22. fejezet - A szerelem kék madara

Nos, remélem, mindenkinek elnyeri tetszését ez a fejezet. Tegnap reggel pattant ki a fejemből ez az ötlet. Ez az egyik legkedvesebb számomra, és ezért is remélem, hogy ti is így éreztek majd.

Jó olvasást!

Millió puszi

P. Sawyer

A szerelem kék madara

Az estém álmatlanul és teljes nyugalomban telt. Amikor reggel végre kinyitottam a szemeimet s kinéztem az ablakon, az erdő gyönyörű fáival találtam szembe magam. Kellemes volt, és itt mintha még a levegő is frissebb lett volna. Az ablak előtt álló fa egyik ágán, egy apró madárka üldögélt. Hihetetlenül kék színe volt. Szárnyainak és farkának ében fekete árnyalata, csak még hangsúlyosabbá tette a látványt. Észre sem vettem, mikor keltem ki az ágyból, már csak Paul ölelő karjaira figyeltem fel. Az ablaknál álltam, miközben egyik kezem az üvegen pihenve rajzolta körbe a gyönyörű állat körvonalait.

– Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Paul, miközben arcát a nyakamba rejtette, apró csókokat hintve rá.

– Ezt, nézd! – mutattam ámulásom tárgyára. Paul arca döbbentséget sugárzott és úgy tűnt bár tudja, miféle madárról van szó, még jómaga sosem látott ilyet. – Ugye milyen gyönyörű? Sokat üldögél az ablakod előtt? – kérdeztem. Könnyen előfordulhat, hogy minden nap itt ücsörög, és Paulnak már fel sem tűnik jelenléte.

– Ami azt illeti, most van itt először, és elég abszurd, hogy tényleg létezik. Bár, már nem szabadna meglepődnöm semmi ilyesmin – felelete. Létezik? Mégis mi? A madár? Nem egészen értettem miről beszél, ezért azon nyomban meg is kérdeztem tőle, mire is utalt az imént.

– El sem hiszed, hogy létezik? – Kedvesem a legédesebb mosolyra húzta ajakait, miközben kisöpört egy tincset arcomból.

– A La Pushban élőknek, mint minden másról, erről az aprócska madárkáról is van egy legendája, Mende-mondája. Úgy tartják, hogy minden egyes ilyen madárban, két összeforrt lélek egyesült ujjá. Az igaz szerelemben elhunyt őseink lelkének két fele. Egy alakváltóé és a… – Miközben Paul mesélt, valami különleges érzés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, ez valami nagyon különleges dolgot jelent. Vajon miért pont akkor tűnt fel, amikor Ő és én végre egymásra találtunk?

– Bevésődéséé – fejeztem be megkezdett mondatát.

– Igen – bólintott egyetértően, miközben mélyen a szemembe nézett. Mintha onnan szeretné kiolvasni, mit gondolok minderről. Úgy éreztem, van még valami, a történet itt még nem ért véget.

– Folytasd, kérlek! – Legelbűvölőbb pillantásomat bevetve, vettem rá a legendájuk folytatására.

– Büntetni kéne ezt a nézést! – mondta megadva magát, én pedig jót derültem arckifejezésén.

– Ezt bóknak veszem! – kontráztam, majd kacéran rákacsintottam. Eredeti kérésemet nem elfelejtve, ismét a folytatásra ösztönöztem.

– Jó, jó! A legenda szerint, ezek a madarak sosem mutatkoznak a nyilvánosság előtt. Csak azok számára válnak láthatóvá, akik között ugyanazt a megmásíthatatlan és legyőzhetetlen szerelmet vélik felfedezni, mint amiben ők is éltek életük hajdanán. – Ittam minden szavát s úgy hittem ez valóban igaz lehet. Annyira szép történetnek tűnt, hinnem kellett, hogy minden rossz mellett, ami eddig történt velem, létezik egy ennyire tiszta és varázslatos dolog, mint ez. Észre sem vettem mikor csordultak ki első könnycseppjeim, de már megállíthatatlanul patakzott. Paul kissé riadtan figyelte kitörésem. Ha jobban belegondolok, akkor jól tudom miért hatott meg ennyire ez a történet, de mivel megfogadtam, nem töprengek többet ezen azonnal abba is hagytam a miértek latolgatását. Paul egyre kétségbeesettebben itatta fel könnyeimet csókjai segítségével, miközben minden csók után pityergésem miértje felől érdeklődött. Tudtam, mondanom kell valamit, azonban az igazságra még nem álltam készen. Szükségem volt még időre, arra, amiből fogalmam sincs mennyim van még hátra.

