét nem láttam annak, hogy cseppet is zavarná a lehűlt hőmérséklet. Tekintetét le sem vette rólam, úgy nézett, mint egy megbűvölt kígyó s a legjobb dolog az volt, hogy mind ez miattam történt.

– Paul, te mégis mit keresel itt ilyenkor? – Kétségtelenül örültem a jelenlétének, már nem tagadtam le, sem magam előtt, sem előtte, mégis nem volt mindennapi dolog, hogy pasik látogassanak meg éjnek éjjelén főleg nem olyanok, mint ő.

– Nem tudtam aludni. Képtelen vagyok mindaddig, míg meg nem tudom, hogy most akkor hányadán állunk valójában. Jamie én elmondtam mit érzek, beavattalak a legféltettebben őrzött titkaimba… kérlek, mondd, hogy te is érzed, amit én, hogy ha csak egy parányi részét is, de érzed ezt. – Hirtelen egyetlen olyan szó sem jutott eszembe, ami megfelelő lett volna és nem is nagyon tudtam, hogy ha megtalálnám kimerném-e egyáltalán mondani. Már hosszú és kínzó másodpercek teltek el, de én még mindig hallgattam. Paul szinte másodpercek töredéke alatt felpattant az erkélyre s immáron ismét egymással szemben álltunk, közel… nagyon közel. Hirtelen a hideggel sem tudtam már foglalkozni, mintha az el is múlt volna s a helyét átvette a forróság. – Nézd – Mutatóujját az állam alá tette s így kénytelen voltam a szemébe nézni. – Megmondom az igazat, két hónappal ezelőtt valószínűleg kinevettem volna a srácokat, ha ilyeneket mondanak egy lánynak, sőt tudod mit meg is tettem megannyiszor s most mégis itt vagyok és kész lennék lehozni neked a csillagokat ha az téged boldoggá tesz. S bár lehet, hogy még rajtuk is túlteszek a gáz viselkedésemmel, de nem érdekel, boldogan állok elébe a bosszújuknak, ha tudom, hogy az enyém vagy… ha együtt vagyunk. – Még soha egyetlen pasi sem mondott nekem ilyesmiket. S valószínűleg ha meg is tette volna bárki is a régi életemből kinevettem volna őket és túl nyálasnak tituláltam volna mindezt, de most… Most hogy ő áll itt előttem, hogy ő mondja mindezt, egészen más meglátásba helyez mindent, mégis hezitálok… Egyetlen dolog visszahúz egyetlen mégis hatalmas tényező. Beteg vagyok. Nem influenza nem is bárányhimlő, amit biztosra vehetsz, hogy néhány nap és túl vagy rajta, nem ez egy egészen más betegség. Haldoklom. S vajon ezt a hatalmas terhet szabad-e rá tennem egy ilyen tiszta és csodás emberre, mint Paul?

Megtehetem anélkül, hogy a bűntudat felemésztené a lelkem, ha esetleg rosszul alakulnának a dolgok?

S ha megtagadom Pault, vajon önmagam egy részét tagadom meg?

Boldogság némi búval keverve vagy bú némi önmarcangolással az elvesztegetett boldog teli pillanatokért?

Választanom kellett s bár a döntés nehéz volt én mégis meghoztam…