Sajnálom...

Sziasztok!

Elérkezett az ideje, hogy mondjak valamit… valamit, ami megnyugtató vagy ilyesmi, de sajnos semmi ilyesmivel nem tudok szolgálni. Nem tudok kifogásokat felhozni és őszintén nem is akarok!  Magyarázat arra, hogy mi van velem, miért nem megy az írás mostanában egyszerűen nincs vagy legalábbis én még nem akadtam rá. Jó pár dolgot kipróbáltam, amivel segíthetnék magamon. Próbáltam nem foglalkozni a dologgal, félre tenni, hogy majd aztán varázsütésre nekiállok, és hipp-hopp, kész leszek, de nem jött össze. Új és régebbi könyvek olvasásába fogtam bele, reménykedve abban, hogy az majd segít, visszahozni a kedvemet, és bár a könyvekért rajongok mindért egytől egyig az íráshoz nem volt elég. Erőszakosan leültem a gép elé, megnyitottam a Wordot, de csak bámultam és bámultam anélkül, hogy akár egyetlen szóval is bővítettem volna az eddig megírtakat. Szóval most már több mint két hónapja tartok ott, hogy nyolc oldal meg van a hetedik fejezetből. És a fenébe is tudjátok mi a legrosszabb és a legidegesítőbb az egészben? Tudom mit kellene megírnom ebben a fejezetben, mi több már majdhogynem az egész történet lefolyásával tisztában vagyok mégis ha írásra kerül a sor egyszerűen leblokkolok, nem jönnek a szavak.

Úgy érzem ezzel nem csak magamat, de elsősorban titeket, Amirát, Pault és mindenkit cserben hagyok. Nem tagadom attól tartok, ha ez így megy tovább a végén egy olvasóm sem marad és ez az egyik legrosszabb dolog  ami megtörténhet velem.

Az ok, amiért ezt most elmondom nektek részben a saját lelkiismeretem könnyítésére részben a ti megnyugtatásotokra szolgál. Még akkor is, ha valójában semmi megnyugtatóval nem szolgálok. Nem tudok megnevezni egy napot, hogy majd akkorra kész leszek, nem tudok ígérni semmit… csak azt, hogy próbálkozom addig, amíg el nem készülök, amíg helyre nem jövök.

Higgyétek el nekem fáj a legjobban ez az egész. Utálok félbe hagyni dolgokat… éppen ezért ezúttal sem fogok így tenni.

Remélem nem utáltok nagyon, ha mégis így lenne akkor azt nagyon sajnálom!

Egy kis engesztelésképpen mutatok egy kis ízelítőt, és döntsétek el ti, vártok-e addig, míg a butuska fejemben helyre rázódnak a dolgok!

Részlet a hetedik fejezetből:

„– Neked elment az eszed? – szűrte a fogai közt miközben a szemei villámokat szórtak.

– Te jöttél nekem, mégis mi a fene ütött beléd? – vontam kérdőre viselkedése miatt.

– Hogy én belém mi ütött? Tudod, fogalmam sincs… – fújtatott tovább miközben hátat fordítva nekem elindult a kocsi felé –, de te mégis mit gondoltál amikor csak úgy bementél annak az idegen férfinek a lakásába teljesen egyedül? – Időközben visszaértünk az autójához, ismét felém fordult miközben kinyitotta nekem az ajtót. Meglepett a hirtelen jött udvariassága melyet a még mindig fenntartott dühével vegyített. Beültem és minden erőmet összeszedve visszafogtam a kitörni vágyó szavaimat. Nem tetszett a számonkérése, de nem volt sem kedvem sem hangulatom egy újabb vitához így inkább elengedtem a fülem mellett.”

Nem sok, tudom, de remélem felkeltette a kíváncsiságotokat.

Köszönöm a figyelmeteket, további szép hétvégét kívánok nektek!

P. Sawyer