– Szépségem, kérlek, mond el mi a baj! Segíteni szeretnék, de ha nem mondod el mi történt, akkor nem tudok – kérlelt továbbra is. Az agyam valami megfelelő válasz után kutakodott, azonban semmi ésszerűt nem talált. – Nem bírom nézni, ahogyan sírsz! Képtelen vagyok elviselni ezt… – Hangja kezdett kissé meggyötört lenni, mintha valóban fájdalmat okozna számára az, amilyen állapotba jelenleg kerültem.

– Ne haragudj csak, nem is tudom mi ütött belém. Kérlek, ha van még valami, akkor folytasd! – Mondandóm nem nyugtatta meg s továbbra is aggódva figyelte minden rezdületem.

– Jamie, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha tovább firtatnánk ezt a témát – bizonytalankodott tovább. – Inkább gyere és reggelizzünk meg a konyhában – mondta s bár csábító volt az ajánlata, én mégis megmakacsolva önmagam, maradni akartam. Ismét az ablakhoz léptem, leültem az ablak alatti párnázott padkára s tovább csodáltam a még mindig minket figyelő madarat.

– Látta már más is? Illetve mások? – kérdeztem.

– Nem, tudtommal a falka egyetlen bevésődött tagja sem találkozott még a Szerelem kék madarával. – Hirtelen, felé kaptam fejem, s utolsó szavai, mint a beragadt magnószalag, úgy játszódott le fejemben újra és újra.

– Hogyan nevezted?

– Nem én neveztem el, a legenda szerint hívják így – felelte. Tekintetem a madárka és Paul közt járattam. Ha igaz, amit a Quileute ősök legendáiról mesélt, és ez a kicsinyke, kék madár valóban az, akinek mondják, akkor ennek a megmagyarázhatatlan erőnek Paul és köztem, sokkal nagyobb és jelentősebb oka van, mint azt gondoltam. A bevésődésre, mint olyanra, mindeddig különleges dologként gondoltam, sőt éreztem, hogy ez egy nagyon erős kötelék kettőnk közt. Biztosra vettem, nem véletlen, hogy pont nekünk fedte fel magát a szerelemnek kék madárkája.

Két lélek egy testben…

Paul és én egyelőre egy lélek két testben vagyunk, de vajon, ha meghalunk egyszer, akkor a mi lelkünk is eggyé forrva, testre lel egy ilyen kékellő szárnycsapkodóban? Paul halálának még a gondolata is szörnyű és szívfakasztó volt, azonban jól tudtam a halál minden ember sarkában ott kullog, és csak a megfelelő időre vár, hogy lecsaphasson s megfoszthasson életünktől. Jelen pillanatban az én időm sokkal közelibb, mint szívem választottjáé, így okkal vetődhet fel bennem a következő kérdés… Ha eljön a vég, s szememben kihunynak a fények, vajon, a lelkem hol várja meg, másik, a Paul által birtokolt felét? Megrekedve az emberek, vámpírok és alakváltók világában? Esetleg létezik egy külön várószoba erre a célra? Na de, hogyan is várhatnám annak halálát, akinek minél hosszabb és boldogabb életet kívánok? Megannyi megválaszolatlan kérdés, amire minden bizonnyal senki sem tud biztos és konkrét választ adni számomra.

Az órára pillantva, meglepve vettem tudomásul, hogy már kilenc óra is elmúlt és ideje lenne hazamennem. Nem tudom mennyi ideig ülhettem csendben, elgondolkodva az új információkon, de Paul egyetlen szót sem szólt. Továbbra is karjaiban tartott, miközben ujjaival karomat, lábamat cirógatta. Egyáltalán nem vált kínossá a kettőnk közt beálló csend, mi több meghitt és kellemes pillanatokat szerzett számunkra. Az én hangom törte meg ezt a némaságot, s mi sem mutatta jobban szótlanságom idejének hosszát, mint hangszálaim reszelős ércessége.

– Azt hiszem, ideje lenne haza mennem. Van egy olyan érzésem, hogy még vár rám egy alapos felvilágosítás, drága bátyáim részéről. Na, nem mintha ne mondták volna már el, vagy ötezerszer – dramatizáltam túl kicsit a dolgot.

– Rendben, de mihamarabb meg kell ismételnünk a tegnap estét – kezdte, miközben csillogó szemekkel végigmustrált. Aranyos és igazán imponáló volt maga tény, hogy egy szimpla együttalvással ekkora örömet tudtam, illetve tudtunk egymásnak okozni. Mi sem bizonyíthatja jobban egy férfi szerelmét, mint a hűsége, odaadása, toleranciája a másik fél felé.

– Csak nehogy túladagolásban elhunyj itt nekem! – poénkodtam tovább. Ezen kijelentésem hallatán az egész házat betöltő nevetésbe kezdett. Jókedve azonnal átragadt rám is.

– Belőled sosem elég! A Te esetedben nem létezik olyan szó, hogy sok… – Magához rántva, szenvedélyes csókot váltottunk egymással s még mielőtt Paul ismét megfosztott volna, az imént magamra öltött ruhadarabjaimtól, lehűtve érzékeimet, gyengéden elhúzódtam mézédes ajakitól, ölelő karjaitól.

– Ahogyan belőled sem, de bármennyire is nem akaródzik, mennem kell, ha csak nem akarod, hogy Nathan kitekerje a nyakam – fenyítettem meg, ám nem csak én, de ő is jót nevetett rajta.

– Nem is értem miért pont Nathan… Úgy tudom Lucas a legidősebb. Nem neki kéne a szigorúbbnak lennie? – kérdezte még mindig nevetve.

– Ahogy mondod, úgy lenne logikus, normális ha Luke-é lenne a szigorú szerep, azonban ez nálunk valamiért másképpen van. Nálunk Luke a jó zsaru, Nathan pedig a rossz! Amikor még Los Angelesben laktunk és jött egy srác, akinek szándékában állt velem tölteni a szabad idejét, mindig Nathan volt a felbujtó. Ő találta ki, vette rá Lucast, hogy valamilyen módon elijesszék szegénykéket – meséltem, s közben lepergett előttem néhány ilyen emlék, és bár akkor dühített ez a viselkedésük, most igazán viccesnek találtam. Amikor végre sikerült abbahagynom kacagásom, Paulra pillantottam s úgy tűnt ő nem szórakozott ezen olyan jól mit én.

– Most mitől lettél ilyen morcos? – kérdeztem, miközben gyorsan magamra rángattam cipőimet.

– Semmi, csak belegondolni, hogy előttem is voltak… olyan merész emberek, akik kikezdtek veled, hogy is mondjam, kissé felbőszít. De ne is törődj velem! – legyintett egyet, majd ismét megcsókolt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiborítja ez a dolog. Bár jobban belegondolva, és látva magam előtt a jelenetet, amint más nőket kényeztet akképpen, ahogyan engem, kissé idegfeszítő egy vetítésnek látszott, így gyorsan el is hessegetem ezeket a képeket.

– Nem az számít kik voltak, vagy hányan voltak előtted, hanem az, hogy mostantól csak Te leszel és senki más! Rendben?

– Rendben – mondta, majd kettesben lementünk a földszintre, onnan pedig ki a házból egyenesen az autómig, ami még mindig Jacobék háza előtt állt. Fájdalmas búcsút vettünk egymástól, ő ment Samhez én pedig haza.

– Vigyázz magadra Szépségem! – kérte, miközben csókot nyomott homlokomra.

– Ezt inkább én mondhatnám neked! Nem én vadászok vérengző vámpírokra! Úgyhogy vigyázz magadra, mert ha bármi bajod esik, még én is elagyabugyállak. – Még egy utolsó lélegzetelállító mosoly, egy utolsó szippantás az illatából és bevágódtam a kocsimba. Mikor végleg kihajtottam La Push területéről s felpillantottam a tiszta égboltra, láttam, amint a kékben pompázó madárka, fürge szárnycsapásaival át szeli a felettünk elterülő eget. Akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim.

Hamar hazaértem. Valahogy biztosra vettem, hogy Nathan és Lucas türelmetlenül várja érkezésemet, a konyhában ülve, miközben azt tárgyalják vajon meddig mehettem el tegnap éjjel. Nagy levegőt véve, beléptem az ajtón, és amint lepakoltam a tatyóimat, egyenest a konyhába mentem. Ahogy gondoltam, ott ütlek mindketten s úgy tettek, mintha valami igazán izgalmas dolgot vitatnának meg.

– Sziasztok, srácok! – köszöntem, majd mindkettőjüknek puszit nyomtam az arcára és ezt követve a hűtőhöz léptem.

– Szia! Nos, hogy telt az estéd? – kérdezte Nathan. Az imént elővett narancsléből, öntöttem magamnak, majd visszatettem a helyére. Hatalmas kortyokat löttyintettem le kitikkadt torkomon, Nathan pedig egyre feszültebben meredt rám. – Nem szándékozol válaszolni a kérdésemre? – Úgy láttam, kezd egyre dühösebb lenni, amit őszintén szólva nem értettem. Tudtam, hogy ő minden bizonnyal nehezebb eset lesz, mint Lucas, de erre a dühödt arckifejezésre nem számítottam.

– Az estém köszöni szépen csodásan telt. – A kérdésére adott válaszom nem éppen lett kedvére. Hirtelen felállt eddigi helyéről, majd indulatosan az asztalra csapott egyet. Ijedtemben összerezzentem és még a kezemben tartott pohár is kiesett markomból. Hatalmas csörömpöléssel ért földet a konyha márványpadlóján. Tekintetemmel rögtön Lucast kerestem, és úgy láttam, Nathan reakciója nem csak engem, de őt is meglepte.

– Nate, nyugodj már le, mi a fene ütött beléd? – vonta kérdőre öccsét, miközben segítségemre siettet a törött pohár darabjainak összeszedésében.

– Mi az, hogy mi ütött belém? Az egész éjjelt annál az indián fiúnál töltötte és még képes vagy azt kérdezni, hogy mi ütött belém? – A hirtelen jött haragommal és indulatommal még magamat is megleptem, de nem bírtam megfékezni megeredt nyelvemet, főleg azok után, ahogyan kiejtette száján, Paul származását.

– Ne nevezd így! – emeltem meg hangom, életemben először, vele szemben.

– Hogyan? – kérdezte.

– Idézem: „Az egész éjjelt annál az indián fiúnál töltötte.”– Az indián szót kellőképpen megnyomtam, minél érezhetőbb legyen számára, miért is akadtam ki rá.

– Miért talán nem az indián rezervátumban lakik? – prüszkölte az arcomba.

– De igen ott, és csak, hogy tudd csodálatos hely. Nem emlékszem, mond mióta zavar téged mások hovatartozása? – vontam kérdőre. Nem ismertem ezt a fiút, akivel jelen pillanatban beszéltem, és nem is tetszett nekem az idegen Nathan.

– Nem érdekel most sem, csak… csak nem tetszik, hogy ilyen hamar vele töltötted az estét. Jamie még alig ismered, még csak alig múltál tizennyolc éves… – Na, ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Nem egészen értettem, hogy jön ahhoz, hogy kioktasson, hiszen oké, hogy a bátyám, de azért annyival nem idősebb nálam, hogy ilyen szavakat használjon irányomban.

– Nathan, tudod nagyon jól, hogy Te és Lucas vagytok a legfontosabbak számomra, legalábbis mindeddig csak Ti voltatok. De most, amióta végre képes vagyok közelebb engedni magamhoz másokat is, belépett az életembe egy harmadik személy, akiért szintén képes lennék akár a csillagokat is lehozni az égről. Erre Te, jössz ezzel a fensőbbséges beszéddel, ami igazán sértő, ráadásul kissé felháborító is, nem gondolod? Úgy beszélsz, mintha évtizedekkel felettem járnál, már ami a korodat illeti, és még mindig csak egy loknis kislányt látnál magad előtt, ha rám nézel.

– Mégis, hogyan szerethettél meg valakit ilyen hamar? – Jött az újabb kérdése. Erre azonban nem tudtam mit felehetnék, hiszen nem mondhattam azt, hogy Paul egy alakváltó farkas, aki bevésett és már évszázadokkal ezelőtt meg volt írva, hogy neki és nekem egyszer találkoznunk kell és egymásé kell, hogy legyünk.

– Ezt miért nem kérdezed meg Luke-tól? Ő vajon hogyan szeretett bele ilyen gyorsan Tanyába? Mert ugye mind tudjuk, hogy így van, még ha nyíltan nincs is kimondva. Nem is szükséges elég, ha rá nézel, ha csak szóba kerül.

– Az más… – kezdte, amitől még inkább felment bennem a pumpa.

– Szóval más? Mégis miért? Tán azért mert én lány vagyok? – förmedtem rá ismételten.

– Nathan, Jamie, most már elég legyen! – szólalt meg ismételten Luke.

– Tudod, Nathan, tőled soha nem vártam volna ezt a viselkedést. – Eddig elfojtott könnyeim utat törtek maguknak, és patakként csörgedeztek végig arcomon. Könnyeim láttán, Nathan arca fájdalmas és megbánt lett.

– Jamie… – Nem akartam tovább hallgatni őt. Nem bírtam tovább egy légtérben maradni vele, így se szó se beszéd kiviharzottam a hátsó ajtón. Nem akartam elmenni, csak a megfelelő pillanatot vártam arra, hogy visszamehessek a házba, és a szobám megnyugtató falai közé kerülhessek. Nem telt bele tíz percbe és hallottam amint Nathan autójának motorja felbőg, majd padlógázzal kilő a feljáróról. Azonnal megcéloztam eltervezett úti célom s még mindig könnyektől ázott arcomat párnámba temetve, vetettem magam ágyamra.

Rengetegszer lejátszottam magamban vitánkat és minden alkalommal csak egyre fájóbb ponttá vált lelkemben. Miután a már hosszú órák óta párnámba fúrt arcomat az erkély ajtaja felé emeltem, megdöbbenve figyeltem fel, a kilincsén nyugvó csicsergőre, arra a szárnyas állatkára, amit a Quileute legenda szerint a Szerelem kék madarának hívnak. Önkénytelenül görbült mosolyra ajkam, és egy egészen röpke pillanatra, sikerült megfeledkeznem a pár órája történt fájdalmas percekről. Mint mondtam, csak pár pillanat volt az egész, mert ezután néhány félénk kopogtatás zavarta meg, a beállt csendet.

– Jamie, kérlek, engedj be, és beszéljük meg! – próbálkozott serényen, azonban egyetlen szóra sem méltattam. – Hercegnőm, kérlek, ne haragudj! Mindent visszaszívok, igazad van, eltúloztam a dolgokat… én csak… – Bár még mindig fájó volt az emléke annak a nem rég történt vitának, mégis annyira szerettem azt az idiótát, aki az ajtóm előtt ácsingózott, hogy képtelen voltam a hosszas haragtartásra vele szemben. Azonban még mielőtt, túl könnyen megbocsátást kapott volna, úgy döntöttem, hogy megérdemel némi bűnhődést. Még egy órával az első kopogtatása után is kérlelt, ám én még mindig néma üzemmódban tettem a dolgom. Az egész napomat a szobámban töltöttem s úgy hét óra tájt elmentem fürdeni, majd kipihenve a ma történteket hamar ágyba bújtam és álomba zuhantam.

Furcsa egy álmom volt, méterekkel a föld feledt lebegtem és onnan figyeltem a szeretteimet. Először Nathant, Lucast és a Tanyáéval összefonódott kezét, majd a helyszín megváltozott és a La Pushban lakó, szívemnek kedves embereket figyeltem immáron. Végül megláttam Pault, amint ott ült szobájában, egyedül s egy közös képet nézeget. Furcsa hangra lettem figyelmes. Talán szárnyak ütemes csapkodásához hasonlíthatnám... Aztán, mint a villám, úgy csapott belém a felismerés… Minthogy az imént lebegésnek vélt pozícióm téves következetésnek bizonyult. A hang valóban szárnyak verdesése volt, méghozzá az én szárnyaimé. Nem lebegtem, hanem repültem s vártam lelkem másik felét.